Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1954-01-01 / 1. szám

v. Átfúrja a vad ércfalat s felbuggyan hat fenyő tövében, az égboltot tükrözve kéken, az újszülött kristálypatak. Egy perc — vagy ezer éve már, hogy felszökkent, magasba törve; aztán alápillant a völgybe, ahol a falvak népe jár. A füstös napkorong alatt tutajok úsznak messze-messze .. A keresztútnál ködbe veszve egy juhnyáj kétfelé szakad ... Első ábécéskönyve ez, első kalandja fent a légben; egy lépés, csak megvillan épen . .. s a nagyvilág ím zárva lesz. AUREL RĂU A FORRÁS Hogy szétfröccsenve földet ér, más kőre ugrik, mit se várva,­­ az erdőben jár nemsokára, mit halkan zugat könnyű szél. És nyargal egyre, nem pihen, dalolva fokról-fokra szökken; a röpködő sok fürge csöppben fenyők táncolnak részegen. Állok, lágy függönye előtt, bűvös csöppjét szemembe rázza. Ó, örök ifjúság forrása, meghódolok, ha tiszteled! Zubogva medret ásogat, gyors pisztrángként suhan előre, s a szemhatáron nagyranőve, sodorja a tutajokat! A sziklákról majd emberek tekintnek büszkén dús habodra, gátakba fognak s te zuhogva ragyogsz be majd vak éjeket. Ezüstszalag, csodás tükör, mozgatsz sok óriási gyárat. Amerre csak hullámod árad, csupa új város tündököl. S száguldsz a zöld mezőkön át, malomkövek alá sietve, orkánok dúlta tengerekre vont izzó csillagmir­ád! Állok szűz függönye előtt, fagyos csöppjét szemembe rázza. Ó, örök ifjúság forrása, az én szívembe száll erőd! JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása írásai 1 m , KíjtmiAíl «8 A& Dugón!cd tOi* 13 /// —■ > J / / A 'BaLdu­g, újfeSz bövidlít./ J ★ IRODALOM ÉS MŰVELŐ )X. ÉVFOLYAM, 1. (270) SZÁM ARA 46 BANI -KOLOZSVÁR, 1954 JANUÁR 1. PÉNTEK ÚJÉVI SZÁMADÁS ■VTépünk köszönti az új esztendőt. Szilveszter éjszakáján nem öntünk ólmot s újév hajnalán nem lessük a ké­ményseprőt, mert mi nem botorkálunk ismeretlen jövő felé, a bizonytalanság szorongató érzésének nincs helye szívünk­ben. Tudjuk, mit kaptunk az óesztendőtől és mit várunk az újtól. Terveinket magunk készítettük — mi már nem vagyunk rabjai az időnek. Az újesztendő elszakíthatatlan fonállal fűzi egybe a tegnapot és a mát a holnappal, egybeköti életünk lánc­szemeit. Ez a fonal már majdnem egy évtizede mind szebb, mind színesebb. Ez a fonal terveinkből, vágyainkból fonódott. S ha szilveszter éjszakáján csillogó borral telt poharunkat a valóraváló tervek hőseire emelve, boldog újévet kívánunk, már nem álmainkra, hanem eljövendő harcainkra gondolunk és éle­sen látjái le a lí­vül kiírt Lét Zí­nijeit- mi oly forró orívod­ tiszta érzésekkel az új évet, újesztendő a számadás napja. A ma és holnap határán három nemzedék pihen meg és ad számot: a nagyapa arról, hogy mivé vált megkezdett munkája és álma, az apa arról, amit két kezével épít és az ifjú arról, ami neki épül. Immár majdnem egy évtizede nem kisszámú családok számvetése az újév, hanem milliók, az egész nép évi mérlege. Most is tegyük az egyik serpenyőbe a múltat, a másikba a jelent. Tiszta lelkiismerettel, emelt fővel állhatunk a világ elé. Szégyenkezésre nincs okunk és sajnálni legfeljebb azt saj­nálhatjuk, amit még megtehettünk volna s nem tettük meg. Tegyük mérlegre ötéves tervünk életerős hajtásait, új szo­cialista vállalataink becsületét, gépgyártásunk új termékeinek hatását. Elmondhatjuk: 1953-ban minden szempontból gazda­gabbak lettünk. A párt, mely szárnyat ad az alkotó képzelet­nek, értelmet és célt a harcnak, az ember boldogabb életének szolgálatába állította gazdag országunk energiáit. A nép hű­séges szolgálásának értékét csak a nép hálájával lehet fel­mérni, s a nép hálája és ragaszkodása a Párt iránt végtelen. Új esztendőt köszöntve, népünk szívében fellobban az új élet hitének olthatatlan tüze, amely jövőre új hősöket és hőstet­teket érlel. Tegyük mérlegre a falun győzedelmeskedő új életforma erejét, a falu emberének új öntudatát, a falut kollektív gaz­daságával, a falut, amely valaha főiskolának hírét sem hal­lotta s ma tanárokat, orvosokat, katonatiszteket, mérnököket ad a hazának. Tegyük mérlegre kultúrforradalmunk élő gyümölcseit, az­­ írni tanuló örömét, új regényeinket, színdarabjainkat, képkiállí­tásainkat, egy új nép büszke öntudatát. Új életünk nagyszerű jelképe, hogy idén ismét a könyv tíznapos ünnepével zártuk az évet. Csak ebből az alkalomból 105 könyvet adtunk ki, kétmillió példányban. Az ország után a könyvet, a színházat, a hangversenytermeket is birtokába vette jogos gazdája, a dolgozó nép. Újévi számadáskor gondolatunk bejárja hazánk tájait a hóborította bérceket, a jégpáncélba öltözött folyók ezüst csík­ját, a meghitt bölcsődéket, az építőtelepeket és a tanulóter­meket, s az új városokat, amelyek csak most rajzolódnak a térképre. A soha ki nem hűlő kohó lángjánál látjuk a kohász alakját, látjuk a határvadászt, amint éberen őrzi nyugodt szil­veszterünket, otthonaink békéjét, hazánk határait és látjuk az orvost, amint az újszülöttre mosolyog. Ez a mi hazánk. Népköztársaságunk egy évvel idősebb lett és új alkotó erőkkel hatalmasabb. A nép, a párt és a kormány egysége­KOVÁCS ANDRÁSz­sebb, összeforrottabb, mint valaha. 1953. végén új néptanácsi képviselőválasztásokkal, tízmillió szavazattal és tízmillió sza­vazó fogadalmával lett gazdagabb népi demokráciánk. Az év első napja a remény és a jókívánságok napja. Most egy éve a népek a béke reményével kezdték az évet és a háborús tűzfészkek kioltását, a nemzetközi feszültség enyhü­lését kívánták egymásnak. Ez az év a koreai fegyverszünetet s valóban a feszültség enyhülését hozta. A népek — köztük a mi népünk is — igen sokat várnak az újév ígéretétől, a négyhatalmi értekezlettől és azt kívánják egymásnak, hogy az öt nagyhatalom vezetői békeegyezményt írjanak alá, hogy to­vább oszoljanak a háború fellegei és egyre tisztábban ragyog­jon a béke napja. újév előestéjén kétségtelenül könnyebb szív­vel s­ony/szízőtiínb­­an utaló!­í télitajt alatt gyormpapriá­lvában. Békegalambunk az elmúlt évben legyőzte a keselyűt. Miért győzhette le? Mert a népek óhajtották a békét? Azért, mert a népek nemcsak óhajtották, hanem kikényszerítették a koreai békét. Látásunkat nem vakítja sem ünnepi fény, sem képmutató mosoly, ha az a vadállat szándékát takarja. A dög­keselyű, mely Korea egén békegalambunkra tört, ma is pró­bálgatja megtépázott szárnyait. Néhány őrült szilveszter éjszakáján talán arra esküszik, hogy atom- és hidrogénháborút zúdít az emberiségre, sötét lidércnyomást indít útnak, hogy ünnepi fényünket elhomályosítsa. Mi nem vonjuk kétségbe, hogy, a Pentagonnak sok szobája van, amelyben sok bűnös terv elfér, de csak mosolyoghatunk azon, aki azt állítja, hogy a­ Pentagon nagyobb, mint az emberiség öt kontinense és hogy az ausztráliai munkás és a francia kisiparos jobban szereti Dulles úr famíliáját, mint a saját családját. Azzal a meggyő­ződéssel fogadjuk az új­­ évet, hogy ez a béke ügyének újabb győzelmeit ajándékozza az emberiségnek és jövő újévkor még tisztább lesz a nemzetközi politika ege: a békeharcos száz­milliók a szovjet néppel az élen megmentik a népeket az atomháború és mindennemű háború borzalmától. Ez a mi újévi reményünk, hitünk. Évszázadokon keresztül királyok, papok, gyárosok a halál gondolatát oltották az emberek lelkébe, mert a holnapot akar­ták elrabolni. A mi szívünkben azonban már az élet hite vert gyökeret. S amikor szilveszter éjszakájából kibontakozik ezer­­kilencszázötvennégy ragyogó hajnala, mi tiszta örömmel kö­szöntjük az új születését, az élet diadalát. Az újév küzdelmeket ígér. 1954-ben népünk még nagyob­bat lép a szocializmus útján. A feladatok nagyok — ezt tud­juk, — de alkotó erőnk határtalan. Új hősköltemények forrása fakad. Új csúcsok felé tágul a távlat. Hogyne lenne erőnk leküzdeni az útban felmerülő akadályokat! A szocializmus élet­adó napja jön fel hazánk fölött és a föld egyhatodán már a kommunizmus hajnalhasadásában gyönyörködhetünk. Álmodoz­zunk hát merészen és induljunk új győzelmek felé. A kőműves örömével, ki palotákat épített és viskóban la­kott, de ma önmagának nemcsak palotát, hanem házát is épít, a kollektivista boldogságával, kinek házába a nyomor he­lyébe bőség költözött, az öreg derűjével, kinek élete nem veszett kárba, az ifjú céltudatosságával, ki messzi csúcsokra néz, a gyermek tiszta mosolyával kívánunk: BOLDOG ÚJÉVET, ELVTARSAK! G. SZTRONK AZ ERDŐ URA A NÉZŐTÉRI JEGYZETEK JVUlianjOLlmn, két alkalommal is jártam a Magyar Autonóm Tartományban. Megfi­gyeltem, hogy Kocsárdon túl, — miikor az utasok már kiheverték az átszállás izgalmait — rendszerint ilyenfajta beszélgetések kez­dődnek. — Az elvtárs vásárhelyi? Nem tudja vé­­letlenül, hogy mit játszanak a Székely Szín­házban? És utána, kis aggályoskodással: — Vaj­­oni estére lehet-e még jegyet kapni? Amiből nyilvánvaló, hogy minden Vásár­helyre igyekvő idegen szívét-lelkét már elő­készíti a várható színházi élményre. Vannak dolgok, melyeket megszoktunk és hajlamosak vagyunk természetesnek venni, így például természetes dolog az, hogy Ma­rosvásárhelynek színháza van. Pedig kicsit történelem is, hogyan lett e hajdani piacvá­rosból — ahonnét a nevét is nyerte — is­kolaváros, Állami Székely Színházzal ren­delkező kultú­rcentrum. Emlékszem arra az ujjongó érzésre, amit elfogott, mikor szeptemberben az Állami Székely Színház felújítási sorozatában a következő címeket pillantottam meg: Tűz­keresztség, úri muri, Ingyenélők, Tartuffe, Revizor s végül az Elveszett levél. Szeren­csésnek éreztem magam, hogy ismét látha­tom az úri murit, melyet a legnagyobb szín­házi élményeim közt őrzök — és az Ingyen­élőket, amely, mint előadás, szerintem mind­járt az úri muri után következik. De nem kevésbbé örültem az új felfogású Tartuffe­­nek, Gogoly és Garagiale halhatatlan re­mekműveinek és az átalakuló dolgozó pa­rasztság problémáit mélyen feltáró U­rbán­­darabna­k (ez utóbbit ugyanis még nem volt alkalmam látni a Székely Színház mű­vészeinek előadásában). Minden valamirevaló színháznak megvan­­a­ maga sajátos, kialakult játékstílusa, arcu­lata. A felújítások e gazdag és sokoldalú sorozata újból megerősítette bennem azt, hogy a Székely Színház a kritikai realista művek színrevitelében érte el ezidáig a mű­vészi tökély legmagasabb pontját. Kitűnő példa erre az Úri muri első fel­vonása. Móricz Zsigmond, fittyet hányva a dráma írott törvényeinek, úgyszólván sem­milyen cselekményt nem visz be ezekbe az első jelenetekbe. Mi is történik fu­si? Szak­­máry Zoltán, mint valami ábrándos Jókaf i­­hős, jó­ megy a színen, Csuli úr kifogyha­tatlan kedélyességgel anekdotázik, Zsek­lyai Balogh Ábel ezredes alig tesz egyebet, mint­hogy bomlottan üti a taktust lovaglópálcájá­val; egy „könyvekben utazó“ vigéc a húsz tojásból készült rántottét tömi magába, a lúdttalpú, bugyuta pincér pedig vég nélkül hordozza a söröket. És mindez egy vidéki kávéházban történik, valamelyik álmos, ma­gyar kisvárosban, melynek néptelen utcáiról belátszanak a gömbölyűre nyírt, poros akácok. A dráma szinte borotvaélen táncol az egész első felvonáson át, hiszen konfliktusról csak abban az értelemben beszélhetünk, hogy az érik, ha láthatatlanul is, de zajtalanul és félelmesen. Az előadás nagysága éppen abban áll, hogy a művészek érzékeltetni tudják a még alig kitapintható összeütközést és tulajdonképpeni cselekmény hijján is olyan feszültséget teremtenek, hogy a néző lélekzeni is alig mer, miközben tanúja az úri magyar élet felbomlásának. Várjon meg tud-e szabadulni attól az érzéstől, hogy a légypiszkos Bihari -Ola­j-n­yom­a­­ alatt halálra­ítélt emberek ülnek, egy felbomlóban lévő osztály pusztuló tagjai? Csak árnyalatnyival fakóbb alakítás, a szüneteknek csupán pillanatokkal való meg­rövidítése, a helyzeteknek és jellemeknek ke­vésbbé kiélezett ábrázolása i­s máris la­pos, vid­éki képet kapnánk, melyet előírt a sivárság és az unalom. A művészi játék persze nem utolsó sorban a rendezés kérdése is. Talán egyetlen magyar színházunk sem áll olyan jól rendezőik dol­gában, mint a Székely Színház. Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Tompa Miklós kipróbált művészek, akik egész sor fiatal színészt és rendezőt neveltek. Ilyen például Anatol Constantin, a S Székely Színház te­­­hetséges neveltje, aki jelenleg a kolozsvári Nemzeti Színház rendezője.­­A Szíhe­ll Színház, rendező kollek­tívájának tagjai az elmúlt hónapban több ma­gyar színházunknak adta­k­­alkotó, követésre­­méltó segítséget. Szabó Ernő rendezte a Vihar a havason-t Marosvásárhely után Ko­lozsváron, majd Nagyváradon is. Tompa Miklós nemcsak a Színművészeti Intézetben és odahaza, de Nagybányán és Nagyváradon is rendezője volt Gorbatov drámai költemé­nyének, az Apák ifjúságának. Delly Ferenc, - - a­ki most már a kolozsvári Állami Ma­gyar Színház főrendezője — Nagyváradon, Marosvásárhelyen, legutóbb pedig Sepsi­­szentgyörgyön rendezte az Ingyenélőket. Színházainknak nagy segítséget és sok tanulságot jelentettek ezek a vendégrende­zések. Különösen a nagyváradi Állami Ma­gyar Színház nyert sokat e rendezések ré­vén, hiszen a Vihar a havason, az Ingyen­­élők és az Apák ifjúsága a váradi színház legjobb teljesítményei közé tartoznak. Az Apák ifjúságának­ váradi előadása még azzal a tanulsággal is járt, hogy a fiatalokat me­részebben kell foglalkoztatni. Tompa Mik­lós jóformán kallódó fiatalokból­ rendezte meg ezt az emlékezetes előadást. Kétségtelen azonban, hogy a rendező is sokat tanul abból, ha más színházak kü­lönböző művészeivel dolgozik. Jó példa erre az Ingyenélők rendezése, mely színházról­­színházra egyre fejlődött­, voltak olyan problematikus részek, melyeket Delly Fe­rencnek csupán a harmadik, vagyis a sepsi­szentgyörgyi rendezésnél sikerült tisztáznia, így például, a különben nagyszerű vásár­helyi előadásban nem nyert kellő hang­súlyt az a tény,, hogy Elza számára mind­végig első férje, Zátonyi Bencze jelenti a férfit, míg szenilis második férje, Bankó Béni, valósággal hisztérikussá teszi. Borcsa szakácsnő figurája mélyebb, hitelesebb volt a sepsiszentgyörgyi rendezésben, miután a rendező tisztázta magában, hogy Borcsa tulajdonképpen azért vonzódik annyira Irénhez, mert megérzi benne osztályos tár­sát.. De nézzünk meg egy másik problémát. Qfi.CL otyán kamatig pozitívum a m­a­rosvásárh­élyi társulat fejlődésében a régi és új színészgeneráció közötti elmélyült, elvtár­­sias kapcsolat. A Székely Színház egyik ifjú és nagyon tehetséges tagja, Erdős Irma, már színművészeti intézeti­ növendék korában olyan szerepet kapott, mint Nyina Zarecsná­­jin, Csehov Sirályában. Erdős Irma játsza az Ingyenélők egyik főszerepét is, — sok­oldalú, színes, ritka méltósággal telített já­téka az előadás egyik erőssége. Csorba András a színház egy másik fiatal tagja, — tavalyelőtt végzett a Színművészeti Intézet­ben — nagy sikerrel alakította Rjabinint, az Apák ifjúságának egyik főszerepét. Bonyo­lult, nehéz szerepeket is kaptak fiatal színészek, így például az Elveszett levél Catavencuját, — Kovács György régi szere­pét — most Lohinsz­ky Lóránd játsza; ugyan"­ebben a darabban Tipatescu megyefőnököt Delly Ferenc helyett most Tamás Ferenc alakítja. Az úri muri eredeti szereposztása az idők folyamán két változáson is átment. Kovács György híres alakítása Szakmáry Zoltán szerepében, most Lantos Béla kezében van, míg Zsellyei Balogh Ábel ezredest — Delly Ferenc emlékezetes szerepét, felváltva ket­ten is játszók: Jenei Ottó és Tamás Ferenc. Elvitathatatlan érdeme a Székely Színház­nak, hogy az elmúlt évad­ban színrehozta két marosvásárhelyi szerző — Kis­s László és Kováts Dezső — darabját, még­pedig oly­módon, hogy a színház munkaközössége al­kotó segítséget nyújtott a színmű íróinak. A Székely Színház irodalmi titkársága jelenleg­­három szerzővel is foglalkozik. Balla Károly: Tavaszi áradat című darabja minden való­színűség szerint még ebben az évadban színrekerül. Az irodalmi titkárság főleg szín­­padi technikai téren óhajt segítséget adni a szerzőnek. Horváth Ágoston Varga Katalin életéről írt drámát. Noha az író életének nem legjellemzőbb korszakában ábrázolja a mócok szabadságáért harcoló Varga Ka­tlint, a megírás módja figyelemreméltó. A darab kiértékelésével az írószövetség marosvásár­helyi fiókja is behatóan foglalkozott és át­dolgozást ajánlott a szerzőnek. A színház irodalmi titkársága részletekbe menően ele­mezte Temcsa Sándor, egyelőre címnélküli darabját és nagy segítséget adott az írónak ahhoz, hogy darabját részben átdolgoz­hassa. Az első jelenetek ugyanis, valamint a negatív figuráik kitűnően sikerültek, a da­rab azonban, sajnos, éppen azokban a jelene­tekben laposodik el, ahol Tomesa az új világ embereit mutatja be. Nyilvánvaló, hogy ez a hiba a szerző fogyatékos valóságismeretére vezethető Vissza, ezt kell segítenie, annál is inkább, mert a darab feltétlenül meg­érdemli.­­A Szíkdlj, Színház évi játékrend­jében­­ olyan művek szerepelnek, mint Gor­kij: Nyaralók című darabja, melyet ma­gyar nyelven még sehol sem játszottak. — Rostand: Cyrano de Bergerac, Illyés Gyula: Fáklyás ák­ig és újabban Gyárfás Miklós: Hűség című tragédiája, melynek­­Folytatása a 3. oldalon.) SIMON MAGDA: r NAGY OLGA: ELŐBB A TÁNC, AZUTÁN A LAKOMA A felnőt másképen olvassa a mesét, mint a gyermek. A népmese vará­­zsos, csodálatos elemekkel teli köntöséből könnyűszerrel kihámozza a lényeget: a jó, az igaz győzelmét a rossz, a gonosz felett. A nép — a mesék alkotója azon­ban tudja — az évezredes rabság keserű tapasztalata eléggé megtanította rá —, hogy a rossz nem egykönnyen adja meg magát. Nehéz harcok, küzdelmek , árán lehet csak legyőzni. Ezért kell a népme­sék hőseinek annyi nehézséggel,, annyi akadállyal m­egküzdeniök, míg céljukat elérik. Mert azt mindig, minden körül­mények között és minden nehézség elle­nére elérik és végül is legyőzik a gonosz, a rossz erők ellenállását. A népmesék törhetetlen optimizmusa nemcsak kifejezi, de állandóan táplálja, erősíti is a népnek az igazság győzelmé­be vetett hitét, ami végül is meggyőződé­sévé válik. A tőkés-földesúri rendszer ezért száműzte az irodalomból a nép­mesét, ezért igyekezett minden eszközzel a sötétségben tartott falu és a gyermek­szobák szűk világába zárni. Innen csak akkor szabadult ki a mese — mely az elnyomók minden igyekezete ellenére is tovább élt és fejlődött — amikor al­kotója és éltetője — a nép — a valóság­ban is legyőzte elnyomóit. Valamitől azért mégis sikerült a tőkés rendszer uralkodó osztályainak megfosz­­taniuk a népet, azáltal, hogy meséitől megvonta a széleskörű elterjedés, nyomta­tás adta lehetőségeket. Sikerült megfosz­­taniuk a népet attól, hogy megismerje a többi népek, vagy a falujától és közeli környékétől távol eső vidékek népeinek meséit, hogy felfedezze bennük a közös vonásokat, az azonos törekvéseket és vá­gyakat . Nagy Olga: Előbb a tánc, azután a lakoma című mesegyűjteménye éppen ebből a szempontból értékes. A Mező­ségnek — e sajátosan erdélyi vidék­nek — meséivel ismerteti meg az olva­sókat és­ hallgatókat, annak a vidéknek a meséivel, ahol a magyar nép oly szo­ros közelségben él együtt a testvéri ro­mán néppel. Ez az évezredes együttélés, az elnyomás sötét éveinek közös sorsa és közös szenvedései rányomták bélye­güket a két nép költészetére mely egy­mással szoros kölcsönhatásban fejlődött, alakult ki. E kölcsönhatás sok bizonyíté­kával találkozhatunk ebben a gyűjte­ményben. Az Előbb a tánc, azután a la­koma szegény embere románul kiáltja a­ „terülj, terülj asztalikám“-at („mămăligă şi g fastile“-t mond); a Pázsura leánya című mesében Pázsura — ami maga is román szó — románul mondja a mondó­­káját; a Togyerás című mesében szereplő három fivér román nevű: Grigorás, Juo­­nás, Togyerás, János — a János nevűt ne fogadó mese hőse nem juhnyájat, ha­nem turma juhot hajt, a fázós embert pedig A királyfi barátai című mesében Hé kozsókosnak hívják, mivel hét kozsók (cpjoc-ködmön) van rajta. De találkozha­tunk ezekben a mesékben, a román nép­mesék klasszikus figuráival is: Szent Péntekkel és Szent Szombattal (A Pá­zsura leánya), valamint a Harap Alb hőseinek megfelelő alakokkal is, mint Jólátó, Jófutó, Mindig szomjas, stb. (A királyfi barátai). Az Előbb a tánc, azután a lakoma cí­mű mesegyűjteménnyel Nagy Olga újabb gyöngyszemekkel gazdagítja népköltésze­tünk kincsestárát. A kötet kedves olvas­mánya lesz felnőttnek, gyereknek egy­aránt, amellett, hogy a folklórral tudo­mányosan foglalkozók számára sok ér­tékes adattal szolgál a román és a m­a­gyar népköltészet kölcsönhatásáról. Igen értékes Faragó József bevezetője is, aki a népmesék társadalmi gyökereinek fel­tárásával a mesék helyes értelmezéséhez segíti hozzá az olvasót. GÁLL MARGIT SZEMLÉR FERENC : HARCOLNI HÍVEN A kötet első versében, az Új hazá­ban Szemlér Ferenc a Román Népköztársaságot köszöntve megfogal­mazza költői programmját: „S kiáltsam tisztán éljenét, / hadd vigye hangom szerteszét: / Hazám ő, jogos örökré­szem! / Szolgálom szép, bátor ügyét / Költőül! emberül! egészen!“ Ez a programm vörös fonalként, vonul végig Szemlér Ferenc költészetén. Ver­sei a harcos, a hazáját és népét forrón szerető, a győzedelmes új élet minden hívására felelő költő alakját idézik. S a felelet, amit ad, mindig világos, félre­érthetetlen: az új bátor igenlője, a békeharc, a szocializmus építéséért foly­tatott küzdelem költő-katonája szól itt. A Harcolni híven számos verse köz­életünk valamely kimagasló, vagy kevésbbé jelentős eseményéhez fűződik. Ilyen a Háromszáz író a jogi kar dísz­termében, Köszöntő a Hivatalos Köz­lönyhöz, Az új pénzre, stb. Más versek, mint a Tenger felé, Tavaszi dal, vagy a Függőkőnél csak hangulatukban kap­csolódnak az aktualitáshoz. Bármilyen témához nyúljon is a költő, — valami csekélység, vagy éppen az egész emberi­ség nagy ügye az — versein érezzük a nagy költői tapasztalat adta fölényes verselő készségét. Szembeötlik ez hosz­­szabb lélekzetű költeményeiben, mint a Béke-rapszódia, Mangália és különösen a Mind több a fény című „hosszú­hosszú dalnál“. Az ország villamosítá­sának nagy művét megéneklő költe­ményben elragadó a pátosz hitelessége és a mondanivaló eszmei gazdagsága mellett a formanyelv változatossága, a verselés byroni könnyedsége. Kétségtelen, hogy Szemlér Ferenc nem egy versében megnyilvánul még a pártosság elvének nem elég mély értel­mezéséből fakadó számos fogyatékosság. Éppoly bizonyos azonban az is, hogy ez a költészet irodalmunk komoly értéke s a Harcolni híven méltón váltja ki majd az irodalombírálat és a széles olvasóközönség megbecsülését. SONI PÁL ANAVI /D/M: INDULNAK HADIRENDBEN Kil­ötet­be gyűjtve a versek mintha­­ valahogy többet mondanának, mint mikor szétszórtan megjelennek a különböző folyóiratokban. Egésszé tö­mörülnek, nemcsak külön-külön, de együtt is beszélnek s bár eddig is min­den soruk költőjük egyéniségét tük­rözte, az egészből most — bátran mond­hatni — költői portré alakul. Ez a portré egyszerre a költőé s ugyanakkor a népé is, amelyről a költő dalol. Annvi kötete épp azért hat meg­lepetésszerűen, mert végigolvasván, most ismerjük meg igazából a lírikust, akinél sokszor természetes egyszerűséggel fonódik össze a politikai hév és lendü­let a táj meghitt rajzával s aki a csa­ládi örömök dalával új hanggal járult hozzá békeharcos kórusunkhoz. Egyéni­ségéhez hozzá tartoznak még lírai táj­képei, melyekkel a hazafiság meggyőző verseit adta az olvasó kezébe. Anavinak van mondanivalója új éle­tünkről, friss színekkel szól a kollek­tívákról, munkásnegyedek vasutasairól, gyermekekről. Lehet és kell arról írni, vitatkozni, milyen mélyen és szélesen él világunk Anavi verseiben, hol csap át stílusa modorosságba. Ám a kötet vitatható és vitatni való kérdésein túl nyolc évi költői munka­­ tesit­iségrs, a nép szol­gálatába állított munka­­ szép gyümöl­cseit nyújtja át az olvasónak. _____ SZÁSZ JÁNOS Mindhárom könyv az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó gondozásában je­lent meg. | ■A

Next