Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1955-01-07 / 1. szám

4 A SZOVJET ÍRÓK MÁSODIK KONGRESSZUSA (Folytatás a 3. oldalról) létben a parádés jólétért, a hiányosságok elleni harc fegyvereinek letompítása érdeké­ben küzdöttek. Mért tudta a párt élvonalbeli íróink any­­agi könyvének hiányosságait felfedni? Mért tudta a párt leleplezni a konfliktusmentesség irodalmunk fejlődését gátló, káros „elméle­tét“? Mert először is ismeri az életet a maga teljességében és mélységében, megérti fejlődésének igazi irányát, növekedésének valódi törvényszerűségeit. Kritikánk nem mond elég biztosan ítéletet az élet szem­pontjából, nem érti meg elég mélyen a lét­­fontosságú konfliktusokat. Az élet, a reális valóság nem nyújt alapot nekünk az ellentmondások és konfliktusok enyhítésére, elkenésére. Az irodalomban és a kritikában még érezhető félelem a konflik­tusoktól, kárt okoz az irodalom fejlődésének. A TÁRSADALOM ISMERETE tette lehe­tővé nagy kritikusaink számára azt, hogy olyan biztosan ítéljenek, olyan prófétai előrelátással beszéljenek a művek és hősök sorsáról. Amikor Bjelinszkij elolvasta Gon­­csarov „Közönséges történet“ című regényét, az ifjabb Adujevben felfedezett ugyan bizonyos életszerű vonásokat, de mivel nem találta elég tipikusnak azt, ahogy a fővárosi élet­­feltételek között viselkedik, a következőket írta: „A szerző több joggal hagyhatta volna, hogy hőse megfeneklődjék a falusi vadvidé­ken a maga egykedvűségében és lustaságá­ban ...“ Ezeket a szavakat tizenkét évvel az „Oblomov“ megjelenése előtt írta, és lám, ezzel előre megjósolta az „Oblomovot“! Gyakran tesznek szemrehányást a kritiká­nak publicisztikai természete miatt. Ha azonban a­ publicisztikán nem korunk és életünk legfontosabb jelenségeinek száraz, általánosságokat szajkózó bemutatását ért­jük, hanem mélyre hatoló, szenvedélyes be­mutatását, akkor az ilyen publicisztika el­mélyíti a műalkotások reális értékeiről al­kotott ítéletet, így nemcsak, hogy nem mond ellent a finom esztétikai elemzésnek, hanem ellenkezőleg, segítségünkre van abban, hogy jobban megértsük, milyen sajátos művészi formában tükrözi vissza a műalkotás az életet. Az ilyen cikkekre jó példa V. Jer­­milovnak a „Známja“-ban nemrég közzétett írása J. Krimovról és A. Makarenkóról. Még nagyon kevés olyan általános kér­déseket felvető cikkünk van, amely elemzés célából több, egymáshoz hasonló jelenséget hoz összefüggésbe, amely valamely téma művészi feldolgozásában elért eredményeket és hiányosságokat mutatja meg, több rokon­­értelmű könyvet állít egymás mellé, vagy ellenkezőleg, a köztük fennálló ellentétekre mutat rá. A csupán regisztráló kritika, — az irodalom fejlődésének széleskörű koncep­ciói nélkül, — sem az olvasóra, sem az íróra nem tud hatni. A műbilálótípus kérdését is fel kell vetni. A kritikus — író és társadalmi tényező, aki behatol az életbe, a pártvonal harcosának te­hetségével és tudásával van felvértezve, nem pedig a dolgozószoba remetéje, aki csak a szakmai érdeklődés szűk kis világá­nak körében él. El kell ismernünk, hogy az írószövetség és szervei nagyon keveset tö­rődtek a műbíráló típusával, keveset tettek azért,­­ hogy kivezessék a háttérből, ahol most áll, hogy fokozzák harci szellemét, hogy a kritikusokat egészen közel hozzák a valósághoz. A KIITIKA ÉS A MESTERSÉGBELI TUDÁS KÉRDÉSEI Azt mondhatnék, hogy a kritika két cím­re szól: az író és az olvasó, a könyvek te­remtőinek és fogyasztóinak a címére. A kri­tikus nem belső könyvítélő, nem szerkesztő, aki megteszi a maga észrevételeit, hol kell javítani a szövegen. A kritikus az olvasó ér­dekeit juttatja kifejezésre, a közvélemény képviselője, aki az egész állam egyetemes szempontjából bírálja el az irodalmi alko­tást. A kritikának az a hivatása, hogy az míg a népi demokratikus or­szágok táborában, ahol a régi rend­szert szétzúzták, az író helyzete teljesen megfelel jelentőségének a felszabadult né­pek életében, alkotómunkáját semmi sem akadályozza és közvetlen résztvevője lehet az új társadalom építésének, s a kapita­lista országokban az író helyzete egyre nehezebb lesz. E nehéz körülmények ellenére a kapita­lista országok haladó írói a háború utáni években jelentős sikereket értek el al­kotó tevékenységükben. A múlt legjobb irodalmi hagyományaira támaszkodva, a nemzeti kulturális hagya­tékot védelmezve, komoly harcot folytat­va azok ellen, akik az amerikai reakció­sok óhajára vállalják a klasszikusok be­­mocskolását, folytatva és fejlesztve a XX. század haladó realista irodalmának ha­gyományait. — Barbusse, Dreiser, Heinrich Mann, Nexe hagyományait — a kapitalista országok haladó írói sok jelentős művet alkottak, amelyeket széleskörű elismerés fogadott. Barbusse Világosság című könyvének hőse így szólt a jövőről: „nemcsak a sze­meket kell felnyitni, szét kell tárni a ka­rokat, ki kell bontani a szárnyakat". Ma már látjuk, hogy van olyan iroda­lom, amelynek van ereje a szárnyalásra, amely lehet merész. Már nem múlja felül erejét korunk haladó emberének ábrázo­lása. Ugyanakkor tovább tart az az állandó fo­lyamat, amely megvolt már a háború előtti irodalomban, de ma támadóbb formákat öltött. Ez a leleplezése ■ mindennek, ami reakciós, ami leélte a maga idejét. A kritikai realizmus szelleme ott lebeg a művek felett, de az ábrázolásban új, ko­rábban nem létező vonások jelentkeznek. Már sok mű irányul a fegyverkezési hajsza, az amerikai imperializmus, a né­met militarizmus feltámasztása ellen. André Stil Első összecsapás című köny­vében látjuk az új háború veszélye ellen tömörült nép harcát. Louis Aragon André Stil alkotási módszerét „a lélek realizmu­sának" nevezte. Lehet, hogy ebben van a nyitja annak a feszültségnek, amelyet olyan tehetséggel mutat meg André Stil bonyolult és sokszínű jelenetekben. Ezek­ben nemcsak a végbemenő események po­litikai rugója tárul fel, hanem az esemé­nyek résztvevőinek emberi élményekkel teli belső élete is. Pierre Gascar, a fiatal francia író a Halottak ideje című könyvében egy hitle­rista koncentrációs tábor életét mutatja be a második világháború idején s ezzel mintegy arra emlékeztet, hogy mi volt és mi ismétlődhet meg ugyanolyan elkerül­hetetlen törvényszerűséggel, ha feltá­­­­masztják a német militarizmust a maga minden szörnyűségével. Gascar, Robert Merle és mások példája írószövetségben megteremtse a fokozott, meg nem alkuvó igényesség, a hiányossá­gokkal szembeni kibékíthetetlenség feltételeit. Az író fejlődését gátolja a hideg közöny, az aprólékos kákán csomót keresés. De a túlságosan lelkes tömjénezés is kárára van... Ha a kritikus lecsökkentett igényeket tá­maszt a szerzővel szemben vagy értékelését a legnagyobb lelkesedés hangján juttatja ki­­fejezésre, nem is a hangnemben van baj, hanem mindenekelőtt a kritika önállóságá­ban. Feltétlenül észre kell vennünk, hogy egész sor, írókról szóló könyvecskében vagy cikkben, bár érdekes megfigyeléseket is tar­talmaznak, a szerző nem ad önálló értékelést: a hiányosságokról elnéző hangon beszél, az érdemekről pedig fellengősen, így írt pél­dául A. Kornyejcsukról A. Tripolszkij, K. Szimonovról L. Lazarjev, I. Erenburgról T. Trifonova. 1886-ban a „Forgácsok“ (Oszkolki) című vicclapban kis cikk jelent meg „Irodalmi ranglétra“ ámen. Szerzője arról beszélt, hogy mi lenne, ha az akkor élt orosz íróknak érdemük szerinti rangfokozatokat adnának... Ez a „Lépnélküli ember“ aláírású iro­nikus cikk A. P. Csehov tollából származott. Csehov a ranglétrát csúfolta ki, a nyárs­polgári cimbárságból űzött gúnyt. És el kell ismerni, hogy a „Lépnélküli ember“ tréfája a mi mostani kritikánkon is végigvág. Hiszen még a közmegbecsülés jeleit is, amelyeknek a kiváló mesteri tudásért foly­tatott harcot kellene ösztönözniük, egyesek arra igyekeztek felhasználni, hogy valami sajátságos ranglétrát állítsanak össze és bi­zonyos műveket a kritika számára hozzá­férhetetlenné tegyenek. Bármiféle ranglétra csak zavarja azt, hogy a műalkotások értékelése számára va­lóban magas kritériumokat teremtsünk. A KRITIKA azért is nagyon hibás az irodalommal és az olvasókkal szemben, mert nem jól harcolt a magas kritériumokért, nem védte meg következetesen azokat, könnyen ment bele bármiféle engedménybe. Ma az időszerű témának tettek engedményt, holnap az író múltbeli érdemeinek, holnapután az író közéleti munkájának és így tovább. Az egyik írónak azért tettek engedményeket, hogy a többiekhez viszonyítva ne sértsék meg, másokkal szemben pedig már önként adódott az előzőknél alkalmazott engedmé­nyes kritérium ... Néha azt szokták gondolni, hogy a mű­vészi kritériumok foka abban jut kifej­ezésre, mennyire tudják felismerni és megtalálni a műben a hiányosságokat. Ez nem így van. A kritérium magas foka mindenekelőtt ab­ban jut kifejezésre, hogy észre tudják-e venni a mű erényeit. Ez a kritika legnehe­zebb feladata. A legkönnyebb a többé vagy kevésbbé lényeges hiányokat megtalálni: ilyenek minden műben akadnak. Mérhetetle­nül nehezebb meghatározni, hogy mi a jó a műben, mi valóban költői benne; itt van aztán szükség csalhatatlan jó szemre, meg­győződésre, jóízlésre. Ennél a feladatnál aztán a kritika a leg­gyakrabban meg is áll, s nem tudja meg­határozni az író sajátosságát. Bizonytalanul ítélkezik mind az élet, a művész által be­mutatott életviszonyok és jellemek felől, mind az író mesterségbeli tudásának sajá­tosságáról. A szovjet irodalom fejlődése szempontjából rendkívül jelentősége van a nyelv mesteri ke­zelésének. A nyelvészeti vita után a folyó­iratokban egés­z sor cikk jelent meg. A kritikai munkák alaposabban kezdték vizsgálni az írók nyelvi sajátosságait. De a változás nem bizo­nyult tartósnak. Nemsokára visszatértek a régi mederbe és a nyelvezetre tett futólagos megjegyzések megint elfoglalták a maguk megszokott szerény helyét a kritikai tikkek végén, világosan mutatja, hogyan válaszolnak a legkülönbözőbb írók könyvei a népek előtt most felmerülő legégetőbb kérdésekre és hogyan szolgálják a feltámadó német mi­litarizmus elleni harc ügyét. A haladó íróknak ellenállást kell kifej­teniük az importált és helyben gyártott reakciós irodalommal szemben, amelyben a teljes amoralitás uralkodik, a bűnöző­ket hősökként dicsőítik, a legocsmányabb bűntényeket undorító részletességgel írják le, az erkölcsi bomlást az egyénnek min­den felelősség, minden kötelesség alóli felszabadulásaként hirdetik. Vér és szenny itatja át ezeknek az írásoknak lapjait. A haladó írók munkalendülettel az em­berben, az ember nagyszerű jövőjében bízó hittel teli könyveiket szegezik szembe az akaratot és ellenállást lankasztó, a passzivitásra és reménytelenségre idomító, a türelemre és alázatra intő könyvekkel. Felbecsülhetetlen jelentőségű az olyan könyv, mint Louis Aragon Kommunisták című regényeposza. Ez a mű nemcsak át­fogja az ország életét egy bizonyos idő­szakban, nemcsak a Franciaországot ért nemzeti katasztrófa történelmi képét festi meg, de először hozza felszínre azokat az igazi erőket, azokat az igaz embereket, akik népük becsületét védve a nemzeti el­lenállás élére álltak mint a nép képvise­lői és fiai, akiket azért szeret a nép, mert Franciaország dicsőséges Kommunista Pártját képviselik. Nagy a jelentősége Aldridge A diploma­ta című regényének — ez egészen más hangvételű írás. Ebben a regényben ne keressünk dü­börgést, az ország felett tomboló vihart. Aldridge regényében jól leplezi le a diplo­matának, a népek veszélyes, ravasz ellen­ségének azt a típusát, amely az angol im­perialista politikában évszázadokig ural­kodott. Ez teljesen történelmi, de ugyan­akkor mai típus is, mai diplomataként azonban már nem tud boldogulni ügyes­kedő, mindenkit becsapni akaró művésze­tével, mert már létezik egy új, forradalmi diplomácia is, amely erősebb nála és ma­guknak a népeknek is van már erejük ah­hoz, hogy ne csak átlássanak diplomatikus ravaszkodásain, hanem el is vágják fon­dorlatos útjait. Másrészt pedig látjuk, hogyan került alkotási zsákutcába néhány olyan író, akik — még jól emlékszünk, — igaz könyveket írtak, de aztán átmentek a reakció tábo­rába. Ez különösen meggyőzően mutatko­zik meg olyan írók példáján, mint Prist­­ley, Steinbeck, Duhamel. A reakció, amely minden úton-módon ösztönzi a neki kellemes írókat, ugyanak­kor mindent elkövet, hogy megnehezítse a haladó írók életét. De az, aki a széles olvasótáborhoz for­dul, aki új utakat keres alkotásában,­ az legyőzi a tájékozatlanságot és a magányt. Nem harcolhatunk a szürkeséggel, a kezdet­legességgel az irodalomban, ha nem harco­lunk a szürkeséggel és a kezdetlegességgel a nyelvben. A kritikai cikkekben gyakran helyes megjegyzéseket találhatunk, de majd­nem teljesen hiányzik a szerző által válasz­tott nyelvi eszközök rendszerének elemzése, nem tudják felismerni a stílus egyéni sajá­tosságát, vagyis esztétikai kategóriának fel­fogni a nyelv jelentőségét. A SZOVJET IRODALOM legjobb alkotá­saitól idegen mind a naturalizmus, a hely­telen beszéd vak másolása, mind a statiszti­kai átlagot jellemző szürkeség, a jellegtelen és simára vasalt helyesség. A nyelv gazdag­ságáért és sajátosságáért folytatott harc a kritika fontos feladata. A kritika az irodalmi alkotás különleges fajtája. A művészet sajátosságának mély meg­értése, a választékosság iránti érzék kifej­lesztése, a művészi ízlés — ezek azok a fel­tételek, amelyek nélkül nincs kritika! Amikor megfeledkeztünk arról, hogy a kritika az irodalmi alkotás különleges fajtája, ugyan­akkor azt is elfelejtettük, hogy a kritikában nemcsak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, ahogyan azt mondjuk. A kritika fel­adata harcolni a könyvekben fellelhető szür­keség és unalom ellen, de vájjon a kritikusok nem élnek-e vissza azzal a kétségbe vonható jogukkal, hogy szabad szürkén, unalmasan, egyhangúan irm­ok. Bjelinszkij és Dobroljubov cikkeit gazdag humor és pátosz hatja át; a kimerítő elem­zést aforizmaszerű csattanó követi; a cikkek magukon viselik a lelkesedés bélyegét, len­dület van bennük. És milyen sokféleképen nyilatkoztak meg kritikánk klasszikusai! Műbírálatunk klasszikusai ragyogó patetikus formában tudták kifejezni legmélyebb meg­győződésüket, közölni tudták irodalmi álmo­dozásaikat, fel tudták tenni a kérdést — mi­kor jön el az igazi nap ... És hogy tudták forgatni a vita fegyvereit, amikor ellenfeleik­kel összecsaptak az eszmebarrikádokon! A kritikai cikkek sem pátoszt, sem iróniát nem ismerő egyhangú, nyugodt hangneme, színtelen józansága, a tárgyilagos írásbeli je­lentésekre jellemző szárazság kiáltó ellenté­tekben áll azzal a harcos, szenvedélyes, az újat szeretettel védő, az ellenfélre energiku­san lecsapó kritikával, amilyen a szovjet irodalom-kritika kellene, hogy legyen. A szovjet kritikának van egy nagyszerű fegyvertársa és segítőtársa — az olvasó. Időnként megfeledkezünk róla, de ha figyel­mesen átgondoljuk az olvasók leveleit, az írókkal rendezett találkozókon mondott sza­vaikat, és ha figyelmen kívül hagyunk egyesi helytelen megjegyzéseket,­­ mindez a maga egészében nagyszerűen fogja kifeje­zésre juttatni a népnek az irodalom iránti szeretetét, megértését és igényességét. Folyó­iratainknak és lapjainknak alaposabban kell tanulmányozniuk e nagyszerű dokumentu­mokat, kiadóinknak pedig gondolkoznak kell azon, hogy az irodalomkutatók könyveim kívül az olvasók leveleit is ki kell adni. A KRITIK­A­EFT­YE A MI MUNKÁNKBAN A Szovjet Írók Szövetsége teljes mérték­ben felelős a kritika komoly hiányosságai miatt. A kritika még mindig az írószövetség életének félreeső zugaiban tartózkodik. De abban, hogy a kritika gyakran passzív, nem mutat kezdeményezést, nem adja meg a han­got, nem vált ki tiszteletet mélyreható és világos értékelésével, a kérdésfelvetés bátor­ságával és céltudatosságával, maguk a kri­tikusok a hibások. Nem mondhatjuk azt, hogy az írószövetség és a szövetség sajtóorgánu­mainak s­zerkesztőségei nem gondoskodtak volna eléggé a kritika fejlesztéséről, helyéről a közös munkában. . A kritikusi tehetség ritka, útja síkos és veszélyes“, — mondta Bjelinszkij. A kri­tika figyelmet és támogatást követel. De a kritika szerepe, a folyóiratokban, lapokban el­foglalt helye jelenleg a szegény rokon­sze­m haladó irodalom ugyanolyan követke­zetességgel növekszik és erősödik, ahogyan növekszik és erősödik a béke tábora, amely egyesíti a nagy holland írót Túrin de Vries-t, sok regény szerzőjét és a tekinté­lyes osztrák író-publicistát, Ernst Fischert, Odd Bang Hansent, a norvég regényírót s a nagyrabecsült iráni írót, Hafiszi-t és sok más írót. MAI, ÉLESEN FELVETETT TÉMA hozta létre az olyan könyveket is, mint Elza Triarét új regénye A rőt ló, Az utolsó töltény Jeanne Pierre Charbot-tól és a Jimmy Pierre Courrade-tól, Robert Merle A halál az én szakmám című könyvét, Pierre Daix regényeit, Sartre Henry Mar­tinról írott könyvét, Pierre Roger Vaillant Foster ezredes bűnösnek vallja magát összecseng az Indokináról szóló köny­vekkel. Angliában az írók Békevédelmi Szövet­sége lehetővé teszi, hogy az írók aktívab­ban lépjenek fel a háború fenyegetése el­len. Ez a szövetség magához vonzza a leg­különbözőbb irodalmi irányzatok íróit. Az öreg angol földön születnek és élnek James Lindsay regényeinek hősei. Most Angliai életforma címen nagy époszt ír; az éposz két első regénye már megjelent. Az egyik az Elárult tavasz, a másik a Dagály. Lindsay behatol, az egyszerű em­berek munkával, illúziókkal, előítéletekkel teli életébe, megmutatja, hogyan erősödik öntudatuk, hogyan növekszik a dolgozók szolidaritása, hogyan lépnek a békeharc útjára, hogyan csalódnak a laburisták po­litikájában. A 75 éves Alfred Coppard, ragyogó no­vellista és a tehetséges walesi regényíró Gwen Thomas jól ismerik a népi életet és a népből való emberekről írnak mély és meleg érzéssel. Olaszországban a néphez közelálló, sza­bad nemzeti kultúráért folyó mozgalom­ban élénken részt vesznek az egységes iro­dalmi és művészeti front munkásai. Olasz­ország haladó táborában sok az író, öreg mesterek és fiatal írók, akik úgy vélik, hogy csak a néppel együtt haladva, a nép békéért, munkáért, szabadságért vívott harcának részeseiként alkothatnak nagy, realista irodalmat. Ezért az új regények, elbeszélések és novellák legfőbb témája a mai élet ábrázolása. E könyvek között sok foglalkozik a népnek a fasizmus idején folytatott harcával. A norvég és dán írók és költők — ke­mény jellemű, erős akaratú emberek. Ezt bebizonyították az országukat megszálló fasiszták elleni harc idején. Azokban a sötét időkben tömegével jelentek meg az illegális kiadványok. „Az író, — mondotta Martin Andersen Nexe, — nagy felelősséggel tartozik az egész emberiségnek, a legnagyobbal, amely valaha valakin nyugodott.“ E szavakat, az repéhez és helyéhez hasonlít. Kétségtelen, hogy nem elég a kritika számára biztosított hely. A kritikai rovatoknak ezt a háttérbe­­szorítását nem szabad tovább tűrni. Ezeknek a rovatoknak sok tekintetben a folyóirat hang­nemét, arculatát kell meghatározniuk. A folyó­iratok hasábjain mind a művészet általános kérdéseiről szóló elméleti cikkeknek, mind a szemleszerű, egyes kérdéseket felölelő írá­soknak, mind az új könyvek ismertetésének helyet kell találniok. A kritikai résznek 6—8, sőt több nyomtatott ívet kell fenntartani a folyóirat minden számában. A baj csak az, hogy mi is megelégedtünk a kritikusok munkájának ezzel a színvonalá­­val. A kritikával szembeni igények is alább szálltak, s a kritika az írószövetség életében is alárendelt helyzetbe jutott. Azt mindenki természetesnek találja, hogy az írók vers- és elbeszélésgyűjteményeket ad­nak ki. Kritikai cikkgyűjtemény nálunk alig jelenik meg. A Szovjet Írók Szövetségének XIII. plená­ris vezetőségi ülésén kétségbe vonták azt, hogy szükség volna kritikai cikkek gyűjte­ményére. Azt mondták, hogy a kritikusok várjanak a gyűjtemény kiadásával „mind­addig, amíg az emberiség maga ezt meg nem teszi helyettük“, amint A. Fagyejev mondotta. De miért nem hivatkozunk az emberi­ségre akkor, amikor versek, elbeszélések vagy drámai művek gyűjteményéről van szó? Azt hiszem, hogy a kiadók munkatársai és a kritikusok maguk is segítségére lehetnek eb­ben a kérdésben az emberiségnek . . . A kongresszust megelőző vita során fel­vetették egy külön irodalomtörténeti és irodalomelméleti folyóirat kérdését. Ennek a lapnak a szükségessége vitán felül áll. A SZOVJETUNIÓ KOMMUNISTA PÁRT­JÁNAK kongresszusunkhoz küldött üdvözle­tében irodalmunk lényeges hiányosságairól is említés történik és az üdvözlet különösképen a következőkre mutat rá: „Komoly az elmaradás az irodalomkritika és az irodalomkutatás terén, amelyeknek hiva­tása feldolgozni a klasszikusok gazdag ha­gyatékát, általánosítani a szovjet irodalom ta­pasztalatait, s elősegíteni irodalmunk eszmei és művészi felemelkedését“. Ennek az útmutatásnak minden következ­ményét le kell vonnunk. A kritika élének továbbra is a minden ide­­genség és rothadás elleni harcra, a polgári ideológia ellen folytatott harcra kell irányul­nia. Jó gazda módjára gondoskodni az iro­dalom fejlődéséről és növekedéséről, a mű­vészi kifejezésmód tökéletesedéséről, harcos kérlelhetetlenséggel fordulni szembe minden­féle ideológiai torzítással — ez lényegében véve a kritika egyetlen és sokrétű feladata Tekintsünk előre, kritikánk holnapja felé. Csak egyben állapodjunk meg: nem lesz semmiféle idill, semmiféle szalonba illő ud­variaskodás, hanem vita lesz, nézeteltérések lesznek, vélemények, értékelések, álláspontok fognak összeütközni, de a vitát mindig az irodalom fejlődése iránti gondoskodás fogja hevíteni. Látjuk már a még szebben kibontakozott­­szovjet irodalmat, amint a népet és az egész emberiséget sok új gyönyörű alkotással aján­dékozza meg — regényekkel, elbeszélésekkel, drámákkal, versekkel. És látjuk az irodalom méltó fegyvertársát, az író és az olvasó eszes és tehetséges ba­rátját — az irodalomkritikát, amint megtisz­telő helyet foglal el társadalmunk szellemi életében. Ez a nemes feladat megvalósítható: kriti­kusaink között vannak tehetséges és hivatásu­kat szerető emberek, nagy irodalmunk van, ennek a tapasztalata lehetővé teszi a kritika számára teljes erejének kibontakozását, rend­kívül gazdag művészi örökségünk, bölcs marxista-leninista elméletünk van, ez pedig megvilágítja előttünk az utat. A kritika fellendülése a mi közös ügyünk. Létfontosságú érdeke ez íróinknak, kritiku­sainknak, értelmiségünknek, népünknek egy­aránt. Gyertek, együttesen, céltudatosan vigyük győzelemre ezt a közös ügyet! (Hosszas taps), öreg békeharcos és szabadságharcos ha­gyatékaként felfogva, Hans Sherfig dán író kijelentette: „Nekünk , azoknak, akik Martin Andersen Nexe társai vol­tunk — nincs jogunk erről a felelősségről megfeledkezni.“ NEMCSAK EURÓPÁBAN vetődött fel élesen a kérdés a nemzeti kultúra demo­kratikus hagyományainak védelmével, az irodalmi hagyaték védelmével kapcsolat­ban. Az ausztráliai nép az amerikai szennyirodalom ugyanolyan támadását állja ki, mint a többi nép. De az ausztráliai írók, a népi költők Henry Lawson, Joseph Therb­y és má­sok hagyományaihoz híven, tovább szol­gálják a magasrendű népi irodalom fel­adatait. Kanada haladó irodalmi mozgalmában nagy szerepet játszik egy torontói író­csoport. A kanadai békeharcról szól A jö­vő velünk van című regény. Szerzője Dy­­son Carter. Megjelennek közös versköte­tek, amelyekben közlik az egyik legnép­szerűbb kanadai költő, Joe Wallace köl­teményeit is. Lassan, de biztosan gyarapszik erőben a kanadai haladó irodalom. Manapság igen fontosak az amerikai im­perializmust leleplező könyvek, amely mindenütt mint a népek ellensége, mint a kultúra elfojtója lép fel. Nyugatnémetországban készülnek fel­támasztani a Wehrmachtot, az amerikai világ­agresszió rohambrigádját. Az új világháború szervezői katonai egyezmé­nyekkel és szerződésekkel hálózzák be a világot, egyre újabb ürügyet keresnek ar­ra, hogy beavatkozzanak az európai, ázsiai, délamerikai országok belügyeibe, a népek között ellenségeskedést szító propaganda hullámaival árasztják el a világot, arra tö­rekszenek, hogy megsemmisítsék a kultú­rát és megfélemlítsék a népeket. De elsősorban meg kell félemlíteni, el kell kábítani magát az amerikai népet. Mindenkit fenyegetve, aki ellenzi a durva erőszak pozíciójáról folytatott politikát, a reakció az Egyesült Államokban a lehető legotrombább módszerekkel jár el. Ott most már a béke védelmében vagy a sajtósza­badságért felszólalni bűnténynek számít. De szabad a könyvtárakat megtisztítani a különböző vizsgálóbizottságok által nem ajánlott könyvektől, fasiszta példára mág­lyát gyújtani és ezekre a máglyákra vetni a legkülönbözőbb írók könyveit, sőt, el lehet egyúttal égetni egy olyan lázító könyvet, mint Az amerikai költészet anto­lógiája. Az ilyen reakciós dúlás hátterén világos­sá válik, miért kell az olyan íróknak, akik annak idején otthagyták a hitleri biro­dalmat, hogy menedéket keressenek Ame­rikában, most az új, ezúttal Amerikában fenyegető fasiszta üldözés miatt otthagyni Amerikát és visszatérni Európába. Ezt kellett tennie Thomas Mann-nak, a vi­lághírű írónak, aki átköltözött Svájcba, ahol biztosítva van számára a nyugodt élet. Nem találjuk-e feljegyzésre méltó­nak, hogy a Keresztesek című regény hí­res szerzője, Stefan Heym, aki kénytelen volt 1933-ban elhagyni a fasiszta Német­országot, 20 év múlva kénytelen az ame­rikai fasiszták elől menedéket keresni a Német Demokratikus Köztársaságban. AZ USA HALADÓ­ ÍRÓINAK üldözése nem állíthatta meg alkotó tevékenységü­ket. A tiltakozás a m­iccarthizmus ellen, a könyvmáglyák ellen, a törekvés ellen, hogy amerikai diktátum alá helyezzék a nyugateurópai országokat, kifejezésre jut a haladó írók beszédeiben és könyveiben, amelyekben leleplezik a reakciósokat, az agresszorokat, az új világháború szerve­zőit. Amerikának ma nagy haladó irodalma van, amelyet Howard Fast, Albert Maltz, John Howard Lawson, Alexander Saxton, Michael Gold, Lloyd Brown, Philipp Bonoso és mások képviselnek; ezeknek az írók­nak műveiben megtaláljuk az amerikai élet valósághű képét. Ezek a könyvek le­leplezik azt, hogy mi megy végbe álta­lában az amerikai ember életében, aki mindent készpénznek vesz, mert nem tud­ja az igazat, és nincs tisztában az esemé­nyek valódi értelmével. Még arról sincs valami világos elképzelése, hogy mi törté­nik az úgynevezett nagy politikában, amely kihat életére és munkájára, szoká­saira és ízlésére. Ha például vesszük Ho­ward Fast legutóbbi, Silas Timberman cí­mű regényét, akkor látjuk, hogyan változ­tathatja a könyörtelen, szégyentelen, hal­latlan emberüldözés egy vidéki egyetem csendes pedagógusát olyan állampolgárrá, akiben forr a düh és az elszántság, hogy harcoljon jogaiért, akibe mélyen belevéső­­dik az alkotmány megsértésének és az ellene folytatott igazságtalan eljárásnak minden lidércnyomása. Timberman pedagó­gus üldözésének története számtalanszor fog megismétlődni az olyan életben, amely fölött a Brandigan szenátorok uralkodnak. Betöltik szerepüket azoknak az íróknak könyvei is, akik ugyan megkerülik a köz­vetlen következtetéseket, mégis lerögzítik a mai amerikai élet képét. Az ilyen köny­vek hasznosak és szükségesek nemcsak az amerikai olvasónak. Ilyen könyv Jay Dice Washingtoni törté­net című regénye, amely leírja, hogyan kerülhet egy egyszerű ember annak a bi­zottságnak karmai közé, amely egy sze­nátor oly szomorúan hírhedt nevét vi­seli, hogy ki sem kell mondanunk. Willard Motley Egész éjjel halasztunk című köny­ve, amely bemutatja, hogy a háborúban résztvevő, a fasizmus ellen harcoló ka­tonák visszatérve hazájukba megtalálják saját országukban a fasizmus megnyilvá­nulásait. Sok Amerikán kívüli olvasó, aki figye­lemmel kíséri az amerikai haladó iroda­lom eredményeit, ismeri és szereti ezt az irodalmat és sikert kíván azoknak az ame­rikai íróknak, költőknek és színműírók­nak, akik bátran lépnek fel a reakció és az imperializmus ellen műveikkel, ame­lyek a haladó irodalom nagy eszmei érett­ségéről és az amerikai írók kiváló tehet­ségéről tanúskodnak. Latinamerika országaiban a nép szel­lemi rabságba döntését az északamerikai expanzionisták és a délamerikai elnyomók hajtják végre. Ezekben az országokban, ahol sok a feudális csökevény, ahol jelen van a félgyarmati függőség, a lakosság magas százalékú írástudatlansága mellett, a kis kiadási lehetőségek mellett az író élete nagyon nehéz. A könyvesboltokat el­árasztja a silány északamerikai irodalom, az írók kénytelenek saját költségükre ki­nyomtatni könyveiket. Jobb a helyzet mint másutt Argentínában, Mexicóban és Brazíliában. Ami a kis középamerikai köztársaságo­kat illeti, Joakin Gutieros costaricai író ilyen adatokat közöl a kultúra mai hely­zetéről ezekben az országokban: „Costari­­cában nincs egyetlen egy kiadóvállalat sem, nálunk nem forgattak még egyetlen egy filmet sem, nálunk még sehol sem volt állandó színház. Nincsenek nálunk színműírók sem, ugyan ki­­ma színdara­bot, mikor előre tudja, hogy nem fogják előadni? Országunkra egy óriási, erős és gazdag ország árnyéka telepszik. És ez az árnyék olyan sötét, hogy számunkra a nappal elválaszthatatlan az éjszakától“. A HALADÓ ÍRÓK ÜLDÖZÉSE sziszte­matikus jellegű. Alfredo Varella ar­gentin író több időt töltött börtönben, mint szabadon, míg csak nem volt kény­telen elhagyni hazáját. Juan Marinellot kubai költőt börtönbe vetették annak el­lenére, hogy a bíróság felmentette. Carlos Augusto Leont venezuelai költőt nem egyszer üldözték és tartóztatták le. A co­lumbiai Jorje Salomea-t börtön fenye­gette, ezért hagyta el hazáját... Még nem felejtettük el azt a hajszát, amit az olyan nagy békeharcosok ellen indítottak, mint Pablo Neruda, a kiváló költő és Jorge Amado, a nagyszerű író (Taps.) Nicolas Guillen, akit szülőföldje, Kuba szigete szenvedéseinek dalnokaként isme­rünk, tehetségének minden erejét az USA imperializmus elleni harcnak, a szabad­ságért, a békéért vívott harcnak szenteli. És mi örülünk, hogy ma üdvözölhetjük ab­ból az alkalomból, hogy a „Népek közötti béke megszilárdításáért“ nemzetközi Sztá­lin békedíjjal tüntették ki. (Taps. Minden­ki feláll.) A haladó irodalom magas színvonaláért folyó harc nem járhat eredménnyel, ha az író nem talál a maga számára céltudatos és helyes alkotási módszert. A szovjet iro­dalom számára ez a módszer a szocialista realizmus módszere. Ez a módszer megkö­veteli az írótól a valóság igaz és történel­mileg konkrét, a maga forradalmi fejlődé­sében való ábrázolását. Itt a valóság igaz és történelmileg konkrét ábrázolása az eszmei átalakítás és a szocializmus szelle­mében való nevelés feladatait szolgálja. Ezt a módszert most sikerrel sajátítják el a népi demokratikus országok írói. „A tudás elmélyítése a szocialista realizmus területén, — mondotta Jerzi Putlament, az ismert lengyel író, — elképzelhetetlen a szovjet irodalom, az első és eddig egyet­len olyan irodalom tanulmányozása nélkül, amely megvalósította a gyakorlatban ezt a módszert és bebizonyította, hogy ez a módszer nemcsak valóban művészi alko­tások létrejöttét teszi lehetővé, hanem az egyetlen irányzat is, amely korszakunk irodalmában a további termékeny fejlő­dés távlatait megnyitja.“ A szocialista realizmus módszere termé­szetesen élénk érdeklődést váltott ki a ka­pitalista országok haladó íróinak alkotá­sában is. A Huesca falai alatt elesett Ralph Fox Regény és nép című, még 1­937-ben meg­jelent könyvében azt írta, hogy az európai regény újjászületése, az ő véleménye sze­rint, csak a szocialista realizmus alapján lehetséges. Jelenleg tanúi vagyunk annak, hogy a legkülönbözőbb országokban, irodalmi kö­rökben élénk irodalmi viták folynak az alkotási módszerről. Az angol haladó sajtóban vita folyt az író szerepéről, a szocialista realizmus pro­blémáiról. 1953 végén vezető angol iro­dalmárok cikkgyűjteménye jelent meg Cikkek a szocialista realizmusról és a brit kultúra hagyományairól címen. Ebben nyíltan rámutatnak, hogy ez a módszer korunk élenjáró művészetét jelenti és megkísérlik általánosítani az angol iro­dalom realista tapasztalatát. Hasonló vélekedést találhatunk a legkü­lönbözőbb országok haladó íróinak nyi­latkozataiban. Mindenütt, ahol a gyarmati és imperia­lista érdekek összeütköznek a nemzeti kul­túrák érdekeivel, az utóbbi képviselői előtt az élő nemzeti formáért, a nemzeti hagyományokért folyó nagy harc áll. Ami a szocialista realizmus módszerét illeti, ez éppen az a módszer, amely lehe­tővé teszi a nemzeti sajátosság kifejezé­sét, amely átveszi a nemzeti hagyományo­kat, kiragadja belőlük azt, ami eleven, módot ad a realista irodalom gazdag ki­fejlődésére és egyben erős fegyvert ad a haladó írók kezébe a reakciós, idegen for­mák behatolása ellen, ami a nemzeti mű­vészi alkotás bomlásához vezet. IV. A SZOVJET ÍRÓKAT és az egész világ haladó íróit erős, megbonthatatlan barát­ság fűzi össze. Ez a barátság megedződött a közös megpróbáltatások tüzében a má­sodik világháború idején, kiállta a pró­bát sokszor, amikor a szovjet íróknak és más országok haladó íróinak együtt kel­lett az új világháború szervezői ellen fel­lépniük. A külföldi írókhoz fűződő barát­ságunk és kapcsolatunk hagyományaiban megnevezhetjük Romain Rolland, Henry Barbusse, Theodor Dreiser, Bernard Shaw, Heinrich Mann, M. A. Nexe, Shaw O'Karey, K. S. Pritchard és mások nevét. Az utóbbi években kapcsolataink jelen­tősen kiszélesedtek. A béke és a népek szabadságának ügye iránti mély odaadás erős szálakkal fűztek össze bennünket, a világ haladó íróit. Testvéri barátságunk, elvtársi kapcsolataink, utazásaink a külön­böző országokban, a világ minden részéből a Szovjetunióba érkező írók látogatásai le­hetővé teszik, hogy az országaink és iro­dalmaink közötti kulturális kapcsolatok kiszélesedjenek és megerősödjenek. Gorkij szavai, hogy „a szovjet írók má­sodik kongresszusát Nyugat és Kelet sok­sok írója, Kína és India írói fogják jelen­létükkel megszépíteni.. .“ megvalósultak, a mi nagy örömünkre. (Tans.) Mi barátilag együttműködünk, de e te­vékenység méretei kiszélesedhetnek és kell is, hogy jobban kiszélesedjenek. Nekünk minél többet kell egymásról tudnunk, minél többet kell olvasnunk azokból a könyvekből, amelyeket az írók világszerte írnak. Önök tudják, hogy a Szovjetunióban a kitűnő fordítók derék hadserege él, s ki­tartó munkával fordítják a világ klasszi­kus és új íróinak műveit és sokmilliónyi szovjet olvasót ismertetnek meg a kül­földi irodalom vívmányaival. Ha megnézzük, hogy a klasszikusok kö­zül kiket adtak ki ezekben az években a Szovjetunióban, akkor megtaláljuk azokat a neveket, amelyek a világirodalom büsz­keségét, az emberiség becsületét és dicső­ségét jelentik. Csak a nevek felsorolása jónéhány hasábot venne igénybe. Meg kell mondanom, hogy a szovjet iro­dalom fordítása határainkon túl annyira megnőtt, hogy 1954-ig csak az utóbbi 3 év alatt szovjet írók műveinek fordításait külföldön 94 millió 196 ezres példány­számban adták ki. Teljes határozottsággal rá kell azonban mutatnunk a külföldi irodalom kiadásában fennálló hiányosságokra. A lefordított szerzők köre még mindig nem elég széles. Még nem kevés a „fehér folt“ kiadói ter­melésünkben. Vonatkozik ez Olaszország, Finnország, a skandináv országok, az arab Kelet, Korea, Mongólia irodalmára és a francia és amerikai íróktól is fordíthat­nánk többet, úgyszintén a népi demokrati­kus országok íróitól is. A mi kiadóink még adósai külföldi író­barátainknak. Nem segíti eléggé a külföldi írók alkotásának népszerűsítését irodalmi kritikánk sem, aminek nem kis mértékben az is az oka, hogy folyóirataink nem fordí­tanak elég figyelmet a külföldi irodalom kérdéseire. Szilárd hitünket fejezzük ki, hogy ba­ráti és testvéri kapcsolataink a világ ha­ladó irodalmával fejlődni és erősödni fog­nak. A Szovjetunió Kommunista Pártja Köz­ponti Bizottságának a Szovjet Írószövet­ség II. Kongresszusához intézett történelmi üdvözlete hatalmas jelentőségű a szovjet irodalom fejlődése számára, minthogy fel­hívja az írókat, tanulmányozzák mélyre­hatóan a valóságot a marxizmus-leniniz­­mus alkotó elsajátítása alapján, ami le­hetővé teszi számukra, hogy egész bo­nyolultságában és teljességében lássák az élet tényleges igazságát, úgy, ahogyan az a jelenlegi nemzetközi körülmények kö­zött, az imperializmus tábora és a szocia­lizmus és demokrácia tábora közötti harc kibontakozásának körülményei között ki­alakul. .. Ebben az üdvözletben a SzKP KB fel­hívja a szovjet írókat: járuljanak hozzá a népek közötti barátság megerősítéséhez, a béke, a demokrácia és szocializmus tábo­rának további tömörüléséhez, a proletár­nemzetköziség és a dolgozók testvéri szo­lidaritása érzésének fejlesztéséhez. „A szovjet írók kötelessége még maga­sabbra emelni annak a harcnak zászlaját, amely a népek biztonsága érdekében küz­dő összes békeszerető erők összefogásáért folyik, kötelességük leleplezni és megbé­lyegezni az új világháború kirobbantásá­val fenyegetőző imperialisták bűnös ter­veit.“ A szovjet írók képesek rá és kötelesek még nagyobb mértékben felhasználni kül­földi barátaik tapasztalatát a magasfokú, a mesterségbeli tudásért vívott harcban, kötelesek, a külföldi haladó irodalom leg­jobb műveit tanulmányozva meríteni íróik magasfokú mesterségbeli tudásából, saját alkotói módszerük tökéletesítése céljából, mert irodalmaink kölcsönös gazdagítása lehetővé teszi az élenjáró, haladó művé­szet további fejlődését. Mi minden nép ragyogó jövőjéért har­colunk. Mi egy virágzó világ küszöbén ál­lunk, amelyet a föld minden embere szá­mára vívunk ki. Ezt a gyönyörű célt mi nehéz és hosszú utakon haladva, meg­valósítjuk. A szovjet irodalom és Nyugat és Kelet haladó irodalmainak szövetsége — az igaz humanizmus, szabadság és béke nevében kötött szövetség. Együtt haladtunk, együtt haladunk, szüntelenül szélesítve sorainkat, és együtt érkezünk el a béke erőinek az egész vi­lágon aratott végső győzelméhez! (Hosz­­szas taps.) A szovjet irodalomkritika alapvető kérdései A JELENKORI HALADÓ VILÁGIRODALOM - RÉSZLETEK NI. TYIHONOV JELENTÉSÉBŐL . UTUNK

Next