Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1955-01-07 / 1. szám
4 A SZOVJET ÍRÓK MÁSODIK KONGRESSZUSA (Folytatás a 3. oldalról) létben a parádés jólétért, a hiányosságok elleni harc fegyvereinek letompítása érdekében küzdöttek. Mért tudta a párt élvonalbeli íróink anyagi könyvének hiányosságait felfedni? Mért tudta a párt leleplezni a konfliktusmentesség irodalmunk fejlődését gátló, káros „elméletét“? Mert először is ismeri az életet a maga teljességében és mélységében, megérti fejlődésének igazi irányát, növekedésének valódi törvényszerűségeit. Kritikánk nem mond elég biztosan ítéletet az élet szempontjából, nem érti meg elég mélyen a létfontosságú konfliktusokat. Az élet, a reális valóság nem nyújt alapot nekünk az ellentmondások és konfliktusok enyhítésére, elkenésére. Az irodalomban és a kritikában még érezhető félelem a konfliktusoktól, kárt okoz az irodalom fejlődésének. A TÁRSADALOM ISMERETE tette lehetővé nagy kritikusaink számára azt, hogy olyan biztosan ítéljenek, olyan prófétai előrelátással beszéljenek a művek és hősök sorsáról. Amikor Bjelinszkij elolvasta Goncsarov „Közönséges történet“ című regényét, az ifjabb Adujevben felfedezett ugyan bizonyos életszerű vonásokat, de mivel nem találta elég tipikusnak azt, ahogy a fővárosi életfeltételek között viselkedik, a következőket írta: „A szerző több joggal hagyhatta volna, hogy hőse megfeneklődjék a falusi vadvidéken a maga egykedvűségében és lustaságában ...“ Ezeket a szavakat tizenkét évvel az „Oblomov“ megjelenése előtt írta, és lám, ezzel előre megjósolta az „Oblomovot“! Gyakran tesznek szemrehányást a kritikának publicisztikai természete miatt. Ha azonban a publicisztikán nem korunk és életünk legfontosabb jelenségeinek száraz, általánosságokat szajkózó bemutatását értjük, hanem mélyre hatoló, szenvedélyes bemutatását, akkor az ilyen publicisztika elmélyíti a műalkotások reális értékeiről alkotott ítéletet, így nemcsak, hogy nem mond ellent a finom esztétikai elemzésnek, hanem ellenkezőleg, segítségünkre van abban, hogy jobban megértsük, milyen sajátos művészi formában tükrözi vissza a műalkotás az életet. Az ilyen cikkekre jó példa V. Jermilovnak a „Známja“-ban nemrég közzétett írása J. Krimovról és A. Makarenkóról. Még nagyon kevés olyan általános kérdéseket felvető cikkünk van, amely elemzés célából több, egymáshoz hasonló jelenséget hoz összefüggésbe, amely valamely téma művészi feldolgozásában elért eredményeket és hiányosságokat mutatja meg, több rokonértelmű könyvet állít egymás mellé, vagy ellenkezőleg, a köztük fennálló ellentétekre mutat rá. A csupán regisztráló kritika, — az irodalom fejlődésének széleskörű koncepciói nélkül, — sem az olvasóra, sem az íróra nem tud hatni. A műbilálótípus kérdését is fel kell vetni. A kritikus — író és társadalmi tényező, aki behatol az életbe, a pártvonal harcosának tehetségével és tudásával van felvértezve, nem pedig a dolgozószoba remetéje, aki csak a szakmai érdeklődés szűk kis világának körében él. El kell ismernünk, hogy az írószövetség és szervei nagyon keveset törődtek a műbíráló típusával, keveset tettek azért, hogy kivezessék a háttérből, ahol most áll, hogy fokozzák harci szellemét, hogy a kritikusokat egészen közel hozzák a valósághoz. A KIITIKA ÉS A MESTERSÉGBELI TUDÁS KÉRDÉSEI Azt mondhatnék, hogy a kritika két címre szól: az író és az olvasó, a könyvek teremtőinek és fogyasztóinak a címére. A kritikus nem belső könyvítélő, nem szerkesztő, aki megteszi a maga észrevételeit, hol kell javítani a szövegen. A kritikus az olvasó érdekeit juttatja kifejezésre, a közvélemény képviselője, aki az egész állam egyetemes szempontjából bírálja el az irodalmi alkotást. A kritikának az a hivatása, hogy az míg a népi demokratikus országok táborában, ahol a régi rendszert szétzúzták, az író helyzete teljesen megfelel jelentőségének a felszabadult népek életében, alkotómunkáját semmi sem akadályozza és közvetlen résztvevője lehet az új társadalom építésének, s a kapitalista országokban az író helyzete egyre nehezebb lesz. E nehéz körülmények ellenére a kapitalista országok haladó írói a háború utáni években jelentős sikereket értek el alkotó tevékenységükben. A múlt legjobb irodalmi hagyományaira támaszkodva, a nemzeti kulturális hagyatékot védelmezve, komoly harcot folytatva azok ellen, akik az amerikai reakciósok óhajára vállalják a klasszikusok bemocskolását, folytatva és fejlesztve a XX. század haladó realista irodalmának hagyományait. — Barbusse, Dreiser, Heinrich Mann, Nexe hagyományait — a kapitalista országok haladó írói sok jelentős művet alkottak, amelyeket széleskörű elismerés fogadott. Barbusse Világosság című könyvének hőse így szólt a jövőről: „nemcsak a szemeket kell felnyitni, szét kell tárni a karokat, ki kell bontani a szárnyakat". Ma már látjuk, hogy van olyan irodalom, amelynek van ereje a szárnyalásra, amely lehet merész. Már nem múlja felül erejét korunk haladó emberének ábrázolása. Ugyanakkor tovább tart az az állandó folyamat, amely megvolt már a háború előtti irodalomban, de ma támadóbb formákat öltött. Ez a leleplezése ■ mindennek, ami reakciós, ami leélte a maga idejét. A kritikai realizmus szelleme ott lebeg a művek felett, de az ábrázolásban új, korábban nem létező vonások jelentkeznek. Már sok mű irányul a fegyverkezési hajsza, az amerikai imperializmus, a német militarizmus feltámasztása ellen. André Stil Első összecsapás című könyvében látjuk az új háború veszélye ellen tömörült nép harcát. Louis Aragon André Stil alkotási módszerét „a lélek realizmusának" nevezte. Lehet, hogy ebben van a nyitja annak a feszültségnek, amelyet olyan tehetséggel mutat meg André Stil bonyolult és sokszínű jelenetekben. Ezekben nemcsak a végbemenő események politikai rugója tárul fel, hanem az események résztvevőinek emberi élményekkel teli belső élete is. Pierre Gascar, a fiatal francia író a Halottak ideje című könyvében egy hitlerista koncentrációs tábor életét mutatja be a második világháború idején s ezzel mintegy arra emlékeztet, hogy mi volt és mi ismétlődhet meg ugyanolyan elkerülhetetlen törvényszerűséggel, ha feltámasztják a német militarizmust a maga minden szörnyűségével. Gascar, Robert Merle és mások példája írószövetségben megteremtse a fokozott, meg nem alkuvó igényesség, a hiányosságokkal szembeni kibékíthetetlenség feltételeit. Az író fejlődését gátolja a hideg közöny, az aprólékos kákán csomót keresés. De a túlságosan lelkes tömjénezés is kárára van... Ha a kritikus lecsökkentett igényeket támaszt a szerzővel szemben vagy értékelését a legnagyobb lelkesedés hangján juttatja kifejezésre, nem is a hangnemben van baj, hanem mindenekelőtt a kritika önállóságában. Feltétlenül észre kell vennünk, hogy egész sor, írókról szóló könyvecskében vagy cikkben, bár érdekes megfigyeléseket is tartalmaznak, a szerző nem ad önálló értékelést: a hiányosságokról elnéző hangon beszél, az érdemekről pedig fellengősen, így írt például A. Kornyejcsukról A. Tripolszkij, K. Szimonovról L. Lazarjev, I. Erenburgról T. Trifonova. 1886-ban a „Forgácsok“ (Oszkolki) című vicclapban kis cikk jelent meg „Irodalmi ranglétra“ ámen. Szerzője arról beszélt, hogy mi lenne, ha az akkor élt orosz íróknak érdemük szerinti rangfokozatokat adnának... Ez a „Lépnélküli ember“ aláírású ironikus cikk A. P. Csehov tollából származott. Csehov a ranglétrát csúfolta ki, a nyárspolgári cimbárságból űzött gúnyt. És el kell ismerni, hogy a „Lépnélküli ember“ tréfája a mi mostani kritikánkon is végigvág. Hiszen még a közmegbecsülés jeleit is, amelyeknek a kiváló mesteri tudásért folytatott harcot kellene ösztönözniük, egyesek arra igyekeztek felhasználni, hogy valami sajátságos ranglétrát állítsanak össze és bizonyos műveket a kritika számára hozzáférhetetlenné tegyenek. Bármiféle ranglétra csak zavarja azt, hogy a műalkotások értékelése számára valóban magas kritériumokat teremtsünk. A KRITIKA azért is nagyon hibás az irodalommal és az olvasókkal szemben, mert nem jól harcolt a magas kritériumokért, nem védte meg következetesen azokat, könnyen ment bele bármiféle engedménybe. Ma az időszerű témának tettek engedményt, holnap az író múltbeli érdemeinek, holnapután az író közéleti munkájának és így tovább. Az egyik írónak azért tettek engedményeket, hogy a többiekhez viszonyítva ne sértsék meg, másokkal szemben pedig már önként adódott az előzőknél alkalmazott engedményes kritérium ... Néha azt szokták gondolni, hogy a művészi kritériumok foka abban jut kifejezésre, mennyire tudják felismerni és megtalálni a műben a hiányosságokat. Ez nem így van. A kritérium magas foka mindenekelőtt abban jut kifejezésre, hogy észre tudják-e venni a mű erényeit. Ez a kritika legnehezebb feladata. A legkönnyebb a többé vagy kevésbbé lényeges hiányokat megtalálni: ilyenek minden műben akadnak. Mérhetetlenül nehezebb meghatározni, hogy mi a jó a műben, mi valóban költői benne; itt van aztán szükség csalhatatlan jó szemre, meggyőződésre, jóízlésre. Ennél a feladatnál aztán a kritika a leggyakrabban meg is áll, s nem tudja meghatározni az író sajátosságát. Bizonytalanul ítélkezik mind az élet, a művész által bemutatott életviszonyok és jellemek felől, mind az író mesterségbeli tudásának sajátosságáról. A szovjet irodalom fejlődése szempontjából rendkívül jelentősége van a nyelv mesteri kezelésének. A nyelvészeti vita után a folyóiratokban egész sor cikk jelent meg. A kritikai munkák alaposabban kezdték vizsgálni az írók nyelvi sajátosságait. De a változás nem bizonyult tartósnak. Nemsokára visszatértek a régi mederbe és a nyelvezetre tett futólagos megjegyzések megint elfoglalták a maguk megszokott szerény helyét a kritikai tikkek végén, világosan mutatja, hogyan válaszolnak a legkülönbözőbb írók könyvei a népek előtt most felmerülő legégetőbb kérdésekre és hogyan szolgálják a feltámadó német militarizmus elleni harc ügyét. A haladó íróknak ellenállást kell kifejteniük az importált és helyben gyártott reakciós irodalommal szemben, amelyben a teljes amoralitás uralkodik, a bűnözőket hősökként dicsőítik, a legocsmányabb bűntényeket undorító részletességgel írják le, az erkölcsi bomlást az egyénnek minden felelősség, minden kötelesség alóli felszabadulásaként hirdetik. Vér és szenny itatja át ezeknek az írásoknak lapjait. A haladó írók munkalendülettel az emberben, az ember nagyszerű jövőjében bízó hittel teli könyveiket szegezik szembe az akaratot és ellenállást lankasztó, a passzivitásra és reménytelenségre idomító, a türelemre és alázatra intő könyvekkel. Felbecsülhetetlen jelentőségű az olyan könyv, mint Louis Aragon Kommunisták című regényeposza. Ez a mű nemcsak átfogja az ország életét egy bizonyos időszakban, nemcsak a Franciaországot ért nemzeti katasztrófa történelmi képét festi meg, de először hozza felszínre azokat az igazi erőket, azokat az igaz embereket, akik népük becsületét védve a nemzeti ellenállás élére álltak mint a nép képviselői és fiai, akiket azért szeret a nép, mert Franciaország dicsőséges Kommunista Pártját képviselik. Nagy a jelentősége Aldridge A diplomata című regényének — ez egészen más hangvételű írás. Ebben a regényben ne keressünk dübörgést, az ország felett tomboló vihart. Aldridge regényében jól leplezi le a diplomatának, a népek veszélyes, ravasz ellenségének azt a típusát, amely az angol imperialista politikában évszázadokig uralkodott. Ez teljesen történelmi, de ugyanakkor mai típus is, mai diplomataként azonban már nem tud boldogulni ügyeskedő, mindenkit becsapni akaró művészetével, mert már létezik egy új, forradalmi diplomácia is, amely erősebb nála és maguknak a népeknek is van már erejük ahhoz, hogy ne csak átlássanak diplomatikus ravaszkodásain, hanem el is vágják fondorlatos útjait. Másrészt pedig látjuk, hogyan került alkotási zsákutcába néhány olyan író, akik — még jól emlékszünk, — igaz könyveket írtak, de aztán átmentek a reakció táborába. Ez különösen meggyőzően mutatkozik meg olyan írók példáján, mint Pristley, Steinbeck, Duhamel. A reakció, amely minden úton-módon ösztönzi a neki kellemes írókat, ugyanakkor mindent elkövet, hogy megnehezítse a haladó írók életét. De az, aki a széles olvasótáborhoz fordul, aki új utakat keres alkotásában, az legyőzi a tájékozatlanságot és a magányt. Nem harcolhatunk a szürkeséggel, a kezdetlegességgel az irodalomban, ha nem harcolunk a szürkeséggel és a kezdetlegességgel a nyelvben. A kritikai cikkekben gyakran helyes megjegyzéseket találhatunk, de majdnem teljesen hiányzik a szerző által választott nyelvi eszközök rendszerének elemzése, nem tudják felismerni a stílus egyéni sajátosságát, vagyis esztétikai kategóriának felfogni a nyelv jelentőségét. A SZOVJET IRODALOM legjobb alkotásaitól idegen mind a naturalizmus, a helytelen beszéd vak másolása, mind a statisztikai átlagot jellemző szürkeség, a jellegtelen és simára vasalt helyesség. A nyelv gazdagságáért és sajátosságáért folytatott harc a kritika fontos feladata. A kritika az irodalmi alkotás különleges fajtája. A művészet sajátosságának mély megértése, a választékosság iránti érzék kifejlesztése, a művészi ízlés — ezek azok a feltételek, amelyek nélkül nincs kritika! Amikor megfeledkeztünk arról, hogy a kritika az irodalmi alkotás különleges fajtája, ugyanakkor azt is elfelejtettük, hogy a kritikában nemcsak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, ahogyan azt mondjuk. A kritika feladata harcolni a könyvekben fellelhető szürkeség és unalom ellen, de vájjon a kritikusok nem élnek-e vissza azzal a kétségbe vonható jogukkal, hogy szabad szürkén, unalmasan, egyhangúan irmok. Bjelinszkij és Dobroljubov cikkeit gazdag humor és pátosz hatja át; a kimerítő elemzést aforizmaszerű csattanó követi; a cikkek magukon viselik a lelkesedés bélyegét, lendület van bennük. És milyen sokféleképen nyilatkoztak meg kritikánk klasszikusai! Műbírálatunk klasszikusai ragyogó patetikus formában tudták kifejezni legmélyebb meggyőződésüket, közölni tudták irodalmi álmodozásaikat, fel tudták tenni a kérdést — mikor jön el az igazi nap ... És hogy tudták forgatni a vita fegyvereit, amikor ellenfeleikkel összecsaptak az eszmebarrikádokon! A kritikai cikkek sem pátoszt, sem iróniát nem ismerő egyhangú, nyugodt hangneme, színtelen józansága, a tárgyilagos írásbeli jelentésekre jellemző szárazság kiáltó ellentétekben áll azzal a harcos, szenvedélyes, az újat szeretettel védő, az ellenfélre energikusan lecsapó kritikával, amilyen a szovjet irodalom-kritika kellene, hogy legyen. A szovjet kritikának van egy nagyszerű fegyvertársa és segítőtársa — az olvasó. Időnként megfeledkezünk róla, de ha figyelmesen átgondoljuk az olvasók leveleit, az írókkal rendezett találkozókon mondott szavaikat, és ha figyelmen kívül hagyunk egyesi helytelen megjegyzéseket, mindez a maga egészében nagyszerűen fogja kifejezésre juttatni a népnek az irodalom iránti szeretetét, megértését és igényességét. Folyóiratainknak és lapjainknak alaposabban kell tanulmányozniuk e nagyszerű dokumentumokat, kiadóinknak pedig gondolkoznak kell azon, hogy az irodalomkutatók könyveim kívül az olvasók leveleit is ki kell adni. A KRITIKAEFTYE A MI MUNKÁNKBAN A Szovjet Írók Szövetsége teljes mértékben felelős a kritika komoly hiányosságai miatt. A kritika még mindig az írószövetség életének félreeső zugaiban tartózkodik. De abban, hogy a kritika gyakran passzív, nem mutat kezdeményezést, nem adja meg a hangot, nem vált ki tiszteletet mélyreható és világos értékelésével, a kérdésfelvetés bátorságával és céltudatosságával, maguk a kritikusok a hibások. Nem mondhatjuk azt, hogy az írószövetség és a szövetség sajtóorgánumainak szerkesztőségei nem gondoskodtak volna eléggé a kritika fejlesztéséről, helyéről a közös munkában. . A kritikusi tehetség ritka, útja síkos és veszélyes“, — mondta Bjelinszkij. A kritika figyelmet és támogatást követel. De a kritika szerepe, a folyóiratokban, lapokban elfoglalt helye jelenleg a szegény rokonszem haladó irodalom ugyanolyan következetességgel növekszik és erősödik, ahogyan növekszik és erősödik a béke tábora, amely egyesíti a nagy holland írót Túrin de Vries-t, sok regény szerzőjét és a tekintélyes osztrák író-publicistát, Ernst Fischert, Odd Bang Hansent, a norvég regényírót s a nagyrabecsült iráni írót, Hafiszi-t és sok más írót. MAI, ÉLESEN FELVETETT TÉMA hozta létre az olyan könyveket is, mint Elza Triarét új regénye A rőt ló, Az utolsó töltény Jeanne Pierre Charbot-tól és a Jimmy Pierre Courrade-tól, Robert Merle A halál az én szakmám című könyvét, Pierre Daix regényeit, Sartre Henry Martinról írott könyvét, Pierre Roger Vaillant Foster ezredes bűnösnek vallja magát összecseng az Indokináról szóló könyvekkel. Angliában az írók Békevédelmi Szövetsége lehetővé teszi, hogy az írók aktívabban lépjenek fel a háború fenyegetése ellen. Ez a szövetség magához vonzza a legkülönbözőbb irodalmi irányzatok íróit. Az öreg angol földön születnek és élnek James Lindsay regényeinek hősei. Most Angliai életforma címen nagy époszt ír; az éposz két első regénye már megjelent. Az egyik az Elárult tavasz, a másik a Dagály. Lindsay behatol, az egyszerű emberek munkával, illúziókkal, előítéletekkel teli életébe, megmutatja, hogyan erősödik öntudatuk, hogyan növekszik a dolgozók szolidaritása, hogyan lépnek a békeharc útjára, hogyan csalódnak a laburisták politikájában. A 75 éves Alfred Coppard, ragyogó novellista és a tehetséges walesi regényíró Gwen Thomas jól ismerik a népi életet és a népből való emberekről írnak mély és meleg érzéssel. Olaszországban a néphez közelálló, szabad nemzeti kultúráért folyó mozgalomban élénken részt vesznek az egységes irodalmi és művészeti front munkásai. Olaszország haladó táborában sok az író, öreg mesterek és fiatal írók, akik úgy vélik, hogy csak a néppel együtt haladva, a nép békéért, munkáért, szabadságért vívott harcának részeseiként alkothatnak nagy, realista irodalmat. Ezért az új regények, elbeszélések és novellák legfőbb témája a mai élet ábrázolása. E könyvek között sok foglalkozik a népnek a fasizmus idején folytatott harcával. A norvég és dán írók és költők — kemény jellemű, erős akaratú emberek. Ezt bebizonyították az országukat megszálló fasiszták elleni harc idején. Azokban a sötét időkben tömegével jelentek meg az illegális kiadványok. „Az író, — mondotta Martin Andersen Nexe, — nagy felelősséggel tartozik az egész emberiségnek, a legnagyobbal, amely valaha valakin nyugodott.“ E szavakat, az repéhez és helyéhez hasonlít. Kétségtelen, hogy nem elég a kritika számára biztosított hely. A kritikai rovatoknak ezt a háttérbeszorítását nem szabad tovább tűrni. Ezeknek a rovatoknak sok tekintetben a folyóirat hangnemét, arculatát kell meghatározniuk. A folyóiratok hasábjain mind a művészet általános kérdéseiről szóló elméleti cikkeknek, mind a szemleszerű, egyes kérdéseket felölelő írásoknak, mind az új könyvek ismertetésének helyet kell találniok. A kritikai résznek 6—8, sőt több nyomtatott ívet kell fenntartani a folyóirat minden számában. A baj csak az, hogy mi is megelégedtünk a kritikusok munkájának ezzel a színvonalával. A kritikával szembeni igények is alább szálltak, s a kritika az írószövetség életében is alárendelt helyzetbe jutott. Azt mindenki természetesnek találja, hogy az írók vers- és elbeszélésgyűjteményeket adnak ki. Kritikai cikkgyűjtemény nálunk alig jelenik meg. A Szovjet Írók Szövetségének XIII. plenáris vezetőségi ülésén kétségbe vonták azt, hogy szükség volna kritikai cikkek gyűjteményére. Azt mondták, hogy a kritikusok várjanak a gyűjtemény kiadásával „mindaddig, amíg az emberiség maga ezt meg nem teszi helyettük“, amint A. Fagyejev mondotta. De miért nem hivatkozunk az emberiségre akkor, amikor versek, elbeszélések vagy drámai művek gyűjteményéről van szó? Azt hiszem, hogy a kiadók munkatársai és a kritikusok maguk is segítségére lehetnek ebben a kérdésben az emberiségnek . . . A kongresszust megelőző vita során felvetették egy külön irodalomtörténeti és irodalomelméleti folyóirat kérdését. Ennek a lapnak a szükségessége vitán felül áll. A SZOVJETUNIÓ KOMMUNISTA PÁRTJÁNAK kongresszusunkhoz küldött üdvözletében irodalmunk lényeges hiányosságairól is említés történik és az üdvözlet különösképen a következőkre mutat rá: „Komoly az elmaradás az irodalomkritika és az irodalomkutatás terén, amelyeknek hivatása feldolgozni a klasszikusok gazdag hagyatékát, általánosítani a szovjet irodalom tapasztalatait, s elősegíteni irodalmunk eszmei és művészi felemelkedését“. Ennek az útmutatásnak minden következményét le kell vonnunk. A kritika élének továbbra is a minden idegenség és rothadás elleni harcra, a polgári ideológia ellen folytatott harcra kell irányulnia. Jó gazda módjára gondoskodni az irodalom fejlődéséről és növekedéséről, a művészi kifejezésmód tökéletesedéséről, harcos kérlelhetetlenséggel fordulni szembe mindenféle ideológiai torzítással — ez lényegében véve a kritika egyetlen és sokrétű feladata Tekintsünk előre, kritikánk holnapja felé. Csak egyben állapodjunk meg: nem lesz semmiféle idill, semmiféle szalonba illő udvariaskodás, hanem vita lesz, nézeteltérések lesznek, vélemények, értékelések, álláspontok fognak összeütközni, de a vitát mindig az irodalom fejlődése iránti gondoskodás fogja hevíteni. Látjuk már a még szebben kibontakozottszovjet irodalmat, amint a népet és az egész emberiséget sok új gyönyörű alkotással ajándékozza meg — regényekkel, elbeszélésekkel, drámákkal, versekkel. És látjuk az irodalom méltó fegyvertársát, az író és az olvasó eszes és tehetséges barátját — az irodalomkritikát, amint megtisztelő helyet foglal el társadalmunk szellemi életében. Ez a nemes feladat megvalósítható: kritikusaink között vannak tehetséges és hivatásukat szerető emberek, nagy irodalmunk van, ennek a tapasztalata lehetővé teszi a kritika számára teljes erejének kibontakozását, rendkívül gazdag művészi örökségünk, bölcs marxista-leninista elméletünk van, ez pedig megvilágítja előttünk az utat. A kritika fellendülése a mi közös ügyünk. Létfontosságú érdeke ez íróinknak, kritikusainknak, értelmiségünknek, népünknek egyaránt. Gyertek, együttesen, céltudatosan vigyük győzelemre ezt a közös ügyet! (Hosszas taps), öreg békeharcos és szabadságharcos hagyatékaként felfogva, Hans Sherfig dán író kijelentette: „Nekünk , azoknak, akik Martin Andersen Nexe társai voltunk — nincs jogunk erről a felelősségről megfeledkezni.“ NEMCSAK EURÓPÁBAN vetődött fel élesen a kérdés a nemzeti kultúra demokratikus hagyományainak védelmével, az irodalmi hagyaték védelmével kapcsolatban. Az ausztráliai nép az amerikai szennyirodalom ugyanolyan támadását állja ki, mint a többi nép. De az ausztráliai írók, a népi költők Henry Lawson, Joseph Therby és mások hagyományaihoz híven, tovább szolgálják a magasrendű népi irodalom feladatait. Kanada haladó irodalmi mozgalmában nagy szerepet játszik egy torontói írócsoport. A kanadai békeharcról szól A jövő velünk van című regény. Szerzője Dyson Carter. Megjelennek közös verskötetek, amelyekben közlik az egyik legnépszerűbb kanadai költő, Joe Wallace költeményeit is. Lassan, de biztosan gyarapszik erőben a kanadai haladó irodalom. Manapság igen fontosak az amerikai imperializmust leleplező könyvek, amely mindenütt mint a népek ellensége, mint a kultúra elfojtója lép fel. Nyugatnémetországban készülnek feltámasztani a Wehrmachtot, az amerikai világagresszió rohambrigádját. Az új világháború szervezői katonai egyezményekkel és szerződésekkel hálózzák be a világot, egyre újabb ürügyet keresnek arra, hogy beavatkozzanak az európai, ázsiai, délamerikai országok belügyeibe, a népek között ellenségeskedést szító propaganda hullámaival árasztják el a világot, arra törekszenek, hogy megsemmisítsék a kultúrát és megfélemlítsék a népeket. De elsősorban meg kell félemlíteni, el kell kábítani magát az amerikai népet. Mindenkit fenyegetve, aki ellenzi a durva erőszak pozíciójáról folytatott politikát, a reakció az Egyesült Államokban a lehető legotrombább módszerekkel jár el. Ott most már a béke védelmében vagy a sajtószabadságért felszólalni bűnténynek számít. De szabad a könyvtárakat megtisztítani a különböző vizsgálóbizottságok által nem ajánlott könyvektől, fasiszta példára máglyát gyújtani és ezekre a máglyákra vetni a legkülönbözőbb írók könyveit, sőt, el lehet egyúttal égetni egy olyan lázító könyvet, mint Az amerikai költészet antológiája. Az ilyen reakciós dúlás hátterén világossá válik, miért kell az olyan íróknak, akik annak idején otthagyták a hitleri birodalmat, hogy menedéket keressenek Amerikában, most az új, ezúttal Amerikában fenyegető fasiszta üldözés miatt otthagyni Amerikát és visszatérni Európába. Ezt kellett tennie Thomas Mann-nak, a világhírű írónak, aki átköltözött Svájcba, ahol biztosítva van számára a nyugodt élet. Nem találjuk-e feljegyzésre méltónak, hogy a Keresztesek című regény híres szerzője, Stefan Heym, aki kénytelen volt 1933-ban elhagyni a fasiszta Németországot, 20 év múlva kénytelen az amerikai fasiszták elől menedéket keresni a Német Demokratikus Köztársaságban. AZ USA HALADÓ ÍRÓINAK üldözése nem állíthatta meg alkotó tevékenységüket. A tiltakozás a miccarthizmus ellen, a könyvmáglyák ellen, a törekvés ellen, hogy amerikai diktátum alá helyezzék a nyugateurópai országokat, kifejezésre jut a haladó írók beszédeiben és könyveiben, amelyekben leleplezik a reakciósokat, az agresszorokat, az új világháború szervezőit. Amerikának ma nagy haladó irodalma van, amelyet Howard Fast, Albert Maltz, John Howard Lawson, Alexander Saxton, Michael Gold, Lloyd Brown, Philipp Bonoso és mások képviselnek; ezeknek az íróknak műveiben megtaláljuk az amerikai élet valósághű képét. Ezek a könyvek leleplezik azt, hogy mi megy végbe általában az amerikai ember életében, aki mindent készpénznek vesz, mert nem tudja az igazat, és nincs tisztában az események valódi értelmével. Még arról sincs valami világos elképzelése, hogy mi történik az úgynevezett nagy politikában, amely kihat életére és munkájára, szokásaira és ízlésére. Ha például vesszük Howard Fast legutóbbi, Silas Timberman című regényét, akkor látjuk, hogyan változtathatja a könyörtelen, szégyentelen, hallatlan emberüldözés egy vidéki egyetem csendes pedagógusát olyan állampolgárrá, akiben forr a düh és az elszántság, hogy harcoljon jogaiért, akibe mélyen belevésődik az alkotmány megsértésének és az ellene folytatott igazságtalan eljárásnak minden lidércnyomása. Timberman pedagógus üldözésének története számtalanszor fog megismétlődni az olyan életben, amely fölött a Brandigan szenátorok uralkodnak. Betöltik szerepüket azoknak az íróknak könyvei is, akik ugyan megkerülik a közvetlen következtetéseket, mégis lerögzítik a mai amerikai élet képét. Az ilyen könyvek hasznosak és szükségesek nemcsak az amerikai olvasónak. Ilyen könyv Jay Dice Washingtoni történet című regénye, amely leírja, hogyan kerülhet egy egyszerű ember annak a bizottságnak karmai közé, amely egy szenátor oly szomorúan hírhedt nevét viseli, hogy ki sem kell mondanunk. Willard Motley Egész éjjel halasztunk című könyve, amely bemutatja, hogy a háborúban résztvevő, a fasizmus ellen harcoló katonák visszatérve hazájukba megtalálják saját országukban a fasizmus megnyilvánulásait. Sok Amerikán kívüli olvasó, aki figyelemmel kíséri az amerikai haladó irodalom eredményeit, ismeri és szereti ezt az irodalmat és sikert kíván azoknak az amerikai íróknak, költőknek és színműíróknak, akik bátran lépnek fel a reakció és az imperializmus ellen műveikkel, amelyek a haladó irodalom nagy eszmei érettségéről és az amerikai írók kiváló tehetségéről tanúskodnak. Latinamerika országaiban a nép szellemi rabságba döntését az északamerikai expanzionisták és a délamerikai elnyomók hajtják végre. Ezekben az országokban, ahol sok a feudális csökevény, ahol jelen van a félgyarmati függőség, a lakosság magas százalékú írástudatlansága mellett, a kis kiadási lehetőségek mellett az író élete nagyon nehéz. A könyvesboltokat elárasztja a silány északamerikai irodalom, az írók kénytelenek saját költségükre kinyomtatni könyveiket. Jobb a helyzet mint másutt Argentínában, Mexicóban és Brazíliában. Ami a kis középamerikai köztársaságokat illeti, Joakin Gutieros costaricai író ilyen adatokat közöl a kultúra mai helyzetéről ezekben az országokban: „Costaricában nincs egyetlen egy kiadóvállalat sem, nálunk nem forgattak még egyetlen egy filmet sem, nálunk még sehol sem volt állandó színház. Nincsenek nálunk színműírók sem, ugyan kima színdarabot, mikor előre tudja, hogy nem fogják előadni? Országunkra egy óriási, erős és gazdag ország árnyéka telepszik. És ez az árnyék olyan sötét, hogy számunkra a nappal elválaszthatatlan az éjszakától“. A HALADÓ ÍRÓK ÜLDÖZÉSE szisztematikus jellegű. Alfredo Varella argentin író több időt töltött börtönben, mint szabadon, míg csak nem volt kénytelen elhagyni hazáját. Juan Marinellot kubai költőt börtönbe vetették annak ellenére, hogy a bíróság felmentette. Carlos Augusto Leont venezuelai költőt nem egyszer üldözték és tartóztatták le. A columbiai Jorje Salomea-t börtön fenyegette, ezért hagyta el hazáját... Még nem felejtettük el azt a hajszát, amit az olyan nagy békeharcosok ellen indítottak, mint Pablo Neruda, a kiváló költő és Jorge Amado, a nagyszerű író (Taps.) Nicolas Guillen, akit szülőföldje, Kuba szigete szenvedéseinek dalnokaként ismerünk, tehetségének minden erejét az USA imperializmus elleni harcnak, a szabadságért, a békéért vívott harcnak szenteli. És mi örülünk, hogy ma üdvözölhetjük abból az alkalomból, hogy a „Népek közötti béke megszilárdításáért“ nemzetközi Sztálin békedíjjal tüntették ki. (Taps. Mindenki feláll.) A haladó irodalom magas színvonaláért folyó harc nem járhat eredménnyel, ha az író nem talál a maga számára céltudatos és helyes alkotási módszert. A szovjet irodalom számára ez a módszer a szocialista realizmus módszere. Ez a módszer megköveteli az írótól a valóság igaz és történelmileg konkrét, a maga forradalmi fejlődésében való ábrázolását. Itt a valóság igaz és történelmileg konkrét ábrázolása az eszmei átalakítás és a szocializmus szellemében való nevelés feladatait szolgálja. Ezt a módszert most sikerrel sajátítják el a népi demokratikus országok írói. „A tudás elmélyítése a szocialista realizmus területén, — mondotta Jerzi Putlament, az ismert lengyel író, — elképzelhetetlen a szovjet irodalom, az első és eddig egyetlen olyan irodalom tanulmányozása nélkül, amely megvalósította a gyakorlatban ezt a módszert és bebizonyította, hogy ez a módszer nemcsak valóban művészi alkotások létrejöttét teszi lehetővé, hanem az egyetlen irányzat is, amely korszakunk irodalmában a további termékeny fejlődés távlatait megnyitja.“ A szocialista realizmus módszere természetesen élénk érdeklődést váltott ki a kapitalista országok haladó íróinak alkotásában is. A Huesca falai alatt elesett Ralph Fox Regény és nép című, még 1937-ben megjelent könyvében azt írta, hogy az európai regény újjászületése, az ő véleménye szerint, csak a szocialista realizmus alapján lehetséges. Jelenleg tanúi vagyunk annak, hogy a legkülönbözőbb országokban, irodalmi körökben élénk irodalmi viták folynak az alkotási módszerről. Az angol haladó sajtóban vita folyt az író szerepéről, a szocialista realizmus problémáiról. 1953 végén vezető angol irodalmárok cikkgyűjteménye jelent meg Cikkek a szocialista realizmusról és a brit kultúra hagyományairól címen. Ebben nyíltan rámutatnak, hogy ez a módszer korunk élenjáró művészetét jelenti és megkísérlik általánosítani az angol irodalom realista tapasztalatát. Hasonló vélekedést találhatunk a legkülönbözőbb országok haladó íróinak nyilatkozataiban. Mindenütt, ahol a gyarmati és imperialista érdekek összeütköznek a nemzeti kultúrák érdekeivel, az utóbbi képviselői előtt az élő nemzeti formáért, a nemzeti hagyományokért folyó nagy harc áll. Ami a szocialista realizmus módszerét illeti, ez éppen az a módszer, amely lehetővé teszi a nemzeti sajátosság kifejezését, amely átveszi a nemzeti hagyományokat, kiragadja belőlük azt, ami eleven, módot ad a realista irodalom gazdag kifejlődésére és egyben erős fegyvert ad a haladó írók kezébe a reakciós, idegen formák behatolása ellen, ami a nemzeti művészi alkotás bomlásához vezet. IV. A SZOVJET ÍRÓKAT és az egész világ haladó íróit erős, megbonthatatlan barátság fűzi össze. Ez a barátság megedződött a közös megpróbáltatások tüzében a második világháború idején, kiállta a próbát sokszor, amikor a szovjet íróknak és más országok haladó íróinak együtt kellett az új világháború szervezői ellen fellépniük. A külföldi írókhoz fűződő barátságunk és kapcsolatunk hagyományaiban megnevezhetjük Romain Rolland, Henry Barbusse, Theodor Dreiser, Bernard Shaw, Heinrich Mann, M. A. Nexe, Shaw O'Karey, K. S. Pritchard és mások nevét. Az utóbbi években kapcsolataink jelentősen kiszélesedtek. A béke és a népek szabadságának ügye iránti mély odaadás erős szálakkal fűztek össze bennünket, a világ haladó íróit. Testvéri barátságunk, elvtársi kapcsolataink, utazásaink a különböző országokban, a világ minden részéből a Szovjetunióba érkező írók látogatásai lehetővé teszik, hogy az országaink és irodalmaink közötti kulturális kapcsolatok kiszélesedjenek és megerősödjenek. Gorkij szavai, hogy „a szovjet írók második kongresszusát Nyugat és Kelet soksok írója, Kína és India írói fogják jelenlétükkel megszépíteni.. .“ megvalósultak, a mi nagy örömünkre. (Tans.) Mi barátilag együttműködünk, de e tevékenység méretei kiszélesedhetnek és kell is, hogy jobban kiszélesedjenek. Nekünk minél többet kell egymásról tudnunk, minél többet kell olvasnunk azokból a könyvekből, amelyeket az írók világszerte írnak. Önök tudják, hogy a Szovjetunióban a kitűnő fordítók derék hadserege él, s kitartó munkával fordítják a világ klasszikus és új íróinak műveit és sokmilliónyi szovjet olvasót ismertetnek meg a külföldi irodalom vívmányaival. Ha megnézzük, hogy a klasszikusok közül kiket adtak ki ezekben az években a Szovjetunióban, akkor megtaláljuk azokat a neveket, amelyek a világirodalom büszkeségét, az emberiség becsületét és dicsőségét jelentik. Csak a nevek felsorolása jónéhány hasábot venne igénybe. Meg kell mondanom, hogy a szovjet irodalom fordítása határainkon túl annyira megnőtt, hogy 1954-ig csak az utóbbi 3 év alatt szovjet írók műveinek fordításait külföldön 94 millió 196 ezres példányszámban adták ki. Teljes határozottsággal rá kell azonban mutatnunk a külföldi irodalom kiadásában fennálló hiányosságokra. A lefordított szerzők köre még mindig nem elég széles. Még nem kevés a „fehér folt“ kiadói termelésünkben. Vonatkozik ez Olaszország, Finnország, a skandináv országok, az arab Kelet, Korea, Mongólia irodalmára és a francia és amerikai íróktól is fordíthatnánk többet, úgyszintén a népi demokratikus országok íróitól is. A mi kiadóink még adósai külföldi íróbarátainknak. Nem segíti eléggé a külföldi írók alkotásának népszerűsítését irodalmi kritikánk sem, aminek nem kis mértékben az is az oka, hogy folyóirataink nem fordítanak elég figyelmet a külföldi irodalom kérdéseire. Szilárd hitünket fejezzük ki, hogy baráti és testvéri kapcsolataink a világ haladó irodalmával fejlődni és erősödni fognak. A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a Szovjet Írószövetség II. Kongresszusához intézett történelmi üdvözlete hatalmas jelentőségű a szovjet irodalom fejlődése számára, minthogy felhívja az írókat, tanulmányozzák mélyrehatóan a valóságot a marxizmus-leninizmus alkotó elsajátítása alapján, ami lehetővé teszi számukra, hogy egész bonyolultságában és teljességében lássák az élet tényleges igazságát, úgy, ahogyan az a jelenlegi nemzetközi körülmények között, az imperializmus tábora és a szocializmus és demokrácia tábora közötti harc kibontakozásának körülményei között kialakul. .. Ebben az üdvözletben a SzKP KB felhívja a szovjet írókat: járuljanak hozzá a népek közötti barátság megerősítéséhez, a béke, a demokrácia és szocializmus táborának további tömörüléséhez, a proletárnemzetköziség és a dolgozók testvéri szolidaritása érzésének fejlesztéséhez. „A szovjet írók kötelessége még magasabbra emelni annak a harcnak zászlaját, amely a népek biztonsága érdekében küzdő összes békeszerető erők összefogásáért folyik, kötelességük leleplezni és megbélyegezni az új világháború kirobbantásával fenyegetőző imperialisták bűnös terveit.“ A szovjet írók képesek rá és kötelesek még nagyobb mértékben felhasználni külföldi barátaik tapasztalatát a magasfokú, a mesterségbeli tudásért vívott harcban, kötelesek, a külföldi haladó irodalom legjobb műveit tanulmányozva meríteni íróik magasfokú mesterségbeli tudásából, saját alkotói módszerük tökéletesítése céljából, mert irodalmaink kölcsönös gazdagítása lehetővé teszi az élenjáró, haladó művészet további fejlődését. Mi minden nép ragyogó jövőjéért harcolunk. Mi egy virágzó világ küszöbén állunk, amelyet a föld minden embere számára vívunk ki. Ezt a gyönyörű célt mi nehéz és hosszú utakon haladva, megvalósítjuk. A szovjet irodalom és Nyugat és Kelet haladó irodalmainak szövetsége — az igaz humanizmus, szabadság és béke nevében kötött szövetség. Együtt haladtunk, együtt haladunk, szüntelenül szélesítve sorainkat, és együtt érkezünk el a béke erőinek az egész világon aratott végső győzelméhez! (Hoszszas taps.) A szovjet irodalomkritika alapvető kérdései A JELENKORI HALADÓ VILÁGIRODALOM - RÉSZLETEK NI. TYIHONOV JELENTÉSÉBŐL . UTUNK