Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-01-06 / 1. szám

UTUNK 1888 ^bfuÁriáhan. egy fiatal székely képviselő szólalt fel Budapes­ten a képviselőházban. Ez volt legel­ső országgyűlési beszéde, s szavait az ifjúsági irodalom ügyének szentelte. Sorra került a költségvetés, költség- vetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs — emlékezett vissza több mint har­minc évvel később erre a felszólalásá­ra. — A költségvetésben nyoma sincs az ifjúsági irodalomnak. Hogyan is volna, amikor magyar ifjúsági iroda­lom még nincs is?! De éppen, mert nincs: szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csu­pa idegenből szállított, rossz szí­nes képek, együgyű versikék alatta: vajon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csodálkozva néz­nek rám: mit akar ez a fiú? Legjob­ban csodálkozik az agg Trefort, a köz­oktatás ügyének minisztere ..." Benedek Elek volt ez a felszólaló, s noha szavai a képviselőházban vissz­hang és eredmény nélkül enyésztek el, mi mégis ekkortól számítjuk az új ma­gyar ifjúsági és gyermekirodalom kez­detét. Joggal, mert hiába bukott ki rö­videsen még a képviselőségből is, el­határozásához, tervéhez egy hosszú életen át mindvégig hű maradt, s meg is valósította azt. Ifjúsági irodalmunk egyik úttörő klasszikusaként és a leg­nagyobb magyar mesemondóként őriz­zük emlékét, s egyre forgatjuk elron- gyolódott, agyonolvasott könyveit. Kisbaconban, a Székelyföld egyik legkisebb falujában született 1859-ben. Ö is, mint a világirodalom valamennyi nagy mesemondója, kisgyermek korá­ban, otthoni környezetében hallotta a legelső meséket; egy kis zsellérházban, „amely amilyen kicsiny, oly nagy ne­kem: a mesék végtelen birodalma — írta öreg korában önéletrajzában. — Ott, abban a kicsi zsellérházban hallot­tam az első mesét. Mondója egy nö­vendék-leányka, s nem vén banya, mint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisírtam-könyörögtem be­lőle a másodikat, harmadikat, a negye­diket, aztán a jó isten tudja, hányadi­kat; nem volt többé nyugodalma tő­lem. Hol tanulta tengersokaságát a ka­cagtató, hátborzongató, lélegzetfoj­togató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó estéken szedte föl, s mondta tovább tódítva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tá- tott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rán­gattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sírva bújtam karikás ágyacskámba, mert nem hívták át Rigó Anist — ő volt az én mesemondóm. . . Nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a rejtelmes, titok­zatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás tündérasszonyá­val. ” Mihelyt a. klí &l(k annyira cse­peredett, hogy olvasni kezdett, Kriza János Vadrózsák című halhatatlan szé­kely népköltési gyűjteménye került a kezébe. Ennek a könyvnek köszönhető, hogy szinte gyermekfejjel hozzákezdett a népköltési gyűjtéshez, s amidőn 17 éves korában Budapestre indult fel­sőbb iskolába, már szülőföldjének ösz- szegyűjtött meséit, balladáit, dalait is magával vitte. 1882-ben jelentek meg ezek Székelyföldi gyűjtés címen a Ma­gyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetében, s attól fogva egyre-másra következtek Benedek Elek mesésköny­vei s más ifjúsági müvei. 1885-ben a Székely tündérország; 1888-ban a Szé­kely mesemondó; 1894—96-ban az öt kötetes Magyar mese- és mondavilág, mind a mai napig a legmonumentáli- sabb magyarnyelvű népmesekiadvány; 1907-ben a Bálványosvár s egyéb mon­dák és mesék; 1914-ben a Magyar nép­mesék és mondák; 1921-ben a Történe­tek, mesék a Hargita mellől; 1926-ban az Erdélyi népmondák: ime ízelítőként néhány cím sok-sok meséskönyve kö­zül. Nem sorolhatjuk fel mind őket, nem is lehetne, hiszen munkás élete so­rán több, mint száz könyvet adott ki: ifjúsági regényeket és elbeszéléseket, a világirodalom klasszikus meseíróinak magyarra fordított műveit, más népek meséit, különösképpen pedig magyar népmeséket. Könyveinek javarésze négy-öt kiadásban is megjelent, tehát még megszámlálni is sok lenne összes müveit. Mi a jelentősége Benedek Elek nép­mesekiadványainak? A magyar népmesegyüjtés a múlt század első felében kezdett kibonta­kozni, haladó mesekutatóink azonban az egész letűnt rendszer során kö­zönybe fulladva, sőt nem egyszer az uralkodó osztályok üldözése közepette végezték gyűjtő és népszerűsítő mun­kájukat. Kriza Jánosnak például több mint húsz esztendőn át kellett vára­koznia és reménykednie, s ugyanakkor természetesen dolgoznia és harcolnia is, amíg a Vadrózsák végre 1863-ban megjelenhetett, a századforduló nagy folklórkutatójának, Kálmány Lajosnak pedig egész hányatott élete és küz­delmes munkája kiáltó vád a tőkés- földesúri rendszer ellen. Hasonló osz­tályrész jutott a nagy román mese­mondónak, Ion Creanganak is. — Ilyen körülmények között a sok nehéz­séggel összegyűjtött népmesék gyak­ran meg sem jelenhettek, hanem kéz­iratban maradtak és levéltárakban po­rosodtak, sőt nem egyszer kézen-közön KÖNYVEK ÉS OLVASÓK I destova bizony már híjsz éve lesz * annak, hogy először hallottam Párizsról beszélni valakit, aki ott járt és „saját szemével” láthatta a „fény városát,” Dicsérte is eleget és, amikor már-már úgy látszott, hogy kifogyott a sok magasztaló szóból, még tett a sokhoz egy kicsit: „Ott — mondotta — még az utcán is könyvet árulnak, mint nálunk a csizmadiák a lábbelit”. De nekem éppen ez a „kicsi” ragadta meg az érdeklődésemet. Kérdeztem is én erről mindent, ami akkoriban eszé­be juthatott egy ámuló legénykének, akinek Ady és Verlaine Párizsáról már' volt némi sejtelme. Milyenek azok a sátrak, ki s mit árul bennük és hány van belőlük?. .. Hány? Hát van azok­ból tán húsz is, ha nem több! — és akkor értettem meg először, hogy cso­dálatba ejteni csak az tud, aki maga is csodálkozik, mint az én világlátott emberem. Ugyan vajon, mit szólna hozzá, ha élne, látná és tudná, hogy ma Kolozs­váron nem húsz, hanem százhúsz ilyen könyvsátor működik és nem is az utcán — bár alkalmilag ott is szokott len­ni elég — hanem bent, az üzemek és intézmények falai között, csakhogy a köztudatban nem sátor, hanem „stand” néven szerepelnek, mert szégyenszemre máig se tudtunk valamirevaló nevet találni számukra. Százhúsz állandó jellegű könyváru­sítóhely Kolozsvárott! Ha valaha ná­lunk ámulva hallottak a párizsi húsz könyvsátorról s ha valaha akadt, aki ezt érezte a legjellemzőbbnek Párizs­ra, azt hiszem, ma kevés dolog lehet jellemzőbb reánk, új életünkre s mind­arra, ami nálunk végbemegy, mint áz, hogy csupán Kolozsvárott a város százhúsz pon+ján terjesztik-árusítják a könyvet, nevelik-növelik az új olvasó­tábort. Félévvel ezelőtt a Varga Katalin- gyárban havonta mintegy kétszáz lej ér‘ékű könyv fogyott el az üzemi „standon”, az is nagyrészt a tisztvi­selők körében, akik azelőtt is, enélkül is vásároltak könyvet. Az alapszervezet vezetc'sége átlátta a könyvárusítóhely munkájában rejlő nagy, népnevelő le­hetőséget és úgy határozott, hogy új felelőst állít az élére. Áz új felelős — Bakos Ilona IMSZ-tag — egyik hónap­ról a másikra négyszer annyi könyvet adott el, mint elődje. Mi volt gyors sikerének titka? Nem tudná megmon­dani, egy kicsit maga is csodálkozott rajta. „Csak ajánlani kellett — mond­ta — és vitték.” Valóban, nem is volt itt más titok, mint a felébresztett kultúr- szomj, a munkásosztályban rejlő vágy minden tudás és szépség iránt. S ta­lán még jellemzőbb erre az, hogy ma már ezerötszáz lejes havi forgalomnál tart a Varga Katalin „standja” és a Bakos Ilona munkáját átvevő Lukács János ma már a közel húsz tisztviselő mellett hatszor annyi munkást és mun­kásnőt tart számon állandó vásárlói között. A Libertatea-gyárba jó-egyesz- teridővel ezelőtt csapatnyi fiatal aszta­lost irányítottak. Bizony, neveletlenecs- kék voltak s a káderes, Bobotán Kata­lin mind azon törte a fejét, mit is kezd­hetne velük? Akkor eszébe jutott a „stand”. A fiúk húzódoztak-szabadkoz- tak, végül hárman-négyen (azt hiszem, azért mégis inkább hárman, mint né gyen) ráállottak, vettek egy-egy köny­vet. Ma már „palotaforradalom” van és „zúg az egész ifjúság”, ha fizetés­kor véletlenül nincsenek újdonságok az üzemi könyvárusnál. Es meglátszik raj­tuk, hogy olvasnak ... A Carbochim-ban mérnök a könyv­árusítóhely felelőse: Eliscu Jrij. In­kább a szakkönyvekkel törődik, ügy szokta, hogy maga köré gyűjti — fél­karéjban — a hallgatóságot, elmagya­rázza, miről szól a legújabb szakkönyv és, ha aztán egy-egy vásárlójában ol­vasás közben még felmerül valami probléma, újabb magyarázattal szol­gál. A Carbochim versenvzászlót nyert az idén. Kétségtelen, hogy a győze­lemben a „stand”-nak is volt szerepe. Számos helyen — mint például a Ro- mînia Muncitoare kendőgyárban — va­lósággal megrohanják a „standfeie- lőst”, amikor az új könyveket hoz ki az „Orosz Könyv” üzletéből, amely a „standokat” ellátja. Ezekben az üze­mekben ma már ott tartunk, hogy a dolgozók az üzemi könyvárusítóhelyek létezését kezdik jogaik, a társadalmi juttatás egy formájának tekinteni, amelyhez éppen úgy ragaszkodnak, mint — mondjuk — az üzemi étkez­dékhez, vagy bármely más jogukhoz. A sikerben kivétel nélkül minden üzemben és intézményben döntő szerepe van a pártszervezet népneve­lő, irányító és szervező erejének. Ma­gyarán: ott, ahol a pártszervezet a maga ügyének tekinti és foglalkozik a könyvterjesztéssel, a dolgozók érdeklő­dése, könyvszeretete állandóan nő, ott viszont, ahol ez nincs meg — mint pél­dául az Unireában, az Armatúrában, a Triumfban — nemhogy növekednék, de egyes esetekben csökken az olvasó­tábor létszáma. De, persze, van még probléma elég az etekintetben élenjáró vállalatoknál is. Még a nyáron történt, hogy Ung­vári Lajos, a Flacára-készárugyár ki­váló ,,standfelelőse” kivitt vagy tíz da­rabot Méhes György Kárpátok kincse című regényéből. Egvideig „feküdt” néhány olyan más könyvvel együtt, amely „nem ment”. Aztán néhányan mégis megvették, elolvasták és a re­génynek egy-kettőre „híre lett’. A kö­vetkező hónapban elfogyott belőle még negyven. Találkozót rendeztek az író és olvasói között. A találkozó eredmé­nyeképpen az eladott példányok száma százra emelkedett. Hasonló számok jel­zik sok más „standon” is a Kárpátok kincsének nagy sikerét. Az árleszállításokról szóló párt- és kormányhatározat mintegy hatvan szá­zalékkal csökkentette a verseskötetek árát. Terjesztésük már nem „anyagi” probléma. Hanem megmaradt a fela­dat, a verseket — elsősorban mai köl­tőink verseit — megkedveltetni, köze­lebb hozni a tömegeket a költészethez, a vershez. A Varga Katalin dolgozói például a legutóbbi napokig nem vásá­roltak verses kötetet. A „stand” felelőse meghívott két fiatal költőt: Kányádi Sándort és Székely Jánost. Elszaval­tak néhányat verseik közül. A „stan­HORVÁTH ISTVÁN \ A fekete bivaly Hogy ütné ki a nyavalya, kísér fekete bivalya régi paraszti sorsomnak, s szegi fejét a korsómnak, melyben lelkem harmat-gyöngyét hordom, hogy a lét göröngyét porlasztgassa vers-permetem hé-melegű reggeleken. Kísér átkozott bivalya. Makacsságból van a szarva, kétkedésből buksi feje, tudatlanság melleleje. Küzdők vele, küzd ő velem. Lihegek, míg leteperem. Kezemben piros csillagom, ötágával vágom agyon. A szárnyakötött szerelem Y Nem érte el még az ért férfikort. A lány hetyke bár, de még lányka volt. Zsenge szívükben friss a szerelem. Erősebb a vágy, mint az érzelem. A két fiatal földművelő volt. Es a számítás föléjük hajóit. Lvpva-símuló szülői szavak egybefonták a külön szárnyakat. Előbb észre se vették a csalást. Vággyal szerette mindegyik a mást. Jaj, de csak a kéj, szerelmetlenül, be hamar s rútul jéggé hidegül! Hej, a szerelem gyönyörű madár, de kegyetlen, ha szárnyakötve jár. A két fiatal — nem volt más vigasz — hitték: a madár szabad és igaz. Múltak hónapok, évbe év merült, Es a szerelem fészket jégre ült. Nem is sasszárnyú örömöket költ, de kígyót, mely vad fullánkokat ölt Idő telletén öregül a pár. Szívük csupa seb — fullánk helye már. Szabadalmok most már nem lehet. összetartják az egybeforrt sebek. y dón” lévő köteteik mind elfogytak s ott ma már egyik legkedveltebb tárgya a dolgozók beszélgetésének, hogy a két, egymástól elütő természetű költő közül melyik írja a „szebb verseket”? Hason­ló sikere volt Gurghianu Aurélnak a vasúti műhelyek dolgozói körében. Az olyan regénynek, mint Szabó Gyula Gondos atyafisága méltán lett volna nagy sikere a „standok” nélkül is. De az, hogy a regény útját olyan rendkívül gyors siker kísérte a töme­gek szíve felé, hogy mire az Utunk méltató cikke megjelent, már csak el­vétve lehessen belőle kapni, jórészt a „standok” munkájának eredménye. A fentebb említett Lukács János szerint a Gondos atyafiságnak csupán egy hibá­ja van: az, hogy túlkevés jutott belőle a Varga Katalin-ba, Hasonló panaszok hangzanak el sok más üzemben, töb­bek között például a Herbák János­ban is. S oha, még megközelítően sem fo­gyott nálunk annyi könyv, mint népi demokratikus rendszerünk éveiben. Kolozsvárra havonta mintegy negyed- millió lej értékű könyv érkezik. A ke­reslet azonban lúég ennél is nagyobb. Éppen ezért van hangsúlyozottan szük­ség arra, hogy kiadóink előrelássák: melyik mű számíthat nagyobb sikerre, melyikből kell többet nyomatni s me­lyikből kevesebbet. Bizonyos, hogy a jövőben megfelelő előrelátással és a rendelkezésre álló papír stb. tervszerű elosztásával el lehetne érni, hogy a nagy sikerre számító művekből ne in­dokolatlanul kevés jelenjék meg, az olyan művekből pedig, amelyek nyil­vánvalóan nem tarthatnak számot túl- nagy érdeklődésre, indokolatlanul sok. Helyes volna, ha kiadóink évi terveik elkészítésekor kikérnék néhány kiváló „standfelelős” véleményét. Természe­tesen, nem arról van szó, hogy az uszálypolitika hibájába essünk, hanem arról, hogy még egyes esetekben se essünk £ tömegektől való elszakadás hibájába. Megoldatlan probléma még a meg­felelő mennyiségű és minőségű könyv- ismertetés, recenzió hiánya. Az írók és az olvasók találkozása, természete­sen nagyon jó dolog, de kizárólag ez­zel a módszerrel népszerűsíteni a könyvet, az olvasást nem lehet. Irodal­munk széleskörű népszerűsítése érde­kében a könyvek emberi mondanivalóit, művészi törekvéseit, politikai vonatko­zásait színesen ismertető, rövid össze­foglalásokra van szükség a könyvek borítólapjának belső oldalán és az új­ságokban egyaránt. Kiadóinknak és sajtónknak a jövőben számolniuk kell ezzel a követelménnyel. Az új olvasótábor kialakítása, szer­vezése és nevelése annak a nagy fel­adatnak a végrehajtását jelenti, hogy a széles tömegekkel megkedveltessük a könyvet, az olvasást, hogy a dolgo­zók legjobb barátjává tegyük a köny­vet. Ehhez pedig mindenekelőtt sok jó könyvre van szükségünk. Olyan magas művészi igénnyel megírt könyvekre, amelyek a szocializmus építésének köz­ponti problémáit, az új és a régi har­cát híven tükrözik. A jó könyv nem­csak önmagában van jó hatással a rendszeres olvasás magasrendű élve­zetével csak most ismerkedő olvasó­ra, hanem sok más könyv elolvasására is készteti. A dolgozó tömegek szeretik új irodalmunkat. Az olyan sikerült al­kotások, mint például Nagy István Réz Mihályék kóstolója, vagy Asztalos Ist­ván Fiatal szívvel című műve rég el­fogytak s mind románul, mind magya­rul új kiadásra lenne szükségünk belő­lük. Kultúrforradalmunk egyik jelleg­zetessége az, hogy klasszikusaink mű­vei soha annyi példányszámban nem jutottak el népünk széles rétegeihez, mint ma Kiadóink nem tudnak annyit nyomatni Petőfi, Ady, Eminescu, Jó­zsef Attila, Jókai, Caragiale, Mikszáth és Móricz műveiből, hogy napok alatt el ne fogynának az összes példányok. Ezzel szemben kiadóinknak a jövőben véletlenül sem szabad eszmeileg tisz­tázatlan, művészietlenül megírt, sema­tikus műveket megjelentetniük, mert az ilyenek nemcsak önmagukban ártalma­sak, hanem azáltal is, hogy az új ol­vasót elkedvetlenítik, érdektelenné te­szik más könyvekkel szemben és csor­bítják egész irodalmunk hitelét, tekin­télyét, vonzóerejét. Á pártszervezetek népnevelő ereje egyfelől, az írók és kiadók fokozott fe- felősségérzete másfelől — ez az, ami biztosíthatja az új olvasótábor kiszé­lesítését, a könyv, az olvasás s első­sorban új irodalmunk megkedvelését dolgozóink körében SOMLYAI LÁSZLÓ KUTATÓ, ALKOTÓ MUNKÁVAL A marosvásárhelyi orvosi egye­tem előcsarnokának hirdető­tábláján nemrégiben krétával írt hirdetés jelent meg: Ma du. 5 órakor a hatodik évfolyam kérésére Vendég professzor beszámol .eddigi kutatá­sairól. Szokatlan találkozás diák és tanár között. A múltban ez nem for­dulhatott volna elő, hiszen nem szere­pel a professzori feladatok között, nem vizsga-tárgy, nem is hivatalos rendezvény. Még a megjelenés sem kötelező. Néhány perccel öt óra előtt már zsúfolt terembe léptem be és rögtön láttam, hogy itt nem egy évfolyam gyűlt össze. Ez a diákság. Öt után ötperccel már akkora a zsúfoltság, mintha egy reggeli autóbuszban ül­nénk. Indulhatunk. Vendég Vincze professzort sokszor hallottam már előadni. A mai témát is ismerem. Lángoló, szuggesztív hite, amellyel a témáját kezeli, mindig magával ragadott. Az új harca a ré­givel a vezérmotívum és ebben nehéz elfogulatlannak maradni. Ha másként rrem tudunk bekapcsolódni, legalább mellé állunk és szurkolunk neki. A küzdelem nem babra megy; ha igaza van, az forradalmi változást jelent az orvostudomány egyik legjelentősebb területén. A méretek érthetővé teszik az elakadást és az ingadozásokat is. És csak most értettem meg ennek a találkozásnak a lényegét. Ez a diákság nemcsak tanulni akar, — hi­szen az anyagot már máskor és másutt is hallhatta, nemcsak egyik kedvenc előadóját akarja hallani —, az évek folyamán erre is volt alka­lom. Kapcsolatot keres a kutatóval, hogy ezzel is bíztassa. Segíteni akar a harcban az új sikeréért, talán nem is egészen tudatosan, de az ifjúság leküzdhetetlen ösztönével az új iránt. Nagy öröm volt ez számomra: a mi legféltettebb műszerünk, az ifjúság jól működik. És a sokat vitatott tanár­diák viszonnyal sincs baj, ha ez a találkozó ilyen' magától értetődő mó­don létrejött. K özben bejön az előadó. Mikor ke­zébe veszi a demonstráló pálcát, és néhány kézmozdulattal rendezi a bemutatandó anyagot, úgy érzem, elfogult. Tudományos munkájáról szá­mol be tanítványai előtt. Harminc éves oktatói működésében nemigen volt erre, példa. Ennél nagyobb megtiszteltetés' nem érhet tudományos kutatót, mond­ja első mondatában. Most életéről beszél, harminc év előtti első kísérleteiről. Aztán arról a kérdés-felelet játékról, mely a tudo­mányos kutató és a természet között folyik. Sokszor a felelet ellentmond fel- tételezéseinknek, — mondja. — Nem véletlen ez. A természet mindig he­lyesen felel, csak a kérdezőben lehet hiba. Sikeres kutató csak fáradhatat­lanul éber megfigyelő lehet, akinek gyakran a véletlenek a felfedezés for­rásai. A baktérium-tenyészetbe „vélet­lenül“ bekerült penészgomba vezette Fleming-et a penicillin felfedezésére. Azonban a megfigyeléstől a felfedezé­sig vezető út nehéz és fáradságos. Ez az út most mindnyájunk előtt nyit­va áll és megéri a küzdelmeket. Nyolc év munkájáról nehéz egv elő­adás keretében beszámolni. Ahhoz, hogv Vendég professzor kutatásait megérthessük, gondolatban vissza kell mennünk a múlt század utolsó évti­zedeibe. Ekkor váltak ismeretessé a fertőző betegségeket okozó baktériu­mok. Rövidesen kiderült, hogy van­nak fertőző betegségek, amelyeknek kórokozó baktériumát nem tudják ki­tenyészteni. Ezeket nevezték el virus- betegségeknek. Az emberi betegségek közül idetartozik a kanyaró, a himlő, a bárányhimlő, a gyermekparalizis stb., az állati virusbetegségek közül pedig a száj- és körömfájás, a sertés- pestis, a szárnyaspestis stb. A vírus- betegségek száma egyre bővül, ma már több a vírusok által okozott meg­betegedés, mint a baktériumok által okozott betegség. V endég professzor kutató munkájá­nak elindulásáról beszél és lát­szik, hogy mindent el szeretne mon­dani. Előadása szinte filmszerű: 1932- ben egy fülpanaszokkal jelentkező be­teg megelőzőleg nedves dohányleve­lekkel borogatta fájós fülét. Ismert népi gyógykezelés ez. A vizsgálatkor a professzor a fül körül elhelyezkedő övsömört (herpes zoster) talált, az ismert emberi virusbetegségek egyikét, Vizsgálat közben hirtelen eszébe öt­lött, hogy a dohánylevelet is megtá­madják növényi vírusok, annak ún. mozaik-betegségét okozva. Hátha van itt valami összefüggés?! Ez a gondo­lat az esetek megismétlődésével mind­egyre visszatért, de csak jóval később, a felszabadulás után volt módja a kérdéssel kísérletileg foglalkozni. 1947-ben érkezett meg az első kí­sérleti anyag: a virus-beteg dohány­levelek. Két héttel később ismét fur­csa „véletlen“ jött közbe. A levelekkel foglalkozó személyek közül négy öv­sömörben betegedett meg a levelek megérkezésétől számítva pontosan a lappangási idő letelte után. Most már rendszeres munkához látott. Az öv­sömör és bárányhimlő hólyagjaiból vett váladékkal ép dohányleveleket oltott be. Az emberi vírussal beoltott növényeken a növényi virustanban le­irt megbetegedés következett be. Ügy látszik, kétirányú közlekedésről van szó. Észleléseiről 1948 decemberében beszámolt a marosvásárhelyi Orvostu­dományi Társaságban. A nagy érdeklődést kiváltó előadás rögtön két tábort teremtett: a kézle- gyintők és az önkéntes munkatársak táborát. Ez utóbbiak száz meg száz újabb esetben küldtek hozzá növényi eredetű virusbetegségben szenvedőket. 1949-ben egy marosparti gyógynövény­gyűjtő kirándulásról a résztvevő hall­gatók csaknem kivétel nélkül súlyos bőrkiütéssel tértek haza. Szinte ver­sengve jelentkeztek Vendég profesz- szornál: mint betegek és mint tanít­ványok. Most már szélesebb kollektívával, de még primitív körülmények között folytak tovább a kísérletek. Emberi virusbetegségek vírusait vitte át nö­vényekre és vizsgálta az előidézett el­változásokat Később a természetes úton fertőzött dohánylevelek présned­véből sikerült kristályos formában ví­rust előállítania. Ugyanezt övsömör és bárányhimlő vírusával kezelt do­hánylevelek présnedvéből és egyidejű­leg az övsömör és bárány­himlő hólyagtartalmából is elő­állította. Vizsgálatai alapján első­nek merte kimondani, hogy az emberi, állati és növényi vírusok kémiai ösz- szetétele és kristályos formája azonos. Ha ez igaz, akkor állíthatjuk, hogy az emberi és állati virusbetegségek vírusai a növényekben élnek és szapo­rodnak. A virusbeteg emberből vagy állatból származó vírust növényre oltva tanulmányozhatjuk az egyes állati vírusoktól előidézett növényi vi- rustüneteket. A növényen ;ki tenyész­tett vírust visszaolthatjuk a megfele­lő kísérleti állatba és ezzel állati vi­rusbetegséget idézhetünk elő. Ezzel nemcsak a tudományos szemléletnek, hanem a védekezésnek és megelőzés­nek is teljesen Új perspektívái nyílnak. P ártunk Központi Vezetősége felfi­gyelt Vendég professzor munká­jára és segítségével nemcsak a munka- közösség bővült, hanem megszaporod­tak a kísérletezési lehetőségek is. — Sokan kétségbe vonják állításai­mat — mondja Vendég professzor — elsősorban az emberi virus kristályos előállíthatóságát illetően. Erre vonat­kozó tanu'mányom már 1951-ben a Revista Ştiinţelor Medicale-ban is meg­jelent. És ime — mutatja fel a Előre 1955 november 12-i számát — egy ér­dekes hír: C. E. Schwerdt-nek és L. Schaefer-nek, a kaliforniai egyetem biokémikusainak sikerült kristályosíta- niok a gyermekparalizis vírusát. Ez az első alkalom, — állítja a híradás- amikor fertőző vírusok kristályosítása sikerrel járt. — Látják — mondja szerény mosoly- lyal Vendég Vincze —, megismétlődött a természettudományokban jól ismert tény, hogy a világ különböző pontjain ugyanazt az eredményt csaknem egy- időben érik el. Látunk — folytatom magamban — pgyebet is. Azt, hogy néha még ma is hamarabb népszerűsítjük mások ered­ményeit, mint a sajátunkat. Vajon nem érdemelt volna meg Vendég ku­tatása is egy mondatot? Mérgemben' egyúttal az órám is meg­nézem. Hét óra. Már két órája ülünk együtt. Az ajtó nyitva, ott is állanak. Senki sem mozdul. É s most nem is annyira a kutatás eredménye érdekel, mint az újat szomjazó arcok körülöttem. Osztoznak a felfedezés örömében. Vendég pro­fesszor tévedhet, mert a saját igazsá­gában hisz. Ezek körülöttem nem tévednek, mert a kutatás szellemében hisznek. És ez a fiatal orvosok feladata, mert ez a haladás útja. — Ez év elején — mondja most Vendég professzor — az a nagy meg­tiszteltetés ért, hogy Gh. Gheorgniu- Dej elvtárs kihallgatásra hívott és ér­tékes idejéből egy egész délelőttöt arra szánt, hogy beszámoljak kutatásaimról. Ennek eredményeképpen alakult meg a kiterjedt bukaresti és vásárhelyi kollektíva és jól felszerelt laborató­riumhoz jutottam. A Párt támogatása úgyszólván lépésről-lépésre követte a kísérleteket. Dj növényházat, állatistál­lót, kísérleti állatok és eszközök sorát bocsátották rendelkezésemre. A két kol­lektíva feladata, hogy ellenőrizze az eredményeket. Az utolsó szó kimondása rájuk tartozik. Nyolc óra felé jár az idő, az elő­adás végétért, ötöd, hatodéves diákok egymásután jelentkeznek kérdéseikkel. Az előadó szinte mindegyre elismerően bólint: ez jó kérdés volt. Jónéhány részletkérdés tisztázására nyílt al­kalom. Nem tudom, ki vizsgázott: a kutató, vagy a diákság? Számomra a kettő vi­szonya volt a döntő kérdés és ebből mindkét fél jól felelt. Vendég professzor tovább folytatja kutató munkáját. A vírusok és rossz­indulatú d-ganatok összefüggését ku­tatja. Kívánjuk, hogy érezze mindig azt a bizalmat és szeretetet, ami ezek­ből az ifjú szemekből felé sugárzik. GUZNER MIKLÓS Jflit őLúmmtk az áf mtmi A z 1956-os év könyvtermése még a meglepetésszerűen bőséges 55-ös termésnél is gazdagabbnak, változa­tosabbnak Ígérkezik. Kedves, régi ol­vasmányainkat látjuk viszont új kön­tösben, — román és magyar írók könyveit, — élenjáró íróink új alko­tásait olvashatjuk, nemrégiben jelent­kezett fiatal tehetségek izmosodásá­nak lehetünk tanúi ebben az évben. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, az új év első negyedében fog­ja megjelentetni Arany Toldi-trilógiá- ját a Magyar Klasszikusok, és külön a Toldit a Kincses Könyvtár-sorozat­ban; Petőfi elbeszélő költeményeit, Mikszáth elbeszéléseit és Móricz Pil­langóját ugyancsak a Kincses Könyv­tár-sorozatban. A most Szovjet-Moldvában élő Ka- hána Mózes Hat nap és a hetedik című, a felszabadulás előtt írt regé­nyét kapjuk kézbe ismét, új irodal­munk terméséből pedig Szabédi Lász­ló Nyelv és irodalom című tanul­mánykötetét, Szemlér Ferenc váloga­tott verseit és Horváth István új köl­teményeit. Drámairodalmunk újabb terméséből Földi Janka Kádár Kata című daljátéka és Horia Lovinescu Rombadőlt fellegvár c. színműve van sajtó alatt. Szegő Júlia dokumentu­mokban gazdag monográfiája Bartók Béláról, valamint Látó Anna Barátaim című riportregénye szintén az év ele­jén Iát napvilágot. Az év folyamán haladó hagyomá­nyaink közül Balassi Bálint Váloga­tott versei, Jagamas János és Faragó József gondozásában háromszáz ro­mániai magyar népdal, Tordai Zádor szerkesztésében pedig újonnan fel­fedezett műveket is tartalmazó, a ku- ruckori szabadságharcot tükröző vers­gyűjtemény jut el olvasóinkhoz. A román klasszikusok kiadásra kerülő művei közül különösen jelentős az új, illetve javított fordításokat tar­talmazó háromkötetes Caragiale-wálo- gatás, a Kincses Könyvtár-sorozatban megjelenő Két sorsjegy és más karco­latok; valamint Ion Slavici Kacsó Sán­dor fordításában megjelenő Mara cí­mű regénye és G. Co?buc Válogatott versei. Méltó tolmácsolásban kerül ol­vasóink elé Sadoveanu Moldvai szél című regénye, amelynek fordításán Szabédi László dolgozik. A Szilágyi András előszavával megjelenő Anti­fasiszta Költők Antológiája, amely Sa­lamon Ernő, Józsa Béla, Korvin Sán­dor és Brassai Viktor verseit mutatja be olvasóinknak, valamint Orosz Irén­nek az illegalitást felelevenítő karco- latai azokról a hősökről beszélnek, akik az elnyomatásban munkálták meg mai életünk és szépen virágzó új irodalmunk talaját. Újból napvilá­got lát a romániai magyar dolgozók múltbeli életét és harcát tükröző re­gények közül Asztalos István El­mondja János, Nagy István Nincs megállás, A szomszédság nevében és Kacsó Sándor Vakvágányon című re­génye. Nagy István ezenkívül novella- és riportkötetet rendez sajtó alá, Asztalos István szintén novel- láskötetet és Házunk táján címmel gazdag gyűjteményt felszabadulás utáni riportjaiból. Valószínűleg még ez évben megjelenik Nagy István A névtelenek útján című új regénye is. Költőink új kötelekkel jelentkeznek az új évben. Geltért Sándor Váloga­tott verseit rendezi sajtó alá, Horváth Imre új verseit, Kiss Jenő, Létay La­jos, Kányádi Sándor és Szász János szintén újabb verskötetet állítanak össze. Jánky Béla, Páskándi Géza és Tamás Mária ezévben jelentkeznek első kötetükkel. Kovács György, Fodor Sándor, Huszár Sándor és Hornyák József novelláikat gyűjtik kötetbe. A Kin­cses Könyvtár-sorozat az idén Kor­mos Gyula, Tamás Gáspár és Szabó Gyula novelláival is gyarapszik. A legjobb fordítók tolmácsolásában jele­nik meg a Román Költők Antológiája, amely a jelenkori román költészet át­fogó képét nyújtja. Camil Petrescu két műve: Az apostol és a Sötétedés jelenik meg az idén magyar nyelven, Zaharia Stancutól pedig a Vérebek-et olvashatjuk majd. Kiss Géza Lucre- tius-fordítása teszi sokszínűbbé mű- fordí*ás-irodalmunkat. Bányai László tanulmányaiból, Sü­tő András cikkeiből állít össze gyűj­teményt, Mikó Ervin pedig új riport­kötetet ad ki. Szívesen fogadott ese­ménye lesz az évnek Bajor Andor nagysikerű Kerek perec című szatíra­kötetének új, bővített kiadása is. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi fiókja az első negyedévben jelenteti meg Petelei István válogatott novelláit. Gagyi László Tanárok című regénye, Hajdú Zoltán Egyszerű ének című új verses­kötete, Horváth Ágoston Varga Ka­talin című színműve és Kiss László Jóreggelt című novellagyűjteménye szintén az év elején jelenik meg. A kiadó évi tervében több tanul­mány-kötet is szerepel. Szemlér Fe­renc, Szentimrei Jenő és Hajdú Győ­ző gyűjtötték össze irodalmi tanulmá­nyaikat. Jelentős irodalmi eseménye lesz az évnek Franyó Zoltán műfor­dításainak gazdag gyűjteménye. író­ink külföldi útjainak eredményeikép­pen Szemlér Ferenc magyarországi, Sütő András és Kovács György len­gyelországi útijegyzetei látnak nap­világot ebben az évben. A klasszikus magyar irodalom két szép kötete ke­rül az olvasó elé: Jókai: Es mégis niozoa a föld című regénye és Szieli- geti Ede színművei. A román klasz- szikusok közül Grigore Alexandrescu áilatmeséivel szerepel a könyvkiadási tervben. Nagyjelentőségű Emil Isac verseinek magyarnyelvű kiadása is. Az Ifjúsági Kiadó az év első ne­gyedében jelenteti meg a székely népballadák legszebb darabjait. Fa­ragó József válogatásában (Diófának három ága). Creangá A fehér Sze- recsen című kötetének harmadik kia­dására márciusban kerül sor. Grimm Hófehérkéje pedig az idén 15 ezer példányban örvendezteti meg gyer­mekolvasóinkat. A Légy jó mindhalá­lig új kiadása és Illyés Gyula Kilenc című meséje mellett Horváth István gyermekversei (Habakuk), Méhes György: Szikra Ferkó c. meseregénye, és Gagyi László ifjúsági elbeszélései (Két testvér) látnak napvilágot az első negyedévben; a román irodalom ifjúsági tárgyú és hazaszeretetre ne­velő alkotásai közül pedig Alexandru Vlahufa Szépséges Romániái a (Jakab Ernő és Beke György fordításában), V. Alecsandri pasztelljei (Kiss Jenő fordításában), Topirceanu versei (Ba­jor Andor tolmácsolásában), valamint A. Torna gyermekek számára írott versei. A szovjet ifjúsági irodalomból a népszerű Barto Masenykája, Szutejev Különböző kerekek című rajzos me­séje, Pokrovszkij Mammutvadászok című fantasztikus elbeszélése, vala­mint Marsak és Zabila óvodáskorú­ak számára írt művei látnak napvi­lágot az év első felében. A kiadó évi terve olyan gazdag, hogy még mutatóban is csak nagyon kis hányadát tudjuk megemlíteni. A hősi halált halt fiatal kommunisták ról (V. Roaitá, Filimon Sírbu, Cons- tantin Godeanu) megemlékező írások­tól kezdve a kalandos történeteken és meséken át (Nagy Olga meseregénye, Méhes György Szökevények című ka­landregénye) az érettebb ifjúság szá­mára írt alkotásokig, amilyen az első regényével jelentkező Korda István: Körösi Csorna Sándor című történel­mi regénye, Francisc Munteanu A merosparti város című, Állami díjjal kitüntetett regénye; az Ifjúsági Kiadó terve egész java gyermek- és ifjúsági irodalmunkat felöleli. Külön kell megemlékeznünk a nagy örömmel fogadott és igen jelentős Tanulók Könyvtára sorozat 56-ban megjelenő köteteiről. Jókai Csataké­pek című kötete, Sadoveanu és Móra Ferenc elbeszélései, Liviu Rebreanu válogatott novellái és egy Román klasszikusok a régi iskoláról alcímet viselő antológia jelenik meg az idén. Az Orosz Könyv, az év első felé­ben Dosztojevszkij Szegény emberek és Turgenyev Előeste című regényét adja ki. Gorkij halálának 20. évfor­dulója alkalmából megjelenik Az anya új kiadása is. A szovjet iroda­lom terméséből Leonid Leonovnak az ötéves tervek időszakának hatalmas erőfeszítéseit megörökítő Szoti című regénye és V. Ovecskin Vidéki hétköz­napok című műve jelenik meg. Az írók és művek sorozatban F Golovcsenko Bjelinszkijröi írott mo­nográfiája és B. Lukin Solohov alko­tói útja című tanulmánya lát napvilá­BENEDEK ELEK, a mesemondó csésebb esetben is többnyire csak a szakfolyóiratok hasábjain, s egészen kispéldányszámú tudományos müvek­ben láttak napvilágot, vagyis sohasem jutottak el szélesebb olvasótömegek­hez. Benedek Eleknek az az első nagy érdeme, hogy ezeket a legkülönbözőbb helyeken lappangó népmeséket felku­tatta, összeszedte és saját gyűjtésű meséivel együtt népszerű kötetekbe foglalva, az olvasótömegek számára közkinccsé t.ette. Qq.tn ám, de ez az óriási mese­anyag nyelvi szempontból nagyon sok­féle, sőt bátran mondhatjuk, hogy meg­lehetősen vegyesértékű volt. Gondoljuk csak el, hogy az 1820-as évektől kéz- dödöleg a mesegyűjtők mindenike a maga felkészültsége, elképzelése és tehetsége szerint írta le a meséket. Ahány gyűjtő, annyiféle módszer, any- nyiféle stílus és nyelvezet, s annyiféle az eredmény is. Az egyik a saját sza­vaival, irodalmi vagy népies nyelven fogalmazta meg jól-rosszul a mesét, a másik viszont szóról-szóra, sőt hang- ról-hangra igyekezett megörökíteni a mesemondó szavait. Mindenik gyűjte­mény más meg más nyelvjárásban kö­zölte a szövegeket, aszerint, hogy a gyűjiő a Ihagyar nyelvterület melyik részén gyűjtötte őket, s hogy milyen mértékben sikerült megfigyelnie és visszaadnia az ottani népnyelv saját­ságait. N épmesegyűjteményeink anya­gú tehát mindenképpen tarka, s el­mondhatjuk, hogy minél tudományo­sabban dolgozott a gyűjtő, minél in­kább a mesemondó szavainak és ki­ejtésének hűséges tolmácsolására töre­kedett, annál nehézkesebb a m.eseszö- veg, annál kevésbé alkalmas a köny- nyed olvasásra és terjesztésre. Nos, Benedek Eleknek az a második nagy érdeme, hogy ezt a sokféle szöveget eiejeiui-vegig uuria a maga szeeeiy- magyar nyelvére, vagyis nyelvileg egységesítve őket, az olvasótömegek számára ilyen tekintetben is hozzáfér­hetővé és élvezhetővé tette. „Az volt s lesz a törekvésem — vallotta saját alkotási módszeréről —, hogy az álta­lam megírt s még megírandó mesék irodalmi művek hatását tegyék az ol­vasóra, anélkül azonban, hogy emiatt meghamisítsam a nép esze járásának, mesemondó nyelvének karakterét." Ezt tette Benedek Elek, s nem hiába. Hivatalos statisztikai adatok tanúsít­ják, hogy a maga idejében Jókai Mór mellett ő volt a legolvasottabb magyar író. Főműve, a Magyar mese- és mon­davilág öt kötete, öt kiadásban egy­magában félmillió példányban jelent meg. Ki tudná megmondani, vajon mennyi a példányszáma az ő összes könyveinek? Hát még hány millió le­het azoknak az olvasóknak a száma, akiknek egész gyermekkorát megara­nyozták „Elek nagyapó" meséi, s aki­ket egész életükre szóló feledhetetlen irodalmi élményekkel gazdagítottak az ő művei? Napjainkban a népmese becses hala­dó hagyomány és az élő irodalom szerves része, de hogy a gyermekek­nek és felnőtteknek egyaránt annyira kedvelt, mindennapi olvasmánya lett, ez bizonyos mértékben Benedek Elek­nek^ is érdeme. Az elmúlt félévszázad során ő egyengette a népmese görön­gyös útját az irodalomban; ő nevelte az ifjú nemzedékek hosszú sorát a népmese szeretetére, s ezen keresztül a mesekincs alkotójának, a dolgozó népnek a megbecsülésére is. Mert a népmesét nem lehet egymagában, ha­nem csak a dolgozó néppel együtt sze­retni, aki pedig egész életét a népme­sék összegyűjtésének és népszerűsíté­sének szentelte, azt szüntelenül a ha­zaszeretet és a dolgozó nép szeretete hevítette. Erről tanúskodnak azok a vallomásszerű sorok is, amelyeket Elek nagyapó élete alkonyán, a Magyar mese- és mondavilág ötödik kiadásá­nak záradékában vetett papírra: „Nem hiszem, hogy aki e könyvet végigolvas­ta, ki ne érezze szívemnek nagy sze- retetét a magyar nép iránt, az édes anyaföld népe iránt, amelynek véré­ből való vér vagyok én is. Ez a sze­retet vezette toliamat, ez adott erőt, újra meg újra, lankadó kezemnek." CBáznüLyat rapidre is szabtuk ezeket a Benedek Elekre, de ugyanak­kor a vele szembeni kötelezettségeink­re is emlékeztetni szándékozó soro­kat, befejezésül nem mulaszthatjuk el felidézni, hogy a sok-sok meséért, ame­lyet írt és kiadott, újra meg újra a népre hárította a dicsőséget. „En csu­pán a nép mesemondó fia vagyok” — ismételgette szerényen meséskönyvei­ben. Elek nagyapó, a székely nép mese­mondó fia,, már több mint huszonöt éve porlad a kisbaconi temetőben az édes anyaföldben. Halála óta ifjú nemze­dékek hosszú sora született és növeke­dett fel, de ezek már nem gyarapítot­ták az ő nagy-nagy olvasótáborát. Nem gyarapíthatták, mert romániai magyar könyvkiadóink az elmúlt évti­zedben Elek nagyapó egyetlen művét sem juttatták el az olvasótömegekhez. Saját magunkat, gyermekeinket és if­júságunkat rövidítettük meg ezzel a mulasztással, amelyet sürgősen pótolni kell. Benedek Elek székely mesésköny­ve (A vitéz szőcs), amely nemrég je­lent meg az Ifjúsági Könyvkiadónál, csak a legelső szerény lépésnek tekint­hető ilyen irányban; ezt a kötetet újab­baknak kell követniök. Sőt, valamelyik kiadónk rövidesen hozzá kellene hogy kezdjen Benedek Elek Válogatott Mű­veinek kiadásához, úgy, ahogyan erre a budapesti Ifjúsági Könyvkiadó pél­dát mutatott Móra Ferenc Válogatott Ifjúsági Műveinek folyamatos megje­lentetésével. FARAGÓ JÓZSEF

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék