Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-01-06 / 1. szám
Y HORVÁTH ISTVÁN A fekete bivaly Hogy ütné ki a nyavalya, kísér fekete bivalya régi paraszti sorsomnak, s szegi fejét a korsómnak, melyben lelkem harmat-gyöngyét hordom, hogy a lét göröngyét porlasztgassa vers-permetem hé-melegű reggeleken. Kísér átkozott bivalya. Makacsságból van a szarva, kétkedésből buksi feje, tudatlanság melléleje. Küzdök vele, küzd ő velem. Lihegek, míg leteperem. Kezemben piros csillagom, ötágával vágom agyon. A szárnyakötött szerelem Nem érte el még az ért férfikort. A lány hetyke bár, de még lányka volt. Zsenge szívükben friss a szerelem. Erősebb a vágy, mint az érzelem. A két fiatal földművelő volt. És a számítás föléjük hajótt. Lopva-simuló szülői szavak egybefonták a külön szárnyakat. Előbb észre se vették a csalást. Vággyal szerette mindegyik a mást. Jaj, de csak a kéj, szerelmetlenül, de hamar s rútul jéggé hidegül! Hej, a szerelem gyönyörű madár, de kegyetlen, ha szárnyakötve jár. A két fiatal — nem volt más vigasz — hitték: a madár szabad és igaz. Múltak hónapok, évbe év merült, és a szerelem fészket jégre ült. Nem is sasszárnyú örömöket költ, de kígyót, mely vad fullánkokat ölt Idő telletén öregül a pár. Szívük csupa seb — fullánk helye már. Szabadalmuk most már nem lehet, összetartják az egybeforrt sebek. y 1888 okruárjában egy fiatal székely képviselő szólalt fel Budapesten a képviselőházban. Ez volt legelső országgyűlési beszéde, s szavait az ifjúsági irodalom ügyének szentelte. Sorra került a költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs — emlékezett vissza több mint harminc évvel később erre a felszólalására. — A költségvetésben nyoma sincs az ifjúsági irodalomnak. Hogyan is volna, amikor magyar ifjúsági irodalom még nincs is?! De éppen, mert nincs, szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa idegenből szállított, rossz színes képek, együgyű versikék alatta: vajon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csodálkozva néznek rám: mit akar ez a fiú? Legjobban csodálkozik az agg Trefort, a közoktatás ügyének minisztere ..." Benedek Elek volt ez a felszólaló, s noha szavai a képviselőházban visszhang és eredmény nélkül enyésztek el, mi mégis ekkortól számítjuk az új magyar ifjúsági és gyermekirodalom kezdetét. Joggal, mert hiába bukott ki rövidesen még a képviselőségből is, elhatározásához, tervéhez egy hosszú életen át mindvégig hű maradt, s meg is valósította azt. Ifjúsági irodalmunk egyik úttörő klasszikusaként és a legnagyobb magyar mesemondóként őrizzük emlékét, s egyre forgatjuk elrongyolódott, agyonolvasott könyveit. Kisbaconban, a Székelyföld egyik legkisebb falujában született 1859-ben. Ő is, mint a világirodalom valamennyi nagy mesemondója, kisgyermek korában, otthoni környezetében hallotta a legelső meséket, egy kis zsellérházban, „amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a mesék végtelen birodalma — írta öreg korában önéletrajzában. — Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisírtam-könyörögtem belőle a másodikat, harmadikat, a negyediket, aztán a jó isten tudja, hányadikat; nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, hátborzongató, lélegzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonós kukoricafosztó estéken szedte föl, s mondta tovább tódítva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sírva bújtam karikás ágyacskámba, mert nem hívták át Rigó Anist — ő volt az én mesemondóm. . . Nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás tündérasszonyával. ” Mihelyt a klímiák annyira cseperedett, hogy olvasni kezdett, Kriza János Vadrózsák című halhatatlan székely népköltési gyűjteménye került a kezébe. Ennek a könyvnek köszönhető, hogy szinte gyermekfejjel hozzákezdett a népköltési gyűjtéshez, s amidőn 17 éves korában Budapestre indult felsőbb iskolába, már szülőföldjének öszszegyűjtött meséit, balladáit, dalait is magával vitte. 1882-ben jelentek meg ezek Székelyföldi gyűjtés címen a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetében, s attól fogva egyre-másra következtek Benedek Elek meséskönyvei s más ifjúsági művei. 1885-ben a Székely tündérország, 1888-ban a Székely mesemondó; 1894—96-ban az öt kötetes Magyar mese- és mondavilág, mind a mai napig a legmonumentálisabb magyar nyelvű népmesekiadvány; 1907-ben a Bálványosvár s egyéb mondák és mesék; 1914-ben a Magyar népmesék és mondák; 1921-ben a Történetek, mesék a Hargita mellől, 1926-ban az Erdélyi népmondák, Íme ízelítőként néhány cím sok-sok meséskönyve közül. Nem sorolhatjuk fel mind őket, nem is lehetne, hiszen munkás élete során több, mint száz könyvet adott ki: ifjúsági regényeket és elbeszéléseket, a világirodalom klasszikus meseíróinak magyarra fordított műveit, más népek meséit, különösképpen pedig magyar népmeséket. Könyveinek javarésze négy-öt kiadásban is megjelent, tehát még megszámlálni is sok lenne összes műveit. Mi a jelentősége Benedek Elek népmesekiadványainak? A magyar népmesegyűjtés a múlt század első felében kezdett kibontakozni, haladó mesekutatóink azonban az egész letűnt rendszer során közönybe fulladva, sőt nem egyszer az uralkodó osztályok üldözése közepette végezték gyűjtő és népszerűsítő munkájukat. Kriza Jánosnak például több mint húsz esztendőn át kellett várakoznia és reménykednie, s ugyanakkor természetesen dolgoznia és harcolnia is, amíg a Vadrózsák végre 1863-ban megjelenhetett, a századforduló nagy folklórkutatójának, Kálmány Lajosnak pedig egész hányatott élete és küzdelmes munkája kiáltó vád a tőkésföldesúri rendszer ellen. Hasonló osztályrész jutott a nagy román mesemondónak, Ion Creanganak is. Ilyen körülmények között a sok nehézséggel összegyűjtött népmesék gyakran meg sem jelenhettek, hanem kéziratban maradtak és levéltárakban porosodtak, sőt nem egyszer kézen-közöncsésebb esetben is többnyire csak a szakfolyóiratok hasábjain, s egészen kispéldányszámú tudományos művekben láttak napvilágot, vagyis sohasem jutottak el szélesebb olvasótömegekhez. Benedek Eleknek az az első nagy érdeme, hogy ezeket a legkülönbözőbb helyeken lappangó népmeséket felkutatta, összeszedte és saját gyűjtésű meséivel együtt népszerű kötetekbe foglalva, az olvasótömegek számára közkinccsé tette. Qq.tn ám, de ez az óriási meseanyag nyelvi szempontból nagyon sokféle, sőt bátran mondhatjuk, hogy meglehetősen vegyesértékű volt. Gondoljuk csak el, hogy az 1820-as évektől kezdődőleg a mesegyűjtők mindenike a maga felkészültsége, elképzelése és tehetsége szerint írta le a meséket. Ahány gyűjtő, annyiféle módszer, anynyiféle stílus és nyelvezet, s annyiféle az eredmény is. Az egyik a saját szavaival, irodalmi vagy népies nyelven fogalmazta meg jól-rosszul a mesét, a másik viszont szóról-szóra, sőt hangról-hangra igyekezett megörökíteni a mesemondó szavait. Mindenik gyűjtemény más meg más nyelvjárásban közölte a szövegeket, aszerint, hogy a gyűjtő a magyar nyelvterület melyik részén gyűjtötte őket, s hogy milyen mértékben sikerült megfigyelnie és visszaadnia az ottani népnyelv sajátságait. Népmesegyűjteményeink anyaga tehát mindenképpen tarka, s elmondhatjuk, hogy minél tudományosabban dolgozott a gyűjtő, minél inkább a mesemondó szavainak és kiejtésének hűséges tolmácsolására törekedett, annál nehézkesebb a meseszöveg, annál kevésbé alkalmas a könynyed olvasásra és terjesztésre. Nos, Benedek Eleknek az a második nagy érdeme, hogy ezt a sokféle szöveget idestova bizony már hísz éve lesz annak, hogy először hallottam Párizsról beszélni valakit, aki ott járt és „saját szemével” láthatta a „fény városát.” Dicsérte is eleget és, amikor már-már úgy látszott, hogy kifogyott a sok magasztaló szóból, még tett a sokhoz egy kicsit: „Ott — mondotta — még az utcán is könyvet árulnak, mint nálunk a csizmadiák a lábbelit”. De nekem éppen ez a „kicsi” ragadta meg az érdeklődésemet. Kérdeztem is én erről mindent, ami akkoriban eszébe juthatott egy ámuló legénykének, akinek Ady és Verlaine Párizsáról már volt némi sejtelme. Milyenek azok a sátrak, ki s mit árul bennük és hány van belőlük?. .. Hány? Hát van azokból tán húsz is, ha nem több! — és akkor értettem meg először, hogy csodálatba ejteni csak az tud, aki maga is csodálkozik, mint az én világlátott emberem. Ugyan vajon, mit szólna hozzá, ha élne, látná és tudná, hogy ma Kolozsváron nem húsz, hanem százhúsz ilyen könyvsátor működik és nem is az utcán — bár alkalmilag ott is szokott lenni elég — hanem bent, az üzemek és intézmények falai között, csakhogy a köztudatban nem sátor, hanem „stand” néven szerepelnek, mert szégyenszemre máig se tudtunk valamirevaló nevet találni számukra. Százhúsz állandó jellegű könyvárusítóhely Kolozsvárott! Ha valaha nálunk ámulva hallottak a párizsi húsz könyvsátorról s ha valaha akadt, aki ezt érezte a legjellemzőbbnek Párizsra, azt hiszem, ma kevés dolog lehet jellemzőbb reánk, új életünkre s mindarra, ami nálunk végbemegy, mint az, hogy csupán Kolozsvárott a város százhúsz pontján terjesztik-árusítják a könyvet, nevelik-növelik az új olvasótábort. Fél évvel ezelőtt a Varga Katalingyárban havonta mintegy kétszáz lej értékű könyv fogyott el az üzemi „standon”, az is nagyrészt a tisztviselők körében, akik azelőtt is, enélkül is vásároltak könyvet. Az alapszervezet vezetősége átlátta a könyvárusítóhely munkájában rejlő nagy, népnevelő lehetőséget és úgy határozott, hogy új felelőst állít az élére. Az új felelős — Bakos Ilona IMSZ-tag — egyik hónapról a másikra négyszer annyi könyvet adott el, mint elődje. Mi volt gyors sikerének titka? Nem tudná megmondani, egy kicsit maga is csodálkozott rajta. „Csak ajánlani kellett — mondta — és vitték.” Valóban, nem is volt itt más titok, mint a felébresztett kultúrszomj, a munkásosztályban rejlő vágy minden tudás és szépség iránt. S talán még jellemzőbb erre az, hogy ma már ezerötszáz lejes havi forgalomnál tart a Varga Katalin „standja” és a Bakos Ilona munkáját átvevő Lukács János ma már a közel húsz tisztviselő mellett hatszor annyi munkást és munkásnőt tart számon állandó vásárlói között. A Libertatea-gyárba jó egy esztendővel ezelőtt csapatnyi fiatal asztalost irányítottak. Bizony, neveletlenecskék voltak s a káderes, Bobotán Katalin mind azon törte a fejét, mit is kezdhetne velük? Akkor eszébe jutott a erejeins végig uulta a maga szémélymagyar nyelvére, vagyis nyelvileg egységesítve őket, az olvasótömegek számára ilyen tekintetben is hozzáférhetővé és élvezhetővé tette. „Az volt s lesz a törekvésem — vallotta saját alkotási módszeréről —, hogy az általam megírt s még megírandó mesék irodalmi művek hatását tegyék az olvasóra, anélkül azonban, hogy emiatt meghamisítsam a nép esze járásának, mesemondó nyelvének karakterét." Ezt tette Benedek Elek, s nem hiába. Hivatalos statisztikai adatok tanúsítják, hogy a maga idejében Jókai Mór mellett ő volt a legolvasottabb magyar író. Főműve, a Magyar mese- és mondavilág öt kötete, öt kiadásban egymagában félmillió példányban jelent meg. Ki tudná megmondani, vajon mennyi a példányszáma az ő összes könyveinek? Hát még hány millió lehet azoknak az olvasóknak a száma, akiknek egész gyermekkorát megaranyozták „Elek nagyapó" meséi, s akiket egész életükre szóló feledhetetlen irodalmi élményekkel gazdagítottak az ő művei? Napjainkban a népmese becses haladó hagyomány és az élő irodalom szerves része, de hogy a gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt annyira kedvelt, mindennapi olvasmánya lett, ez bizonyos mértékben Benedek Eleknek is érdeme. Az elmúlt félévszázad során ő egyengette a népmese göröngyös útját az irodalomban; ő nevelte az ifjú nemzedékek hosszú sorát a népmese szeretetére, s ezen keresztül a mesekincs alkotójának, a dolgozó népnek a megbecsülésére is. Mert a népmesét nem lehet egymagában, hanem csak a dolgozó néppel együtt szeretni, aki pedig egész életét a népmesék összegyűjtésének és népszerűsítésének szentelte, azt szüntelenül a hazaszeretet és a dolgozó nép szeretete „stand”. A fiúk húzódoztak-szabadkoztak, végül hárman-négyen (azt hiszem, azért mégis inkább hárman, mint négyen) ráállottak, vettek egy-egy könyvet. Ma már „palotaforradalom” van és „zúg az egész ifjúság”, ha fizetéskor véletlenül nincsenek újdonságok az üzemi könyvárusnál. És meglátszik rajtuk, hogy olvasnak ... A Carbochim-ban mérnök a könyvárusítóhely felelőse: Eliscu Jrij. Inkább a szakkönyvekkel törődik, úgy szokta, hogy maga köré gyűjti — félkaréjban — a hallgatóságot, elmagyarázza, miről szól a legújabb szakkönyv és, ha aztán egy-egy vásárlójában olvasás közben még felmerül valami probléma, újabb magyarázattal szolgál. A Carbochim versenyzászlót nyert az idén. Kétségtelen, hogy a győzelemben a „stand”-nak is volt szerepe. Számos helyen — mint például a România Muncitoare kendőgyárban — valósággal megrohanják a „standfejelőst”, amikor az új könyveket hoz ki az „Orosz Könyv” üzletéből, amely a „standokat” ellátja. Ezekben az üzemekben ma már ott tartunk, hogy a dolgozók az üzemi könyvárusítóhelyek létezését kezdik jogaik, a társadalmi juttatás egy formájának tekinteni, amelyhez éppen úgy ragaszkodnak, mint — mondjuk — az üzemi étkezdékhez, vagy bármely más jogukhoz. A sikerben kivétel nélkül minden üzemben és intézményben döntő szerepe van a pártszervezet népnevelő, irányító és szervező erejének. Magyarán: ott, ahol a pártszervezet a maga ügyének tekinti és foglalkozik a könyvterjesztéssel, a dolgozók érdeklődése, könyvszeretete állandóan nő, ott viszont, ahol ez nincs meg — mint például az Unireában, az Armatúrában, a Triumfban — nemhogy növekednék, de egyes esetekben csökken az olvasótábor létszáma. De, persze, van még probléma elég az etekintetben élenjáró vállalatoknál is. Még a nyáron történt, hogy Ungvári Lajos, a Flacara-készárugyár kiváló ,,standfelelőse” kivitt vagy tíz darabot Méhes György Kárpátok kincse című regényéből. Egy ideig „feküdt” néhány olyan más könyvvel együtt, amely „nem ment”. Aztán néhányan mégis megvették, elolvasták és a regénynek egy-kettőre „híre lett”. A következő hónapban elfogyott belőle még negyven. Találkozót rendeztek az író és olvasói között. A találkozó eredményeképpen az eladott példányok száma százra emelkedett. Hasonló számok jelzik sok más „standon” is a Kárpátok kincsének nagy sikerét. Az árleszállításokról szóló párt- és kormányhatározat mintegy hatvan százalékkal csökkentette a verseskötetek árát. Terjesztésük már nem „anyagi” probléma. Hanem megmaradt a feladat, a verseket — elsősorban mai költőink verseit — megkedveltetni, közelebb hozni a tömegeket a költészethez, a vershez. A Varga Katalin dolgozói például a legutóbbi napokig nem vásároltak verses kötetet. A „stand” felelőse meghívott két fiatal költőt: Kányádi Sándort és Székely Jánost. Elszavaltak néhányat verseik közül: A „stand hevítette. Erről tanúskodnak azok a vallomásszerű sorok is, amelyeket Elek nagyapó élete alkonyán, a Magyar mese- és mondavilág ötödik kiadásának záradékában vetett papírra: „Nem hiszem, hogy aki e könyvet végigolvasta, ki ne érezze szívemnek nagy szeretetét a magyar nép iránt, az édes anyaföld népe iránt, amelynek véréből való vér vagyok én is. Ez a szeretet vezette tollamat, ez adott erőt, újra meg újra, lankadó kezemnek." Csáznagyat rapidre is szabtuk ezeket a Benedek Elekre, de ugyanakkor a vele szembeni kötelezettségeinkre is emlékeztetni szándékozó sorokat, befejezésül nem mulaszthatjuk el felidézni, hogy a sok-sok meséért, amelyet írt és kiadott, újra meg újra a népre hárította a dicsőséget. „Én csupán a nép mesemondó fia vagyok” — ismételgette szerényen meséskönyveiben. Elek nagyapó, a székely nép mesemondó fia,, már több mint huszonöt éve porlad a kisbaconi temetőben az édes anyaföldben. Halála óta ifjú nemzedékek hosszú sora született és növekedett fel, de ezek már nem gyarapították az ő nagy-nagy olvasótáborát. Nem gyarapíthatták, mert romániai magyar könyvkiadóink az elmúlt évtizedben Elek nagyapó egyetlen művét sem juttatták el az olvasótömegekhez. Saját magunkat, gyermekeinket és ifjúságunkat rövidítettük meg ezzel a mulasztással, amelyet sürgősen pótolni kell. Benedek Elek székely meséskönyve (A vitéz szőcs), amely nemrég jelent meg az Ifjúsági Könyvkiadónál, csak a legelső szerény lépésnek tekinthető ilyen irányban; ezt a kötetet újabbaknak kell követniök. Sőt, valamelyik kiadónk rövidesen hozzá kellene hogy kezdjen Benedek Elek Válogatott Műveinek kiadásához, úgy, ahogyan erre a budapesti Ifjúsági Könyvkiadó példát mutatott Móra Ferenc Válogatott Ifjúsági Műveinek folyamatos megjelentetésével. FARAGÓ JÓZSEF den lévő köteteik mind elfogytak s ott ma már egyik legkedveltebb tárgya a dolgozók beszélgetésének, hogy a két, egymástól elütő természetű költő közül melyik írja a „szebb verseket”? Hasonló sikere volt Gurghianu Aurélnak a vasúti műhelyek dolgozói körében. Az olyan regénynek, mint Szabó Gyula Gondos atyafisága méltán lett volna nagy sikere a „standok” nélkül is. De az, hogy a regény útját olyan rendkívül gyors siker kísérte a tömegek szíve felé, hogy mire az Utunk méltató cikke megjelent, már csak elvétve lehessen belőle kapni, jórészt a „standok” munkájának eredménye. A fentebb említett Lukács János szerint a Gondos atyafiságnak csupán egy hibája van: az, hogy túl kevés jutott belőle a Varga Katalinba. Hasonló panaszok hangzanak el sok más üzemben, többek között például a Herbák Jánosban is. Soha, még megközelítően sem fogyott nálunk annyi könyv, mint népi demokratikus rendszerünk éveiben. Kolozsvárra havonta mintegy negyedmillió lej értékű könyv érkezik. A kereslet azonban még ennél is nagyobb. Éppen ezért van hangsúlyozottan szükség arra, hogy kiadóink előrelássák: melyik mű számíthat nagyobb sikerre, melyikből kell többet nyomatni s melyikből kevesebbet. Bizonyos, hogy a jövőben megfelelő előrelátással és a rendelkezésre álló papír stb. tervszerű elosztásával el lehetne érni, hogy a nagy sikerre számító művekből ne indokolatlanul kevés jelenjék meg, az olyan művekből pedig, amelyek nyilvánvalóan nem tarthatnak számot túlnagy érdeklődésre, indokolatlanul sok. Helyes volna, ha kiadóink évi terveik elkészítésekor kikérnék néhány kiváló „standfelelős” véleményét. Természetesen, nem arról van szó, hogy az aszálypolitika hibájába essünk, hanem arról, hogy még egyes esetekben se essünk a tömegektől való elszakadás hibájába. Megoldatlan probléma még a megfelelő mennyiségű és minőségű könyvismertetés, recenzió hiánya. Az írók és az olvasók találkozása, természetesen nagyon jó dolog, de kizárólag ezzel a módszerrel népszerűsíteni a könyvet, az olvasást nem lehet. Irodalmunk széleskörű népszerűsítése érdekében a könyvek emberi mondanivalóit, művészi törekvéseit, politikai vonatkozásait színesen ismertető, rövid összefoglalásokra van szükség a könyvek borítólapjának belső oldalán és az újságokban egyaránt. Kiadóinknak és sajtónknak a jövőben számolniuk kell ezzel a követelménnyel. Az új olvasótábor kialakítása, szervezése és nevelése annak a nagy feladatnak a végrehajtását jelenti, hogy a széles tömegekkel megkedveltessük a könyvet, az olvasást, hogy a dolgozók legjobb barátjává tegyük a könyvet. Ehhez pedig mindenekelőtt sok jó könyvre van szükségünk. Olyan magas művészi igénnyel megírt könyvekre, amelyek a szocializmus építésének központi problémáit, az új és a régi harcát híven tükrözik. A jó könyv nemcsak önmagában van jó hatással a rendszeres olvasás magasrendű élvezetével csak most ismerkedő olvasóra, hanem sok más könyv elolvasására is készteti. A dolgozó tömegek szeretik új irodalmunkat. Az olyan sikerült alkotások, mint például Nagy István Réz Mihályék kóstolója, vagy Asztalos István Fiatal szívvel című műve rég elfogytak s mind románul, mind magyarul új kiadásra lenne szükségünk belőlük. Kultúrforradalmunk egyik jellegzetessége az, hogy klasszikusaink művei soha annyi példányszámban nem jutottak el népünk széles rétegeihez, mint ma Kiadóink nem tudnak annyit nyomatni Petőfi, Ady, Eminescu, József Attila, Jókai, Caragiale, Mikszáth és Móricz műveiből, hogy napok alatt el ne fogynának az összes példányok. Ezzel szemben kiadóinknak a jövőben véletlenül sem szabad eszmeileg tisztázatlan, művészietlenül megírt, sematikus műveket megjelentetniük, mert az ilyenek nemcsak önmagukban ártalmasak, hanem azáltal is, hogy az új olvasót elkedvetlenítik, érdektelenné teszik más könyvekkel szemben és csorbítják egész irodalmunk hitelét, tekintélyét, vonzóerejét. A pártszervezetek népnevelő ereje egyfelől, az írók és kiadók fokozott felelősségérzete másfelől — ez az, ami biztosíthatja az új olvasótábor kiszélesítését, a könyv, az olvasás s elsősorban új irodalmunk megkedvelését dolgozóink körében SOMLYAI LÁSZLÓ BENEDEK ELEK, a mesemondó KÖNYVEK ÉS OLVASÓK KUTATÓ, ALKOTÓ MUNKÁVAL A marosvásárhelyi orvosi egyetem előcsarnokának hirdetőtábláján nemrégiben krétával írt hirdetés jelent meg. Ma du. 5 órakor a hatodik évfolyam kérésére Vendég professzor beszámoleddigi kutatásairól. Szokatlan találkozás diák és tanár között. A múltban ez nem fordulhatott volna elő, hiszen nem szerepel a professzori feladatok között, nem vizsgatárgy, nem is hivatalos rendezvény. Még a megjelenés sem kötelező. Néhány perccel öt óra előtt már zsúfolt terembe léptem be és rögtön láttam, hogy itt nem egy évfolyam gyűlt össze. Ez a diákság. Öt után öt perccel már akkora a zsúfoltság, mintha egy reggeli autóbuszban ülnénk. Indulhatunk. Vendég Vincze professzort sokszor hallottam már előadni. A mai témát is ismerem. Lángoló, szuggesztív hite, amellyel a témáját kezeli, mindig magával ragadott. Az új harca a régivel a vezérmotívum és ebben nehéz elfogulatlannak maradni. Ha másként sem tudunk bekapcsolódni, legalább mellé állunk és szurkolunk neki. A küzdelem nem babra megy; ha igaza van, az forradalmi változást jelent az orvostudomány egyik legjelentősebb területén. A méretek érthetővé teszik az elakadást és az ingadozásokat is. És csak most értettem meg ennek a találkozásnak a lényegét. Ez a diákság nemcsak tanulni akar, — hiszen az anyagot már máskor és másutt is hallhatta, nemcsak egyik kedvenc előadóját akarja hallani —, az évek folyamán erre is volt alkalom. Kapcsolatot keres a kutatóval, hogy ezzel is bíztassa. Segíteni akar a harcban az új sikeréért, talán nem is egészen tudatosan, de az ifjúság leküzdhetetlen ösztönével az új iránt. Nagy öröm volt ez számomra: a mi legféltettebb műszerünk, az ifjúság jól működik. És a sokat vitatott tanárdiák viszonnyal sincs baj, ha ez a találkozó ilyen magától értetődő módon létrejött. Közben bejön az előadó. Mikor kezébe veszi a demonstráló pálcát, és néhány kézmozdulattal rendezi a bemutatandó anyagot, úgy érzem, elfogult. Tudományos munkájáról számol be tanítványai előtt. Harminc éves oktatói működésében nemigen volt erre, példa. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhet tudományos kutatót, mondja első mondatában. Most életéről beszél, harminc év előtti első kísérleteiről. Aztán arról a kérdés-felelet játékról, mely a tudományos kutató és a természet között folyik. Sokszor a felelet ellentmond feltételezéseinknek, — mondja. — Nem véletlen ez. A természet mindig helyesen felel, csak a kérdezőben lehet hiba. Sikeres kutató csak fáradhatatlanul éber megfigyelő lehet, akinek gyakran a véletlenek a felfedezés forrásai. A baktérium-tenyészetbe „véletlenül“ bekerült penészgomba vezette Fleming-et a penicillin felfedezésére. Azonban a megfigyeléstől a felfedezésig vezető út nehéz és fáradságos. Ez az út most mindnyájunk előtt nyitva áll és megéri a küzdelmeket. Nyolc év munkájáról nehéz egy előadás keretében beszámolni. Ahhoz, hogy Vendég professzor kutatásait megérthessük, gondolatban vissza kell mennünk a múlt század utolsó évtizedeibe. Ekkor váltak ismeretessé a fertőző betegségeket okozó baktériumok. Rövidesen kiderült, hogy vannak fertőző betegségek, amelyeknek kórokozó baktériumát nem tudják kitenyészteni. Ezeket nevezték el virusbetegségeknek. Az emberi betegségek közül idetartozik a kanyaró, a himlő, a bárányhimlő, a gyermekparalízis stb., az állati virusbetegségek közül pedig a száj- és körömfájás, a sertéspestis, a szárnyaspestis stb. A vírusbetegségek száma egyre bővül, ma már több a vírusok által okozott megbetegedés, mint a baktériumok által okozott betegség. Vendég professzor kutató munkájának elindulásáról beszél és látszik, hogy mindent el szeretne mondani. Előadása szinte filmszerű: 1932- ben egy fülpanaszokkal jelentkező beteg megelőzőleg nedves dohánylevelekkel borogatta fájós fülét. Ismert népi gyógykezelés ez. A vizsgálatkor a professzor a fül körül elhelyezkedő övsömört (herpes zoster) talált, az ismert emberi vírusbetegségek egyikét. Vizsgálat közben hirtelen eszébe ötlött, hogy a dohánylevelet is megtámadják növényi vírusok, annak ún. mozaik-betegségét okozva. Hátha van itt valami összefüggés?! Ez a gondolat az esetek megismétlődésével mindegyre visszatért, de csak jóval később, a felszabadulás után volt módja a kérdéssel kísérletileg foglalkozni. 1947-ben érkezett meg az első kísérleti anyag: a vírus-beteg dohánylevelek. Két héttel később ismét furcsa „véletlen“ jött közbe. A levelekkel foglalkozó személyek közül négy övsömörben betegedett meg a levelek megérkezésétől számítva pontosan a lappangási idő letelte után. Most már rendszeres munkához látott. Az övsömör és bárányhimlő hólyagjaiból vett váladékkal ép dohányleveleket oltott be. Az emberi vírussal beoltott növényeken a növényi vírustanban leírt megbetegedés következett be. Úgy látszik, kétirányú közlekedésről van szó. Észleléseiről 1948 decemberében beszámolt a marosvásárhelyi Orvostudományi Társaságban. A nagy érdeklődést kiváltó előadás rögtön két tábort teremtett: a kézlegyintők és az önkéntes munkatársak táborát. Ez utóbbiak száz meg száz újabb esetben küldtek hozzá növényi eredetű vírusbetegségben szenvedőket. 1949-ben egy marosparti gyógynövénygyűjtő kirándulásról a résztvevő hallgatók csaknem kivétel nélkül súlyos bőrkiütéssel tértek haza. Szinte versengve jelentkeztek Vendég profeszszornál, mint betegek és mint tanítványok. Most már szélesebb kollektívával, de még primitív körülmények között folytak tovább a kísérletek. Emberi vírusbetegségek vírusait vitte át növényekre és vizsgálta az előidézett elváltozásokat Később a természetes úton fertőzött dohánylevelek présnedvéből sikerült kristályos formában vírust előállítania. Ugyanezt övsömör és bárányhimlő vírusával kezelt dohánylevelek présnedvéből és egyidejűleg az övsömör és bárányhimlő hólyagtartalmából is előállította. Vizsgálatai alapján elsőnek merte kimondani, hogy az emberi, állati és növényi vírusok kémiai öszszetétele és kristályos formája azonos. Ha ez igaz, akkor állíthatjuk, hogy az emberi és állati vírusbetegségek vírusai a növényekben élnek és szaporodnak. A virusbeteg emberből vagy állatból származó vírust növényre oltva tanulmányozhatjuk az egyes állati vírusoktól előidézett növényi vírustüneteket. A növényenkitenyésztett vírust visszaolthatjuk a megfelelő kísérleti állatba és ezzel állati vírusbetegséget idézhetünk elő. Ezzel nemcsak a tudományos szemléletnek, hanem a védekezésnek és megelőzésnek is teljesen új perspektívái nyílnak. Pártunk Központi Vezetősége felfigyelt Vendég professzor munkájára és segítségével nemcsak a munkaközösség bővült, hanem megszaporodtak a kísérletezési lehetőségek is. — Sokan kétségbe vonják állításaimat — mondja Vendég professzor — elsősorban az emberi vírus kristályos előállíthatóságát illetően. Erre vonatkozó tanulmányom már 1951-ben a Revista Ştiinţelor Medicale-ban is megjelent. És ime — mutatja fel a Előre 1955 november 12-i számát — egy érdekes hír: C. E. Schwerdt-nek és L. Schaefer-nek, a kaliforniai egyetem biokémikusainak sikerült kristályosítaniuk a gyermekparalízis vírusát. Ez az első alkalom, — állítja a híradásamikor fertőző vírusok kristályosítása sikerrel járt. — Látják — mondja szerény mosolylyal Vendég Vincze —, megismétlődött a természettudományokban jól ismert tény, hogy a világ különböző pontjain ugyanazt az eredményt csaknem egyidőben érik el. Látunk — folytatom magamban — egyebet is. Azt, hogy néha még ma is hamarabb népszerűsítjük mások eredményeit, mint a sajátunkat. Vajon nem érdemelt volna meg Vendég kutatása is egy mondatot? Mérgemben egyúttal az órám is megnézem. Hét óra. Már két órája ülünk együtt. Az ajtó nyitva, ott is állanak. Senki sem mozdul. És most nem is annyira a kutatás eredménye érdekel, mint az újat szomjazó arcok körülöttem. Osztoznak a felfedezés örömében. Vendég professzor tévedhet, mert a saját igazságában hisz. Ezek körülöttem nem tévednek, mert a kutatás szellemében hisznek. És ez a fiatal orvosok feladata, mert ez a haladás útja. — Ez év elején — mondja most Vendég professzor — az a nagy megtiszteltetés ért, hogy Gh. Gheorghiu- Dej elvtárs kihallgatásra hívott és értékes idejéből egy egész délelőttöt arra szánt, hogy beszámoljak kutatásaimról. Ennek eredményeképpen alakult meg a kiterjedt bukaresti és vásárhelyi kollektíva és jól felszerelt laboratóriumhoz jutottam. A Párt támogatása úgyszólván lépésről-lépésre követte a kísérleteket. Új növényházat, állatistállót, kísérleti állatok és eszközök sorát bocsátották rendelkezésemre. A két kollektíva feladata, hogy ellenőrizze az eredményeket. Az utolsó szó kimondása rájuk tartozik. Nyolc óra felé jár az idő, az előadás végetért, ötöd, hatodéves diákok egymásután jelentkeznek kérdéseikkel. Az előadó szinte mindegyre elismerően bólint: ez jó kérdés volt. Jónéhány részletkérdés tisztázására nyílt alkalom. Nem tudom, ki vizsgázott: a kutató, vagy a diákság? Számomra a kettő viszonya volt a döntő kérdés és ebből mindkét fél jól felelt. Vendég professzor tovább folytatja kutató munkáját. A vírusok és rosszindulatú daganatok összefüggését kutatja. Kívánjuk, hogy érezze mindig azt a bizalmat és szeretetet, ami ezekből az ifjú szemekből felé sugárzik. GUZNER MIKLÓS UTUNK JilitőLúmmik az áf mtmi Az 1956-os év könyvtermése még a meglepetésszerűen bőséges 55-ös termésnél is gazdagabbnak, változatosabbnak ígérkezik. Kedves, régi olvasmányainkat látjuk viszont új köntösben, — román és magyar írók könyveit, — élenjáró íróink új alkotásait olvashatjuk, nemrégiben jelentkezett fiatal tehetségek izmosodásának lehetünk tanúi ebben az évben. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, az új év első negyedében fogja megjelentetni Arany Toldi-trilógiáját a Magyar Klasszikusok, és külön a Toldit a Kincses Könyvtár-sorozatban. Petőfi elbeszélő költeményeit, Mikszáth elbeszéléseit és Móricz Pillangóját ugyancsak a Kincses Könyvtár-sorozatban. A most Szovjet-Moldvában élő Kahána Mózes Hat nap és a hetedik című, a felszabadulás előtt írt regényét kapjuk kézbe ismét, új irodalmunk terméséből pedig Szabédi László Nyelv és irodalom című tanulmánykötetét, Szemlér Ferenc válogatott verseit és Horváth István új költeményeit. Drámairodalmunk újabb terméséből Földi Janka Kádár Kata című daljátéka és Horia Lovinescu Rombadőlt fellegvár c. színműve van sajtó alatt. Szegő Júlia dokumentumokban gazdag monográfiája Bartók Béláról, valamint Látó Anna Barátaim című riportregénye szintén az év elején lát napvilágot. Az év folyamán haladó hagyományaink közül Balassi Bálint Válogatott versei, Jagamas János és Faragó József gondozásában háromszáz romániai magyar népdal, Tordai Zádor szerkesztésében pedig újonnan felfedezett műveket is tartalmazó, a kuruckori szabadságharcot tükröző versgyűjtemény jut el olvasóinkhoz. A román klasszikusok kiadásra kerülő művei közül különösen jelentős az új, illetve javított fordításokat tartalmazó háromkötetes Caragiale-válogatás, a Kincses Könyvtár-sorozatban megjelenő Két sorsjegy és más karcolatok, valamint Ion Slavici Kacsó Sándor fordításában megjelenő Mara című regénye és G. Coșbuc Válogatott versei. Méltó tolmácsolásban kerül olvasóink elé Sadoveanu Moldvai szél című regénye, amelynek fordításán Szabédi László dolgozik. A Szilágyi András előszavával megjelenő Antifasiszta Költők Antológiája, amely Salamon Ernő, Józsa Béla, Korvin Sándor és Brassai Viktor verseit mutatja be olvasóinknak, valamint Orosz Irénnek az illegalitást felelevenítő karcolatai azokról a hősökről beszélnek, akik az elnyomatásban munkálták meg mai életünk és szépen virágzó új irodalmunk talaját. Újból napvilágot lát a romániai magyar dolgozók múltbeli életét és harcát tükröző regények közül Asztalos István Elmondja János, Nagy István Nincs megállás, A szomszédság nevében és Kacsó Sándor Vakvágányon című regénye. Nagy István ezenkívül novella- és riportkötetet rendez sajtó alá, Asztalos István szintén novelláskötetet és Házunk táján címmel gazdag gyűjteményt felszabadulás utáni riportjaiból. Valószínűleg még ez évben megjelenik Nagy István A névtelenek útján című új regénye is. Költőink új kötetekkel jelentkeznek az új évben. Gellért Sándor Válogatott verseit rendezi sajtó alá, Horváth Imre új verseit, Kiss Jenő, Létay Lajos, Kányádi Sándor és Szász János szintén újabb verskötetet állítanak össze. Jánky Béla, Páskándi Géza és Tamás Mária ez évben jelentkeznek első kötetükkel. Kovács György, Fodor Sándor, Huszár Sándor és Hornyák József novelláikat gyűjtik kötetbe. A Kincses Könyvtár-sorozat az idén Kormos Gyula, Tamás Gáspár és Szabó Gyula novelláival is gyarapszik. A legjobb fordítók tolmácsolásában jelenik meg a Román Költők Antológiája, amely a jelenkori román költészet átfogó képét nyújtja. Camil Petrescu két műve: Az apostol és a Sötétedés jelenik meg az idén magyar nyelven, Zaharia Stancutól pedig a Vérebek-et olvashatjuk majd. Kiss Géza Lucretius-fordítása teszi sokszínűbbé műfordítás-irodalmunkat. Bányai László tanulmányaiból, Sütő András cikkeiből állít össze gyűjteményt, Mikó Ervin pedig új riportkötetet ad ki. Szívesen fogadott eseménye lesz az évnek Bajor Andor nagysikerű Kerek perec című szatírakötetének új, bővített kiadása is. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi fiókja az első negyedévben jelenteti meg Petelei István válogatott novelláit. Gagyi László Tanárok című regénye, Hajdú Zoltán Egyszerű ének című új verseskötete, Horváth Ágoston Varga Katalin című színműve és Kiss László Jó reggelt című novellagyűjteménye szintén az év elején jelenik meg. A kiadó évi tervében több tanulmánykötet is szerepel. Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő és Hajdú Győző gyűjtötték össze irodalmi tanulmányaikat. Jelentős irodalmi eseménye lesz az évnek Franyó Zoltán műfordításainak gazdag gyűjteménye, Íróink külföldi útjainak eredményeiképpen Szemlér Ferenc magyarországi, Sütő András és Kovács György lengyelországi útijegyzetei látnak napvilágot ebben az évben. A klasszikus magyar irodalom két szép kötete kerül az olvasó elé: Jókai: És mégis mozvg a föld című regénye és Szigligeti Ede színművei. A román klaszszikusok közül Grigore Alexandrescu állatmeséivel szerepel a könyvkiadási tervben. Nagyjelentőségű Emil Isac verseinek magyar nyelvű kiadása is. Az Ifjúsági Kiadó az év első negyedében jelenteti meg a székely népballadák legszebb darabjait, Faragó József válogatásában (Diófának három ága). Creanga A fehér Szerecsen című kötetének harmadik kiadására márciusban kerül sor. Grimm Hófehérkéje pedig az idén 15 ezer példányban örvendezteti meg gyermekolvasóinkat. A Légy jó mindhalálig új kiadása és Illyés Gyula Kilenc című meséje mellett Horváth István gyermekversei (Habakuk), Méhes György: Szikra Ferkó c. meseregénye, és Gagyi László ifjúsági elbeszélései (Két testvér) látnak napvilágot az első negyedévben; a román irodalom ifjúsági tárgyú és hazaszeretetre nevelő alkotásai közül pedig Alexandru Vlahuta Szépséges Romániája (Jakab Ernő és Beke György fordításában), V. Alecsandri pasztelljei (Kiss Jenő fordításában), Toplrceanu versei (Bajor Andor tolmácsolásában), valamint A. Toma gyermekek számára írott versei. A szovjet ifjúsági irodalomból a népszerű Barto Masenykája, Szurejev Különböző kerekek című rajzos meséje, Pokrovszkij Mammutvadászok című fantasztikus elbeszélése, valamint Marsak és Zabila óvodáskorúak számára írt művei látnak napvilágot az év első felében. A kiadó évi terve olyan gazdag, hogy még mutatóban is csak nagyon kis hányadát tudjuk megemlíteni. A hősi halált halt fiatal kommunistákról (V. Roaitu, Filimon Sârbu, Constantin Godeanu) megemlékező írásoktól kezdve a kalandos történeteken és meséken át (Nagy Olga meseregénye, Méhes György Szökevények című kalandregénye) az érettebb ifjúság számára írt alkotásokig, amilyen az első regényével jelentkező Korda István: Körösi Csoma Sándor című történelmi regénye, Francisc Munteanu A mezosparti város című, Állami díjjal kitüntetett regénye; az Ifjúsági Kiadó terve egész java gyermek- és ifjúsági irodalmunkat felöleli. Külön kell megemlékeznünk a nagy örömmel fogadott és igen jelentős Tanulók Könyvtára sorozat 56-ban megjelenő köteteiről. Jókai Csataképek című kötete, Sadoveanu és Móra Ferenc elbeszélései, Liviu Rebreanu válogatott novellái és egy Román klasszikusok a régi iskoláról alcímet viselő antológia jelenik meg az idén. Az Orosz Könyv, az év első felében Dosztojevszkij Szegény emberek és Turgenyev Előeste című regényét adja ki. Gorkij halálának 20. évfordulója alkalmából megjelenik Az anya új kiadása is. A szovjet irodalom terméséből Leonid Leonovnak az ötéves tervek időszakának hatalmas erőfeszítéseit megörökítő Szofi című regénye és V. Ovecskin Vidéki hétköznapok című műve jelenik meg. Az írók és művek sorozatban F Golovcsenko Bjelinszkijről írott monográfiája és B. Lukin Solohov alkotói útja című tanulmánya lát napvilág