Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-07-20 / 29. szám
VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! UTUNK * A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA ★ XI. ÉVFOLYAM, 29. (403) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1956 JÚLIUS 20. PÉNTEK MEDGYESSY FERENC szobrászművész (Magyar Népköztársaság) Magvető című szobra MAJTÉNYI ERIK ÖRVEND A NAP... Örvend a nap a világnak, minden reggel újat láthat, és ami a napnak tetszik, sugarai fénnyel festik, dédelgetik, aranyozzák a háztetőt, gyermekarcát ,s úgy ellepi a forróság a vén napot fönt az égen tüzes arany köpenyében, hogy már alig-alig állja, bágyadt szemmel néz a tájra, a homlokát sűrűn törli s közénk lebben megfürödni hűvös folyók medrében, szép leányok vedrében. A FENYŐFA. Magas méltósága van a fenyőfának, magas hegy tetején méltósággal állhat. Magas hegyen állhat, onnan messze láthat, tán szélét is látja a kerek világnak. Örvendhet a fénylő örökzöld ruhának, kitárt karjaival mindenkit megáldhat. Fellegekbe nézhet, hűs szelekkel játszhat, áltatván magát, hogy soha ki nem szárad, vigyázz-állásában soha ki nem fárad ... Valóban jó dolga van a fenyőfának? DOLOGTALAN NEM ÉLTEM Dologtalan nem éltem, csak szerszámot cseréltem. Azt próbálgattam folyton, hogy lenne társaimhoz méltó, teremtő dolgom. Langy felelőtlenségben, gondok híján sem éltem. Néha akkor volt legtöbb gondom, ha csöndes órán bámultam futó felhőt. Dolgoztam lármás gyárban, szénbánya odújában, dacos betont kevertem. De akkor sem nyugodtam, ha tíz percet hevertem. Tovább kattogtak bennem nagy szövőszékek s fennen visongtak fürge fúrók. Agyamban hajtószíjak csattogó tánca zúgott. Tervek, forrongó versek szilaj versenyre keltek. Hasznot keveset hoztak, de egyre sanyargattak, versengve bágyasztották. Ha újra megszületnék, tudnék-e élni másképp? Rabságban, szabadságban másképp, mint fölemésztő örökös forrongásban? Én nem hiszem, hogy béke lakozhat ott, hol vége a gondok özönének. Igaznak, nagyszerűnek csak úgy vallhatlak, élet, ha máglyádon elégek. OLYAN EMBER FRENKEL ERNŐ, akit Kolozsvár szerte, sőt tartományszerte ismernek. Vagy két éve nyugdíjas, de továbbra is dolgozik. Haja ma is sötét, mint ifjú korában, szeme ugyanazzal a kíváncsisággal, érdeklődéssel tekint a világba, termete csöppet sem hájas, mozgékony maradt és elpusztíthatatlanul erős. Kilencéves kisfiával és az őszön első elemibe kerülő leánykájával a fiatal apák kedélyével és türelmével foglalkozik. De ha csak mosolygós feleségére és a gondozott virágos és zöldséges kert közepén álló derűs színűre festett szép, magasföldszintes házára pillant az ember, rögtön megállapíthatja: itt élete teljében lévő férfi a családfő. Felszabadulás után házasodott s már letudott állami kölcsönnel épített irigylésre méltó fészket. De ez mindössze otthoni kiegészítő kép. Ha sorba kérdezném, hogy csak az utóbbi tíz évben ki miként ismerte meg Frenkel Ernőt, nagyon különböző válaszokat kapnék. Az egyik azt mondaná, hogy mozdonyvezető, a másik azt, hogy a sűtőház főnöke, a harmadik, negyedik, tizedik, hogy egy nagy áruraktár vezetője, önkéntes pártaktivista, az ördöngösfüzesi kollektív gazdaság szervezője, üzemi párttitkár, lakáshivatali felügyelő ... És mindegyik hozzátenné: igen derék ember, aki meg tud állni a saját lábán és másokat is talpra tud állítani. Vegyük csak azt, amikor lakáshivatali felügyelő volt. Miután lelepleztünk néhány visszaélő, üzérkedő tisztviselőt és súlyos ítélettel börtönbe rakták őket, azután helyezték őt oda. No, most teremts rendet, Frenkel elvtárs! Javában teremtette, amikor beállított hozzá a közeli városka egyik fiatal ügyésze s felelősségre vonta: a kiszemelt lakást miért nem utalták ki az ő sógornőjének. Majd ő megmutatja, így, meg úgy ... Csak hallgatta a kereskedőt s megállapította, nincs itt semmi baj, csak az erélyét másutt és másként kellene érvényesítenie. Megfelelő sínekre kell rakni. Tisztázzuk csak, szólt, nyugodt hangon, hogy hivatalos minőségben jött az ügyész elvtárs? Nem? Akkor abban a szobában kell sorára várnia, ahol a többi lakásigénylőnek. S most vegyük jegyzőkönyvbe, amiket mondott. Ha igazak, akkor, nagyon helyesen, bennünket is börtönbe raknak. Ha nem, akkor magát, elvtárs, felelősségre vonják. Beigazolódott, hogy szóból ért az ember. Az ügyész meleg elvtársi beszélgetés közben hagyta el a hivatali helyiséget. Akkor Frenkel elvtárs egy kis mosolyt rejtett el és azt mondta társainak: Igen erősen és hirtelen fűtöttünk. Egyeseknek könnyen fejükbe száll a gőz. Olykor ki kell ereszteni. Lehet, hogy közben fülsértően sípol, de a kazán nem robban föl ... Hát ilyen ember Frenkel Ernő. EZ ÉV ELEJÉN, JANUÁR UTOLSÓ NAPJAIBAN a kolozsvári párttartomány hatvan önkéntes aktivistát — köztük végzős pártegyetemi hallgatókat — osztott szét rajoni székhelyekre. Onnan aztán különböző falvakba küldték őket, segítsenek a földműveseknek okosodni, új utakat megismerni. Így került Frenkel elvtárs is másodmagával — a fiatal Gál elvtárssal a húsáru-gyárból — Iklód község mellé, Szamosjenőre. Odamenet Iklódon megismerkedett Bota elvtárssal, a néptanács elnökével, Marian Simion alelnökkel, — aki éppen szamosjenei földműves s rögtön meg is mondta, melyik háznál keressenek szállást, — meg Cozmával, a falusi iskola igazgatójával. Ez jó volt, mert mind a három sok segítséget nyújtott a két városi munkásnak az alatt a több mint egy hónap alatt, amíg kint dolgoztak. Nagy volt a hó, amikor megérkeztek. Szétszórt házaival csöndes fehérségben szunnyadt a hegyoldalon a falu, lélegzete kipárázott a kéményeken. Úgy gondolták, lehet vagy százhatvan, kétszáz füst s ugyanannyi család. Melyik milyen, melyik csípősebb, melyik szelídebb, az majd csak később derül ki. Bimbózik itt az új, működik a pártalapszervezet. A hegy lábánál a lapályon, téli bundába burkolózva feküdtek a földek, ölükben dédelgették az őszi vetésű magokat, a falu idei kenyerét. Nem lehetett meglátni, hol terül el a társulás egy tagba szántott jókora földje s hogyan cifrázzák körül a magángazdálkodók nadrágszijnyi csíkjai. Úgy tűnt, hogy valamennyi nagy egyetértésben összetartozik. Könnyen föllelték lakásadójukat, Dobocan Valért. Igen becsületes, jóindulatú középgazda. Eleinte általa ismerkedtek a falu népével, ügyes-bajos dolgával. Majd Cozma iskolaigazgató indultneki a népszámlálásnak s akkor vele együtt járták a házakat, beszélgettek lakóikkal terveikről, szándékaikról. Esténként följegyeztek minden arra érdemes adatot, hogy később ki tudják bogozni, hol is akadt el a falu. Mert elakadt. A társulás jól bevált, de továbbjutni nem tudtak. Legtöbbjüknek nem volt már idegen a kollektív gazdaság gondolata, de mégsem alakították meg. Még csak hozzá sem fogtak. A két városi munkás ezt szerette volna megtudni: miért? No, ez a miért elég kemény dió volt. Több fiatalember is elszármazott a faluból, néhányuk éppen IMSz-aktivista lett. Időnként hazajöttek, hogy felvilágosítsák az otthonmaradottakat. Frenkel meg Gál elvtársak éppen itt fedezték fel az első mulasztást. Ezek az ifjak jó munkát végeztek. Mindenkit meggyőztek, aki még rászorult, csak — egyik, másik — éppen a saját szüleivel nem foglalkozott, úgy ahogy kellett volna. Talán úgy gondolták, hogy senki sem próféta a saját portáján?! A falusiak pedig azt mondogatták, hogyha az IMSz-aktivisták szüleinek nem fűlik a foga hozzá, hát mért éppen ők harapjanak bele elsőnek? De hát ez mégsem lehetett a döntő ok. Márpedig Frenkel elvtárs úgy tanulta, hogy az okot, a döntő láncszemet kell megtalálni és hogy minden okozatnak van oka. De ebben az esetben hol van? Még az elején felkeresték az alapszervezeti titkárt, egy másik Dobocant. Hogyne, ő szívesen belépne a kollektívbe, dehát a feleségének is van földje s ő nem akar. Egy próbaképen azt tanácsolták neki, lépjen be csak ő egyedül a sajátjával, azután jön később az asszony. Mért ne, azt lehet — felelte kicsit bizonytalanul. Gyerünk a harmadik Dobocanhoz, aki szegről-végre rokona az alapszervezeti titkárnak. Itt a fél falu Dobocan, ha nem is mind rokon. Ezt a harmadikat, a társulás elnökét megkülönböztetésképpen Filoluriak is nevezik. Az első világháborúban zugsführer volt, a führerből vált Filel-lé, azaz Debocan-Filelu-vá. Ő volt az első, aki kereken kimondta: jó nekünk így is, a társulásban, nem akarunk mi változtatni ezen, legalább is egyelőre nem.. De miért? A „miért”-ek nyomában jártak, s eljutottak a negyedik Dobocanhoz, a társulás titkárához. Az is azt mondta, hogy nem. Bria Augustin szövetkezeti, felelős, a társulás ötös vezetőségének tagja is kijelentette: Nem és nem!... Hm! De miért? Miért. Hiszen ezek mind becsületes, jódolgú emberek, ismerik, fel is sorolják a közös gazdálkodás minden előnyét és — mégsem. Egész nap a falut rótta a két városi munkás. Sokszor kötésig érő hóban gázoltak, meggémberedtek, de konok kitartással jártak céljuk után, beszélgettek a gazdákkal, tanakodtak kettesben és törték a fejüket külön-külön. Hibáknak is nyomára bukkantak. Az az iklódi pártaktivista, aki Szamosjenőre járt s okos fiú, ért is a szóhoz, a nagy hidegben — melegítőnek — nem egyszer fel-felhajtott egy kis itókát, amivel megkínálták. Jóbarátok adták, nem osztályellenség — vélte. Pedig semmi sem homályosítja el jbban az ember látását, mint az ajándék bor, a kéretlenül kapott pálinka. Attó — OROSZ IRÉN RIPORTJA — aztán persze nehéz észrevenni a bajok gyökerét. Elvtársi segítségképpen „fülönfogták” a helyi milicistát is, aki olyan gyakran öntözgette ingyenes itallal a torkát, hogy a gyermekek mulatságára, bizony kicsit ferdén ment végig az utcán. Berzenkedett a milicista, őt eddig még senki sem bírálta meg emiatt. No lám, éppen itt a baj! Nem volt szívet indító Muresan bácsi esete sem. Esténként, amikor ki-ki megtért otthonába, összetalálkozott a két kolozsvári és Muresan bácsi. A barátságos jóestéten kívül nemigen váltottak szót. De egyszeresak elmaradt az üdvözlés, helyette jókora furkósbotot szorongatott az öreg és gyanakodva méregette az idegeneket. Félt tőlük. Valaki, viccből vagy komolyan, ráijesztett. Könnyű volt a jámborral akármit elhitetni, hiszen életéből majd hatvan évet cudar világban élt le, az újból — öregsége miatt — keveset ismert. Megértés ide, megértés oda, az öreg gyanakvása mégis rosszul esett. Két olyan férfit ért ez, akik egy időre odahagyták családjukat, kényemes városi lakásukat, megszokott életüket, hogy a falunak segítsenek s íme, a falu öregje hogyan tekint rájuk. Közben elérkezett az alapszervezeti ülés napja is. Majd minden párttaggal beszéltek már, tisztában voltak hajlandóságukkal. S íme, mi történt?! Mikor a kollektív gazdaságra fordult a beszéd, a titkár és a tagság jórésze is úgy vélekedett, ahogyan Diocan Filelu, a társulás elnöke: Elég nekünk a társulás is. Mi ezzel már elindultunk a szocializmus útján. Alakítsák meg mások a kollektívet. Érezhető volt, hogy honnan fúj a szél, de hogy miért, ezt még mindig nem lehetett tudni. Parázs vita kerekedett a párttagok példamutatása körül, de olyan parázs, hogy Gál egyszerre csak odasúgta Frenkelnek: Nem volna jobb most elillanni? Az indulattól egy kicsit pattogó volt a válasz: Nem! Maradunk. Vitázunk, meggyőzzük őket... Röviddel ezután nagygyűlést tartottak a faluban. Ott nyüzsgött apraja, nagyja. Ismét elmagyarázták nekik, hogy az új életet nem lehet egyrészről szocialista nagyiparral, másrészről pedig apró egyéni parcellákra oszló mezőgazdasággal felépíteni. Innen is, onnan is helyeslés hallatszott: Asá-jel Zsuszt! Tapsoltak a felhozott példának is. A közeli községből egy kollektivistával és egy egyéni gazdálkodóval példálóztak. Mindkettőnek három-három hold föld, egy-egy tehén a vagyona. A kollektivista jobban gyarapodik, mint a magángazdálkodó. Tgy van, úgy van, — ismerték el. Tudták, kik azok a gazdák, tudták, betűről-betűre igaz, amit az elvtársak mondtak. Marian Simion, a néptanács alelnöke is felszólalt, aki elejétől kezdve lelkes híve a közös gazdálkodásnak. S amíg beszélt, a gyűlés résztvevői összedugták a fejüket. Újból meghányták-vetették, hogy Mariannak két fia van. Az egyik Moszkvában tanul, a másik Kolozsváron. Mindkettő agronómus lesz. A kollektívnek rövidesen képzett szakembere is lenne, idevalósi, olyan, aki ismeri az embereket, az egész határt, s aki itt nőtt fel mindenki szeme láttára. MEGTÖRT A JÉG. A falugyűlés után kilencen adták be kérvényüket. Belőlük alakult meg a jövendő kollektív gazdaság kezdeményező bizottsága. Csak egy szépséghiba volt: a társulás vezetőségéből egyetlen egy se adott be kérvényt. S ha ők nem, akkor a többség sem. Már-már úgy látszott, hogy újra belep mindent a közöny jege. Egyhelyben topogtak megint. Dobocan Valér, a házigazda, a kilenc egyike, aggódva megkérdezte: Nem maradunk szégyenben? Mi beiratkoztunk, a többiek között meg sehol semmi. .. Egyesek már csúfolódnak. Nem, nem maradunk szégyenben! A két kolozsvári elvtárs bement Iklódra a néptanácshoz. Ott tanakodtak a vezetőkkel, hogy alighanem a társulás földjén van a kutya elásva. Egyikmásik párttagtól is ilysmit halottak ... Éppen akkor jöttek a társulás vezetői, hogy panaszolják, nincs meg a föld. Ők többet adtak be. Marian Simion a városi elvtársakra pillantott, mint aki azt mondja, hogy ne most figyeljetek. A társulásbelieknek pedig azt felelte: Nincs semmi baj. Ha kevesebb a föld, kipótoljuk. Van a néptanácsnak tartalék földje elég, abból adhat. És ad is. A társulásbeliek nagyon meg voltak elégedve s máris szerették volna tudni, hogy mikor, hol és mennyi földet kapnak. Dehát az nem megy olyan egyszerűen, — hűtötte le a kedélyeket ravaszkásan Marian. Mindenki mondja be, hogy mennyi földdel társult, aztán lemérjük újból az egészet s ha hiányzik valamennyi azt rögtön kipótoljuk, de ha több van, azt elvesszük. No, kilőtte a próbalövedéket és talált. Egyszerre nem volt sürgős a „pótlás”, nem volt sürgős a földmérés. Azt ők csak úgy mondták. Jól van minden, ahogy van. Hát ilyen emberek ezek, állapították meg, de nem maradtak pusztán csak ennyivel. Rögtön fölkerekedtek a kolozsváriak és elmentek Szamosújvárra, a rajonszékhelyre. Föl egyenesen a néptanácshoz, a mérnöki hivatalba. Ott megtalálták azt az idősebb mérnököt, aki annak idején fölmérte a társulás földjét. Igen, az kereken húsz hektárral több! Biztos? Biztos. S mért nem jelentette azt az elvtárs? Jelentettem, de volt, aki leintett. Foglalkozzam csak a magam dolgával s ne politizáljak, ügy? Hm! Nohát, csak politizálj , továbbra is az elvtárs, mert enélkül jó szakmunkát sem lehet végezni. Elbúcsúztak s azzal gyerünk vissza Iklódra. Nézzük csak közösen a néptanács vezetőivel, mi is a helyzet. Az pedig a következő volt: Azt a bizonyos húsz hektárt nem az egész társulás, hanem kizárólag az ötös vezetőség használta. Hiszen úgyis kívül esett a társulás tulajdonán. Adót sem ők fizettek utána, hiszen nem az ő földjük. Egyes néptanácsi tisztviselők „apróbb szívességeket’ is tettek a társulás vezetőinek, az obligációt csak felibe-harmadába hajtották be tőlük, például, ha két tehenük volt, csak egy után s így tovább. Itt volt hát a kutya elásva. A társulás öttagú vezetősége ásta. Elnökük pedig, rokonság-komaság címén, a hallgatás segítségét kérte az alapszervezeti titkártól. Hozzá igazodott a tagság egy része is. Ezért voltak jók azok a szemet homályosító kupica pálinkák is. Frekkelék a miértek nyomán az okozattól eljutottak az okhoz is. Most jól fogott az eddigi sok jegyzet, meg az új „gyűjtemény”. Nekiültek jelentést készíteni s Frenkel elvtárs szép betűivel rótta a sorokat, bizony elég sokat. Tájékoztatni kellett a rajnai és tartományi párt- és állami szerveket a felfedett tényekről. A NÉPTANÁCSI VÁLASZTÁSOK UTÁN, — mikor életünk újabb erőre kapott és lezajlott a munka dandárja — a rajoni és tartományi néptanács tisztviselői és a párt aktivistái közül néhányan kiutaztak Szamosjenőre, tisztázták a húsz hektár, meg a körülötte lévő suskus dolgát. Most aztán az „ötös" vakarhatta a fületövét és kiakarta is. Visszamenőleg adót, járandóságot fizetni, büntetést és késedelmi kamatot. Hűha! Ki gondolta volna? így már „nem fizetődik ki”. És ez még csak a néptanácsiaktól kapott mosdatás volt. Ott voltak még a párttól is az elvtársak és kényelmetlen kérdéseket tettek föl. A párttagoknak talán az a kötelességük, hogy elhallgassanak dolgokat? Nem. De nem is kérdezte ezt tőlük senki. Hát az adó, azzal el lehet maradni? Hiszen fizették azt... Ejnye, ejnye! Csak éppen nem azok, akik használták a földet. És tovább: egyéni érdekekért meg lehet akadályozni a falu boldogulását? Mi nem akadályoztunk meg senkit, hogy belépjen a kollektív gazdaságba, maradt volna a társulás is, ők meg, csinálták volna a... Mindinkább sarokba szorították őket. Maguk, akik a faluban vezető emberek, jó gazdák, akikre „fölnéznek", éppen maguk lennének kerékkötők? Megakadályoznák a haladást? Nem, nem. Mi nem vagyunk ellenség! Csak hát, ennyi nem volt elég. Valami magyarázat is kellett. Tekergették a nyakukat, ha jobbról néztek rájuk, balra fordultak, ha balról, jobbra fordultak, kerülték az elvtársak tekintetét. Lesték-várták, hogy valaki majd csak megszólal az otthoniak közül s megadja a választ. És végül valaki kibökte: Nehogy azt gondolják az elvtársak, hogy mi olyan emberek vagyunk, akik ellenezzük a haladást. Nem. Nem! Csakhát... csakhát... paraszti huncutság volt az egész. Higgyék el, nem egyéb. Semmi egyéb. Paraszti huncutság?! Dehát jó tíz éve megtaláltuk annak az orvosságát, a nyílt beszédet, okos szót, becsületesszövetséget... S fordult egyet a kerék Szamosjenőn is. Segítettek fordítani a falu dolgozó népének a szövetségesei. De most már nem maradtak hátra a párttagok, meg azok öten sem. Dobocan-Filelu, meg Bria Augustin voltak a legmozgékonyabbak. Szerveztek reggel és szerveztek este. Egész nap a falut járták. Valahogy csak jóvá kellett tenni a hibát. Dobocan-Filelu kigyógyult a paraszthuncutságból, a szégyenkezést is kiheverte. Fellélegzett a falu: a lakóknak több mint a fele kérvényezte a kollektív gazdaságot. Nemsokára Szamosjenőn is megtartották a kollektív gazdaság avatóünnepségét. Szép beszédek hangzottak el. Az ünnepi szónoklatok után vidám poharazgatás mellett egyszerre csak megszólalt a kollektív gazdaság elnöke, Dibocan-Filetus azt mondta: de sajnálom, hogy a két kolozsvári elvtársnak most másutt fontosabb dolga van és nem jöhettek el az avatásra. Megkérdeztem volna tőlük, hogyan bukkantak rá annak a húsz hektár földnek a dolgára... AZ A HÚSZ HEKTÁR... : J&áni ta\ba£jmá&a.1: BALOGH EDGÁR: Népeink szép találkozása (2. old.) KESZI SÁNDOR: Reálbér és életszínvonal (2. old.) PANEK ZOLTÁN: Minden külön értesítés helyett (3. old.) ANTAL PÉTER: Petelei nőalakjai (3. old.) IZSÁK JÓZSEF: Tompa László (4. old.) JORDÁKY LAJOS: Gondolatok a realista színjátszásról (5. old.) SZEGŐ JÚLIA: Carlo Gozzi: Szarvaskirály (5. old.) BARABÁSI ERZSÉBET: Lope de Vega: Dacból terem a szerelem [Donna Juana] (5. old.) BAJOR ANDOR: A hasbarúgást helytelenítem (6. old.) SZABÓ GYÖRGY: Robert Burns (6. old.) SZILÁGYI ANDRÁS: Nyári út (6. old.) HAT HÉT A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGBAN — RÖVID BESZÉLGETÉS FEIER PETRA FESTŐMŰVÉSSZEL — Igen, van úti láz — de van érke■*- zési láz is. Néha még nagyobb is a kendőlobogtató indulásénál. Az érkezés: mintha egyszerűen visszafelé peregne a film, mintha minden pontosan fordítva történnék, mintha a vonat, mely akkor elindult, most, hátrafelé, visszazakatolna, vagy mintha a repülőgépet a farkánál fogva valamilyen cérnaszálon visszafelé húznák a reptérre. Az indulásnál: előbb a mosolygó ölelkezések, azután a könynyek ... Érkezésnél: előbb a könnyek, azután a mosolyok, nevetések és ölelkezések. Végül beül az ember a kocsiba, hazarobog, néhány perc múlva pedig a szobában, ugyanaz a felfordulás, mint annak idején az indulásnál, megint tárvanyitva a szekrények ajtaja, padlón, székeken, díványon megint a felcsapott fedelű kofferek . . . Az indulás és érkezés pontján bezárul a kör, a néhány hetes távollét köre, mely annyi különböző élményt, színt, hangulatot foglalhat magában . .. Feier Petrát alig valamivel az érkezése után lepjük meg a lakásán. A kofferek, albumok, kabátok még ott hevernek szerte a szobában, ebben a derűsen napfényes, „világos tónusban tartott” Rákóczi-úti villa lakásban, citromfák, festmények, érzékenyen selyempiros virágok és könyvek között. A román festőművész asztalán éppen magyar könyvet vesz észre a riporter — Arany balladáit — s a szekrényben ugyancsak egész sor magyar könyv ... Az érkezés láza ... A barna kifereken kis piros cédulák, rajtuk Berlin ősi jelvénye, a medve. Az indulás és érkezés közötti kör ez alkalommal igen gazdag tartalmú; a festő hat teljes hetet töltött a ■ Német Demokratikus Köztársaságban. Bejárta szinte az egész országot, kolorista emlékezetébe véste Leipzig, Drezda, Rostock, Weimar, Wartburg, és annyi más nagyhírű város színeit, meg a mezők s a tenger kékes-zöld foltjait, a gótika kecses és hűvös alakzatait, látta a sebeket is, az ekrazit-, dinamit- és napalm-tépte sebeket, megismerte a német tragédiát és az új német szépségeket is ... Járt Buchenwaldban, de járt az új, nagy és brilliáns technikával fölszerelt felszíni bányákban is, a hatalmas hajóépítő telepeken, új városrészekben, bebarangolta a középkor és a reformáció Németországát, megállt egy pillanatra abban az egyszerű, fehérre meszelt dolgozószobában, ahol Luther Márton fordította a Bibliát, s járt Potsdamban is, a tárgyalóteremben, ahol szövetséges egyetértésben vitatták meg az erőszak, halál és gyilkosság fölött, a fasizmus fölött győzedelmeskedő nagyhatalmak a béke sorsát. Ámbár lehet, hogy Feier Petrun — akit a műkritikusok érzékeny lírikusnak, jó pszichológusnak, a színek nemesen mértéktartó kezelőjének tartanak —, nagyokb hatással voltak a balti tengeri halászok, és a sósillatú földolgozó műhelyekben munkálkodó asszonyaik és leányaik ... Hallgassuk meg. — Tulajdonképpen a Drezdai Képtár megnyitására mentünk. Még jóformán meg sem érkeztünk Berlinbe s értesítést kaptunk: azonnal indulnunk kell Drezdába, összesen 35 percünk van hátra ... Körülbelül két hetet töltöttem Drezdában; a nap nagy részét, természetesen, a múzeumban ... Hogy mit láttam? Nehéz elsorolni, hiszen ez a világ egyik legnagyobb és klasszikus anyagban leggazdagabb képtára. Rembrandt, Rubens, Veronese, Velasques, Van Dyk, Giorgione, Dührer Breughel, Lucas Cranach — hogy csak néhány nevet soroljak fel, rapszodikusan, a legnagyobb nevek közül. A képtárról nincs is mit elmondanom most; oly gazdag s hatalmas anyagot láttam, melyről köteteket írtak és még írhatnak. Két-három mondatban ugyan mi jellemzőt és érdekeset lehetne elmondani? Rendkívül értékes tanulmány volt számomra ... Persze, a drezdai képtáron kívül még sok más képtárat, kiállítást és múzeumot tekintettem meg, magánkiállításokat, az állami eladási csarnokok kiállításait — melyek érdekes jellemzője a litográfia túlsúlya s a grafikai anyag igen magas színvonala — találkoztam a Művész Akadémia nagyhírű elnökével, Ottó Nagellel, az idős mesterrel, akit régi baloldalinak és nagy művésznek tisztelnek a németek; elbeszélgetik a Képzőművészeti Szövetség vezetőivel, a Művészetügyi Minisztérium vezetőivel, érdekes beszámolókat hallottam a naturalizmus elleni éles harcról, melyet éppen az Akadémia, a német képzőművészeti élet e legilletékesebb fóruma vezet. Megismertettek az expresszionisták további fejlődésének, mai kérdéseinek, a realizmussal kapcsolatos problémáinak igen érdekes és sokrétű anyagával; az ilyen vonatkozásban számottevő erfurti modern gyűjteményt sajnos már nem állt módomban megtekinteni. — Természetesen, nem tekinthettem pusztán múzeum-látogatási körútnak ezt a hat hetet. Habár általában igen esős idő volt — az együttérző soffőr ott tartózkodásom egyetlen verőfényes napján kora reggel, boldogan zörgetett fel Rostockban, a szállodában, fölmutatott a kék égre s néhány perc múlva nagy sebességgel száguldottunk Rügen szigete felé — szóval, az esős idő ellenére igyekeztem dolgozni, azaz festeni is. Nem egyszer — a zuhogó eső miatt — az autóban, vagyis az autóból kellett festenem. Ez nem lenne baj, ámde az ólmos ég, a mindent szürkére mosó nedvesség szinte valamennyi képemre rányomta bélyegét. Igaz — ezzel nyugtattak új, német barátaim — az esőzések s az esős tájak jellemzőek erre a vidékre. A hideg kéket és zöldet ezért ritkán bontja fel egy-egy derűsebb sárga, melegebb okker, frissebb zöld ... (Végignéztük a festményeket, melyekből Feier Petru rövidesen kiállítást rendez. Gazdag, érdekes anyag, bizonyára komoly sikere lesz. Feier Petru kitartó művészi szorgalmáról tanúskodik, hogy a látogatás túlzsúfolt programjában képes volt ennyi energiát és szeretetet fordítani erre a munkára Ami a képeket illeti — azokról részletesebben talán csak majd a kiállítás alkalmából ... Érthető, jól választott városrészletek, a német városképek jellemző kivágásaival, felsőnémetországi lapályok, távolban egy hatalmas vegyiüzem gőzölgő-füstölgő épületcsoportjával, szénbánya, épüő hajók, halász-kikötő, móló, északi tengerparti részlet, munkáslányok egy gyárban, Drezda rombadőlt központja, Rostock régi városrészlete — szóval érdemes lesz megnézni a kiállítást. Persze, nem puszták tematikája miatt: elsősorban Feier Petru kedvelt és becsült, leszűrődött festői kvalitásaiért ...) — Mi érdekeset tud mondani nekünk az emberekről, a német népet legjobban izgató kérdésekről? — Mint már említettem, a program igen zsúfolt volt és igen „szakmai”. Amit azonban mindig el kell mondani s amit mindenki elmond, aki Németországot ma megismeri: az egyesítés kérdése rendkívül foglalkoztatja a németeket, elsősorban a német kommunistákat — s ez nagy határozottságot és céltudatosságot ad nekik... A párttagokat — a Német Szocialista Egységpárt tagjait — igen-igen határozott, nagy felelősségtudattal áthatott, energikus és dolgos embereknek ismertem meg. A német nép mai helyzete nagy feladatot ró a kommunistákra s ez a nagy feladat, ez a harcerőt adó... — Egyik legmegrázóbb élményem — melyről nem is beszélek szívesen — a buchenwaldi tábor meglátogatása volt. Gépkocsivezetőnk akkor éppen egy fiatal, tanító-diplomás német nő volt, aki a jól jövedelmező soffőrködés mellett az egyetemet végzi. Művelt, eleven intelligenciájú fiatal asszony. Ő figyelmeztett, amikor én felvetettem a tábor meglátogatásának gondolatát: Felkészültünk-e lelkileg erre az élményre?... Csak a látogatás befejezése után értettem meg a figyelmeztetését... A tábort már sokan leírták, nincs mit hozzátennem ... Legfennebb annyit, hogy feltűnt nekem a Buchenwaldban mellénk osztott kísérő ... Nem arra beszélt, ahogy a múzeumok betanított kísérői szoktak ... Egészen máskép ... Megrázó és megreszkettető volt mindaz, amit mondott a sokezer lengyelről, franciáról, olaszról, görögről, zsidóról, hollandról, oroszról, akit itt végeztek ki, s arról — amit addig nem tudtam — hogy román antifasisztákat is gyilkoltak meg ebben a táborban, az ő emléküket őrzi itt a többi mellett a román zászló ... Megtudtam: nem betanított kísérő, hanem egyike a haláltábor túlélőinek. Megkértem, engedje meg, hogy lerajzoljam. Karl Straup meglátogatott a szállodában, ott készült, sietve, a portréba... Megjegyzem, érdekes volt tapasztalni, hogy a német nép zöme — úgy láttam — tisztában van a fasizmus elkövette bűnök súlyával. Drezdában, a villamoson ismerkedtem meg egy öreg bácsival, a nagy, drezdai bombázás túlélőjével. Leírta nekem azokat a perceket, amikor a lángragyúlt emberek az Elbába vetették magukat , s az Elba is lángolt, lángolt a foszfortól...! S mi volt az öreg egyik fő megjegyzése minderről? „Szelet vetettünk, vihart arattunk” — mondotta. S azután arról beszélt, hogy a német népnek milyen felelőssége van most a béke védelmezésében... Sok mindenről szólhatnék még. De csak most érkeztem haza, följegyzéseimet rendezem, naplómat készítem ... A legfontosabbat, remélem, úgyis a képeimmel mondom el. A festmény, az az én igazi útibeszámolóm ... ZALÁNI JÁNOS