Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-07-20 / 29. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! UTUNK * A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA ★ XI. ÉVFOLYAM, 29. (403) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1956 JÚLIUS 20. PÉNTEK MEDGYESSY FERENC szobrászművész (Magyar Népköztársaság) Magvető című szobra MAJTÉNYI ERIK ÖRVEND A NAP... Örvend a nap a világnak, minden reggel újat láthat, és ami a napnak tetszik, sugarai fénnyel festik, dédelgetik, aranyozzák a háztetőt, gyermekarcát ,­s úgy ellepi a forróság a vén napot fönt az égen tüzes arany köpenyében, hogy már alig-alig állja, bágyadt szemmel néz a tájra, a homlokát sűrűn törli s közénk lebben megfürödni hűvös folyók medrében, szép leányok vedrében. A FENYŐFA. Magas méltósága van a fenyőfának, magas hegy tetején méltósággal állhat. Magas hegyen állhat, onnan messze láthat, tán szélét is látja a kerek világnak. Örvendhet a fénylő örökzöld ruhának, kitárt karjaival mindenkit megáldhat. Fel­legekbe nézhet, hűs szelekkel játszhat, áltatván magát, hogy soha ki nem szárad, vigyázz-állásában soha ki nem fárad ... Valóban jó dolga van a fenyőfának? DOLOGTALAN NEM ÉLTEM Dologtalan nem éltem, csak szerszámot cseréltem. Azt próbálgattam folyton, hogy lenne társaimhoz méltó, teremtő dolgom. Langy felelőtlenségben, gondok híján sem éltem. Néha akkor volt legtöbb gondom, ha csöndes órán bámultam futó felhőt. Dolgoztam lármás gyárban, szénbánya odújában, dacos betont kevertem. De akkor sem nyugodtam, ha tíz percet hevertem. Tovább kattogtak bennem nagy szövőszékek s fennen visongtak fürge fúrók. Agyamban hajtószíjak csattogó tánca zúgott. Tervek, forrongó versek szilaj versenyre keltek. Hasznot keveset hoztak, de egyre sanyargattak, versengve bágyasztották. Ha újra megszületnék, tudnék-e élni másképp? Rabságban, szabadságban másképp, mint fölemésztő örökös forrongásban? Én nem hiszem, hogy béke lakozhat ott, hol vége a gondok özönének. Igaznak, nagyszerűnek csak úgy vallhatlak, élet, ha máglyádon elégek. OLYAN EMBER FRENKEL ERNŐ, akit Kolozsvár szerte, sőt tartomány­­szerte ismernek. Vagy két éve nyug­díjas, de továbbra is dolgozik. Haja ma is sötét, mint ifjú korában, sze­me ugyanazzal a kíváncsisággal, ér­deklődéssel tekint a világba, termete csöppet sem hájas, mozgékony ma­radt és elpusztíthatatlanul erős. Ki­lencéves kisfiával és az őszön első elemibe kerülő leánykájával a fiatal apák kedélyével és türelmével foglal­kozik. De ha csak mosolygós feleségé­re és a gondozott virágos és zöldséges kert közepén álló derűs színűre fes­tett szép, magasföldszintes házára pil­lant az ember, rögtön megállapíthat­ja: itt élete teljében lévő férfi a csa­ládfő. Felszabadulás után házasodott s már letudott állami kölcsönnel épí­tett irigylésre méltó fészket. De ez mindössze otthoni kiegészítő kép. Ha sorba kérdezném, hogy csak az utóbbi tíz évben ki miként ismerte meg Frenkel Ernőt, nagyon különböző válaszokat kapnék. Az egyik azt mon­daná, hogy mozdonyvezető, a másik azt, hogy a sűtőház főnöke, a harmadik, negyedik, tizedik, hogy egy nagy áru­­raktár vezetője, önkéntes pártaktivis­ta, az ördöngösfüzesi kollektív gazda­ság szervezője, üzemi párttitkár, la­káshivatali felügyelő ... És mind­egyik hozzátenné: igen derék ember, aki meg tud állni a saját lábán és­­ másokat is talpra tud állítani. Vegyük csak azt, amikor lakáshiva­tali felügyelő volt. Miután leleplez­tünk néhány visszaélő, üzérkedő tiszt­viselőt és súlyos ítélettel börtönbe rak­ták őket, azután helyezték őt oda. No, most teremts rendet, Frenkel elvtárs! Javában teremtette, amikor beállított hozzá a közeli városka egyik fiatal ügyésze s felelősségre vonta: a ki­szemelt lakást miért nem utalták ki az ő sógornőjének. Majd ő megmu­tatja, így, meg úgy ... Csak hall­gatta a kereskedőt s megállapította, nincs itt semmi baj, csak az erélyét másutt és másként kellene érvényesí­tenie. Megfelelő sínekre kell rakni. Tisztázzuk csak, szólt, nyugodt han­gon, hogy hivatalos minőségben jött az ügyész elvtárs? Nem? Akkor ab­ban a szobában kell sorára várnia, ahol a többi lakásigénylőnek. S most vegyük jegyzőkönyvbe, amiket mon­dott. Ha igazak, akkor, nagyon helye­sen, bennünket is börtönbe raknak. Ha nem, akkor magát, elvtárs, felelősség­re vonják. Beigazolódott, hogy szóból ért az ember. Az ügyész meleg elvtársi be­szélgetés közben hagyta el a hivatali helyiséget. Akkor Frenkel elvtárs egy kis mosolyt rejtett el és azt mondta társainak: Igen erősen és hirtelen fű­töttünk. Egyeseknek könnyen fejükbe száll a gőz. Olykor ki kell ereszteni. Lehet, hogy közben fülsértően sípol, de a kazán nem robban föl ... Hát ilyen ember Frenkel Ernő. EZ ÉV ELEJÉN, JANUÁR UTOLSÓ NAPJAIBAN a kolozsvári párttarto­mány hatvan önkéntes aktivistát — köztük végzős pártegyetemi hallgató­kat — osztott szét rajoni székhelyek­re. Onnan aztán különböző falvakba küldték őket, segítsenek a földműve­seknek okosodni, új utakat megismer­ni. Így került Frenkel elvtárs is má­sodmagával — a fiatal Gál elvtárssal a húsáru-gyárból — Iklód község mel­lé, Szamosjenőre. Odamenet Iklódon megismerkedett Bota elvtárssal, a néptanács elnöké­vel, Marian Simion alelnökkel, — aki éppen szamosjenei földműves s rög­tön meg is mondta, melyik háznál ke­ressenek szállást, — meg Cozmával, a falusi iskola igazgatójával. Ez jó volt, mert mind a három sok segítséget nyújtott a két városi munkásnak az alatt a több mint egy hónap alatt, amíg kint dolgoztak. Nagy volt a hó, amikor megérkez­tek. Szétszórt házaival csöndes fehér­ségben szunnyadt a hegyoldalon a falu, lélegzete kipárázott a kéménye­ken. Úgy gondolták, lehet vagy száz­hatvan, kétszáz füst s ugyanannyi család. Melyik milyen, melyik csípő­­sebb, melyik szelídebb, az majd csak később derül ki. Bimbózik itt az új, működik a pártalapszervezet. A hegy lábánál a lapályon, téli bundába bur­kolózva feküdtek a földek, ölükben dé­delgették az őszi vetésű magokat, a falu idei kenyerét. Nem lehetett meg­látni, hol terül el a társulás egy tagba szántott jókora földje s hogyan cifrázzák körül a magángaz­dálkodók nadrágszijnyi csíkjai. Úgy tűnt, hogy valamennyi nagy egyetértés­ben összetartozik. Könnyen föllelték lakásadójukat, Do­­bocan Valért. Igen becsületes, jóindu­latú középgazda. Eleinte általa ismer­kedtek a falu népével, ügyes-bajos dol­gával. Majd Cozma iskolaigazgató in­dult­­neki a népszámlálásnak s akkor vele együtt járták a házakat, beszél­gettek lakóikkal terveikről, szándékaik­ról. Esténként följegyeztek minden ar­ra érdemes adatot, hogy később ki tud­ják bogozni, hol is akadt el a falu. Mert elakadt. A társulás jól bevált, de továbbjutni nem tudtak. Legtöbbjüknek nem volt már idegen a kollektív gaz­daság gondolata, de mégsem alakí­tották meg. Még csak hozzá sem fog­tak. A két városi munkás ezt szerette volna megtudni: miért? No, ez a miért elég kemény dió volt. Több fiatalember is elszármazott a fa­luból, néhányuk éppen IMSz-aktivista lett. Időnként hazajöttek, hogy felvilá­gosítsák az otthonmaradottakat. Fren­kel meg Gál elvtársak éppen itt fe­dezték fel az első mulasztást. Ezek az ifjak jó munkát végeztek. Mindenkit meggyőztek, aki még rászorult, csak — egyik, másik — éppen a saját szü­leivel nem foglalkozott, úgy ahogy kel­lett volna. Talán úgy gondolták, hogy senki sem próféta a saját portáján?! A falusiak pedig azt mondogatták, hogyha az IMSz-aktivisták szüleinek nem fűlik a foga hozzá, hát mért ép­pen ők harapjanak bele elsőnek? De­ hát ez mégsem lehetett a döntő ok. Már­pedig Frenkel elvtárs úgy tanul­ta, hogy az okot, a döntő láncszemet kell megtalálni és hogy minden oko­zatnak van oka. De ebben az eset­ben hol van? Még az elején felkeresték az alap­szervezeti titkárt, egy másik Dobocant. Hogyne, ő szívesen belépne a kollek­tívbe, dehát a feleségének is van föld­je s ő nem akar. Egy próbaképen azt tanácsolták neki, lépjen be csak ő egyedül a sajátjával, azután jön ké­sőbb az asszony. Mért ne, azt lehet — felelte kicsit bizonytalanul. Gyerünk a harmadik Dobocanhoz, aki szegről-végre rokona az alapszer­vezeti titkárnak. Itt a fél falu D­obo­­can, ha nem is mind rokon. Ezt a har­madikat, a társulás elnökét megkülön­böztetésképpen Filolu­riak is nevezik. Az első világháborúban zugsführer volt, a führerből vált Filel-lé, azaz De­­bocan-Filelu-vá. Ő volt az első, aki ke­reken kimondta: jó nekünk így is, a társulásban, nem akarunk mi változ­tatni ezen, legalább is egyelőre nem.. De miért? A „miért”-ek nyomában jártak, s el­jutottak a negyedik Dobocanhoz, a tár­sulás titkárához. Az is azt mondta, hogy nem. Bria Augustin szövetkezeti, felelős, a társulás ötös vezetőségének tagja is kijelentette: Nem és nem!... Hm! De miért? Miért. Hiszen ezek mind becsületes, jódolgú emberek, is­merik, fel is sorolják a közös gazdál­kodás minden előnyét és — mégsem. Egész nap a falut rótta a két városi munkás. Sokszor kötésig érő hóban gázoltak, meggémberedtek, de konok kitartással jártak céljuk után, beszél­gettek a gazdákkal, tanakodtak ket­tesben és törték a fejüket külön-külön. Hibáknak is nyomára bukkantak. Az az iklódi pártaktivista, aki Sza­mosjenőre járt s okos fiú, ért is a szó­hoz, a nagy hidegben — melegítőnek — nem egyszer fel-felhajtott egy kis itókát, amivel megkínálták. Jóbarátok adták, nem osztályellenség — vélte. Pedig semmi sem homályosítja el j­b­­ban az ember látását, mint az ajándék bor, a kéretlenül kapott pálinka. Attó — OROSZ IRÉN RIPORTJA — aztán persze nehéz észrevenni a bajok gyökerét. Elvtársi segítségképpen „fülönfog­­ták” a helyi milicistát is, aki olyan gyakran öntözgette ingyenes itallal a torkát, hogy a gyermekek mulatságá­ra, bizony kicsit ferdén ment végig az utcán. Berzenkedett a milicista, őt ed­dig még senki sem bírálta meg emiatt. No lám, éppen itt a baj! Nem volt szívet indító Muresan bá­csi esete sem. Esténként, amikor ki-ki megtért otthonába, összetalálkozott a két kolozsvári és Muresan bácsi. A barátságos jóestéten kívül nemigen váltottak szót. De egyszeresak elma­radt az üdvözlés, helyette jókora fur­­kósbotot szorongatott az öreg és gya­nakodva méregette az idegeneket. Félt tőlük. Valaki, viccből vagy komolyan, ráijesztett. Könnyű volt a jámborral akármit elhitetni, hiszen életéből majd hatvan évet cudar világban élt le, az újból — öregsége miatt — keveset is­mert. Megértés ide, megértés oda, az öreg gyanakvása mégis rosszul esett. Két olyan férfit ért ez, akik egy időre oda­hagyták családjukat, kényemes városi lakásukat, megszokott életüket, hogy a falunak segítsenek s íme, a falu öreg­je hogyan tekint rájuk. Közben elérkezett az alapszervezeti ülés napja is. Majd minden párttaggal beszéltek már, tisztában voltak haj­landóságukkal. S íme, mi történt?! Mi­kor a kollektív gazdaságra fordult a beszéd, a titkár és a tagság jórésze is úgy vélekedett, ahogyan D­iocan­ File­­lu, a társulás elnöke: Elég nekünk a társulás is. Mi ezzel már elindultunk a szocializmus útján. Alakítsák meg mások a kollektívet. Érezhető volt, hogy honnan fúj a szél, de hogy miért, ezt még mindig nem lehetett tudni. Parázs vita kereke­dett a párttagok példamutatása körül, de olyan parázs, hogy Gál egyszerre csak odasúgta Frenkelnek: Nem volna jobb most elillanni? Az indulattól egy kicsit pattogó volt a válasz: Nem! Ma­radunk. Vitázunk, meggyőzzük őket... Röviddel ezután nagygyűlést tartot­tak a faluban. Ott nyüzsgött apraja, nagyja. Ismét elmagyarázták nekik, hogy az új életet nem lehet egyrész­ről szocialista nagyiparral, másrészről pedig apró egyéni parcellákra oszló mezőgazdasággal felépíteni. Innen is, onnan is helyeslés hallatszott: Asá-jel Zsuszt! Tapsoltak a felhozott példának is. A közeli községből egy kollektivistá­val és egy egyéni gazdálkodóval pél­dálóztak. Mindkettőnek három-három hold föld, egy-egy tehén a vagyona. A kollektivista jobban gyarapodik, mint a magángazdálkodó. T­gy van, úgy van, — ismerték el. Tudták, kik azok a gazdák, tudták, betűről-betűre igaz, amit az elvtársak mondtak. Marian Simion, a néptanács alelnöke is felszólalt, aki elejétől kezdve lelkes híve a közös gazdálkodásnak. S amíg beszélt, a gyűlés résztvevői összedug­ták a fejüket. Újból meghányták-v­etet­ték, hogy Mariannak két fia van. Az egyik Moszkvában tanul, a másik Ko­lozsváron. Mindkettő agronómus lesz. A kollektívnek rövidesen képzett szak­embere is lenne, idevalósi, olyan, aki ismeri az embereket, az egész határt, s aki itt nőtt fel mindenki szeme lát­­tára. MEGTÖRT A JÉG. A falugyűlés után kilencen adták be kérvényüket. Belőlük alakult meg a jövendő kollektív gazdaság kezdeményező bizottsága. Csak egy szépséghiba volt: a társu­lás vezetőségéből egyetlen egy se adott be kérvényt. S ha ők nem, akkor a többség sem. Már-már úgy látszott, hogy újra belep mindent a közöny jege. Egy­helyben topogtak megint. Dobocan Va­lér, a házigazda, a kilenc egyike, ag­gódva megkérdezte: Nem maradunk szégyenben? Mi beiratkoztunk, a töb­biek között meg sehol semmi. .. Egye­sek már csúfolódnak. Nem, nem maradunk szégyenben! A két kolozsvári elvtárs bement Ik­­lódra a néptanácshoz. Ott tanakodtak a vezetőkkel, hogy alighanem a társu­lás földjén van a kutya elásva. Egyik­másik párttagtól is ily­smit halot­tak ... Éppen akkor jöttek a társulás vezetői, hogy panaszolják, nincs meg a föld. Ők többet adtak be. Marian Si­mion a városi elvtársakra pillantott, mint aki azt mondja, hogy ne most figyeljetek. A társulásbelieknek pedig azt felelte: Nincs semmi baj. Ha ke­vesebb a föld, kipótoljuk. Van a népta­nácsnak tartalék földje elég, abból adhat. És ad is. A társulásbeliek na­gyon meg voltak elégedve s máris sze­rették volna tudni, hogy mikor, hol és mennyi földet kapnak. Dehát az nem megy olyan egyszerűen, — hűtötte le a kedélyeket ravaszkásan Marian. Min­denki mondja be, hogy mennyi földdel társult, aztán lemérjük újból az egé­szet s ha hiányzik valamennyi azt rög­tön kipótoljuk, de ha több van, azt el­vesszük. No, kilőtte a próbalövedéket és ta­lált. Egyszerre nem volt sürgős a „pótlás”, nem volt sürgős a földmérés. Azt ők csak úgy mondták. Jól van minden, ahogy van. Hát ilyen emberek ezek, állapították meg, de nem maradtak pusztán csak ennyivel. Rögtön fölkerekedtek a ko­lozsváriak és elmentek Szamosújvárra, a rajonszékhelyre. Föl egyenesen a néptanácshoz, a mérnöki hivatalba. Ott megtalálták azt az idősebb mérnö­köt, aki annak idején fölmérte a tár­sulás földjét. Igen, az kereken húsz hektárral több! Biztos? Biztos. S mért nem jelentette azt az elvtárs? Jelen­tettem, de volt, aki leintett. Foglalkoz­zam csak a magam dolgával s ne po­litizáljak, ügy? Hm! Nohát, csak po­litizálj , továbbra is az elvtárs, mert enélkül jó szakmunkát sem lehet vé­gezni. Elbúcsúztak s azzal gyerünk vissza Iklódra. Nézzük csak közösen a népta­nács vezetőivel, mi is a helyzet. Az pe­dig a következő volt: Azt a bizonyos húsz hektárt nem az egész társulás, hanem kizárólag az ötös vezetőség használta. Hiszen úgyis kívül esett a társulás tulajdonán. Adót sem ők fizettek utána, hiszen nem az ő földjük. Egyes néptanácsi tisztvise­lők „apróbb szívességeket’ is tettek a társulás vezetőinek, az obligációt csak felibe-harmadába hajtották be tőlük, például, ha két tehenük volt, csak egy után s így tovább. Itt volt hát a kutya elásva. A tár­sulás öttagú vezetősége ásta. Elnö­kük pedig, rokonság-komaság címén, a hallgatás segítségét kérte az alapszer­vezeti titkártól. Hozzá igazodott a tag­­ság egy része is. Ezért voltak jók azok a szemet homályosító kupica pálinkák is. Frek­kelék a miértek nyomán az oko­zattól eljutottak az okhoz is. Most jól fogott az eddigi sok jegy­zet, meg az új „gyűjtemény”. Neki­ültek jelentést készíteni s Frenkel elv­társ szép betűivel rótta a sorokat, bi­zony elég sokat. Tájékoztatni kellett a rajnai és tartományi párt- és állami szerveket a felfedett tényekről. A NÉPTANÁCSI VÁLASZTÁSOK UTÁN, — mikor életünk újabb erőre kapott és lezajlott a munka dandárja — a rajoni és tartományi néptanács tisztviselői és a párt aktivistái közül néhányan kiutaztak Szamosjenőre, tisz­tázták a húsz hektár, meg a körülötte lévő suskus dolgát. Most aztán az „ötös" vakarhatta a fületövét és kiakar­­ta is. Visszamenőleg adót, járandó­ságot fizetni, büntetést és késedelmi kamatot. Hűha! Ki gondolta volna? így már „nem fizetődik ki”. És ez még csak a néptanácsiaktól kapott mosdatás volt. Ott voltak még a párttól is az elvtársak és kényel­metlen kérdéseket tettek föl. A párttagoknak talán az a köteles­ségük, hogy elhallgassanak dolgokat? Nem. De nem is kérdezte ezt tőlük senki. Hát az adó, azzal el lehet ma­radni? Hiszen fizették azt... Ejnye, ejnye! Csak éppen nem azok, akik használták a földet. És tovább: egyé­ni érdekekért meg lehet akadályozni a falu boldogulását? Mi nem akadályoz­tunk meg senkit, hogy belépjen a kol­lektív gazdaságba, maradt volna a tár­sulás is, ők meg, csinálták volna a... Mindinkább sarokba szorították őket. Maguk, akik a faluban vezető embe­rek, jó gazdák, akikre „fölnéznek", ép­pen maguk lennének kerékkötők? Meg­akadályoznák a haladást? Nem, nem. Mi nem vagyunk ellen­ség! Csak hát, ennyi nem volt elég. Valami magyarázat is kellett. Teker­gették a nyakukat, ha jobbról néztek rájuk, balra fordultak, ha balról, jobb­ra fordultak, kerülték az elvtársak te­kintetét. Lesték-várták, hogy valaki majd csak megszólal az otthoniak kö­zül s megadja a választ. És végül va­laki kibökte: Nehogy azt gondolják az elvtársak, hogy mi olyan emberek va­gyunk, akik ellenezzük a haladást. Nem. Nem! Csakhát... csakhát... pa­raszti huncutság volt az egész. Higgyék el, nem egyéb. Semmi egyéb. Paraszti huncutság?! Dehát jó tíz éve megtaláltuk annak az orvosságát, a nyílt beszédet, okos szót, becsületes­­szövetséget... S fordult egyet a kerék Szamosjenőn is. Segítettek fordítani a falu dolgozó népének a szövetségesei. De most már nem maradtak hátra a párttagok, meg azok öten sem. Dobocan-Filelu, meg Bria Augustin voltak a legmozgéko­nyabbak. Szerveztek reggel és szer­veztek este. Egész nap a falut járták. Valahogy csak jóvá kellett tenni a hi­bát. Dobocan-Filelu kigyógyult a pa­raszthuncutságból, a szégyenkezést is kiheverte. Fellélegzett a falu: a la­kóknak több mint a fele kérvényezte a kollektív gazdaságot. Nemsokára Szamosjenőn is megtar­tották a kollektív gazdaság avatóün­nepségét. Szép beszédek hangzottak el. Az ünnepi szónoklatok után vidám poharazgatás mellett egyszerre csak megszólalt a kollektív gazdaság elnö­ke, Dibocan-Filetu­s azt mondta: de sajnálom, hogy a két kolozsvári elv­társnak most másutt fontosabb dolga van és nem jöhettek el az avatásra. Megkérdeztem volna tőlük, hogyan bukkantak rá annak a húsz hektár földnek a dolgára... AZ A HÚSZ HEKTÁR... : J&áni ta\ba£jmá&a.1: BALOGH EDGÁR: Népeink szép találkozása (2. old.) KESZI SÁNDOR: Reálbér és életszínvonal (2. old.) PANEK ZOLTÁN: Minden külön értesítés helyett (3. old.) ANTAL PÉTER: Petelei nőalakjai (3. old.) IZSÁK JÓZSEF: Tompa László (4. old.) JORDÁKY LAJOS: Gondolatok a realista színjátszásról (5. old.) SZEGŐ JÚLIA: Carlo Gozzi: Szarvaskirály (5. old.) BARABÁSI ERZSÉBET: Lope de Vega: Dacból terem a szere­lem [Donna Juana] (5. old.) BAJOR ANDOR: A hasbarúgást helytelenítem (6. old.) SZABÓ GYÖRGY: Robert Burns (6. old.) SZILÁGYI ANDRÁS: Nyári út (6. old.) HAT HÉT A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGBAN — RÖVID BESZÉLGETÉS FEIER PETRA FESTŐMŰVÉSSZEL — Igen, van úti­ láz — de van érke­­■*- zési láz is. Néha még nagyobb is a kendőlobogtató indulásénál. Az érkezés: mintha egyszerűen visszafelé peregne a film, mintha minden pon­tosan fordítva történnék, mintha a vo­nat, mely akkor elindult, most, hátra­felé, vissza­zakatolna, vagy mintha a repülőgépet a farkánál fogva vala­milyen cérnaszálon visszafelé húznák a reptérre. Az indulásnál: előbb a mosolygó ölelkezések, azután a köny­­nyek ... Érkezésnél: előbb a könnyek, azután a mosolyok, nevetések és ölel­kezések. Végül beül az ember a ko­csiba, hazarobog, néhány perc múlva pedig a szobában, ugyanaz a felfordu­lás, mint annak idején az indulásnál, megint tárvanyitva a szekrények aj­taja, padlón, székeken, díványon me­gint a felcsapott fedelű kofferek . . . Az indulás és érkezés pontján bezárul a kör, a néhány hetes távollét köre, mely annyi különböző élményt, színt, hangulatot foglalhat magában . .. Feier Petrát alig valamivel az ér­kezése után lepjük meg a lakásán. A kofferek, albumok, kabátok még ott hevernek szerte a szobában, ebben a derűsen napfényes, „világos tónusban tartott” Rákóczi-úti villa­ lakásban, cit­romfák, festmények, érzékenyen­ se­lyempiros virágok és könyvek között. A román festőművész asztalán éppen magyar könyvet vesz észre a riporter — Arany balladáit — s a szekrényben ugyancsak egész sor magyar könyv ... Az érkezés láza ... A barna k­if­ere­ken kis piros cédulák, rajtuk Berlin ősi jelvénye, a medve. Az indulás és ér­kezés közötti kör ez alkalommal igen gazdag tartalmú; a festő hat teljes hetet töltött a ■ Német Demokratikus Köztársaságban. Bejárta szinte az egész országot, kolorista­ emlékezetébe véste Leipzig, Drezda, Rostock, Wei­­mar, Wartburg, és annyi más nagy­hírű város színeit, meg a mezők s a tenger kékes-zöld foltjait, a gótika kecses és hűvös alakzatait, látta a se­beket is, az ekrazit-, dinamit- és na­­palm-tépte sebeket, megismerte a né­met tragédiát és az új német szépsé­geket is ... Járt Buchenwaldban, de járt az új, nagy és brilliáns techniká­val fölszerelt felszíni bányákban is, a hatalmas hajóépítő telepeken, új vá­rosrészekben, bebarangolta a középkor és a reformáció Németországát, meg­állt egy pillanatra abban az egyszerű, fehérre meszelt dolgozószobában, ahol Luther Márton fordította a Bibliát, s járt Potsdamban is, a tárgyalóterem­ben, ahol szövetséges egyetértésben vi­tatták meg az erőszak, halál és gyil­kosság fölött, a fasizmus fölött győ­zedelmeskedő nagyhatalmak a béke sorsát. Ámbár lehet, hogy Feier Pet­­run — akit a műkritikusok érzékeny lírikusnak, jó pszichológusnak, a szí­nek nemesen mértéktartó kezelőjének tartanak —, nagyokb­ hatással voltak a balti tengeri halászok, és a sós­illatú földolgozó műhelyekben mun­kálkodó asszonyaik és leányaik ... Hallgassuk meg. — Tulajdonképpen a Drezdai Képtár megnyitására mentünk. Még jóformán meg sem érkeztünk Berlinbe s érte­sítést kaptunk: azonnal indulnunk kell Drezdába, összesen 35 percünk van hátra ... Körülbelül két hetet töl­töttem Drezdában; a nap nagy részét, természetesen, a múzeumban ... Hogy mit láttam? Nehéz elsorolni, hiszen ez a világ egyik legnagyobb és klasszi­kus anyagban leggazdagabb képtára. Rembrandt, Rubens, Veronese, Ve­lasques, Van Dyk, Giorgione, Dührer Breughel, Lucas Cranach — hogy csak néhány nevet soroljak fel, rap­szodikusan, a legnagyobb nevek közül. A képtárról nincs is mit elmondanom most; oly gazdag s hatalmas anya­got láttam, melyről köteteket írtak és még írhatnak. Két-három mondatban ugyan mi jellemzőt és érdekeset lehet­ne elmondani? Rendkívül értékes tanulmány volt számomra ... Persze, a drezdai képtáron kívül még sok más képtárat, kiállítást és múzeumot te­kintettem meg, magánkiállításokat, az állami eladási csarnokok kiállításait — melyek érdekes jellemzője a litográfia túlsúlya s a grafikai anyag igen ma­gas színvonala — találkoztam a Mű­vész Akadémia nagyhírű elnökével, Ottó Nagellel, az idős mesterrel, akit régi baloldalinak és nagy művésznek tisztelnek a németek; elbeszélgeti­k a Képzőművészeti Szövetség vezetői­vel, a Művészetügyi Minisztérium ve­zetőivel, érdekes beszámolókat hallot­tam a naturalizmus elleni éles harcról, melyet éppen az Akadémia, a német képzőművészeti élet e legilletékesebb fóruma vezet. Megismertettek az expresszionisták további fejlődésének, mai kérdéseinek, a realizmussal kap­csolatos problémáinak igen érdekes és sokrétű anyagával; az ilyen vonatko­zásban számottevő erfurti modern gyűjteményt sajnos már nem állt mó­domban megtekinteni. — Természetesen, nem tekinthettem pusztán múzeum-látogatási körútnak ezt a hat hetet. Habár általában igen esős idő volt — az együttérző soffőr ott tartózkodásom egyetlen verőfényes napján kora reggel, boldogan zörgetett fel Rostockban, a szállodában, fölmu­tatott a kék égre s néhány perc múlva nagy sebességgel száguldottunk Rügen szigete felé — szóval, az esős idő ellenére igyekeztem dolgozni, azaz festeni is. Nem egyszer — a zuhogó eső miatt — az autóban, vagyis az autóból kellett festenem. Ez nem lenne baj, ámde az ólmos ég, a mindent szürkére mosó nedvesség szinte vala­mennyi képemre rányomta bélyegét. Igaz — ezzel nyugtattak új, német barátaim — az esőzések s az esős tájak jellemzőek erre a vidékre. A hi­deg kéket és zöldet ezért ritkán bontja fel egy-egy derűsebb sárga, melegebb okker, frissebb zöld ... (Végignéztük a festményeket, me­lyekből Feier Petru rövidesen kiállí­tást rendez. Gazdag, érdekes anyag, bizonyára komoly sikere lesz. Feier Petru kitartó művészi szorgalmáról tanúskodik, hogy a látogatás túlzsúfolt programjában képes volt ennyi ener­giát és szeretetet fordítani erre a munkára Ami a képeket illeti — azokról részletesebben talán csak majd a kiállítás alkalmából ... Érthető, jól választott város­részletek, a német vá­rosképek jellemző kivágásaival, felsőné­metországi lapályok, távolban egy ha­talmas vegyiüzem gőzöl­gő-füstölgő épületcsoportjával, szénbánya, épü­ő hajók, halász-kikötő, móló, északi ten­gerparti részlet, munkáslányok egy gyárban, Drezda rombadőlt központja, Rostock régi városrészlete — szóval érdemes lesz megnézni a kiállítást. Persze, nem puszták tematikája miatt: elsősorban Feier Petru kedvelt és becsült, leszűrődött festői kvalitásai­ért ...) — Mi érdekeset tud mondani ne­künk az emberekről, a német népet legjobban izgató kérdésekről? — Mint már említettem, a program igen zsúfolt volt és igen „szakmai”. Amit azonban mindig el kell monda­ni s amit mindenki elmond, aki Né­metországot ma megismeri: az egyesí­tés kérdése rendkívül foglalkoztatja a németeket, elsősorban a német kommu­nistákat — s ez nagy határozottságot és céltudatosságot ad nekik... A párt­tagokat — a Német Szocialista Egy­ségpárt tagjait — igen-igen határozott, nagy felelősségtudattal áthatott, energi­­kus és dolgos embereknek ismertem meg. A német nép mai helyzete nagy feladatot ró a kommunistákra s ez a nagy feladat, ez a harc­­erőt adó... — Egyik legmegrázóbb élményem — melyről nem is beszélek szívesen — a buchenwaldi tábor meglátogatása volt. Gépkocsivezetőnk akkor éppen egy fia­tal, tanító-diplomás német nő volt, aki a jól jövedelmező soffőrködés mellett az egyetemet végzi. Művelt, eleven in­telligenciájú fiatal asszony. Ő figyel­­meztett, amikor én felvetettem a tábor meglátogatásának gondolatát: Felké­szültünk-e lelkileg erre az élményre?... Csak a látogatás befejezése után ér­tettem meg a figyelmeztetését... A tá­bort már sokan leírták, nincs mit hoz­zátennem ... Legfennebb annyit, hogy feltűnt nekem a Buchenwaldban mel­lénk osztott kísérő ... Nem a­rra beszélt, ahogy a múzeumok betanított kísérői szoktak ... Egészen máskép ... Megrázó és megreszkettető volt mind­az, amit mondott a sokezer lengyelről, franciáról, olaszról, görögről, zsidóról, hollandról, oroszról, akit itt végeztek ki, s arról — amit addig nem tudtam — hogy román antifasisztákat is gyil­koltak meg ebben a táborban, az ő emléküket őrzi itt a többi mellett a ro­mán zászló ... Megtudtam: nem beta­nított kísérő, hanem egyike a haláltá­bor túlélőinek. Megkértem, engedje meg, hogy lerajzoljam. Karl Straup meglátogatott a szállodában, ott ké­szült, sietve, a portréba... Megjegyzem, érdekes volt tapasztal­­ni, hogy a német nép zöme — úgy lát­tam — tisztában van a fasizmus elkö­vette bűnök súlyával. Drezdában, a vil­lamoson ismerkedtem meg egy öreg bá­csival, a nagy, drezdai bombázás túlélő­jével. Leírta nekem azokat a perceket, amikor a lángragyúlt emberek az El­bába vetették magukat , s az Elba is lángolt, lángolt a foszfortól...! S mi volt az öreg egyik fő megjegyzése minderről? „Szelet vetettünk, vihart arattunk” — mondotta. S azután ar­ról beszélt, hogy a német népnek mi­lyen felelőssége van most a béke vé­­delmezésében... Sok mindenről szólhatnék még. De csak most érkeztem haza, följegyzései­met rendezem, naplómat készítem ... A legfontosabbat, remélem, úgyis a ké­peimmel mondom el. A festmény, az az én igazi útibeszámolóm ... ZALÁNI JÁNOS

Next