Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1957-09-12 / 37. szám

TENGERPARTI KÉPESLAP LÁTNI SZERETNÉD a várost? Ha Budapesten vagy, a Gellérthegyre baktatsz, Sztál­in városban felballagsz a Cenkre, Konstancán azonban nincse­nek sem hegyek, sem dombok. Hogy mégis átfogó képet kapjál a városról, felmászol valamelyik török mecset for­­mába. Legajánlatosabb a postához kö­zel eső mecsetet meglátogatnod. A pap az ajtóban fogad, és a mecse­tet ábrázoló levelezőlapra arab írás­sal néhány sort ró. Miután Allah helyi képviselőjének áldását így elnyerted, elindulsz a csigalépcsőkön felfelé. A mecsetet, akárcsak Kolozsvárt a Szent Mihály templomot, tataroznák s így nem veheted alaposabban szemügyre, de rövidesen kárpótol ezért az elébed táruló látvány. Felértél a torony körbefutó peremére. Innen közölte régebben a müezzin az igazhitűekkel a pontos időt. Ezt ma is megtehetné, mert sem villanyóra, sem más nyilvános időjelző berendezés nin­csen a városban. A város képe szemet gyönyörködtető. Előtted terül el a tengerparti sétány, a „faleză“, zöld pázsitszegélyével, szürke aszfaltútjaival, magas, karcsú, három­­karú villanyoszlopaival és a fehér, mél­tán híres kaszinóval. Jobbkézre tőled: a kikötő. Rakpartok, daruk, külön vasútvonalakon tolató mozdonyok, a sima utakon siető teher­autók, bent a vízben különböző színű és nagyságú hajók, közöttük a román kereskedelmi flotta büszkesége, a Tran­silvania gőzös, s a vaskorlátos lépcső, melyen le-fel sietnek a kikötői dolgozók százai. Balkézre a strand, vízbe nyúló,­ hos­­­szú gáttal, homokjával és nyüzsgő em­­bertömegével. Ez van előtted, jobbra és balra. Fö­lötted az ég és mindenütt: a tenger. Azért bármerre is néznél, feléd kéklik, zöldell, sötétlik, hol nyugtalanító fehér­­tarajú hullámokkal tarkítva, hol sima­­tükrű, csendes vizű tóként, a ki­ tudja­­miért Fekete-tenger. Hirtelen megérzed, antikus, hogy bárki mondotta volna: a vízbe nyúló félszigeten vagy, ahol min­dennek megvan a maga helye a sé­tánynak, strandnak, kikötőnek. Még hátranézel, szemügyre veszed Ovi­dius Naso szobrát és terét s mögötte, messze hátul a vasút­állomás pöfékelő mozdonyainak fekete füstcsíkjait, majd búcsúpillantást vetve a központra, l­e­­szállsz a földszintre. HA GYERMEKKORI EMLÉKEID alapján azt várod, hogy a cirkusz hir­­detőtábláját méltóságteljes, kimért lé­pésű teve vigye, avagy fürge poniló — csalódni fogsz. Ne feledd: 1957-et írunk s Konstancán vagy. Tevét nem látsz hát, legfeljebb a strandon. Ott is — kartonból. Nyakába ül a kisgyermek s kattan a fényképezőgép. A cirkusz hir­detését pedig gépkocsi-vontatta körbé viszi. Érdeklődésedet felkelti a motori­zál, cirkusz, elmégy és megnézed az előadást Az egyetlen „erőművész“, akit alkal­mad van látni, egy rendkívül ügyesen egyensúlyozó biciklista, aki mellékesen dobos is a zenekarban. S a többiek? A légtornászol; helyett az izgalmasan szo­morú román dalokat éneklő L. Cioba­­nu-t nézed, s közben a román folklór rendkívüli gazdagságában gyönyörköd­hetsz, — a törökös ízű olténiai „Geam­­paralele“-től az avasi (avaşi) hegyi dalok semmihez sem hasonlítható, a lé­lek legmélyéről fakadó rajongásáig; bű­vészmutatványok helyett pedig a rádió­ból már ismert Maria Tanasén csodál­kozol az összes nézőkkel együtt: hogyan is tud egy magastermetű, csinos nő ilyen rekedten mély hangokat előterem­teni torkából. S a hangok szállnak, megremegtetnek, megbűvölnek, s m­i­­dent elfeledsz. Előadás végeztével azonban észre kell venned, hogy a Konstancán tartózkodó több ezer nya­raló s a „benszülöttek" egyesült ér­deklődése sem volt képes megtölteni a cirkuszt. A jelenség legalább is furcsa, figyelembe véve a műsor magas színvo­nalát. Ezért megkérdem a cirkusz artis­táit, mit szólnak mindehhez? Nem az a baj — kapom a választ —, hogy a műsor nem kimondottan „cir­­kuszi", hanem inkább varieté műsor. Azt sem lehet állítani, hogy itt nem szeretik a cirkuszt. Az igazság az, hogy a konstancai közönséget igen el­kényeztették a konkurrensek. Nem is a bukaresti premierekkel egyidőben új műsort vetítő 7 mozira és 2 nyári kert­­helyiségre kell gondolni. Még csak a színházakra sem, pedig az Állami Szín­ház és a Tengerészek Színházának új, nyári premierjei is elég közönséget vonzanak, s most alakul a harmadik állandó konstancai együttes, a Zenés Színház is. Amikor ,,konkurensekről“ van szó, akkor ez alatt a nyár folyamán néhány napra ide ránduló együttesek értendők. Szinte naponta más színház, más darabbal látogat ide, sőt néha egy­szerre kettő is kirándul a konstancai tengerpartra. MIT TEHET A CIRKUSZ ilyen kö­rülmények között? Míg Nagyváradon például három hétig ment nagy sikerrel egy-egy műsoruk, itt tíz naponként új programot hirdetnek, s még ez sem vonz telt házat. A megoldás: tovább menni. Nemsokára el is indulnak Că­­lăraşi­ba. Hogy ott jobb lesz-e? Min­den bizonnyal. Az ilyen kisvárosokban, ahová nem látogatnak el a turnézó tár­sulatok, az évente egyszer érkező cir­kusz jelenti a fő attrakciót, a szenzá­ciót. Mutassuk ki magunkat — mond­ák a kisvárosiak, és kétszer,­­sőt három­szor is megnézik ugyanazt a műsort. Számítni lehet ezenkívül a călăraşi ki­rakó vásáron mindenfelől összegyűlt közönségre is. A Franzini-cirkusz tagjaival beszél­getve felmerült a tengerparti színházi, illetve művészeti ünnepségek eszméje is. A csehek Karlovy Vary-ban évente filmversenyt, a jugoszlávok Dubrovnik­­ban művészeti fesztivált rendeznek. Mi­ért ne válhatna Konstanca a nemzetközi művészeti életben­ éppen úgy fogalom­má, mint Dubrovnik vagy Karlovy Vary? Miért ne lehetne nyaranként Konstancán rendezni nemzeti, vagy nemzetközi színházi fesztivált? A bel­földi együttesek amúgy is ide jönnek minden nyáron, e turnékat legfeljebb szervezettebbé kell tenni. S annak sem lehetne sok akadálya, hogy külföldi együtteseket is meghívjunk, kezdetben legalább a szomszédos, baráti államok­ból. VALAMIKOR RÉGEN, hat éve is van tán, Belényesen nyaraltam egy IMSz-táborban. Több nép fiai gyűltek itt össze, most hirtelen román, magyar, német, ukrán szerb, bolgár, szlovák, orosz nevek és a hozzájuk tartozó ar­cok villannak fel emlékezetemben. Mégis a legnagyobb tetszést nem ők, a többségben lévők, hanem két dobrud­­zsai fiú aratta: Mehmet Kemal el Din és Omer Benjamin. Mehmet magas ter­metű, sovány, magashomlokú, Illyés Gyulára emlékeztető nagykoponyájú fiú volt akkoriban, Omer Benjamin pedig alacsony, kövérkés. Mégis az ellentétet, mint ők mondták, nem a testforma kü­lönbözősége alkotta, hanem szemük szí­ne. Mehmet zöldszemű, Omer barnasze­mű volt. Emiatt az első napokban nehez­teltek is egymásra, de aztán összemele­­gedtek s barátokként té­rek haza. A kezdeti idegenkedő magatartást, emlék­szem, mindnyájan kissé furcsáltuk. Csak az elválás előtti napon világosodott meg előttünk az ellentét igazi oka. A törökök többségükben zöld, a tatárok pedig barnaszeműek — magyarázták. Évszázadokon keresztül, a török meg­szállás és kulturális „fölény“, miatt, a tatárok török befolyás alatt é­lek. Aki közülük tanult, a török vezetésű egyházi iskolába, a „medreszé"-be járt. A ta­tárok állattenyésztők és földművesek voltak, míg a kereskedők a törökök kö­zül kerültek ki. És mind a két nép urai mesterségesen is szították a török-tatár ellentétet! Ezen töprengtem, s első dolgom volt megtekinteni a dolgok mai állását. Az iskolák államosítása után különválasz­tották a török és tatár oktatást. Ma tö­rök és tatár líceum és görög hétosztá­­lyos iskola működik Konstancán. Eddig minden rendben is lenne. A baj ott kez­dődik, hogy ilyen kisszámú (néhánysz­­évres) nemzetiség iskolaköteles fiataljai részére, már csak az alacsony pél­­dányszám, de szerkesztési nehézségek miatt is, nehéz tankönyvet kiadni. A török tankönyvek kérdését még tán könnyebb megoldani, hiszen a szomszé­dos Bulgáriában többszázezer török él, s iskolahálózatuk igen fejlett. Nehe­zebb volt azonban megoldást találni a tatár könyvek kérdésében. Végül is - helyes elgondolásból kiindulva — Ka­záriyból, a Tatár Autonóm Szovjet Köztársaság fővárosából hozattak tan­könyveket. Ekkor azonban kiderült, hogy a dobrudzsai tatár tájszólás nagy­mértékben különbözik a kazányitól, s ez érthető is. A XVII. század folyamán Dobrudzsában letelepült tatárok össze­köttetése már régen megszakadt mind a krími, mind a kazányi tatárokkal. S míg a dobrudzsai tatár nyelvre (vagy, ha úgy tetszik,­­tájszólásra) erősen ha­tott a török nyelv, addig a kazányi ta­tárok szókincse számos orosz eredetű szóval bővült. A két nyelv különböző irányba fejlődött, s ma az a helyzet, hogy a dobrudzsai tatár gyermekek könnyebben megértik a török könyve­ket, mint a kazányiakat. Ez azzal is magyarázható, hogy kicsi koruktól anyanyelvükön kívül beszélik a törö­köt is. Mi lenne a megoldás? Nem tu­dom. Tény, hogy számos tatár gyermek, mintsem hogy még egy nyelvet meg­tanuljon, inkább török iskolába iranko­­zik. ÉRDEKES JELENSÉGE különben a dobrudzsai társadalmi­ rétegződésnek, hogy az egyes nemzetiségek közötti ré­gebbi, szinte hagyományszámba menő munkamegosztás megszűnt. A deltai li­­povének leginkább halászok voltak, a tatárok és bolgárok a földet művelték, az örmények kávéval és cukrásztésztá­val kereskedtek, a görögök és törökök minden egyébbel. Ma már Konstancára, a többi fiatalokkal együtt, lipovén ifjai is jönnek. Én például egy postaskisas?­­­szonnyal s egy mozipénztárossal ismer­kedtem össze, s a törökök között is megtalálod a legkülönféébb foglalko­zások képviselőit: Ali Szab cipőtisztító­tól Oszmán Ibrahim jónevű orvosig. A VÁROS HANGULATA nehezen ír­ható le néhány mondatba. Pedig ahogy minden város vizének más az íze, más a hangulata is. Hogy a tengerpartra so­kat jártunk, hogy későn feküdtünk, ko­rán keltünk, ez még nem mond­ eleget, bár már megközelíti a valóságot. Konstanca varázsát ugyanis valóban a tengerparti sétányon, a ,,falozá”-n való járkálás, a Kasizmo ollasfalának nekiütődő, fel-feltornyosuló hullámok félig csodálattal, félig ábrándozással történő szemlélése és a késői záróra adja meg. Éjjel féltizenkettőkor még fagylaltozhatsz a cukrászdában, ha ked­ved tartja, és a Dobi ugr­a­ vendéglő két óráig várja, nem óhajtasz-e még egy­szer megvacsorázni? A minden üdülő­helyen tapasztalható nyugodt, ráérős hangulatot találod itt viszont a nagy­városi méretekben. Aztán egyszer csak rájössz, hogy beutalásod, időd és pén­zed véget ért s kissé szomorúan vonat­ra ülsz. Hátad mögött elmaradnak a világító­tornyok s a hullámmal szembeugró gye­rekek, az ősrégi Tomis és az ifjú Kons­tanca. Séták és élmények, béke vele­tek! BARNA IVÁN KUTYAKOMÉDIA LÉGI MUNKA S vakultan látja: ... vert ebekként hajók bicegnek ki a Deltán ... (Anavi Ádám: Ballada Ozmán szemeiről. Bánsági Üzenet). A parkban öntök és kovácsok olvasnak délelőtt, sok munkásasszony kötőtűje szeli a levegőt. (Rózsa Aliz: Ruziás, Bánsági Üzenet) Ifj. CSEH GLISZTÁV rajzai TUS! Balassi ~ három­­ezer példányban .A Magyar Klasszikusok jól is­mert, vajszínű borítólapjával a na­pokban új kötet érkezett a könyves­boltokba: Balassi Bálint összes költeményei. Amit magyar taná­rok, írók és szerkesztők már olyan régóta szorgalmaznak, és türelmet­lenül sürgetnek, úgy látszik, las­­san-lassan kezd valóra válni. A ma­gyar klasszikusokat hosszú szünet után ismét kezébe adhatjuk a tanul­­ni vágyó ifjúságnak. A kötet megp­­ántásakor azt hit­tük, hogy közép- és szakiskolás ta­nulóifjúságunk most csakugyan tö­megesen juthat hozzá első nagy klasszikusunk költem­ényeihez. An­nál nagyobb csalódást jelent szá­munkra, hogy a Balassi-kötet csak 2000 fűzött és 1000 kötött példány­ban jelent meg 3000 Balassi-kötet, amelynek jelentős részét majd bizo­nyára a nagyobb városok szívják föl, és a falusi vagy kisvárosi is­kolák vagy kultúrotthonok könyvtá­raiba így a 2000 fűzött példánynak is csak egy kisebb része jut majd el. Mi az az 1000—2000 példány, amikor egy jelentésből tudjuk, hogy csupán a Magyar Autonóm Tarto­mányban jelenleg 912 könyvtár mű­ködik, valószínűleg az üzemi könyv­tárakon kívül? Iskoláink ezrei, ta­nulóink és tanítóságunk tízezrei igényelik a magyar klasszikusokat, — és kapnak belőlük 1000—2000 példányt. Nem a Balassi-kötet az egyetlen, amely ilyen kis példányszámban jelent meg; régi irodalmunk és fő­képpen a verseskötetek osztoznak vele ebben a sorsban. Még mosto­hábban bántak a papiroselosztásnál az őszi harmat után és a Kuruckor költészete című kiadványokkal, ame­lyek csak 1500—1500 példányban láttak napvilágot. Valamivel régeb­ben jelent meg a Haladó hagyomá­nyaink sorozatban a Mikes, vala­mint a Bacsányi-kötet, 3000—3000 példányban. Ma már alig lehet va­lamelyikhez is hozzájutni, pedig a könyvtárakat se látták el megfele­lőképpen.­­ Ezekből a számokból az tűnik ki, hogy a Haladó hagyományaink­­nak általában minden egyes kötete olyan kis példány számban jelent meg, hogy az távolról sem fedezi az iskolák szükségletét. Különöskép­pen áll ez a verses kötetekre. Ezek közül a múlt évben talán a magyar Eminescu érhette el a legnagyobb — 6000-es — példányszámot. Ma már ez sem kapható. Úgy látszik tehát, hogy klasszikus költőink ki­adásánál még nem veszik számí­tásba tanuló ifjúságunk állandóan növekvő táborát és évről-évre sza­porodó iskoláinkat. Ezért nem jut­hatnak hozzá a csak mostan léte­sülő, alakuló iskolai könyvtárak a régi magyar költészethez, klasszi­kusainkhoz, ezért marad még itt-ott szinte­ szinte eredménytelen az iro­dalomtanítás. Az említetteknél, úgy látszik, va­lamivel nagyobb papírmennyiséget lehetett biztosítani a Magyar ka­sz­­szikusok sorozat egyes köteteinek. Abban jelent meg Benedek Elek Halljátok emberek című cikkgyűjte­ménye, 4100 példányban, a Jókat­­regények egy-egy kiadása pedig el­éri a 12.000-es példányt is. Valami­vel szerencsésebb helyzetben van a Tanulók könyvtára; legutóbb Krúdy Gyula válogatott novellái 10.000 példányban jelenhettek meg, Tur­­genyev elbeszélései 6000, Sienkiewi­­czéi pedig 7000 példányban kerül­hettek forgalomba. Ezeknek a köny­veknek az olcsó ára is biztosí­that­ja azt, hogy csakugyan a tanulók ke­zébe jutnak. Méltán merül fel ezért a kifogás, hogy ebben a sorozatban olyan munkákat is­­ adnak, ame­lyek nem feltétlenül szükségesek a tanulóknak, és természetes az a kí­vánság is, hogy itt elsősorban ma­gyar irodalmi művek jelenjenek meg. De még határozottabban kell arra figyelmeztetnünk, hogy a Ba­lassi és Mikes, valamint a Jókai re­gények számára az eddigieknél jó­val nagyobb példányszámot bizto­sítanak. A tanulóifjúság részére kiadott könyvek száma és példányszáma az elmúlt öt-tíz év alatt hatalmasan megnövekedett, az iskolák igénylése azonban még nagyobb mértékben növekszik, és a tanárok most is elé­gedetlenek. Berde Zoltán legutóbb (Igaz Szó, 1957. 6. sz.) azt írta: „Sok iskolai könyvtárat láttam, ahol alig-alig volt két-három Jókai­­kötet." Pert­e a Jókai-kötetek 10— 12000-e­s példányszámban jelentek meg nálunk, és ehhez hozzá­járult még a magyarországi behozatal is. A fenti helyzetért tehát valószínűleg inkább a könyvelosztó, mint könyv­kiadásunk felel. Va­jon hova juthat el akkor egy-egy Balassi vagy Mi­­kes-kötet, hova juthat el a régi ma­gyar irodalom egy-egy fontos kiad­ványa? Van-e vajon a mai köny­vkiadás keretei között lehetőség arra, hogy ezen változtassunk? A fentiek alap­ján feltétlenül azt felelhetjük, hogy igen. Hiszen a Tanulók könyvtárá­nak aránylag elég nagy példányszá­mos kiadványai részben olyan mun­kákra estek, amelyek éppen az is­kola, az ifjúság számára nem első­­rendűen fontosak. Ha ezt a könyv­­sorozatot jobban kihasználnák, ak­kor legalább a legjobb magyar és külföldi ifjúsági regény­ek, elbeszé­lések stb. jóval nagyobb példány­­számban juthatnának el a tamilok­hoz. Ne tekintse a kiadó sem a kuruc költészet, sem Balassi vagy­ esetleg Csokonai kötetét olyan tudományos jellegű munkának,­­ amely inkább csak a tanárokat érdekli, vagy pe­­dig olyan verses kötetnek, amelyet kevesen olvasnak, hanem magyar irodalmi műveltségünk nélkülözhe­tetlen alapjainak. Akkor majd nem a könyvespolcokon sokáig porosodó munkák fognak nagy példányszám­ban megjelenni, hanem azok, ame­lyekre irodalomtanításunk és egész nevelésünk érdekében égető szük­ségünk van. A könyvelosztó közpon­tokban pedig tegyenek meg mindent azért, hogy klasszikusaink a falusi könyvtárakba is eljussanak. VITA ZSIGMOND „Vitament“ és irodalom b­ocsátassék meg nekem, hogy •L* ezt a két egymáshoz nem illő fogalmat így összeboronálom. Nem én teszem, az élet. Magam se hit­tem volna, ha legutóbb a segesvári könyvtárban meg nem győződöm róla. Amikor ugyanis megkérdez­tem, hogy honnan adódik az a kü­lönös könyvtári helyzet, hogy egyes művekből tíz-tizenkét példány is áll glédában, másokat meg egyáltalán nem találni, a fiatal könyvtáros így válaszolt: — Hja kérem, mi csak azt kap­juk, ami „viramentre“ is megy. Olyan könyvet, amit készpénzért eladhat a könyvkereskedő, nem bo­lond könyvtáraknak szállítani. Ebből aztán megtudtam valami nagyon lényegeset. Azt, hogy hiába fogjuk mi a könyvelosztás hibáit ostorozni, amíg a készpénzeladás előnyben lesz a „viramenttel“ szemben. Talán különös, hogy ilyen prózai és kereskedelmi fogalmakat kell irodalmunkkal kapcsolatban elő­szedni, de ezen és csakis ezen múl­ik, hogy a legnépszerűbb könyvek csak nagy ritkán jutnak el könyv­tárainkba, másrészt az is, hogy előbb-utóbb minden könyv gazdát talál. Mert amit nem vesznek meg a magánvásárlók, azon túladnak a „virament“ segítségével. A fentiek több művelődési problé­mához kapcsolódnak. Mindenekelőtt a könyvtárak kiegészítésének, könyv­­ellátásának szervezeti kérdését kel­lene egyszerűsíteni. Vannak tartomá­nyi könyvelosztók, rajoni elosztók, el­osztással. A foglalkozó könyvüzletek, sőt még a tartományi könyvtár is foglalkozik bizonyos egységek el­látásával. Túl sok a gazda, a fe­lelősség elsikkad valahol Poncius és Pilátus között. A falusi könyvtá­rak egyre panaszolják, hogy nem azt küldik, amit kérnek és nem annyit, amennyit kérnek. Mert mi­, is tudnak a szegény falusi könyv­tárosok a „virament“ és készpénz­fizetés titkairól, arról, hogy az ál­lami könyvüzletek készpénzforga­lomra törekednek, előbb napok alatt eladják a legkeresettebb portékát, aztán még fektetik az árut az üz­letekben néhány hónapig, s mikor már az új könyvek kiszorítanák az ittmaradt régit, akkor akciób­a lép falusi könyvterjesztésünk, és túlad az egészen. Ilyenkor érkeznek meg a falusi könyvtáros ámulatra a kért szépirodalmi olvasmányok helyett holmi elvonatkoztatott vagy idejét, mát, vagy csak városnak szóló nyomdatermékek nyolc,tíz példány­ban. Különben nemcsak ipari termelé­sünk, könyvelosztásunk is ismeri az évvégi hajrát. Mikor a falevelek már lehullottak, és Mikulásra ké­szülődünk, a könyvtárost figyelmez­tetik, hogy ideje kimeríteni költség­­vetési alapját. Most nyílik csak bő lehetőség túladni minden túlttám­­adottan, mert szorít az idő, azt ve­szik hát meg, ami éppen akad. A könyvelosztásnak és könyvérté­kesítésnek ez a módja, mely alap­elvként minden könyv eladhatósá­gának tételét hirdeti (ha nem kész­pénzen, hát „viramenttel“), legfőbb akadálya a reális példányszám megállapításának. Kiadóink több­nyire irodában kiszámított közép­­arányos szerint vonják meg a pél­dányszám határait; az eladási jelen­­téseket nem értékesíthetik eléggé. Márpedig könyvkiadásunk jövedel­mezősége nagymértékben és első­sorban nem a „vitamentes“ elosztá­­son múlik, hanem a könyvkereske­dői értékesítésen. Mikszáth és Arany elkerüljön falr­ra, nem múlhat könyvelési és el­számolási formákon az új ember születése, a kultúra aranyesőjének záporozása. KORDA ISTVÁN UTUNK

Next