Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1957-09-12 / 37. szám
TENGERPARTI KÉPESLAP LÁTNI SZERETNÉD a várost? Ha Budapesten vagy, a Gellérthegyre baktatsz, Sztálin városban felballagsz a Cenkre, Konstancán azonban nincsenek sem hegyek, sem dombok. Hogy mégis átfogó képet kapjál a városról, felmászol valamelyik török mecset formába. Legajánlatosabb a postához közel eső mecsetet meglátogatnod. A pap az ajtóban fogad, és a mecsetet ábrázoló levelezőlapra arab írással néhány sort ró. Miután Allah helyi képviselőjének áldását így elnyerted, elindulsz a csigalépcsőkön felfelé. A mecsetet, akárcsak Kolozsvárt a Szent Mihály templomot, tataroznák s így nem veheted alaposabban szemügyre, de rövidesen kárpótol ezért az elébed táruló látvány. Felértél a torony körbefutó peremére. Innen közölte régebben a müezzin az igazhitűekkel a pontos időt. Ezt ma is megtehetné, mert sem villanyóra, sem más nyilvános időjelző berendezés nincsen a városban. A város képe szemet gyönyörködtető. Előtted terül el a tengerparti sétány, a „faleză“, zöld pázsitszegélyével, szürke aszfaltútjaival, magas, karcsú, háromkarú villanyoszlopaival és a fehér, méltán híres kaszinóval. Jobbkézre tőled: a kikötő. Rakpartok, daruk, külön vasútvonalakon tolató mozdonyok, a sima utakon siető teherautók, bent a vízben különböző színű és nagyságú hajók, közöttük a román kereskedelmi flotta büszkesége, a Transilvania gőzös, s a vaskorlátos lépcső, melyen le-fel sietnek a kikötői dolgozók százai. Balkézre a strand, vízbe nyúló, hosszú gáttal, homokjával és nyüzsgő embertömegével. Ez van előtted, jobbra és balra. Fölötted az ég és mindenütt: a tenger. Azért bármerre is néznél, feléd kéklik, zöldell, sötétlik, hol nyugtalanító fehértarajú hullámokkal tarkítva, hol simatükrű, csendes vizű tóként, a ki tudjamiért Fekete-tenger. Hirtelen megérzed, antikus, hogy bárki mondotta volna: a vízbe nyúló félszigeten vagy, ahol mindennek megvan a maga helye a sétánynak, strandnak, kikötőnek. Még hátranézel, szemügyre veszed Ovidius Naso szobrát és terét s mögötte, messze hátul a vasútállomás pöfékelő mozdonyainak fekete füstcsíkjait, majd búcsúpillantást vetve a központra, leszállsz a földszintre. HA GYERMEKKORI EMLÉKEID alapján azt várod, hogy a cirkusz hirdetőtábláját méltóságteljes, kimért lépésű teve vigye, avagy fürge poniló — csalódni fogsz. Ne feledd: 1957-et írunk s Konstancán vagy. Tevét nem látsz hát, legfeljebb a strandon. Ott is — kartonból. Nyakába ül a kisgyermek s kattan a fényképezőgép. A cirkusz hirdetését pedig gépkocsi-vontatta körbé viszi. Érdeklődésedet felkelti a motorizál, cirkusz, elmégy és megnézed az előadást Az egyetlen „erőművész“, akit alkalmad van látni, egy rendkívül ügyesen egyensúlyozó biciklista, aki mellékesen dobos is a zenekarban. S a többiek? A légtornászol; helyett az izgalmasan szomorú román dalokat éneklő L. Ciobanu-t nézed, s közben a román folklór rendkívüli gazdagságában gyönyörködhetsz, — a törökös ízű olténiai „Geamparalele“-től az avasi (avaşi) hegyi dalok semmihez sem hasonlítható, a lélek legmélyéről fakadó rajongásáig; bűvészmutatványok helyett pedig a rádióból már ismert Maria Tanasén csodálkozol az összes nézőkkel együtt: hogyan is tud egy magastermetű, csinos nő ilyen rekedten mély hangokat előteremteni torkából. S a hangok szállnak, megremegtetnek, megbűvölnek, s mident elfeledsz. Előadás végeztével azonban észre kell venned, hogy a Konstancán tartózkodó több ezer nyaraló s a „benszülöttek" egyesült érdeklődése sem volt képes megtölteni a cirkuszt. A jelenség legalább is furcsa, figyelembe véve a műsor magas színvonalát. Ezért megkérdem a cirkusz artistáit, mit szólnak mindehhez? Nem az a baj — kapom a választ —, hogy a műsor nem kimondottan „cirkuszi", hanem inkább varieté műsor. Azt sem lehet állítani, hogy itt nem szeretik a cirkuszt. Az igazság az, hogy a konstancai közönséget igen elkényeztették a konkurrensek. Nem is a bukaresti premierekkel egyidőben új műsort vetítő 7 mozira és 2 nyári kerthelyiségre kell gondolni. Még csak a színházakra sem, pedig az Állami Színház és a Tengerészek Színházának új, nyári premierjei is elég közönséget vonzanak, s most alakul a harmadik állandó konstancai együttes, a Zenés Színház is. Amikor ,,konkurensekről“ van szó, akkor ez alatt a nyár folyamán néhány napra ide ránduló együttesek értendők. Szinte naponta más színház, más darabbal látogat ide, sőt néha egyszerre kettő is kirándul a konstancai tengerpartra. MIT TEHET A CIRKUSZ ilyen körülmények között? Míg Nagyváradon például három hétig ment nagy sikerrel egy-egy műsoruk, itt tíz naponként új programot hirdetnek, s még ez sem vonz telt házat. A megoldás: tovább menni. Nemsokára el is indulnak Călăraşiba. Hogy ott jobb lesz-e? Minden bizonnyal. Az ilyen kisvárosokban, ahová nem látogatnak el a turnézó társulatok, az évente egyszer érkező cirkusz jelenti a fő attrakciót, a szenzációt. Mutassuk ki magunkat — mondák a kisvárosiak, és kétszer,sőt háromszor is megnézik ugyanazt a műsort. Számítni lehet ezenkívül a călăraşi kirakó vásáron mindenfelől összegyűlt közönségre is. A Franzini-cirkusz tagjaival beszélgetve felmerült a tengerparti színházi, illetve művészeti ünnepségek eszméje is. A csehek Karlovy Vary-ban évente filmversenyt, a jugoszlávok Dubrovnikban művészeti fesztivált rendeznek. Miért ne válhatna Konstanca a nemzetközi művészeti életben éppen úgy fogalommá, mint Dubrovnik vagy Karlovy Vary? Miért ne lehetne nyaranként Konstancán rendezni nemzeti, vagy nemzetközi színházi fesztivált? A belföldi együttesek amúgy is ide jönnek minden nyáron, e turnékat legfeljebb szervezettebbé kell tenni. S annak sem lehetne sok akadálya, hogy külföldi együtteseket is meghívjunk, kezdetben legalább a szomszédos, baráti államokból. VALAMIKOR RÉGEN, hat éve is van tán, Belényesen nyaraltam egy IMSz-táborban. Több nép fiai gyűltek itt össze, most hirtelen román, magyar, német, ukrán szerb, bolgár, szlovák, orosz nevek és a hozzájuk tartozó arcok villannak fel emlékezetemben. Mégis a legnagyobb tetszést nem ők, a többségben lévők, hanem két dobrudzsai fiú aratta: Mehmet Kemal el Din és Omer Benjamin. Mehmet magas termetű, sovány, magashomlokú, Illyés Gyulára emlékeztető nagykoponyájú fiú volt akkoriban, Omer Benjamin pedig alacsony, kövérkés. Mégis az ellentétet, mint ők mondták, nem a testforma különbözősége alkotta, hanem szemük színe. Mehmet zöldszemű, Omer barnaszemű volt. Emiatt az első napokban nehezteltek is egymásra, de aztán összemelegedtek s barátokként térek haza. A kezdeti idegenkedő magatartást, emlékszem, mindnyájan kissé furcsáltuk. Csak az elválás előtti napon világosodott meg előttünk az ellentét igazi oka. A törökök többségükben zöld, a tatárok pedig barnaszeműek — magyarázták. Évszázadokon keresztül, a török megszállás és kulturális „fölény“, miatt, a tatárok török befolyás alatt élek. Aki közülük tanult, a török vezetésű egyházi iskolába, a „medreszé"-be járt. A tatárok állattenyésztők és földművesek voltak, míg a kereskedők a törökök közül kerültek ki. És mind a két nép urai mesterségesen is szították a török-tatár ellentétet! Ezen töprengtem, s első dolgom volt megtekinteni a dolgok mai állását. Az iskolák államosítása után különválasztották a török és tatár oktatást. Ma török és tatár líceum és görög hétosztályos iskola működik Konstancán. Eddig minden rendben is lenne. A baj ott kezdődik, hogy ilyen kisszámú (néhányszévres) nemzetiség iskolaköteles fiataljai részére, már csak az alacsony példányszám, de szerkesztési nehézségek miatt is, nehéz tankönyvet kiadni. A török tankönyvek kérdését még tán könnyebb megoldani, hiszen a szomszédos Bulgáriában többszázezer török él, s iskolahálózatuk igen fejlett. Nehezebb volt azonban megoldást találni a tatár könyvek kérdésében. Végül is - helyes elgondolásból kiindulva — Kazáriyból, a Tatár Autonóm Szovjet Köztársaság fővárosából hozattak tankönyveket. Ekkor azonban kiderült, hogy a dobrudzsai tatár tájszólás nagymértékben különbözik a kazányitól, s ez érthető is. A XVII. század folyamán Dobrudzsában letelepült tatárok összeköttetése már régen megszakadt mind a krími, mind a kazányi tatárokkal. S míg a dobrudzsai tatár nyelvre (vagy, ha úgy tetszik,tájszólásra) erősen hatott a török nyelv, addig a kazányi tatárok szókincse számos orosz eredetű szóval bővült. A két nyelv különböző irányba fejlődött, s ma az a helyzet, hogy a dobrudzsai tatár gyermekek könnyebben megértik a török könyveket, mint a kazányiakat. Ez azzal is magyarázható, hogy kicsi koruktól anyanyelvükön kívül beszélik a törököt is. Mi lenne a megoldás? Nem tudom. Tény, hogy számos tatár gyermek, mintsem hogy még egy nyelvet megtanuljon, inkább török iskolába irankozik. ÉRDEKES JELENSÉGE különben a dobrudzsai társadalmi rétegződésnek, hogy az egyes nemzetiségek közötti régebbi, szinte hagyományszámba menő munkamegosztás megszűnt. A deltai lipovének leginkább halászok voltak, a tatárok és bolgárok a földet művelték, az örmények kávéval és cukrásztésztával kereskedtek, a görögök és törökök minden egyébbel. Ma már Konstancára, a többi fiatalokkal együtt, lipovén ifjai is jönnek. Én például egy postaskisas?szonnyal s egy mozipénztárossal ismerkedtem össze, s a törökök között is megtalálod a legkülönféébb foglalkozások képviselőit: Ali Szab cipőtisztítótól Oszmán Ibrahim jónevű orvosig. A VÁROS HANGULATA nehezen írható le néhány mondatba. Pedig ahogy minden város vizének más az íze, más a hangulata is. Hogy a tengerpartra sokat jártunk, hogy későn feküdtünk, korán keltünk, ez még nem mond eleget, bár már megközelíti a valóságot. Konstanca varázsát ugyanis valóban a tengerparti sétányon, a ,,falozá”-n való járkálás, a Kasizmo ollasfalának nekiütődő, fel-feltornyosuló hullámok félig csodálattal, félig ábrándozással történő szemlélése és a késői záróra adja meg. Éjjel féltizenkettőkor még fagylaltozhatsz a cukrászdában, ha kedved tartja, és a Dobi ugra vendéglő két óráig várja, nem óhajtasz-e még egyszer megvacsorázni? A minden üdülőhelyen tapasztalható nyugodt, ráérős hangulatot találod itt viszont a nagyvárosi méretekben. Aztán egyszer csak rájössz, hogy beutalásod, időd és pénzed véget ért s kissé szomorúan vonatra ülsz. Hátad mögött elmaradnak a világítótornyok s a hullámmal szembeugró gyerekek, az ősrégi Tomis és az ifjú Konstanca. Séták és élmények, béke veletek! BARNA IVÁN KUTYAKOMÉDIA LÉGI MUNKA S vakultan látja: ... vert ebekként hajók bicegnek ki a Deltán ... (Anavi Ádám: Ballada Ozmán szemeiről. Bánsági Üzenet). A parkban öntök és kovácsok olvasnak délelőtt, sok munkásasszony kötőtűje szeli a levegőt. (Rózsa Aliz: Ruziás, Bánsági Üzenet) Ifj. CSEH GLISZTÁV rajzai TUS! Balassi ~ háromezer példányban .A Magyar Klasszikusok jól ismert, vajszínű borítólapjával a napokban új kötet érkezett a könyvesboltokba: Balassi Bálint összes költeményei. Amit magyar tanárok, írók és szerkesztők már olyan régóta szorgalmaznak, és türelmetlenül sürgetnek, úgy látszik, lassan-lassan kezd valóra válni. A magyar klasszikusokat hosszú szünet után ismét kezébe adhatjuk a tanulni vágyó ifjúságnak. A kötet megpántásakor azt hittük, hogy közép- és szakiskolás tanulóifjúságunk most csakugyan tömegesen juthat hozzá első nagy klasszikusunk költeményeihez. Annál nagyobb csalódást jelent számunkra, hogy a Balassi-kötet csak 2000 fűzött és 1000 kötött példányban jelent meg 3000 Balassi-kötet, amelynek jelentős részét majd bizonyára a nagyobb városok szívják föl, és a falusi vagy kisvárosi iskolák vagy kultúrotthonok könyvtáraiba így a 2000 fűzött példánynak is csak egy kisebb része jut majd el. Mi az az 1000—2000 példány, amikor egy jelentésből tudjuk, hogy csupán a Magyar Autonóm Tartományban jelenleg 912 könyvtár működik, valószínűleg az üzemi könyvtárakon kívül? Iskoláink ezrei, tanulóink és tanítóságunk tízezrei igényelik a magyar klasszikusokat, — és kapnak belőlük 1000—2000 példányt. Nem a Balassi-kötet az egyetlen, amely ilyen kis példányszámban jelent meg; régi irodalmunk és főképpen a verseskötetek osztoznak vele ebben a sorsban. Még mostohábban bántak a papiroselosztásnál az őszi harmat után és a Kuruckor költészete című kiadványokkal, amelyek csak 1500—1500 példányban láttak napvilágot. Valamivel régebben jelent meg a Haladó hagyományaink sorozatban a Mikes, valamint a Bacsányi-kötet, 3000—3000 példányban. Ma már alig lehet valamelyikhez is hozzájutni, pedig a könyvtárakat se látták el megfelelőképpen. Ezekből a számokból az tűnik ki, hogy a Haladó hagyományainknak általában minden egyes kötete olyan kis példány számban jelent meg, hogy az távolról sem fedezi az iskolák szükségletét. Különösképpen áll ez a verses kötetekre. Ezek közül a múlt évben talán a magyar Eminescu érhette el a legnagyobb — 6000-es — példányszámot. Ma már ez sem kapható. Úgy látszik tehát, hogy klasszikus költőink kiadásánál még nem veszik számításba tanuló ifjúságunk állandóan növekvő táborát és évről-évre szaporodó iskoláinkat. Ezért nem juthatnak hozzá a csak mostan létesülő, alakuló iskolai könyvtárak a régi magyar költészethez, klasszikusainkhoz, ezért marad még itt-ott szinte szinte eredménytelen az irodalomtanítás. Az említetteknél, úgy látszik, valamivel nagyobb papírmennyiséget lehetett biztosítani a Magyar kaszszikusok sorozat egyes köteteinek. Abban jelent meg Benedek Elek Halljátok emberek című cikkgyűjteménye, 4100 példányban, a Jókatregények egy-egy kiadása pedig eléri a 12.000-es példányt is. Valamivel szerencsésebb helyzetben van a Tanulók könyvtára; legutóbb Krúdy Gyula válogatott novellái 10.000 példányban jelenhettek meg, Turgenyev elbeszélései 6000, Sienkiewiczéi pedig 7000 példányban kerülhettek forgalomba. Ezeknek a könyveknek az olcsó ára is biztosíthatja azt, hogy csakugyan a tanulók kezébe jutnak. Méltán merül fel ezért a kifogás, hogy ebben a sorozatban olyan munkákat is adnak, amelyek nem feltétlenül szükségesek a tanulóknak, és természetes az a kívánság is, hogy itt elsősorban magyar irodalmi művek jelenjenek meg. De még határozottabban kell arra figyelmeztetnünk, hogy a Balassi és Mikes, valamint a Jókai regények számára az eddigieknél jóval nagyobb példányszámot biztosítanak. A tanulóifjúság részére kiadott könyvek száma és példányszáma az elmúlt öt-tíz év alatt hatalmasan megnövekedett, az iskolák igénylése azonban még nagyobb mértékben növekszik, és a tanárok most is elégedetlenek. Berde Zoltán legutóbb (Igaz Szó, 1957. 6. sz.) azt írta: „Sok iskolai könyvtárat láttam, ahol alig-alig volt két-három Jókaikötet." Perte a Jókai-kötetek 10— 12000-es példányszámban jelentek meg nálunk, és ehhez hozzájárult még a magyarországi behozatal is. A fenti helyzetért tehát valószínűleg inkább a könyvelosztó, mint könyvkiadásunk felel. Vajon hova juthat el akkor egy-egy Balassi vagy Mikes-kötet, hova juthat el a régi magyar irodalom egy-egy fontos kiadványa? Van-e vajon a mai könyvkiadás keretei között lehetőség arra, hogy ezen változtassunk? A fentiek alapján feltétlenül azt felelhetjük, hogy igen. Hiszen a Tanulók könyvtárának aránylag elég nagy példányszámos kiadványai részben olyan munkákra estek, amelyek éppen az iskola, az ifjúság számára nem elsőrendűen fontosak. Ha ezt a könyvsorozatot jobban kihasználnák, akkor legalább a legjobb magyar és külföldi ifjúsági regények, elbeszélések stb. jóval nagyobb példányszámban juthatnának el a tamilokhoz. Ne tekintse a kiadó sem a kuruc költészet, sem Balassi vagy esetleg Csokonai kötetét olyan tudományos jellegű munkának, amely inkább csak a tanárokat érdekli, vagy pedig olyan verses kötetnek, amelyet kevesen olvasnak, hanem magyar irodalmi műveltségünk nélkülözhetetlen alapjainak. Akkor majd nem a könyvespolcokon sokáig porosodó munkák fognak nagy példányszámban megjelenni, hanem azok, amelyekre irodalomtanításunk és egész nevelésünk érdekében égető szükségünk van. A könyvelosztó központokban pedig tegyenek meg mindent azért, hogy klasszikusaink a falusi könyvtárakba is eljussanak. VITA ZSIGMOND „Vitament“ és irodalom bocsátassék meg nekem, hogy •L* ezt a két egymáshoz nem illő fogalmat így összeboronálom. Nem én teszem, az élet. Magam se hittem volna, ha legutóbb a segesvári könyvtárban meg nem győződöm róla. Amikor ugyanis megkérdeztem, hogy honnan adódik az a különös könyvtári helyzet, hogy egyes művekből tíz-tizenkét példány is áll glédában, másokat meg egyáltalán nem találni, a fiatal könyvtáros így válaszolt: — Hja kérem, mi csak azt kapjuk, ami „viramentre“ is megy. Olyan könyvet, amit készpénzért eladhat a könyvkereskedő, nem bolond könyvtáraknak szállítani. Ebből aztán megtudtam valami nagyon lényegeset. Azt, hogy hiába fogjuk mi a könyvelosztás hibáit ostorozni, amíg a készpénzeladás előnyben lesz a „viramenttel“ szemben. Talán különös, hogy ilyen prózai és kereskedelmi fogalmakat kell irodalmunkkal kapcsolatban előszedni, de ezen és csakis ezen múlik, hogy a legnépszerűbb könyvek csak nagy ritkán jutnak el könyvtárainkba, másrészt az is, hogy előbb-utóbb minden könyv gazdát talál. Mert amit nem vesznek meg a magánvásárlók, azon túladnak a „virament“ segítségével. A fentiek több művelődési problémához kapcsolódnak. Mindenekelőtt a könyvtárak kiegészítésének, könyvellátásának szervezeti kérdését kellene egyszerűsíteni. Vannak tartományi könyvelosztók, rajoni elosztók, elosztással. A foglalkozó könyvüzletek, sőt még a tartományi könyvtár is foglalkozik bizonyos egységek ellátásával. Túl sok a gazda, a felelősség elsikkad valahol Poncius és Pilátus között. A falusi könyvtárak egyre panaszolják, hogy nem azt küldik, amit kérnek és nem annyit, amennyit kérnek. Mert mi, is tudnak a szegény falusi könyvtárosok a „virament“ és készpénzfizetés titkairól, arról, hogy az állami könyvüzletek készpénzforgalomra törekednek, előbb napok alatt eladják a legkeresettebb portékát, aztán még fektetik az árut az üzletekben néhány hónapig, s mikor már az új könyvek kiszorítanák az ittmaradt régit, akkor akcióba lép falusi könyvterjesztésünk, és túlad az egészen. Ilyenkor érkeznek meg a falusi könyvtáros ámulatra a kért szépirodalmi olvasmányok helyett holmi elvonatkoztatott vagy idejét, mát, vagy csak városnak szóló nyomdatermékek nyolc,tíz példányban. Különben nemcsak ipari termelésünk, könyvelosztásunk is ismeri az évvégi hajrát. Mikor a falevelek már lehullottak, és Mikulásra készülődünk, a könyvtárost figyelmeztetik, hogy ideje kimeríteni költségvetési alapját. Most nyílik csak bő lehetőség túladni minden túlttámadottan, mert szorít az idő, azt veszik hát meg, ami éppen akad. A könyvelosztásnak és könyvértékesítésnek ez a módja, mely alapelvként minden könyv eladhatóságának tételét hirdeti (ha nem készpénzen, hát „viramenttel“), legfőbb akadálya a reális példányszám megállapításának. Kiadóink többnyire irodában kiszámított középarányos szerint vonják meg a példányszám határait; az eladási jelentéseket nem értékesíthetik eléggé. Márpedig könyvkiadásunk jövedelmezősége nagymértékben és elsősorban nem a „vitamentes“ elosztáson múlik, hanem a könyvkereskedői értékesítésen. Mikszáth és Arany elkerüljön falrra, nem múlhat könyvelési és elszámolási formákon az új ember születése, a kultúra aranyesőjének záporozása. KORDA ISTVÁN UTUNK