Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1957-10-10 / 41. szám

PUPAPEoT 62.PXIS.M_P 357 fit_v . -i K ÖnTJ !­A ■ Z B 0 fi D . o .* Dugonics vér 13 XII. ÉVFOLYAM 41. (467) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1957. OKTÓBER 10. ­­Ü­J AZ ALKOTÁS SZABADSÁGÁRÓL .A FIATAL SZÍNÉSZEK, RENDEZŐK ÉS FILMMŰVÉSZEK MOSZKVAI TALÁLKOZÓJÁN Mielőtt a moszkvai fesztiválról ha­za indultam, összegyűjtöttem és dobozba raktam az emlékbe kapott jel­vényeket és apróbb ajándékokat. Min­­denik darab egy-egy országot, távoli barátot jelent számomra. És most, ide­haza, kutatok az emlékek ezerszínű so­kaságában, szeretnék közülük legalább valamit átadni azoknak, akik nem le­hettek a fesztivál csodálatos napjai­nak részesei. Elsősorban persze a művészi, szín­házi élményekre gondolok, előadásokra, mint a Romeo és Júlia balett Ulano­­vával, a Hattyúk tava, a Boris Godu­­nov operaelőadása, az argentin szín­ház, a francia Yves Lorelle pantomim­­színháza vagy az angol Macbeth elő­adás modern jelmezekben és környezet­ben. A választás nem könnyű. De ha saját szemszögömből, a színházi ember szívével mérlegelem a dolgot, mégis találok három olyan napot, amely el­homályosította - legalábbis számomra - a Kremlben tartott karneválok vagy a leninhegyi tűzijátékok fényét. A fiatal színészek, rendezők és film­művészek három napos találkozójáról szeretnék beszélni. A világ minden tájáról összesereglett fiatal művészek egy csoportja, 1957 au­gusztus 4-én, találkozott a moszkvai újságírók házában azzal a céllal, hogy elmondják egymásnak tapasztalataikat, beszélgessenek művészi hitvallásukról és törekvéseikről. A találkozón, ame­lyet Alexandrov, a híres szovjet film­rendező nyitott meg és Borisz Cirkov vezetett, számos érdekes kérdést vetet­tek fel, végül a vita két időszerű kérdés körül kristályosodott ki. Közös és ál­landó tapasztalatcserék hiánya és szük­ségessége, szülöi köz a művészeti stílu­sok és modern irányzatok létjogosult­sága. Az állandó tapasztalatcserék szerve­zését a felszólalók, kevés kivétellel, mind helyeselték. A görög Angelottitól a szovjet Petrovig úgyszólván min­den felszólaló égetően fontosnak tar­totta, hogy a fiatal művészek rendsze­resen találkozzanak és megbeszéljék közös kérdéseiket. Megállapították, hogy a világ fiatal művészei még ma is, a huszadik század fejlett közle­kedési eszközei mellett, nagyon elszi­getelten élnek. Nem ismerik koruk leg­modernebb követelményeit és törekvé­seit. Nem ismerik a különböző nemze­tek színházainak égető problémáit, eredményeit és hiányait. A kapitalista országok küldöttei nyíltan panaszolták, hogy kormányaik hivatalos képviselői állandóan akadályokat gördítenek a szocialista országok művészeivel való kapcsolatok felvétele elé. Végül a kül­döttek közös javaslatot dolgoztak ki, melyben kérik a fesztivál vezetőségét, teremtse meg a lehetőséget, hogy a fia­tal művészek legjobbjai évenként ta­lálkozhassanak tapasztalataik kicserélé­sére és közös repertoár kialakítására. Ebben a műsortervezetben, társadalmi rendszerre való tekintet nélkül, minden ország legnemzetibb és egyben legha­ladóbb darabjai szerepelnének, melyek - akár klasszikusok, akár modernek — hűen tükrözik korunk haladó esz­méit, a nemzetek közötti béke és ba­rátság nagy gondolatát. Ezután került sor a találkozó máso­dik napirendi pontjára, hogyan érvé­nyesülnek a különböző művészi stílusok és modern törekvések a művészi al­kotásban. A kérdés, melyet úgyszólván lussén felszólaló érintett, a legforróbb, legszenvedélyesebb vitákat váltotta ki nemcsak az előadóteremben, hanem a társalgóban és a közös ebédlőasztal mellett is. A népi demokratikus országok képvi­selői beszámoltak országaik színjátszá­­sának lendületes fejlődéséről a szocia­lizmus építésének szakaszán. Beszél­tek arról a hatalmas eredményről, ame­lyet a szocialista realista színjátszás megteremtésében elértek, nem hallgat­va el azokat a küzdelmeket sem, mi­neket az individualizmus és karrieriz­mus, a fenyegető naturalizmus és a színpadi trivialitások ellen vívnak. A nyugati országok részéről a svéd Aron Justin büszkén állította, hogy ha­zá­jában olyan színházat teremtettek, amelyben­ a realizmustól a legelvontabb formalista stílusig, minden művészi irányzat érvényesül. A nyugatnémet Achim Stranisch megvádolta a népi demokratikus és a szovjet színjátszást azzal, hogy elő­térbe tolva a szocialista realizmust, helyt adott a „művészi dogmatizmusnak" és „skolasztikának". Szovjet részről Jevgenij Szimonov, a Vachtangov színház fiatal igazgatója és rendezője beszélt a szovjet színház törekvéseiről. Elméleti és gyakorlati ér­vekkel verte vissza a nyugatnémet fel­szólaló vádaskodását és bebizonyította, hogy a szocialista realizmus nem merev dogma, hanem élő, fejlődő művészi módszer, amely nem zárja ki a legmerészebb művészi megoldásokat sem. Szimonov hivatkozott — többek között — a moszkvai színházakra, me­lyek a közös és egységes eszmei alap­ról más és más formai arculatot, és különböző stílustörekvéseket tükröznek. Hivatkozott arra a tényre is, hogy a szovjet színházak műsorán állandóan szerepelnek külföldi, köztük nyugati szerzők, mint például Bertolt Brecht, Arthur Miller darabjai, melyeket a szer­­zők mondanivalójának és stílusának­ tel­jes tiszteletben tartásával hoznak szín­re. A találkozó második napján a ma­gán­viták már sokkal érdekeseb­bek voltak, mint a hivatalos felszólalá­sok. Románok, franciák, bolgárok, své­dek, argentinek és magyarok szenvedé­lyesen vitatkoztak. Szinte észrevétlenül alakult ki a központi kérdés: a szo­cialista realizmus és a többi modern művészeti módszer egymáshoz való vi­szonya. Orosz, angol és francia sza­vak röpködtek, tolmácsaink már szé­dültek, képtelenek voltak lépést tartani a vitával, és lassan ki-ki előszedte a saját hézagos idegennyelv-tudását. Nem egyszer megtörtént, hogy két ember há­rom-négy nyelven vitatkozott egyszerre. Tizenegy órakor felfüggesztették a vitát és közölték, hogy a Majakovszkij színház főrendezője, Ohlopkov és a színház művészi együttese baráti ta­lálkozóra hív meg bennünket, ahol rész­leteket mutatnak majd be a színház legsikerültebb előadásaiból. Amit láttunk, rendkívül mély hatást gyakorolt mindnyájunkra, egyszerre le­kötötte, sőt eldöntötte a két csoport közötti parázs vitát. A találkozón, és később a Ma­jakovszkij-színház többi előadásán, a gyakorlatban bizonyoso­dott be, hogy a szocialista- realista színjátszás formai lehetőségei korlátla­nok. A világifjúság fiatal művész-küldött­ségének fogadtatása a Majakovszkij színházban felejthetetlen élmény volt mindenki számára, nemzetiségre és po­litikai nézetekre való tekintet nélkül. A közvetlen, meleg, családias légkör, amely teljességgel nélkülözte a hivata­los fogadások merevségét, valamint Ch­lopkov főrendező, a több mint hatvan éves „fiatal" szugesztív egyénisége mindenkit lenyűgözött, nem szólva a bemutatott darab-részletekről, melyeket később természetesen az illető darabok előadásaiban is megnéztünk. Ezek az előadások szavaknál ékesebben bizonyí­­tották, egy egészségesen, szabadon fej­lődő modern színházkultúra eredmé­nyeit. Mielőtt a színház főrendezőjének ér­dekes beszédére rátérnék, néhány szót szeretnék mondani Pogogyin Arisztok­raták című darabjának előadásáról, mely — véleményem szerint—a Majakovsz­kij színház csúcsteljesítménye. Röviden a darab arról szól, hogy az októberi for­radalom idején összeszedik az orosz burzsoázia legzüllöttebb elemeit és egy táborban becsületes embereket igyekez­nek nevelni belőlük. Tolvajok, uzsorá­sok, prostituáltak, kiskereskedők, lum­penproletárok kitűnő figurái tarkítják a csoportot, amely kategorikusan meg­tagadja a munkát. A bolsevik párt ak­tivistáinak csak hosszú és rendkívül bo­nyolult nevelő­ munkával sikerül őket meggyőzni az új élet és a becsületes munka értelméről. A közönség végigkacagja az elő­adást, anélkül, hogy megfeledkeznék az ügy véres komolyságáról. Tragiko­mikus, megrázó erejű lelki konfliktu­sok, a bolsevikok leírhatatlan küzdelme az emberért adja a gondolatokban és eszmékben gazdag mondanivalót. A szí­nészi alakítások bámulatraméltóan élet­­szerűek. Arzsanov Kosztyjája, Kozireva Szonjá­ja és Orlova Ninája feledhetet­len figurák. Alakításuk szokatlan, új és ugyanakkor ízig-vérig realista. A bá­nat, az öröm vagy a dühkitörés nem az általunk megszokott színpadi formá­ban nyilvánul meg. Alakításaikat min­dig váratlan, a mi színházi sablon­jainktól eltérő gesztusok, kitörések vagy fojtott indulatszók teszik meglepővé. Mindehhez, az előadás koronájaként, fe­­ledz­etlen rendezői m­i­nt/jA­v.­­­képzelések csatlakoznak. Már maga a színpad merőben kü­lönbözik minden általam addig látott megoldástól. A darabot díszletek nél­kül, csak a legszükségesebb bútorok­kal és kellékekkel játsszák. A maszkok és a jelmezek jellemábrázoló ereje meg­lepő. A színpad olyan, mi.' ' -ig po­rond, a nézők kétfelől fogják közre, vagyis a színpad mögött is nézők ül­nek. Ohlopkov elvtárs, a darab rendezője, beszélgetéseink során ezt a színpadi megoldást a következőkkel indokolta: „A színpadnak ez a közvetlensége a régi klasszikus hagyományokon alap­szik. Amikor a nézők a színpadhoz egészen közel ültek, amikor egy-egy néző önfeledten a színpadra könyökölt, v4£y egyenesen ráült: színész és kö­zönsége között eleven kapcsolat terem­tődött. Ilyen közelségben nem lehet ha­zudni. A színész csakis az őszinte, mély színpadi átélés varázsával képes hatni. Mi — mondotta Chlopkov — eb­ben az előadásban visszanyúlunk az ősi hagyományokhoz, amikor csak jelezték a dolgokat és a nézők képzelete egé­szítette ki a sovány színpadi keretet." Az Arisztokraták előadása valóban iskolapéldája a leansia, ne egyben szo­katlanul újszerű színpadi megoldások­nak. Szeretném néhány kiragadott pél­dával bizonyítani ezt. Az előadás „generálsötéttel" kezdő­dik, majd hirtelen kigyúl egy fényszóró. Világoskék kezeslábasba bújtatott álar­cos ember, kezében gonggal (ezeset­­ben az ügyelő) jelenik meg a színen és mint a vásári kikiáltó, bejelenti a darab címét, szerzőjét, majd helyet fog­lal a látható ügyelő­asztalnál. A prosz­­ceneum páholyból bevonulnak a színé­szek. Esti világítás, vihart jelző zenei aláfestés. Több kékzubbonyos, álarcos ember jelenik meg. Száguldozva be­szórják a színészeket, majd a közön­séget fehér konfettivel, és mindenki tö­kéletesen érzi, hogy a színpadon hóvi­har van. Vagy például: a hős és a hős­nő (akik egyébiránt szerelmesek egy­másba) nagy jelenetének csúcspontján megjelenik egy álarcos ember és a hő­sök lelkiállapotát mélyen kifejező me­lódiát, szenvedélyes futamokat játszik hegedűjén, majd eltűnik. A hatás leír­hatatlan. A rendezés csúcspontja az egyik szereplő álmának megelevenítése. Az álom tartalma: hajótörés a viharos tengeren, valaki bosszúból a vízben le­szúrja az egy.­,, már fuldokló­ utas, a sebesült a partra vergődik, a vihar le­­csendesül, az álomnak vége. Mindezt Chlopkov, a rendező, díszlet nélkül, a legtel­jesebb élethűséggel oldotta meg. A megoldás technikája: néhány álar­cos ember hatalmas fekete bársonylep­let hoz be a színpadra, majd ütemesen lebegtetni kezdi. A bársonytakarón ke­rek nyílásokat vágtak. A tenger hul­lámzásának illúziója teljes. Közben a generálsötétből éles fényszórók pász­tázzák végig a hullámokat, természete­sen zenei aláfestéssel. A fekete hullám­zó lepel nyílásain időnként egy-egy szí­nész feje jelenik meg. Mezítelen kar mered az égnek. Fuldoklók hörgése, a leszúrt ember halálsikolya teszi hát­­borzongatóvá és tökéletesen hihetővé ezt a mesterien megoldott álomképet. Ilyen és ehhez hasonló megoldások­­ döbbenetes hatást váltanak ki a nézőből. Hasonlóan felejthetetlen Ma­jakovszkij Poloska és Osztrovszkij Vi­har című­ darabjának előadása. Azt hi­szem, számos hazai rendező elámulna, ha látná, hogyan labdázik a közönség és a színészek a Poloska előadásán, a második felvonás, második képének park jelenetében, vagy hogyan rohan le a poloska az utolsó felvonásban a kö­zönség közé. Szerettem volna, ha mind­nyájan érzik azt a feszült, lélegzetál­lító csendet, amely Osztrovszkij Vi­har című darabjában Katyerina nagy beismerési jelenetét fogadta. Igen, most már örülök, hogy a fesz­tivál élményei közül ezt a háromnapos művésztalálkozót ragadtam ki. úgy ér­zem, számomra ezek voltak a legérté­kesebb napok. Találkoztam az egész vi­­lággal és ma már tudom, hogy keleti és nyugati fiatal művészkollegáim hogyan gondolkoznak, mire törekszenek. Be­szélgetések és viták alapján új fogal­makat alkottam magamnak a modern színjátszásról. Most is magam előtt látom Ohlop­­kovot, a Majakovszkij színház főren­dezőjét,­ aki hatvan éves korára érte meg a színházi törekvéseinek kiteljesedé­sét és elismerését. Példája engem a fiatal rendezőt, nagy művészi alázatra, megértő türelemre és acélosabb kitar­tásra oktat. Elevenen élnek bennem felejthetetlen, fiatalos szavai: „Művésznek lenni himnusz, az em­beri élet csodálatos himnusza. A mű­vész első kötelessége, hogy behatóan tanulmányozza az életet. Mindenekfölött pedig határozott világnézettel és ön­maga által kialakított művészi felfogás­sal kell bírnia, önmagának kell el­döntenie, hogyan oldja meg művészi feladatát." Beszéde végén Chlopkov elvtárs megéljenezte a művész alkotó­szabadságát. „A lényeg mindig az — mondotta —, hogy csakis az igaz ügyért harcoljunk." * SZOMBATI GILLE OTTÓ a nagyváradi Állami Magyar Színház rendezője MNK­G ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA SZEMLÉR FERENC A­RANY UTCÁJÁBAN Bokáig is besüpped a láb ma a ragadós szalontai sárba. Mit a bivaly tapodott volt akkor, ma mélyebben hasítja a traktor. Lánc­talpának vas­nyoma fagyottan mint egy gödör széles éppen ottan, hol a meszelt kis ház mintha dőlne fedelestől-téglástól a földre. Hullong a hó, lebegve kereng föl. Sivít a szél pusztai berekből. Tavaszra jár — telet mutat mégis a sáros föld, a felleges ég is ... Én istenem! itt járt, itt a porban, ahol én is végigbandukoltam. Ha ha hullott, nap ha kelt e részre, az ő szeme ezt az eget nézte!... A ködökben most is kavarognak árny­hadai régmúlt nagy­uraknak, fellegekből most is megerednek holt könnyei szegény embereknek ... De van-e szem, mely úgy lássa, mint ő? De van-e hang, a jövőbe intő? De van-e szív marva oly sebesre, s mely a tollat mégis úgy vezesse?... Bár nem hallja, fohászkodom hozzá, hogy ereje a kezem lakozna, hogy a tollat jól vezetné néha majd száz évvel ifjabb maradéka! ... Fáj a szívem. Körül csend van. Lassan kereng a köd a néma magasban. Hó tapad lent a fagyott sarokhoz. Süvít a szél. Szép piros tavaszt hoz. / \ ~ | AZ ÚJ T­EREMTÉS \Gr agy tudósok, nagy álmodozók vágya valósult meg. Az emberiség első küldötte megérkezett a világűrbe. Az ember kezemunkájának eredményeképpen eggyel szaporodott a világegyetem holdjainak száma. ..Világot" teremtettünk. Igaz, ez az első kü­ldött még csak gépekből, szerkezetekből áll Nem is ér a tulajdonképpeni világűrbe, csak a levegő légrétegének szélére. A hold-szaporulat is csak átmeneti. Egis-két hét, hónap, vagy legfeljebb év múlva az új hold elpusztul. A teremtett „világ" pedig nincsen száz kilomé­tem. ..................... . , És mégis, világot, korszakot alkottunk. Micsoda büszkeség tölti el a tudomány, a haladás minden tiszteletéit Büszkeségünk kettős, a haladás és tudomány elválaszthatatlanságának újabb tanújelét is láttuk abban, hogy a Szovjetuniónak köszönheti az egész emberiség az első mesterséges hold felbocsátásának világtörténelmi jelentőségű napját, 1957 október 4-ét. Már az első, kisméretű mesterséges hold is fontos értesüléseket szol­gáltat a Föld alakjáról, tömegének eloszlásáról, a magas légkör sűrű­ségéről, a kozmikus sugarakról, a Nap által kibocsátott ibolyántúli és röntgen­sugarakról, a Föld ionoszférájáról stb., stb. A mesterséges holdak hozzájárulnak majd a televíziós adás megjavításához, sőt az eddigi szűk körű televíziós adók helyett világadók is létesülhetnek megfelelő műhold­­hálózat segítségével. Megfigyeléseket végezhetnek a sarkvidéki jég moz­gásáról, ork­ánok útirányáról. Az Egyesült Államok egyes szakemberei a háborús láztól fűtve — és nem utolsó sorban nagyobb állami támogatás reményében — a műhold stratég­ai jelentőségéről is kezdtek beszélni. „Az a nemzet, mely elsőnek készít űr­állomást, teljesen ellenőrizheti a Földet" — írja W. von Braun, az USA-ban élő német kutató. Bármennyire is túlzott ez a megállapítás, érthetővé teszi az amerikai hivatalos köröknek a műhold elkészítése terén kifejtett hallatlan igyekezetét. Az úri. Vanguard-terv a jövő év tava­szára irányozta elő az első amerikai 50 cm átmérőjű műhold felrepítését. Amikor a Szovjetunió bejelentette, hogy 1957 novemberéig fellövi az első szovjet mesterséges holdat, nagy sietséggel új, póttervet dolgoztak ki az USA-ban. Nem akartak belenyugodni abba, hogy a Szovjetunió megelőzze őket. Inkább csökkentették a mesterséges égitest méreteit, felszerelését, csakhogy ők legyenek az elsők. Egy teniszlabda-méretű holdacskát akartak „feldrived­ni" az égre. Még ezzel is lekéstek. Hiába próbálták lekicsinyelni a szovjet interkontinentális rakéta tudo­mányos jelentőségét. A műholdat nagyvonalaiban ugyanolyan rakéta­­szerkezettel lökték ki, mint amazt. A szovjet tudománynak a rakétatech­nika terén ez a második nagy idei diadala. Az első, szovjet emberek keze által készített mesterséges hold közben fent repül a légrétegek fölött. Rádiójeleit felfogták már eddig a Szovjet­unión kívül Angliában, Portugáliában, Svédországban, Dániában... Táv­csővel is több csillagvizsgáló megfigyelte. Elektronikus számolóberende­zések számolnak észbontó sebességgel, hogy meghatározzák pályáját. Új korszak nyílt meg hát a világtörténelemben: a világegyetem meg­hódításának kora. Eddig a világtörténelem a Földön élő ember története, földtörténet volt. Október 4. óta világegyetem-történet. Szakemberek becslése szerint tíz év sem telik el és hatalmas, tíz­ezer ember befogadására képes űrállomás fog keringeni nagy távolságban a Föld körül. Még öt év, és elindul az első exped­ció a Holdba. Mához huszonöt évre pedig a Marsra fognak érkezni a Föld első küldöttei és meggyőződnek arról, van-e élet, vagy nincs ezen a bolygótársunkon. A műhold a Geofizikai Év keretében foglalta el előkelő helyét a világ­­egyetem színpadán. A következő geofizikai év — 1982 —­ talán már a ,bolygóközi Év" büszke nevet fogja viselni. S ekkor első mesterséges égitestünket már a világűr,történelem Adámjának fogják nevezni. S ennek a történelemnek a teremtője: az EMBER. P. H. Ó - TORONY Építették őrtoronynak itten, vigyázott is hosszú évekiglen. Elfeledték, lassacskán megomladt. Nevezte is Arany ó-toronynak. Most befödték újra az utódok. Ép a lépcső, melyen lassan bolygók, termek várják lépteim mögötte — s ő, a költő lakik itt örökre. De a torony maga mégis úgy áll, mintha ellen volna a kapuknál, óvatosan, hidegen vigyázza: zászlót, kopját ellene ki rázna? Kitekintek hátra és előre apró házra, nagy rideg mezőre ... Lám, az ember erre nem is gondol, milyen messzi látni egy toronyból! S mintha ő is intene, vezetne emeletről fensőbb emeletre, hogy kinézzek s hogyha támadás van, tetejéről jókor megkiáltsam. Nehéz dolog a vigyázó dolga. Odalent már százszor könnyebb volna!... De ki küldött?... Hiszen magam jöttem! S így vigyáztak mások is előttem! Némán hágom lépcsőit hát fennebb a toronynak, vagy tán életemnek, hogy a múltra s jövőre figyeljek, míg az őrség ideje kitellett. 1957 OKI 11

Next