Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1957-10-10 / 41. szám
PUPAPEoT 62.PXIS.M_P 357 fit_v . -i K ÖnTJ !A ■ Z B 0 fi D . o .* Dugonics vér 13 XII. ÉVFOLYAM 41. (467) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1957. OKTÓBER 10. ÜJ AZ ALKOTÁS SZABADSÁGÁRÓL .A FIATAL SZÍNÉSZEK, RENDEZŐK ÉS FILMMŰVÉSZEK MOSZKVAI TALÁLKOZÓJÁN Mielőtt a moszkvai fesztiválról haza indultam, összegyűjtöttem és dobozba raktam az emlékbe kapott jelvényeket és apróbb ajándékokat. Mindenik darab egy-egy országot, távoli barátot jelent számomra. És most, idehaza, kutatok az emlékek ezerszínű sokaságában, szeretnék közülük legalább valamit átadni azoknak, akik nem lehettek a fesztivál csodálatos napjainak részesei. Elsősorban persze a művészi, színházi élményekre gondolok, előadásokra, mint a Romeo és Júlia balett Ulanovával, a Hattyúk tava, a Boris Godunov operaelőadása, az argentin színház, a francia Yves Lorelle pantomimszínháza vagy az angol Macbeth előadás modern jelmezekben és környezetben. A választás nem könnyű. De ha saját szemszögömből, a színházi ember szívével mérlegelem a dolgot, mégis találok három olyan napot, amely elhomályosította - legalábbis számomra - a Kremlben tartott karneválok vagy a leninhegyi tűzijátékok fényét. A fiatal színészek, rendezők és filmművészek három napos találkozójáról szeretnék beszélni. A világ minden tájáról összesereglett fiatal művészek egy csoportja, 1957 augusztus 4-én, találkozott a moszkvai újságírók házában azzal a céllal, hogy elmondják egymásnak tapasztalataikat, beszélgessenek művészi hitvallásukról és törekvéseikről. A találkozón, amelyet Alexandrov, a híres szovjet filmrendező nyitott meg és Borisz Cirkov vezetett, számos érdekes kérdést vetettek fel, végül a vita két időszerű kérdés körül kristályosodott ki. Közös és állandó tapasztalatcserék hiánya és szükségessége, szülöi köz a művészeti stílusok és modern irányzatok létjogosultsága. Az állandó tapasztalatcserék szervezését a felszólalók, kevés kivétellel, mind helyeselték. A görög Angelottitól a szovjet Petrovig úgyszólván minden felszólaló égetően fontosnak tartotta, hogy a fiatal művészek rendszeresen találkozzanak és megbeszéljék közös kérdéseiket. Megállapították, hogy a világ fiatal művészei még ma is, a huszadik század fejlett közlekedési eszközei mellett, nagyon elszigetelten élnek. Nem ismerik koruk legmodernebb követelményeit és törekvéseit. Nem ismerik a különböző nemzetek színházainak égető problémáit, eredményeit és hiányait. A kapitalista országok küldöttei nyíltan panaszolták, hogy kormányaik hivatalos képviselői állandóan akadályokat gördítenek a szocialista országok művészeivel való kapcsolatok felvétele elé. Végül a küldöttek közös javaslatot dolgoztak ki, melyben kérik a fesztivál vezetőségét, teremtse meg a lehetőséget, hogy a fiatal művészek legjobbjai évenként találkozhassanak tapasztalataik kicserélésére és közös repertoár kialakítására. Ebben a műsortervezetben, társadalmi rendszerre való tekintet nélkül, minden ország legnemzetibb és egyben leghaladóbb darabjai szerepelnének, melyek - akár klasszikusok, akár modernek — hűen tükrözik korunk haladó eszméit, a nemzetek közötti béke és barátság nagy gondolatát. Ezután került sor a találkozó második napirendi pontjára, hogyan érvényesülnek a különböző művészi stílusok és modern törekvések a művészi alkotásban. A kérdés, melyet úgyszólván lussén felszólaló érintett, a legforróbb, legszenvedélyesebb vitákat váltotta ki nemcsak az előadóteremben, hanem a társalgóban és a közös ebédlőasztal mellett is. A népi demokratikus országok képviselői beszámoltak országaik színjátszásának lendületes fejlődéséről a szocializmus építésének szakaszán. Beszéltek arról a hatalmas eredményről, amelyet a szocialista realista színjátszás megteremtésében elértek, nem hallgatva el azokat a küzdelmeket sem, mineket az individualizmus és karrierizmus, a fenyegető naturalizmus és a színpadi trivialitások ellen vívnak. A nyugati országok részéről a svéd Aron Justin büszkén állította, hogy hazájában olyan színházat teremtettek, amelyben a realizmustól a legelvontabb formalista stílusig, minden művészi irányzat érvényesül. A nyugatnémet Achim Stranisch megvádolta a népi demokratikus és a szovjet színjátszást azzal, hogy előtérbe tolva a szocialista realizmust, helyt adott a „művészi dogmatizmusnak" és „skolasztikának". Szovjet részről Jevgenij Szimonov, a Vachtangov színház fiatal igazgatója és rendezője beszélt a szovjet színház törekvéseiről. Elméleti és gyakorlati érvekkel verte vissza a nyugatnémet felszólaló vádaskodását és bebizonyította, hogy a szocialista realizmus nem merev dogma, hanem élő, fejlődő művészi módszer, amely nem zárja ki a legmerészebb művészi megoldásokat sem. Szimonov hivatkozott — többek között — a moszkvai színházakra, melyek a közös és egységes eszmei alapról más és más formai arculatot, és különböző stílustörekvéseket tükröznek. Hivatkozott arra a tényre is, hogy a szovjet színházak műsorán állandóan szerepelnek külföldi, köztük nyugati szerzők, mint például Bertolt Brecht, Arthur Miller darabjai, melyeket a szerzők mondanivalójának és stílusának teljes tiszteletben tartásával hoznak színre. A találkozó második napján a magánviták már sokkal érdekesebbek voltak, mint a hivatalos felszólalások. Románok, franciák, bolgárok, svédek, argentinek és magyarok szenvedélyesen vitatkoztak. Szinte észrevétlenül alakult ki a központi kérdés: a szocialista realizmus és a többi modern művészeti módszer egymáshoz való viszonya. Orosz, angol és francia szavak röpködtek, tolmácsaink már szédültek, képtelenek voltak lépést tartani a vitával, és lassan ki-ki előszedte a saját hézagos idegennyelv-tudását. Nem egyszer megtörtént, hogy két ember három-négy nyelven vitatkozott egyszerre. Tizenegy órakor felfüggesztették a vitát és közölték, hogy a Majakovszkij színház főrendezője, Ohlopkov és a színház művészi együttese baráti találkozóra hív meg bennünket, ahol részleteket mutatnak majd be a színház legsikerültebb előadásaiból. Amit láttunk, rendkívül mély hatást gyakorolt mindnyájunkra, egyszerre lekötötte, sőt eldöntötte a két csoport közötti parázs vitát. A találkozón, és később a Majakovszkij-színház többi előadásán, a gyakorlatban bizonyosodott be, hogy a szocialista- realista színjátszás formai lehetőségei korlátlanok. A világifjúság fiatal művész-küldöttségének fogadtatása a Majakovszkij színházban felejthetetlen élmény volt mindenki számára, nemzetiségre és politikai nézetekre való tekintet nélkül. A közvetlen, meleg, családias légkör, amely teljességgel nélkülözte a hivatalos fogadások merevségét, valamint Chlopkov főrendező, a több mint hatvan éves „fiatal" szugesztív egyénisége mindenkit lenyűgözött, nem szólva a bemutatott darab-részletekről, melyeket később természetesen az illető darabok előadásaiban is megnéztünk. Ezek az előadások szavaknál ékesebben bizonyították, egy egészségesen, szabadon fejlődő modern színházkultúra eredményeit. Mielőtt a színház főrendezőjének érdekes beszédére rátérnék, néhány szót szeretnék mondani Pogogyin Arisztokraták című darabjának előadásáról, mely — véleményem szerint—a Majakovszkij színház csúcsteljesítménye. Röviden a darab arról szól, hogy az októberi forradalom idején összeszedik az orosz burzsoázia legzüllöttebb elemeit és egy táborban becsületes embereket igyekeznek nevelni belőlük. Tolvajok, uzsorások, prostituáltak, kiskereskedők, lumpenproletárok kitűnő figurái tarkítják a csoportot, amely kategorikusan megtagadja a munkát. A bolsevik párt aktivistáinak csak hosszú és rendkívül bonyolult nevelő munkával sikerül őket meggyőzni az új élet és a becsületes munka értelméről. A közönség végigkacagja az előadást, anélkül, hogy megfeledkeznék az ügy véres komolyságáról. Tragikomikus, megrázó erejű lelki konfliktusok, a bolsevikok leírhatatlan küzdelme az emberért adja a gondolatokban és eszmékben gazdag mondanivalót. A színészi alakítások bámulatraméltóan életszerűek. Arzsanov Kosztyjája, Kozireva Szonjája és Orlova Ninája feledhetetlen figurák. Alakításuk szokatlan, új és ugyanakkor ízig-vérig realista. A bánat, az öröm vagy a dühkitörés nem az általunk megszokott színpadi formában nyilvánul meg. Alakításaikat mindig váratlan, a mi színházi sablonjainktól eltérő gesztusok, kitörések vagy fojtott indulatszók teszik meglepővé. Mindehhez, az előadás koronájaként, feledzetlen rendezői mint/jAv.képzelések csatlakoznak. Már maga a színpad merőben különbözik minden általam addig látott megoldástól. A darabot díszletek nélkül, csak a legszükségesebb bútorokkal és kellékekkel játsszák. A maszkok és a jelmezek jellemábrázoló ereje meglepő. A színpad olyan, mi.' ' -ig porond, a nézők kétfelől fogják közre, vagyis a színpad mögött is nézők ülnek. Ohlopkov elvtárs, a darab rendezője, beszélgetéseink során ezt a színpadi megoldást a következőkkel indokolta: „A színpadnak ez a közvetlensége a régi klasszikus hagyományokon alapszik. Amikor a nézők a színpadhoz egészen közel ültek, amikor egy-egy néző önfeledten a színpadra könyökölt, v4£y egyenesen ráült: színész és közönsége között eleven kapcsolat teremtődött. Ilyen közelségben nem lehet hazudni. A színész csakis az őszinte, mély színpadi átélés varázsával képes hatni. Mi — mondotta Chlopkov — ebben az előadásban visszanyúlunk az ősi hagyományokhoz, amikor csak jelezték a dolgokat és a nézők képzelete egészítette ki a sovány színpadi keretet." Az Arisztokraták előadása valóban iskolapéldája a leansia, ne egyben szokatlanul újszerű színpadi megoldásoknak. Szeretném néhány kiragadott példával bizonyítani ezt. Az előadás „generálsötéttel" kezdődik, majd hirtelen kigyúl egy fényszóró. Világoskék kezeslábasba bújtatott álarcos ember, kezében gonggal (ezesetben az ügyelő) jelenik meg a színen és mint a vásári kikiáltó, bejelenti a darab címét, szerzőjét, majd helyet foglal a látható ügyelőasztalnál. A proszceneum páholyból bevonulnak a színészek. Esti világítás, vihart jelző zenei aláfestés. Több kékzubbonyos, álarcos ember jelenik meg. Száguldozva beszórják a színészeket, majd a közönséget fehér konfettivel, és mindenki tökéletesen érzi, hogy a színpadon hóvihar van. Vagy például: a hős és a hősnő (akik egyébiránt szerelmesek egymásba) nagy jelenetének csúcspontján megjelenik egy álarcos ember és a hősök lelkiállapotát mélyen kifejező melódiát, szenvedélyes futamokat játszik hegedűjén, majd eltűnik. A hatás leírhatatlan. A rendezés csúcspontja az egyik szereplő álmának megelevenítése. Az álom tartalma: hajótörés a viharos tengeren, valaki bosszúból a vízben leszúrja az egy.,, már fuldokló utas, a sebesült a partra vergődik, a vihar lecsendesül, az álomnak vége. Mindezt Chlopkov, a rendező, díszlet nélkül, a legteljesebb élethűséggel oldotta meg. A megoldás technikája: néhány álarcos ember hatalmas fekete bársonyleplet hoz be a színpadra, majd ütemesen lebegtetni kezdi. A bársonytakarón kerek nyílásokat vágtak. A tenger hullámzásának illúziója teljes. Közben a generálsötétből éles fényszórók pásztázzák végig a hullámokat, természetesen zenei aláfestéssel. A fekete hullámzó lepel nyílásain időnként egy-egy színész feje jelenik meg. Mezítelen kar mered az égnek. Fuldoklók hörgése, a leszúrt ember halálsikolya teszi hátborzongatóvá és tökéletesen hihetővé ezt a mesterien megoldott álomképet. Ilyen és ehhez hasonló megoldások döbbenetes hatást váltanak ki a nézőből. Hasonlóan felejthetetlen Majakovszkij Poloska és Osztrovszkij Vihar című darabjának előadása. Azt hiszem, számos hazai rendező elámulna, ha látná, hogyan labdázik a közönség és a színészek a Poloska előadásán, a második felvonás, második képének park jelenetében, vagy hogyan rohan le a poloska az utolsó felvonásban a közönség közé. Szerettem volna, ha mindnyájan érzik azt a feszült, lélegzetállító csendet, amely Osztrovszkij Vihar című darabjában Katyerina nagy beismerési jelenetét fogadta. Igen, most már örülök, hogy a fesztivál élményei közül ezt a háromnapos művésztalálkozót ragadtam ki. úgy érzem, számomra ezek voltak a legértékesebb napok. Találkoztam az egész világgal és ma már tudom, hogy keleti és nyugati fiatal művészkollegáim hogyan gondolkoznak, mire törekszenek. Beszélgetések és viták alapján új fogalmakat alkottam magamnak a modern színjátszásról. Most is magam előtt látom Ohlopkovot, a Majakovszkij színház főrendezőjét, aki hatvan éves korára érte meg a színházi törekvéseinek kiteljesedését és elismerését. Példája engem a fiatal rendezőt, nagy művészi alázatra, megértő türelemre és acélosabb kitartásra oktat. Elevenen élnek bennem felejthetetlen, fiatalos szavai: „Művésznek lenni himnusz, az emberi élet csodálatos himnusza. A művész első kötelessége, hogy behatóan tanulmányozza az életet. Mindenekfölött pedig határozott világnézettel és önmaga által kialakított művészi felfogással kell bírnia, önmagának kell eldöntenie, hogyan oldja meg művészi feladatát." Beszéde végén Chlopkov elvtárs megéljenezte a művész alkotószabadságát. „A lényeg mindig az — mondotta —, hogy csakis az igaz ügyért harcoljunk." * SZOMBATI GILLE OTTÓ a nagyváradi Állami Magyar Színház rendezője MNKG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA SZEMLÉR FERENC ARANY UTCÁJÁBAN Bokáig is besüpped a láb ma a ragadós szalontai sárba. Mit a bivaly tapodott volt akkor, ma mélyebben hasítja a traktor. Lánctalpának vasnyoma fagyottan mint egy gödör széles éppen ottan, hol a meszelt kis ház mintha dőlne fedelestől-téglástól a földre. Hullong a hó, lebegve kereng föl. Sivít a szél pusztai berekből. Tavaszra jár — telet mutat mégis a sáros föld, a felleges ég is ... Én istenem! itt járt, itt a porban, ahol én is végigbandukoltam. Ha ha hullott, nap ha kelt e részre, az ő szeme ezt az eget nézte!... A ködökben most is kavarognak árnyhadai régmúlt nagyuraknak, fellegekből most is megerednek holt könnyei szegény embereknek ... De van-e szem, mely úgy lássa, mint ő? De van-e hang, a jövőbe intő? De van-e szív marva oly sebesre, s mely a tollat mégis úgy vezesse?... Bár nem hallja, fohászkodom hozzá, hogy ereje a kezem lakozna, hogy a tollat jól vezetné néha majd száz évvel ifjabb maradéka! ... Fáj a szívem. Körül csend van. Lassan kereng a köd a néma magasban. Hó tapad lent a fagyott sarokhoz. Süvít a szél. Szép piros tavaszt hoz. / \ ~ | AZ ÚJ TEREMTÉS \Gr agy tudósok, nagy álmodozók vágya valósult meg. Az emberiség első küldötte megérkezett a világűrbe. Az ember kezemunkájának eredményeképpen eggyel szaporodott a világegyetem holdjainak száma. ..Világot" teremtettünk. Igaz, ez az első küldött még csak gépekből, szerkezetekből áll Nem is ér a tulajdonképpeni világűrbe, csak a levegő légrétegének szélére. A hold-szaporulat is csak átmeneti. Egis-két hét, hónap, vagy legfeljebb év múlva az új hold elpusztul. A teremtett „világ" pedig nincsen száz kilométem. ..................... . , És mégis, világot, korszakot alkottunk. Micsoda büszkeség tölti el a tudomány, a haladás minden tiszteletéit Büszkeségünk kettős, a haladás és tudomány elválaszthatatlanságának újabb tanújelét is láttuk abban, hogy a Szovjetuniónak köszönheti az egész emberiség az első mesterséges hold felbocsátásának világtörténelmi jelentőségű napját, 1957 október 4-ét. Már az első, kisméretű mesterséges hold is fontos értesüléseket szolgáltat a Föld alakjáról, tömegének eloszlásáról, a magas légkör sűrűségéről, a kozmikus sugarakról, a Nap által kibocsátott ibolyántúli és röntgensugarakról, a Föld ionoszférájáról stb., stb. A mesterséges holdak hozzájárulnak majd a televíziós adás megjavításához, sőt az eddigi szűk körű televíziós adók helyett világadók is létesülhetnek megfelelő műholdhálózat segítségével. Megfigyeléseket végezhetnek a sarkvidéki jég mozgásáról, orkánok útirányáról. Az Egyesült Államok egyes szakemberei a háborús láztól fűtve — és nem utolsó sorban nagyobb állami támogatás reményében — a műhold stratégai jelentőségéről is kezdtek beszélni. „Az a nemzet, mely elsőnek készít űrállomást, teljesen ellenőrizheti a Földet" — írja W. von Braun, az USA-ban élő német kutató. Bármennyire is túlzott ez a megállapítás, érthetővé teszi az amerikai hivatalos köröknek a műhold elkészítése terén kifejtett hallatlan igyekezetét. Az úri. Vanguard-terv a jövő év tavaszára irányozta elő az első amerikai 50 cm átmérőjű műhold felrepítését. Amikor a Szovjetunió bejelentette, hogy 1957 novemberéig fellövi az első szovjet mesterséges holdat, nagy sietséggel új, póttervet dolgoztak ki az USA-ban. Nem akartak belenyugodni abba, hogy a Szovjetunió megelőzze őket. Inkább csökkentették a mesterséges égitest méreteit, felszerelését, csakhogy ők legyenek az elsők. Egy teniszlabda-méretű holdacskát akartak „feldrivedni" az égre. Még ezzel is lekéstek. Hiába próbálták lekicsinyelni a szovjet interkontinentális rakéta tudományos jelentőségét. A műholdat nagyvonalaiban ugyanolyan rakétaszerkezettel lökték ki, mint amazt. A szovjet tudománynak a rakétatechnika terén ez a második nagy idei diadala. Az első, szovjet emberek keze által készített mesterséges hold közben fent repül a légrétegek fölött. Rádiójeleit felfogták már eddig a Szovjetunión kívül Angliában, Portugáliában, Svédországban, Dániában... Távcsővel is több csillagvizsgáló megfigyelte. Elektronikus számolóberendezések számolnak észbontó sebességgel, hogy meghatározzák pályáját. Új korszak nyílt meg hát a világtörténelemben: a világegyetem meghódításának kora. Eddig a világtörténelem a Földön élő ember története, földtörténet volt. Október 4. óta világegyetem-történet. Szakemberek becslése szerint tíz év sem telik el és hatalmas, tízezer ember befogadására képes űrállomás fog keringeni nagy távolságban a Föld körül. Még öt év, és elindul az első expedció a Holdba. Mához huszonöt évre pedig a Marsra fognak érkezni a Föld első küldöttei és meggyőződnek arról, van-e élet, vagy nincs ezen a bolygótársunkon. A műhold a Geofizikai Év keretében foglalta el előkelő helyét a világegyetem színpadán. A következő geofizikai év — 1982 — talán már a ,bolygóközi Év" büszke nevet fogja viselni. S ekkor első mesterséges égitestünket már a világűr,történelem Adámjának fogják nevezni. S ennek a történelemnek a teremtője: az EMBER. P. H. Ó - TORONY Építették őrtoronynak itten, vigyázott is hosszú évekiglen. Elfeledték, lassacskán megomladt. Nevezte is Arany ó-toronynak. Most befödték újra az utódok. Ép a lépcső, melyen lassan bolygók, termek várják lépteim mögötte — s ő, a költő lakik itt örökre. De a torony maga mégis úgy áll, mintha ellen volna a kapuknál, óvatosan, hidegen vigyázza: zászlót, kopját ellene ki rázna? Kitekintek hátra és előre apró házra, nagy rideg mezőre ... Lám, az ember erre nem is gondol, milyen messzi látni egy toronyból! S mintha ő is intene, vezetne emeletről fensőbb emeletre, hogy kinézzek s hogyha támadás van, tetejéről jókor megkiáltsam. Nehéz dolog a vigyázó dolga. Odalent már százszor könnyebb volna!... De ki küldött?... Hiszen magam jöttem! S így vigyáztak mások is előttem! Némán hágom lépcsőit hát fennebb a toronynak, vagy tán életemnek, hogy a múltra s jövőre figyeljek, míg az őrség ideje kitellett. 1957 OKI 11