Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1957-11-28 / 48. szám

FOHÁSZKODÁS Múlandó rostjaim, mélyben rengő ideges sejtek — párázzátok föl magatokból, varázsos oldatotokból a gondolatok kék özönét, ózonját a világnak; testem, mely hordozol engem, csónakként, térben és időben, szavakat adsz a számra, csókot a szerelemre,­­ s színekben s hangokban nékem adtad az anyag törvényeit, segíts most engem, fiamhoz akarok szólani, légy te rejtett erőim fölfokozója, áradjon belőlem élő áram, .... hadd vezessem át hitemet háborítatlan fiamra, ki majd eljő, tégy erőssé, hangomat tedd hevessé, ........ .. . ■ hadd győzhessem meg a félszavak s csonkaságok közt imbolyogokat is, hogy mienk a kerek szó s az igazság egészen. A CSÚCSON " Itt állok, idők magasan, csúcsain a csöndnek, csavargó fellegek alatt, miként a vándor, hűvös hajnalokon, ha pihenni lankad a fűbe, és visszatekint, le a tájra, hol átkóborolt. Boldog fáradtság! Úgy járja át tagjaimat, mint érett kalászokon aranyos rezgéssel fut át a szél: megérett bennem az idő, ízekkel megrakodtam, és nem megyek üres kézzel fiam elé; néki adom a féktelen öröm dobjait — pörögtéssel néki adom a vígság cintányérjait — csattogtassa! néki adom a mosoly csöndes cselló-zengését — szeresse! S mint vadász a nehéz viadalban elejtett dúvad prémjét, agyarát, néki adom trófeáim, a zsákmányolt tegnapokat, mint leszúrt farkasokat... ÖRÖKSÉG Alá kell szállnod mélységekre, hogy megismerjed a magasságot; múltakba el kell vándorolnod, hogy napjaidban el ne tévedj; szomjúhozásban barangolnod, hogy ízleljed vizek édességét; temetned kell, hogy örvendj az újszülöttnek. Látod, gyermekem, ki eljösz, tudom, kezedben ezer mozdulat bölcsessége rejlik, homlokod mögött a gondolatok csillagai ragyognak, lábadban vándorlások vonulnak , s az én vérem ott kering majd szívedben, s a világot, mint készen kapott kazettát, kezedbe leteszem. Törvény, hogy a gyermek temeti el atyját, mint egyik hónap a másikát, s a fiú kezébe veszi apja botját, könyvei közt matat, s a tükör előtt, önnön mosolyában, keze véletlen mozdulatában, szeszélyében, szavában, meglátja őt, ki ráhagyta, gondjával s kincseivel — egyetlen néma rendeléssel — mindenét, mosolyát, önmagát. Így hagyták reám is az ősök a tegnapokat; lelkemben lelkességük, testemben törődésük, szavaimban szitkuk szisszen és áldásuk susog; lábam, ahogy az utat rója, tőlük tanulta; kezemben — ahogy a tollat tartja — ott van a kardjuk markolatja; szemem, ahogy a napsugarat színekre bontja, s fülem, ha fülel édes hangzatokra, tőlük tanulta; s mozdulatom, ahogy felveszlek Téged ölbe, lágyságát tőlük örökölte, édes fiam. Figyelj hát, nem csak a magamét hagyom rád, mint tüzet oltó parasztok kézről kézre a vedrei, mint téglát a kőművesek s bölcsességet a könyvek, úgy adjuk át . . .. szokásaink és vágyaink s hitünk eleven láncban, megszakítatlan, ezer alakban, át az időn. Ez, fiam édes, az emberiség ... OKTÓBER Itt állok, idők magasan, csaták utáni csöndben, s mint lihegő futárok a hadból, ingük alatt, szívük fölött az ütközet írott híreivel — úgy száguldanak hozzám az emlékező gondolatok. Az ég kék szálakkal szövi össze a fellegeket, mint az idő a napokat, hónapokat, mint az emlékezet, fekete rovásaival, a holtakat — egyetlen, hős csatasorba Szpártákusz óta . . . (Jer, jövendő fiam, ide, mellém, tekints vissza utamra, szemedet nem kell beárnyékolnod — keringő árnyakkal, gyász-feketékkel, sűrű sötéttel áll mögöttünk a világ.) Végtelen tereken holtak és holtak, csaták vörös szigetei sorakoznak, mint vörös fellegek a földön; nézd, csupa vert haddal vészeltük át az időt, vert hadakkal jöttünk a győzelemig, nézd, ott a völgyben, az első, fekete völgyben bányász­csapatok nyugszanak, mint szénbe örökre leszállott nagy seregek, s nézd, amott, a másik völgy, vöröslőn ásít, mint sárkány torka — Moldva parasztjai hulltak el ott, s hátrébb, nézd, az időben, Bem apó hős hada lázadt s áll még, az égre tekintve, a költő; s látod, a távol fátyolán át a vöröslő tűzglóriát? FIAMHOZ ll£2£ljPÁL VfpsCIKLUSA Ott a Dózsa széke ragyog! S távolabb, újabb és újabb lán­mlA . S ott, ami villog, nem villfiff“W az égen,3 fülben! hóhérok pallosa villan a múltak tar® szárny3* s ott, hol tán erdőt vélne szemed "'l . itt csak bitófák állnak s keresztfák erdei* - kilőtt f***4 Jel sűrűn, Látsz még a szélben, a zúgó viharb?-iltó vérvörösön meg a trvásot . a 10 Figyelj reám. ^«-fektlen? ■ • • Láttad most hadaink útját, at az id~ láttad, mint vonult vágyaival az emk» ■ . at a halálon, megszakítatlan"*8 ősi sorokban elve es halva, újjá születve újra meg újra, mint az idő S nézd, keleten, az ég peremét, ott, hol a nap a földön lángra kap, mint szalmakazal­a­t, é­s a hő­s a fagy ölelkezőn St a bírókra kel­l ott, október egyik reggelén mintha csak az egész, régi had az összes megnyomorítottak a holtak, a fölakasztottak serege gyűlt volna egybe végső és boldog ütközetbe, a phraimst­rako rabok, a költők és a koldusok, a gályapadon senyvedők, a megtörtek s a zendülők,­­ a bölcsek és az éhesek, a jobbágyok s a négerek ők törtek volna mind elő, mint egyetlen, örök erő — mintha a Néva partjain, kiáradt volna mind a kín, mintha minden matróz megett régholt, ujjongó seregek robbantak volna féktelen rohamra ott a tereken — s miénk, miénk a győzelem! ŐSZI VIHAR UTÁN Mosolyogj, fiam, itt állunk, csaták utáni csöndben, az idő csúcsain. A történelemben — mint vízbevetett kő gyűrűzése — október hullámait rengeti a szél, könnyít a messzi gálya rabján, de kósza kalózt a mélybe-ragad nézd a fuldokló kalmárokat, a császárokat, a papokat ebben az őszi viharban ... Istenek trónfosztása ez, fiam! S ha valaki, majdan, mégis istent emlegeti neked, hallgasd meg, hogyan imádkozott apád vörös liturgiát a században, melyben az ember felült a csillagokra, s a fenti tróntermet is kisajátította. MALOMNÁL PRÓBÁLTAM ki a sze­rencsémet, nem messze a szeszgyárhoz, a sodronykötéllel kifeszített fekete vas­­kémény jól látszott. Állt a malom, le volt eresztve a zúgó, a sötét cseppeket hal­­ogató öreg kerék alatt, a keringő­­ben — úgy néztem — purdé is tanyát vert —­ purdénak hívják halásznyelven a füstösszínű harcsafikat, összeszerel­tem a cseh gyártmányú „ragasztott“ botot, s bár korainak találtam a hor­gászást — a délutáni szél el se indult — vízbe vetettem a horgot. Augusztus­ban ilyenkor bódít a hőség: tompa ra­gyogás a táj, elmosódottak a tárgyak, renyhén szikrázik a rengő, a halász ar­ca felhevül, bőrén a máj folt, melyet a vízből visszaverődő fények okoznak, bizseregni kezd. Hátat fordítottam a medernek, gondoltam szunyókálok vala­meddig, és néhány lépéssel odébb, a terméskögát árnyékában kikerestem a megfelelő helyet: kicsike kis harmaton felnevelkedett pázsit szolgált fejem al­jául. Halmocskára emelték a malmot, haj­dan, így mondták, a gyulamajori cselé­dek őröltek itt búzát, most a Petőfi Sándor nevét viselő kollektív gazdaság darálója. Arról a helyről, ahova leheve­­redtem, oldalt messzire kilátni: jobbkéz­re sokhektáros d­inyeföld, egyre érzett az ananász kedveskedő illata: a diny­­nyeföld szélén a homokot elgereblyéz­ték, hogy nyoma maradjon, ha valaki netán dinnyelopásra adná a fejét. Mel­lettem, a kő gáton kívül, a lapos szal­makazat ficserélő verebek tanyahelye. Félóra múlva, elől, ahol a gázló volt, gyerekek tűntek fel, libasorban keltek át a térden a jól érő vizen és a levelét eleresztő égerfák között, az alacsony­­bozótú parton megindultak felfelé a malomhoz. Barnára sült fickók voltak, hét-tíz évesek, egyikőjükön ujjatlan, de körgalléros, ésszerűtlenül tervezett kö­tött bo­ti ing is volt, a többin csak nadrág. Egészen közel jöttek. Aki leg­elöl haladt, a szeszfőzőmester fia, Imri, bogos térdben, bogos bokában, könyök­ben is egy nagy bog, s ahol a csukló van, szintén. Aki ingben volt, csinos zöld kalap ült a fején, a kalap alól sely­mes szőke körhaj hullt homlokába. 0 vólt: Miniszter. A harmadik. Ak­i, pi­sze, ijedező szeme, vékony­ csontú keze örökké mozgott, — erről a fajtáról szok­ták volt mondani, „ha meg is hal, mind fog rugdosódni". Az utolsó és egyben a legkisebbik, arcán sértődöttséggel, le­maradva követte a többit. Ennek egy kinyúltszárú selyembugyi volt minden öltözéke. Az öbölnél, ahol föveny váltotta fel a kánikulában ájuldozó füvet, Imri be­várta a kicsit. — Béluka — mondta neki szelíd szemrehányással a hangjában. — Bé­luka, mégis jöttél? Makacs eltökéltség volt a fiúcska te­kintetében. ■— Szoktam én akkor is ide jönni, mikor nem is kétezkedtem — válaszol­ta az Imri szeme közé nézve. — Aztán nehogy az legyen, hogy mi csaltunk. — Nem vagyok én olyan ... Imri Attihoz ment, és vele szemben lekönyökölt a homokba. Béluka félrébb, a sarkára ereszkedett. Miniszter a száraz hangon pattogó füvekbe kapaszkodva felmászott a partra. — Most kéne menni lopni, fiúk — szólt le. — Táti most háttal van. Atti összerezzent.­ ­ — Jaj, te, ne beszélj már így — mondta suttogva. — Meghallja! — Dehogy is hallja — vélekedett Miniszter, kilesve a dinnyeföldre. A Táti kopasz feje odafénylett a szal­makunyhótól. — Meghallja az — kelt az Atti párt­jára Imri —, hall az, ne félj. Miniszter visszaereszkedett a homok­ra, kedvetlenül leheveredett. — Jaj, fiúk — emelte fel a fejét Imri — majd elf­elejtem mondani, a fű­tőnk hogy megjárta ... Kijöttek füröd­ni a kis Nalácival. Muszka, a fűtőnk azt mondja: „Naláti, kéne vinni egy jó dinnyét“. „Nem lehet —, mondja a kis Naláci, — vigyázzák." „Éjfélkor jö­vünk, akkor nem vigyázzák." „Nem bá­nom." Kilesték, melyik legsarkán leg­érettebb a tábla, akkor eljöttek ... Meg­várták az éjfélt, addig nyerekedtek pénzben. „Ti mért nem alusztok, — kérdi tülök a kantinos, — mindegy k aluszik, csak ti ketten nem." ,,A fene meg aluszik mindig“ mondja Musz­ka, a fűtőnk. Pont éjfélkor kiassinta­­nak, hogy a kantinos ne vegye észre. Sötét van, sehol se világot, ugy­sbár nyáron szokott beborulva lenni, ritkán. De csak útnak eredtek... Majd kérdi Nalács csendben, hogy válasszák ki a jó dinnyét. „Meg kell kopogtatni“ azt mondja Muszka. ,,Kopogtatással lehet tudni — annek szól, az már jó." Alig mondja ki, meghasad a jelleg, látni kezdenek egy kicsit, örülnek, ha lát az ember, nem olyan borzasztó... „Ott az a fényes, kerek, kopogtasd azt, az jó lesz." Kis Nalács odaóvatoskodik, már ahogy a dinnyét lopják, megkopo­atja a nagyujjával, akkor majd hanyatvágó­­dik, úgy beleáll az ijedelem. El lehet képzelni, fiúk — a dinnye felemelke­dik, kitátja a száját, osztán csak rá­juk kiált: „Loptok, gézengúzok!" Osz­tán hát akkor már zirrl egy bot a kis Nalács hátán. Fiúk, azt se tudták mer­re induljanak. Muszka is elejti, ami az ölében van, mert Ő ugyebár már kivá­lasztott egyet. A sós’­útná­l kis Naláci­­nak muszáj leülni, összeakaszkodott a lába. Muszka odatartja neki a vedret. ..Igyál vizet, és térj magadhoz.” Na, attól magára talál. Elindulnak, de mind hátul vannak a szemeik. — Jó, hogy fűbe nem vágta őket — szólalt meg Atti. — Hát fiúk ... nem sok hiányzó­t... Annyira káromkodott, a szeszgyárig le­hetett hallani... Na ugye, honnan tud­ta volna, hogy lopni mennek, ha nem hallgatja ki. Miniszter lehervadt, hátravetett fején szemére billentette a kalapot." ELHALLGATTAK. Már-már úgy tet­szett, beleálmosodnak az izzasztó for­róságba, mikor Atti váratlanul felült. — Ki górál? — kérdezte körülhordva megütköző tekintetét. — Senki — mondta Miniszter — én löktem egy kis kút. — Nem kű volt, göringy. — Göringy, göringy. Imri is felnyitotta a szemét. Szem­öldöke fölött izzadtság gyöngyözött. — Fürödünk, fiúk? —­ kérdezte. Béluka nyomban ráállt. — Fürödünk, hát — mondta eleve­nen. L szalasztotta lába szárán a bu­­gyigót, kezével, szemérmesen elfedte meztelenségét. — Vigyázz, Béluka — szólt utána Imri — tegnap egy csúszó volt a másékon. Tötyörő rátenyerelt... Igen, fiúk, odaúszik Tötyörő a kűhöz, bele­kapaszkodik, egyszer csak érzi, valami meleg folyik végig az ujja közt. Oda­pillant, hát egy kis csúszó. Sziszeg, sziszeg, s fullánkját gonoszul öltögdi. Elrántja a kezét, akkor a csúszó lesik­­lik a vízbe. Tötyörő verni kezdi a vi­zet, majdnem belefulladt, annyira meg­­irtózott. Mintha meszelve lenne, fehéren áll ki a vízből a kerek kő. Béluka megriadva hátrafordult. — A Sáron van sok csúszó — mond­ta Miniszter, akinek egyszerre mg jött a hangja. — Menjünk a Bornyászék Ferkójával, de ott volt Istvánka is, ak­kor Bikali Laci, akkor fölös­­árai... de mások is... Egy égerfa gyökerén fek­szik egy csúszó keresztbe. Azt mondja Bornyász Ferkó: „Nézzétek csak, mi­csoda csúszó/“ „Várjatok, szólok, vá­gok egy botot." Mikor a botot félig le­vágom,­ azt kiáltják „te, van már ott három". Levágom, szaladok vele, Ferko hozzám hajol, szaporán súgja: „Te, én már nem tudom, hány van!“ Nyújtom a botot, „lépj előrébb, vágj közél" Ölet hagyjam ki, azt mondja. Akadozva mondja. Akkor megfogom a bokrot, fiú* — tizennégyet volt időm leverni, úgy járt környös­ körül a csúszó, mint mikor a hangyát megbontják. A gyerekek könnyedén megborzong­tak. Kis idő múlva Imri azt mondta: — Hát azt hallottátok, hogy járt Zsófi Gyuri a sár erdei gödörnél? — Az rég volt. — Rég, rég. Béluka már megfeledkezett a fürdés­ről.— Én nem hallottam — mondta. — Az oszt az igazi kígyótanya, a gödör — kezdte Imri feléje fordulva. — Nagy, bokros, ficsás. Zsófi Gyuri le­járt a csordával. Volt egy tehén, egy veres, fél szarvája volt neki, az sose vitte haza a tejet — a Baka bácstéké. Azt mondja öreg Baka Zsófi Gyurinak: „Vedd tudomásul, kifejed a tehenet, nem fizetem meg a pásztorpénzt" ...Jól van, kihajtja Zsófi Gyuri a csor­dát. A gödörnél hallja, a tehén mindig önget. Mint mikor hívja a hornyát. Már ő figyelni kezdte. Egyszer a ficfából ki­jött egy nagy csúszó. Vastag, de csú­nya vastag! Felcsavarodik a tehén lá­bára, a csöcsig. Zsófi Gyuri megszente: egy csúszó szopja a tehenet. Kihívták a vadőrt, annak volt Mannlicher pus­kája, az oszt meglőtte a csúszót. Fiúk, még kukán ment ki a tej belőle!... Ez volt reggel. Estére — megdöglött a te­hén is. A gyerekek elgondolkoztak. — Megjárta Zsófi Gyuri egy csúszó­sul — szólalt meg Miniszter, oldalról pillantva Imrére. — Azt mondd el. — Az tényleg rémséges — felelte Imri belemelegedve. — Alacsony kis mokány ember volt Zsófi Gyuri — foly­tatta. —, nem is hős. Az nem félt vol­na semmitől. Egyszer megint kint van a csordával, ül a fa alatt, egyszer csak kinő előtte egy vesszőkosár for­májú valami. „Ilyent ki hallott" gondolja, fogja magát, odamegy, de azért nem egészen közel. Hát mit lát: egy csomó csúszó van egymáson, mint egy vesszőkosár. Azt gondolja, ezek fújják a gyémántot. Hallotta­m, hogy a csúszók fújják habból a gyé­mántot. Mint egy tajték, olyan az, szó­val habka. Rettenetes nagy orvosság, aki megtalálja. Lemarad az az egyik csúszó farkáról. —­ Halljunk oda! A farkára fújják? — Oda. A legkisebbik farkára — ve­tetette közbe Miniszter sietve. — Fiúk, lesben áll Zsófi Gyuri, hát egy csúszó nem megérzi a szagjáról? Gurulni kezd hozzá, mint■ egy karika. Akkor az egyszer Zsófi Gyuri is megfu­tamodott. Ahogy ment, belekapott a fic­­sagalyba. Hogy hogy nem, egy kész bot akadt a kezébe. Avval osztán le­verte. — Sose gondoltam, hogy a kígyó úgy hányja magát karikába — mondta álmélkodva Atti. — A Sáron sok furcsa dolgot lát az ember — jegyezte meg Miniszter. IMRINEK FELCSILLANT A SZEME. — Na és a Sár erdő miről kapta a nevét? — kérdezte már sokkal vidá­mabb hangon. — Egy Sárika nevű kis­asszonyról!. .. Bizony fiúk, Sárika kis­asszonyról maradt a neve. Eladta aztat egy aranyekéért, négy aranyökörért és egy aranykoronáért.. . béressel. Az lett neki a hozománya.. — A menyasszony vét? — tudakoló­­zott Atti. — Menyasszony — mondta Imri. — Előbb menyasszony valaki, csak azután asszony. — Fiúk — szólalt meg Miniszter —, valamit kell csinálni vele, hogy ne le­gyen mindig menyasszony. — Tóm mit, tóm mit — elevenedett meg Béluka —, mikor Éren voltam, les­­kődtem az ablakon. Mind hozzáfordultak. — Azon az este nyári este volt — magyarázta Béluka hévvel. — Én meg­ébredtem, mert le voltam fektetve. Szólott a zene az utcában, lakodalmaz­­tak. Kifutottam, nem volt függöny, lát­szott minden jól... Körülfogják, elvi­szik a menyasszonyt külön szobába. Leültetik ügyesen — a leány sír. A szép hajfonatját kibontják, kiveszik a szalagot, a menyasszony náluk szalag­gal van. Kibontják a haját, feljebb fon­ják. Kenderfűt fonnak bele. — Minek kenderfűt, Béluka? — Hogy legyen szerencséje. Van neki egy hajtüje, amit a kovácsnál csináltat a nászasszony. Azzal felkon­­tyolják s­e kész. Akkor már menyecs­ke ... Ott már lányokba­n­ics szükség a kontyolóban, ott már asszonyok ve­szik karba. Miniszter csalódott képet vágott. — Mást nem csináltak vele? Béluka gondolkozott. — Aki hozzá hasonló — mondta — abrosszal leborítják a fejét. Még a menyasszony lábbelijét is ráadják. Előbb azt vezetik vissza. Megkérdik a vőle­gényt: vállalja, vagy nem vállalja. Van sok vőlegény, hogy becsapódik. Akkor kacagnak. Én is bemerészkedtem, volt pánkó, szilvaízes lángoló és üres po­gácsa. Nyolcszázkilencvenkét töltelék, huszonkét tyúk. A nénikémnek még a csizmasarka is ott maradt, másnap kap­ták meg. Annyit táncolt, úgy be vol­tunk rúgva utoljára, még a kutya sem ismert meg. Még reám is reám akart szökni. — Jó volt Éren, Béluka? — kérdezte Imri pártfogó hangon. — Nem volt jó. A bátyám olyan szi­gorú volt, nem engedett sehova. Unal­mas volt... Befogtam a kutyát, ráül­tem a hátára. A kutya megijedt, kisza­ladt alólam. Megindult az orrom vére De úgy ömlött, hogy bugyborékolt Folyt egy fél óráig. A f­ák elkacagták magukat. Vékony hangot hallatva Béluka is el­­vigyorodott. Homloka, orra le volt hor­zsolva. Most, hogy az arca megélén­kült, a seb körül vörös sáv kelet­kezett. — A homlokoddal mit csináltál, Bé­luka? — Ráesett a szilvaizes fazék. Megint vidáman felkacagtak. — Én is voltam falun — mondta Imri, aki nagyon szeretett beszélni. — Cicéken. Egy kis rokonfiú lakik ottan. Ott az a szokás, a fiúk csinálnak gör­be botot. Raknak tüzet a­­mezőn, vág­nak egy botot, cserefát, vagy mit, ami szálkás fa. Ami hajlik. Vagy somfát, a somfa legerősebb... A tűzbe tart­ok melegedni. Mikor perzselődött, a térdü­kön meghajlítják, gúzzsal megcsavar­ják. Gyertyánfát, vagy mit használnak gúzsnak, nem tudom. Ami nem törik. Akkor kifaragják, kicifritják, este lehet látni, jönnek új Bottal, hozzák a kezü­kön. „Készülve van már" azt mond­ják... Na de figyeljetek ide, arról vét szó, hogy fürödünk. — Fürödünk, fürödünk — pezsdül­­tek meg. Lerúgták a nadrágot, belegá­zoltak a patakba, feszülő hassal rá­feküdtek a vízre, és beúsztak. — Ide, ide fiúk — kiáltotta Minisz­ter. — Ide a pityegőbe. — Belefogó­­zott az álló malomkerékbe, olajos, bar­na arcát a cs­pegő alá tartotta. Fü­lét, szemét csiklandozva porlogtak szét arcán a hús fehér cseppek. Aztán fel­úsztak mind a zugába, hagyták, hogy a vidám­ kék ár egyenként d­rékon kapja, és magával sodorja őket, s beta­szítsa a keringőbe. Prüszkölve, kacag­va fogóttak pihenni az öreg kerékbe. A hullámzás egy időre megcsendese­dett körülöttük, ismét ragyogni kezdett egy sávon az aranyos felszín. Aztán Miniszter észrevett. — Fiúk, egy halász aluszik a gát alatt — súgta a többinek. Jobban arra fordultam. Erre mint vidrák, a víz alá buktak. Rámkacag­tak, mikor szanaszét felbukkantak. Ki­fáradva úsztak partra. Kint Miniszter ismét agitálni kezdett. — Fiúk, jöttök egy dinnyéért? Imri határozott hangon válaszolt. — Azt mondta édesapám, nehogy oda vigyen az isten, mert akkor napom nin­csen. Leült a villogó homokba, belehenger­­gőzött. Felnéztem az égre, a nap érezhetően engedett tüzéből. A csipkeszegélyű fe­hér habfelhők, amelyek mostaniig a nyu­gati égboltot díszítették, megindultak keletre. — „Itt a délutáni szelecske" — gondoltam. És lassan megfeledkez­tem a gyerekekről. HORNYÁK JÓZSEF lc£cuAU2jCHv MÓRA BERNÁT rajza — — BESZÉD AZ ISTENNEL (Epilógus) Isten, ki a hideg és magas templomok koporsójában laksz, s fejednél halotti gyertyák gőgje fénylik — palástos, püspöki isten, gyémántsüveges agg, te arcnélküli, örökké mozdulatlan, te élők között egyetlen halott — soha nem hittem benned, halott isten, örök isten, ódon könyvek tört lapjainak babonája, támolygók támasza, kishitűek hite, bárgyak biztonsága. Könyörtelen időkben nem szállt hozzád imádságom könyörületért, kegyetlenek közül nem fohászkodtam kegyelmedért, malasztod nem kívántam, igédtől émelyedtem, nem kértelek, perelj helyettem perlőimmel, és nem menekültem hozzád, ha jerikók falai leomoltak! Erős váram magam voltam, magam pajzsát ragadtam elő,­­és nem Sionnak hegyéről vártam a feloldozás seregeit Magányban nem maradtam, nem törpültem Dáviddá Góliátok előtt, bár parittyáink Góliátokat győztek. Nem adtam meg a császárnak, ami törvényed szerint a császáré, mert új Heródesként, gyermekek vérét követelte és nem adóztam Néked sem, ha adóba alázatos főhajtást vártál a megalázottól! Kígyónyelvű papjaidat tisztelettel meg nem követtem, s keresztes hadjáratok iszonyú árja ellen bizton hadakoztam, szerettem keresztyén testvéreimet és igaz felebarátaimat és nem keresztyén testvéreimet és távoli barátaimat is — de gyűlöletem lángolóbb volt a keserű­ illatú áldozati tüzeknél, ha önnön képedre alkotott vadak támadtak reánk, és szeretettel, sóval és kenyérrel sosem fogadtam őket; csodákat nem tettél mi velünk, csak mi teszünk csodákat, mi leszünk mennynek és földnek teremtői, poklok ellen mi hadakoztunk és a sátánt, fő arkangyalodat mi űzzük el innen; békét mi teremtünk az emberek között, írt mi szerzünk sebeikre, mi tanítjuk járni a bénákat s látni a vakokat, Kánaánt mi varázsolunk, és minden jót mi gyúrunk földi valósággá. ...Tiszteljük atyánkat és anyánkat és hosszú életet nyernek e kenyérillatú földön! Nem kívánjuk el más karmát, asszonyát, szolgálóját, de visszavesszük karmainkat, szabaddá tesszük az asszonyokat és a szolgálókat; faragott istenek előtt térdet nem hajtunk, de kezünk alkotása hajnali fényként süt le a földre. '»///1 • 11I * * 'ill iWITM E. FUCHS SZIDÓNIA illusztrációi

Next