Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-09 / 1. szám

UTUNK akit megbabonáztak, Tamás percek óta nézi Hedwig finoman metszett, piros arcocskáját, szőke für­tökkel arany koszorús, szelíd vonalú fe­jét, és tekintete minduntalan a kislány kék szemének tavába mélyed. Milyen is ez a szem! Csupa búzavirág-élénks­g és nyári derű. Csupa közlés, csupa hí­vás. De ugyanakkor tele már búvá, nőies titokzatossággal, a bájos-ártatlan játékkal, mely elhitetné: soha nem lá­tott, sejtelmes csodák rejtőznek a lélek tükre alatt. Időnként hosszú­ selymű, a ha már csak leheletnyi árnyalattal söté­­tebb pilla-vízesés hull le komolykodón erre a bársonyos, delejes fény­felületre, s ilyenkor Hedwig lopva viszonozza a fiú kíváncsiságát. Régi ismerősök. Hó­napok óta tart már „ez“ közöttük. Ez az egymásra-bámulás, egymásta fürké­­szés. Hogy­an kezdődött? Valamikor ugyanazon utcában laktak, szomszédok voltak, de beszédbe soha sem elegyedtek. A fiú emlékezete egy esős, nyári nap szomorú hangulatát is őrzi. Több, mint tíz éve történt: fekete gyászkocsi áll a mellettük épült ház előtt, és anyja így szól hozzá: — Temetik a kis Hedwig apját. Tamás lenéz a pincelak­ásba, és tár­gyilagosan csak annyit mond: — Folyton bőg. Később Hedwig gyakran hallgatja Ta­más zongorázását. A vékony házfalak átengedik a zengő, búgó hangokat, me­lyek olyan lágyan tudják simogatni a szívét. Ilyenkor a kislány ke­ptelen folytatni a tanulást, és egyszer úgy el­merül szomszédja kissé vad, túlzottan szenvedélyes, dühös gyakorlásánál él­vezésében, hogy elfelejti megoldani számtanfeladatát. A tanítónéni meg is rója másnap érte. Anyja is előveszi, mire bevallja mulasztásának okát, és hízelgő hangon kéri: — Szeretnék én is zongorázni. Ugye, lesz egyszer pénzünk arra is. S Tamás már a Cramer-etüdök bosz­­szantó nehézségeivel bajlódik, amikor Hedwig kölcsön-pianinója először meg­szólal. — Csak pötyögteted a billentyűket, copilisa, — gúnyolódik magában a fiú, és válaszképpen diadalmasan belekezd Liszt 11. rapszódiájának zongoraátira­tába. Idegesíti a konok, németes kitartás, a buzgalom és szorgalom, amellyel a kilenc éves lány skálázik: hat hónap múlva a második Bayernél tart, rövid idő alatt túlad Czernyn s Helleren is. És Tamás szinte örül, amikor elköl­töznek mellőle, valahová a város má­sik végébe, mint hallotta. Megkezdődik a háború, sötét utcá­kon bandukol haza esténként az iskolá­ból. Szülei a lehalkított rádió mellett ülnek, és lesik a londoni magyar adás híreit a hitleristák sztálingrádi veresé­géről. A műsor vesén a­­ként idő ud­variasan figyelmezteti hallgatóit: ne felejtsék elcsavarni a készülék gombját. A gyűlölet farkasai voratanak a tél­ben. Amikor aztán egy október végi napon Tamás szembetalálja magát Hedwig­­gel, első gondolatát a gyanakvás ebei csaholják a tudatába. — Hátha figyelemre se méltat — néz a korán kifejlett, könnyű mozgású Lány után. Mert a szelíd béke, mely észrevétlen is egyesítette őket a gyermekkor osz­tatlan társadalmában, meg a múlté, öt év alatt a legjobb barátokat is egymás­nak ugrasztotta az uszítás nagymes­tere, a faji téboly. Sárga levelek borítják a járdát. Ta­más pillantása a park gyepére vetődik, melyet fölver a burján. Megáll a vas­­rácsozatnál, majd megfordul, a lány után indul. Nem tudja, miért, csak megy mögötte. Gyermek­ magát keresse Hedwignek a múlt színpadfalai mögül most feltűnt alakja mellett? Lehet. Csak lépdel mögötte, és szívét hirtelen összeszorítja az oktalan félelem, hogy szem elől tévesztheti. Hedwig a maga lányos határozottsá­gával sokkal egyszerűbben ítéli meg a helyzetet. Rögtön felismeri Tamást, s emlékezetében annyi minden felidéződ­ő. Látja magát, amint beles a zongorá­nál ülő fiú ablakán, hogy kék pillan­tása melegével fejezze ki a művészi előadás iránti elfogult hódolatát. Még anyja is megjegyzi egyszer a ház élő­­ elhaladtában: — Milyen szépen játszik ez a Ta­mási — Gyönyörűen! — teszi hozzá komo­lyan O. Tamás, így oldalnézetből, koránál érettebbnek hat. Barna arcbőrét a le­­nyugvó nap enyhe­ pirosa smogatja, egyenes vonalú, szabályos orrát élesen rajzolja ki a fény. Kartartásának kissé szertartásos szabályossága is nyugodt­unk, erősnek mutatja. Miután Hedwig kitanulja a két Bayert, Tamás még jobban felkelti az érdeklődését. Szorgalmát csak növeli a vágy, hogy valaha a fiúhoz hasonló könnyedséggel tudjon futamozni, elő­írásosan pedálozni. De különösen ezt az utóbbit nem sikerül soha tökéletesen elsajátítania. Nemcsak a saját hibájá­ból, mert ahol a fiú zongorája teljes­zengéssel földübörög, az ő gyönge köl­­csön-pianinója csak sikong, hangosko­dik. A maga játéka azért, mégha a leg­nagyobb odaadással is követi tanárja meghagyásait, nem tölti el boldog jó megelégedéssel egyszer sem. Ez csak akkor következik be, am­­or tizenegy éves korában végre zongorához juthat a külvárosi kis lakásban, ahová költöz­nek. Anyja ekkor egy mészárszék pénz­tárában dolgozik, és kicsit javul a hely­zetük. A zongorahasználatért sokszor hússal, kolbásszal fizetnek, melyet a főnöki kegy adományoz ti­ kik. Hed­vig inkább nem eszik soha életében hentes­árút, csak folytathassa tanulmányait. Boldog, kimondhatatlanul boldog, ami­kor a zenede három évi tanulás után elismeri képességeit, és egyenesen a fel­sőbb tagozatra osztja be. Ezután is magántanuló marad, hogy gyorsabban haladhasson, és csak vizsgázni jár az intézetbe, ahol mindig mosolygósra fordul a bizottság tagjainak arca, ha a kapott feladványt, darabot eljátszva, kipirultan, de izgalom nélkül áll föl a zongorától. Tamást csak tavaly hallja zongoráz­ni, annyi év után, amikor anyjával va­lami ügyben, a régi utcába jönnek, a gyermekkor utcájába. Most már elra­gadtatás nélkül, a szaktárs éber figyel­­mével követi a játékot az alatt a pár perc alatt, melyet az illendőség szabá­lyait súrolva, az ablak alatt tölt. Ta­más saját szerzeményét harsogtatja­ az utcára, két kézzel fogott hangzatokkal patetikus, indulószerű művet. Hedwig azt is megállapítja, hogy a fiú már nem olyan szép és nyugodt arcú, mint az­előtt, mozdulatai sem elég kiegyensú­lyozottak, összehangoltak. Mégis, amikor az utcán először talál­koznak, Tamás nagyon rokonszenves ifjú benyomását kelti benne. Épp órá­ról jön, fülében még a nemrég hallott billentési gyakorlatok intimisa zakatol. Siet. Amikor a megálló előtt hátrafor­dul, hogy megnézze, jön-e már a villa­mos, veszi csak újból észre az utána bandukoló Tamást. Zavarában tovább­megy, és a következő megállóig hátra sem néz. Amikor aztán Tamást most is maga mögött látja, biztos már ab­ban, hogy a fiú az ő kedvéért sétifik­ál az október esti szürkületben. Bár nem személyes ismerősök, s bár kora szer­nt már védik a társas érintkezés bölcs közmegegyezéseken nyugvó szabályai, Hedwig a fiú közeledését nem érzi il­lemsértőnek. Azt se bánná, ha meg­szólítaná. Várja is ezt, mert tetszik neki Tamás kisportolt alakja, fekete, hullámos haja, barna bőre, és egész kamaszos-férfias megjelenése, egyálta­lán nem palástolt érdeklődése is híze­leg bimbózó nőiességének. Tamás azonban nem szól hozzá. e­gész­ hazáig kíséri — némán. TT's azóta is mindig csak szótlanul EL kísérgeti. Hedwig eleinte nem érti, később ma­ga is részt vesz ebben a játékban. Ki­alakul találkozásaik rendje. Hedwig zongoraóra előtt a belvárosi villamos­­megállónál jelenik meg hétfőnként, dél­után 3 órakor. Ha a lány valamiért nem jöhet, Tamás tizenöt percig vár, aztán hazafelé veszi útját, és zongorá­zik vacsoráig. Néha elkóborol azokba az utcákba, amelyeken Hedwig rendsze­rint áthalad. Ez azonban ritka eset, mert a lány lelkiismeretesen betar­ja kötelezettségeit: nem igen késik, télen sem marad el, csak a hideg napokon sietve kapaszkodik fel a villamosra, mert fázik kopott, fekete kabátká­­ban. Mire kitavaszodik, egészen összeszok­nak. Egymás apró k s kedvteléseiről is tudnak. Hedwig szereti a kék árnyalato­kat. Kék sálat visel, van egy kötött kék sapkája is. Tamás a bordóvörös szint ked­veli. Még inget is hord ilyent. Hedwig ha tehet, korcsolyázni megy, Tamás ilyenkor elnézi, milyen kecses s­alással írja le óriásköreit a jégen. Karácsony­kor benéz a lány ablakán: igen csinos, magas asszony (Hedwig anyja) és egy pocakosodó férfi éppen gyújtogatja benn a fenyőfa gyertyáit. Hedwig kifényese­dett szemmel nézi a műveletet Tamás még sohasem látta ilyen önfeledten ör­­vendezőnek. Még megvárja, amíg a há­rom ajakról fölcseng halkan az „Oh, Tannenbaum, oh, Tannenbaum'', aztán hazaindul. Arra gondol, hogy mennyi együgyű, tiszta szeretet kell ahhoz, hogy ilyen bensőséges, meghitt örömmé változtassunk egy vallási tévhitekből táplálkozó családi ünnepet. A tavasz hamar beköszönt. Március végén már zöld a folyópart. Hedwig most ezt az utat rója hetente egy­szer. Igyekeznie kell a tanulással, közeledik a vizsgázás hónapja. A gyakori légi­riadók miatt sokszor abba kell hagynia a gyakorlást. Ezeket az erőszakos meg­­szakításokat bosszús megadással veszi tudomásul, és mivel nincs mit tennie, a kertbe fut, hogy az óvósáncban ülve várja ki kényszerpihenője végét. Eszébe jut ilyenkor a „másik" is, ak­i vajon ki tudja, hol leledzik az előlegezett halál­hangulat óráiban. Tamás is Hedwigre gondol. Félti. A fővárost már kétszer érte repülőtá­madás, hátha most rájuk kerül a sor. S akkor az állomás környéke — amerre a lány lakik — veszélyes terület, oda hullanak legelébb a bombák. E­sza­kánként, amikor szülei mer bele-bele­­alusznak az üvöltésre kész, vészkürtök­kel súlyos nyári csöndbe, ő nem tudja lehúnyni a szemét. A lány fehérruhás, sudár alakja rémlik fel előtte. Beszélget Hedwig szemével. Hányszor villant föl öröm ebben a szemben, ha ő föltűnt a villanyórához vezető majomszigeten! És mennyi nyug­talanító fájdalom fátyolozza néha. Néha tűnődő pillantást vet rá a lány, mint­­ ­ MÁRKI ZOLTÁN NOVELLÁJA , ha azt kérdezné: — Miért is jársz utánam? — Mert kedvellek! — önti el a meleg­ség Tamást. — Nagyon? — villan kacéran a kék gyémánt. — Ne tréfálj velem! — válaszol Ta­más. __ És ha nekem úgy tetszik? — vonja föl a szemöldökét Hedwig. — Megbocsátok — enyhül meg a fiú. íme egy másik beszélgetésük: — Hol voltál, borzos hajú, fürödni? — Hát nem látod kezemben az úszó­nadrágot, szőkeség? — Szórakozott vagyok. — Lány vagy. És egy hosszabb harmadik is elébe­­fénylik: — Hol voltál a múlt héten, kislány? — Beteg voltam. — Meg ne halj. — Majd igyekszem életben maradni. — Aggódom érted. — Nem hiszem. — Miért? — Csak. — Kételkedsz hűségemben? — Mindig hallgatsz, néma, megát­kozott királyfi. — Szép így, királynőm? — Szép, de... — Mi az, hogy, de? — Talán amúgy szebb lenne. Ezen az éjszakán határozza el Ta­más, hogy megtöri a beszédes néma­ság varázsát. S most, amikor meglátja Hedwiget, halasztgatni kezdi terve nyélbeütését. Néha maga is csodálkozik Hedwig iránt tanúsított, már-már a félszeg félénksé­gig menő tiszteletén. Tűz a nyári nap, meleg van. Forróság önti el, majd úgy érzi, mintha villám járná át egész va­lóját. Megszólítja! De hogy? És most mindjárt? Csak nézi Hedwig előtte álló alakját és tétovázik. Hová tűnt hirtelen a nagyhajú, tizenhatéves hódító bizton­sága, aki annyi lányt megcsókolt már, s ahány szolgáló csak elsiet mellette, mindnek megcsipkedi a mellét, és aztán utánuk ugat, pokolian élvezve megrökö­nyödött, felháborodott arckifejezésüket. Ildire magához tér, Tredwig már el­­lel lép a kirakattól, és megindul a folyópartra vezető utca felé. tamás utánaveti magát. Szive majd kiugrik a mellkasából. Mintha egy szép mese nyi­tott kapujából kellene az ismeretlen va­lóság ingó talajára lépnie. És nem lát­ja az utat. Ha nem építgeti hónapokon át a légvárat, melybe ő és a lány olyan jól beleillenek, ha nem szédül a játék, a titkok és a véletlenek zsarnok bábá­jába, akkor most már lledwig oldalán, fölényes tudással­­csevegne zenéről, po­litikáról, költészetről, ami csak éppen napirendre kerülne egy komoly társal­gás természetes menete során. De nem teheti most nevetségessé magát vala­milyen köznapi fogással, mellyel csak üres, léha aszfaltkoptatók élnek. S Tamás, ha izgatottsága nem gátol­ná ebben, megállapíthatná most magá­ról, hogy felnőtt öntudata kijegecese­­dése óta először szó természetével el­lentétes, bonyolult, tudálékos gombola­­tokat. Közben a leányka elhagyja a hidat, a szürke, kopott lépcsőket rója, majd megindul a fasorban. Fehér inge meg­megcsillan az egymásra hajló akácfák zöld alagútjában. Tett testén megcsillan az ágakból font boltozaton átszökő dél­utáni napfény. Tudja, hogy követik, jól is esik neki a néma hódolat, de úgy tesz, mintha mit sem venne észre. Vastagfedelű, ragasztópapírral gondo­san óvott hangjegy-kötetet tart a kezé­ben. Bach-fugák, hirdetik az öklömnyi betűk. Egész délelőtt gyakorolt. Nehéz feladatot kapott, négyszólamút, de ad­dig nem kelt fel a kerek, forgatással magasítható-alacsonyítható szé­­ret, míg nem tudta az egészet kifogástalanul. — Ugyan, hagyd már abba — so­kallta meg édesanyja délben túlzott lel­kiismeretességét —, klimpírozhatsz még eleget életedben! Igen, édesanyja határozottan öregszik az utóbbi időben. És ez idegessé, türel­­metlenné teszi. Már neki az a kedves, jó pajtás, akivel pár éve még olyan derűs és üdüléssel egyenrangú kirán­du­­lásokat tettek Wittm­ann úr, a főnök társaságában. Mennyit kacagtak akkor, és mennyi jó falatot hozott Wittm­ann úr az üzletéből. Karácsonykor még ajándékot is hozott neki, de azóta nem látogatta meg őket. összeveszett volna édesanyjával? Nem akarja már felesé­gül venni? Dehát minek azért bánkód­ni? Nehéz a soruk, és édesanyja sok­szor kijelentette már, hogy nem akar többé szülni. Egy apa kell, hogy le­gyen gyerek, de mire való egy férj? Hogy telefüstölje a szép kicsi lakást? Hogy rendetlenséget csináljon? Hogy részegen jöjjön haza? Az asszonyok, akik hozzájuk jönnek, mind erről pa­naszkodnak. Miért kötik akkor sorsukat a férfiakhoz. Nem, édesanyjának semmi oka sincs a szomorkodásra, igaz ugyan, hogy már öreg, harmincnyolcéves lesz, de­ az idő múlik, nincs orvosság ellene, ő is már a tizennegyediket töltötte. A gondolat, hogy évei telnek, s nem­sokára maga is elaggul, merengővé te­szi Hedwiget. Ez pillanatok alatt átcsap a jövőjéről való ábrándozásba. Előadó művész lesz! Fényes termekben fog zon­gorázni, mindenkinek és mégis csak magának! A zene! A zene! Mindene! Meg amikor alig tudott egyebet, mint pötyögtetni a billentyűket (kilenc éves se volt), ha leütötte a középső g han­got, valami furcsa, könnyet kicsordító hangulat uralkodott el rajta. Nem értet­te, ma sem fogja fel, mi lepte meg, csak máskor is oda-odatopózott a zongorá­hoz, és­ hallgatta, hosszan lenyomva a pedált, a messzibe elhalkuló búgász­­zengést. Künn sütött a nap, a pajtásai ugrándozni, kergetőzni csalogatták a kertbe, de ő nem ment. Aztán vissza­jöttek érte. — Miért sírsz, miért sírsz? — borul­tak a nyakába. Hedwig eléri a másik hidat, lenéz a zöld tükörbe. Nagyon szereti a folyót. Lassú mozgású, veszélytelen víz, a vá­ros szélén már csatornába szorítják, hogy megzabolázzák hegyekből lerúgta­­tó szeszélyességét. Felszínét most sár­ga és kék versenycsónakok húzta csí­kok barázdálják. Harsog a kormányosok indián-üvöltéshez hasonló parancsszava. Majd motorosbárka zúg el, nagy hullá­mokat hagyva maga után. A fürdözők belevetik magukat a habzó, fény­csep­­pes hintába, és ringatóznak áramán. Hedwig lehunyja szemét, és beszívja a folyó ismerős illatát. Tamás bosszankodik. Miért nem szó­lította meg a fasorban? A hídon is megállott mellette, hangtalanul. Itt az utcán semmi remény a megismerkedésre, sokan járnak, s hátha ridegen elutasí­taná. Fordul is vissza. Majd ha leg­közelebb találkoznak, megkísérli a be­szélgetést. De talán sosem látja viszont! Nem, mégis kíséri. Egyébként is kedve telik a sétában, mindig is szeretett kó­szálni. Lépked hát mögötte, mint annyi­szor. Milyen könnyedén jár ez a lány! Szinte röpül világoskék, a térd k­örül fodrokkal kiszélesedő szoknyácskájában. Tornacipő van rajta és fehér bokaharis­nya. Két, minden mozdulatával ritmuso­­san együttcsüngő hajfonata szinte a de­rekát veri. Tamást, aki elég hiú fiatalember, fogva tartja az a sejtés is, hogy mek­kora csalódást okozna a visszavonulás­sal — saját magának. Megy hát, kitar­­­­tóan. Ha már elkezdte, folytatja, nyo­­monköveti ezt a szőkeséget, míg lehet. Határozatlanságát most már nyegle fölényeskedéssel igyekszik pótolni. Ta­lán az is vonzza, hogy Hedwig eddigi, mutatott közönyét itt a házak között, mint rendesen, már minden ,színészke­dés nélküli kapcsolatfelvételi hajlandó­ság váltja fel. Jut pedig ez kifejező­désre azokban az egyre gyakoribb, hol kérlelő-elküldő, hol aggódó-zavart pil­lantásokban, melyeket a lány félénken hátravet. Csak nem költözött ide a kö­zelbe valamelyik iskolai tanárja is? — szólal meg a tapasztalat Tamásban — mert Hedwig teljesen úgy viselkedik, mintha egyik szigorú föllebbvalója min­den percben felbukkanhatna. Ugyan, kis gyáva, nem sodorlak én bajból — eny­hül meg végül könyörületesen. 7 sz­em is sejti, hogy őt fenyegeti 1­á veszély, hogy őt félti Hedwig. — Német lánnyal mersz szemtelen­­kedni, zsidója! — dördül feléje. A környékbeli hitlerista ifjúsági szer­vezet tagjai fogják körül. Tamás — mint aki nem először kerül szorongatott helyzetbe — rögtön felismeri, hogy in­nen nincs menekülés, úgy látszik, rég­óta követik, csak ő nem vette észre ezt nagy lánykísérő elborulásában. Ezek mindig csak az alkalmat lesik, hogy valami miatt a városrészükbe merész­kedő fiaiba belekössenek. Hedwin megvédése jó ürügy számukra, hogy őt jól elpáholják. De hiába küszködnek, lesz, ami lesz, nem fél tőlük. Megveti a lábát, igyekszik a jai mnellb kerülni, nehogy több oldalról üthessék. Visszakiabál izgatottan, mindenre ké­szen. — Mi közöd hozzá? — Mindjárt megmutatjuk — lóbálja meg öklét a hórihorgas, rövid nadrágos erkölcs­őr. — Lassan, te égimeszelő! Tamás elszántan várja a támadást s a legszörnyűbb megveretést. De leg­alább megmutatja ennek a lánynak is, hogy mit ér, hogy kivel van dolga. S ezek is tudják meg végre. Harmadszor került szembe velük Hedwig miatt az idén. Kétszer megelégedtek a zsidózás­sal, és ő sem akarta dűlőre vinni a kérdést, bár utána mindig szidt­a egy kicsit magát, hogy nem vága­t vissza nekik. De Hedwigért tűrt és különben is egyedül nem szállhatott volna szem­be velük, hisz olyan sokan vannak és összetartanak. Most azonban megelé­gelte a szájalásukat! — Nem tudtok csak fölvágni — löki oda nekik. — Kuss! — Eggyel kezdtek ki? A fronton nem hősködnétek igy. Tamás nem híve éppen a kézitusás közelharcnak, mint az ellentétek gya­korlati megoldásának, jobban szereti a szópárbajt, de most a méreg, no meg az első kapott pofon megtízszerezi ere­jét. Fejjel előrerohan, ellenfelei közé ront, mint a bika. Nem lát, nem hall. Nem érez fájdalmat. Sawyer Tom is el­szenvedte Beckiért a tanító pálcacsapá­sait — gondolja. Természetesen nem küzd fair­ módon. Persze amazok is csepüek alaposan. Olyat kap az oldalá­ba, hogy levegő után kell kapkodnia. Az ingét letépik bal válláról. Egy pöttömnyi kölyök arcába karmol. De ő sem rest. A hórihorgast úgy megvág­ja, hogy az mindjárt elterül a földön. Egy másikat sikerül orrba vernie. A szemtelen tökmagnak megcibálja jól a haját. Ennyivel vigasztalja magát azért, hogy végülis leteperik és össze-vissza rugdossák. De a földön sem adja meg magát. Fogát csikorgatja dühében és ordítozik: __Gyáva társaság, menjetek a front­ra! És most egy Wehrmacht-katona áll meg előttük! Ezzel az egyenlőtlen harc, melynek eredménye nem lehetett kétséges, újabb drámai fordulatot vesz. A katona magas, szikár alakját a feszes kékes­zöld egyenruha még soványabbnak mu­­tatja. Bal karján három egymás fölé var­rott nyíl jelzi sebesüléseinek szá­mát. Szemüveget hord, nem látszik ha­ragosnak. (Folytatása all. oldalon) TAMÁS és Ifj. CSEH GUSZTÁV rajza

Next