Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1958-01-09 / 1. szám
UTUNK akit megbabonáztak, Tamás percek óta nézi Hedwig finoman metszett, piros arcocskáját, szőke fürtökkel arany koszorús, szelíd vonalú fejét, és tekintete minduntalan a kislány kék szemének tavába mélyed. Milyen is ez a szem! Csupa búzavirág-élénksg és nyári derű. Csupa közlés, csupa hívás. De ugyanakkor tele már búvá, nőies titokzatossággal, a bájos-ártatlan játékkal, mely elhitetné: soha nem látott, sejtelmes csodák rejtőznek a lélek tükre alatt. Időnként hosszú selymű, a ha már csak leheletnyi árnyalattal sötétebb pilla-vízesés hull le komolykodón erre a bársonyos, delejes fényfelületre, s ilyenkor Hedwig lopva viszonozza a fiú kíváncsiságát. Régi ismerősök. Hónapok óta tart már „ez“ közöttük. Ez az egymásra-bámulás, egymásta fürkészés. Hogyan kezdődött? Valamikor ugyanazon utcában laktak, szomszédok voltak, de beszédbe soha sem elegyedtek. A fiú emlékezete egy esős, nyári nap szomorú hangulatát is őrzi. Több, mint tíz éve történt: fekete gyászkocsi áll a mellettük épült ház előtt, és anyja így szól hozzá: — Temetik a kis Hedwig apját. Tamás lenéz a pincelakásba, és tárgyilagosan csak annyit mond: — Folyton bőg. Később Hedwig gyakran hallgatja Tamás zongorázását. A vékony házfalak átengedik a zengő, búgó hangokat, melyek olyan lágyan tudják simogatni a szívét. Ilyenkor a kislány keptelen folytatni a tanulást, és egyszer úgy elmerül szomszédja kissé vad, túlzottan szenvedélyes, dühös gyakorlásánál élvezésében, hogy elfelejti megoldani számtanfeladatát. A tanítónéni meg is rója másnap érte. Anyja is előveszi, mire bevallja mulasztásának okát, és hízelgő hangon kéri: — Szeretnék én is zongorázni. Ugye, lesz egyszer pénzünk arra is. S Tamás már a Cramer-etüdök boszszantó nehézségeivel bajlódik, amikor Hedwig kölcsön-pianinója először megszólal. — Csak pötyögteted a billentyűket, copilisa, — gúnyolódik magában a fiú, és válaszképpen diadalmasan belekezd Liszt 11. rapszódiájának zongoraátiratába. Idegesíti a konok, németes kitartás, a buzgalom és szorgalom, amellyel a kilenc éves lány skálázik: hat hónap múlva a második Bayernél tart, rövid idő alatt túlad Czernyn s Helleren is. És Tamás szinte örül, amikor elköltöznek mellőle, valahová a város másik végébe, mint hallotta. Megkezdődik a háború, sötét utcákon bandukol haza esténként az iskolából. Szülei a lehalkított rádió mellett ülnek, és lesik a londoni magyar adás híreit a hitleristák sztálingrádi vereségéről. A műsor vesén aként idő udvariasan figyelmezteti hallgatóit: ne felejtsék elcsavarni a készülék gombját. A gyűlölet farkasai voratanak a télben. Amikor aztán egy október végi napon Tamás szembetalálja magát Hedwiggel, első gondolatát a gyanakvás ebei csaholják a tudatába. — Hátha figyelemre se méltat — néz a korán kifejlett, könnyű mozgású Lány után. Mert a szelíd béke, mely észrevétlen is egyesítette őket a gyermekkor osztatlan társadalmában, meg a múlté, öt év alatt a legjobb barátokat is egymásnak ugrasztotta az uszítás nagymestere, a faji téboly. Sárga levelek borítják a járdát. Tamás pillantása a park gyepére vetődik, melyet fölver a burján. Megáll a vasrácsozatnál, majd megfordul, a lány után indul. Nem tudja, miért, csak megy mögötte. Gyermek magát keresse Hedwignek a múlt színpadfalai mögül most feltűnt alakja mellett? Lehet. Csak lépdel mögötte, és szívét hirtelen összeszorítja az oktalan félelem, hogy szem elől tévesztheti. Hedwig a maga lányos határozottságával sokkal egyszerűbben ítéli meg a helyzetet. Rögtön felismeri Tamást, s emlékezetében annyi minden felidéződő. Látja magát, amint beles a zongoránál ülő fiú ablakán, hogy kék pillantása melegével fejezze ki a művészi előadás iránti elfogult hódolatát. Még anyja is megjegyzi egyszer a ház élő elhaladtában: — Milyen szépen játszik ez a Tamási — Gyönyörűen! — teszi hozzá komolyan O. Tamás, így oldalnézetből, koránál érettebbnek hat. Barna arcbőrét a lenyugvó nap enyhe pirosa smogatja, egyenes vonalú, szabályos orrát élesen rajzolja ki a fény. Kartartásának kissé szertartásos szabályossága is nyugodtunk, erősnek mutatja. Miután Hedwig kitanulja a két Bayert, Tamás még jobban felkelti az érdeklődését. Szorgalmát csak növeli a vágy, hogy valaha a fiúhoz hasonló könnyedséggel tudjon futamozni, előírásosan pedálozni. De különösen ezt az utóbbit nem sikerül soha tökéletesen elsajátítania. Nemcsak a saját hibájából, mert ahol a fiú zongorája teljeszengéssel földübörög, az ő gyönge kölcsön-pianinója csak sikong, hangoskodik. A maga játéka azért, mégha a legnagyobb odaadással is követi tanárja meghagyásait, nem tölti el boldog jó megelégedéssel egyszer sem. Ez csak akkor következik be, amor tizenegy éves korában végre zongorához juthat a külvárosi kis lakásban, ahová költöznek. Anyja ekkor egy mészárszék pénztárában dolgozik, és kicsit javul a helyzetük. A zongorahasználatért sokszor hússal, kolbásszal fizetnek, melyet a főnöki kegy adományoz ti kik. Hedvig inkább nem eszik soha életében hentesárút, csak folytathassa tanulmányait. Boldog, kimondhatatlanul boldog, amikor a zenede három évi tanulás után elismeri képességeit, és egyenesen a felsőbb tagozatra osztja be. Ezután is magántanuló marad, hogy gyorsabban haladhasson, és csak vizsgázni jár az intézetbe, ahol mindig mosolygósra fordul a bizottság tagjainak arca, ha a kapott feladványt, darabot eljátszva, kipirultan, de izgalom nélkül áll föl a zongorától. Tamást csak tavaly hallja zongorázni, annyi év után, amikor anyjával valami ügyben, a régi utcába jönnek, a gyermekkor utcájába. Most már elragadtatás nélkül, a szaktárs éber figyelmével követi a játékot az alatt a pár perc alatt, melyet az illendőség szabályait súrolva, az ablak alatt tölt. Tamás saját szerzeményét harsogtatja az utcára, két kézzel fogott hangzatokkal patetikus, indulószerű művet. Hedwig azt is megállapítja, hogy a fiú már nem olyan szép és nyugodt arcú, mint azelőtt, mozdulatai sem elég kiegyensúlyozottak, összehangoltak. Mégis, amikor az utcán először találkoznak, Tamás nagyon rokonszenves ifjú benyomását kelti benne. Épp óráról jön, fülében még a nemrég hallott billentési gyakorlatok intimisa zakatol. Siet. Amikor a megálló előtt hátrafordul, hogy megnézze, jön-e már a villamos, veszi csak újból észre az utána bandukoló Tamást. Zavarában továbbmegy, és a következő megállóig hátra sem néz. Amikor aztán Tamást most is maga mögött látja, biztos már abban, hogy a fiú az ő kedvéért sétifikál az október esti szürkületben. Bár nem személyes ismerősök, s bár kora szernt már védik a társas érintkezés bölcs közmegegyezéseken nyugvó szabályai, Hedwig a fiú közeledését nem érzi illemsértőnek. Azt se bánná, ha megszólítaná. Várja is ezt, mert tetszik neki Tamás kisportolt alakja, fekete, hullámos haja, barna bőre, és egész kamaszos-férfias megjelenése, egyáltalán nem palástolt érdeklődése is hízeleg bimbózó nőiességének. Tamás azonban nem szól hozzá. egész hazáig kíséri — némán. TT's azóta is mindig csak szótlanul EL kísérgeti. Hedwig eleinte nem érti, később maga is részt vesz ebben a játékban. Kialakul találkozásaik rendje. Hedwig zongoraóra előtt a belvárosi villamosmegállónál jelenik meg hétfőnként, délután 3 órakor. Ha a lány valamiért nem jöhet, Tamás tizenöt percig vár, aztán hazafelé veszi útját, és zongorázik vacsoráig. Néha elkóborol azokba az utcákba, amelyeken Hedwig rendszerint áthalad. Ez azonban ritka eset, mert a lány lelkiismeretesen betarja kötelezettségeit: nem igen késik, télen sem marad el, csak a hideg napokon sietve kapaszkodik fel a villamosra, mert fázik kopott, fekete kabátkában. Mire kitavaszodik, egészen összeszoknak. Egymás apró k s kedvteléseiről is tudnak. Hedwig szereti a kék árnyalatokat. Kék sálat visel, van egy kötött kék sapkája is. Tamás a bordóvörös szint kedveli. Még inget is hord ilyent. Hedwig ha tehet, korcsolyázni megy, Tamás ilyenkor elnézi, milyen kecses salással írja le óriásköreit a jégen. Karácsonykor benéz a lány ablakán: igen csinos, magas asszony (Hedwig anyja) és egy pocakosodó férfi éppen gyújtogatja benn a fenyőfa gyertyáit. Hedwig kifényesedett szemmel nézi a műveletet Tamás még sohasem látta ilyen önfeledten örvendezőnek. Még megvárja, amíg a három ajakról fölcseng halkan az „Oh, Tannenbaum, oh, Tannenbaum'', aztán hazaindul. Arra gondol, hogy mennyi együgyű, tiszta szeretet kell ahhoz, hogy ilyen bensőséges, meghitt örömmé változtassunk egy vallási tévhitekből táplálkozó családi ünnepet. A tavasz hamar beköszönt. Március végén már zöld a folyópart. Hedwig most ezt az utat rója hetente egyszer. Igyekeznie kell a tanulással, közeledik a vizsgázás hónapja. A gyakori légiriadók miatt sokszor abba kell hagynia a gyakorlást. Ezeket az erőszakos megszakításokat bosszús megadással veszi tudomásul, és mivel nincs mit tennie, a kertbe fut, hogy az óvósáncban ülve várja ki kényszerpihenője végét. Eszébe jut ilyenkor a „másik" is, aki vajon ki tudja, hol leledzik az előlegezett halálhangulat óráiban. Tamás is Hedwigre gondol. Félti. A fővárost már kétszer érte repülőtámadás, hátha most rájuk kerül a sor. S akkor az állomás környéke — amerre a lány lakik — veszélyes terület, oda hullanak legelébb a bombák. Eszakánként, amikor szülei mer bele-belealusznak az üvöltésre kész, vészkürtökkel súlyos nyári csöndbe, ő nem tudja lehúnyni a szemét. A lány fehérruhás, sudár alakja rémlik fel előtte. Beszélget Hedwig szemével. Hányszor villant föl öröm ebben a szemben, ha ő föltűnt a villanyórához vezető majomszigeten! És mennyi nyugtalanító fájdalom fátyolozza néha. Néha tűnődő pillantást vet rá a lány, mint MÁRKI ZOLTÁN NOVELLÁJA , ha azt kérdezné: — Miért is jársz utánam? — Mert kedvellek! — önti el a melegség Tamást. — Nagyon? — villan kacéran a kék gyémánt. — Ne tréfálj velem! — válaszol Tamás. __ És ha nekem úgy tetszik? — vonja föl a szemöldökét Hedwig. — Megbocsátok — enyhül meg a fiú. íme egy másik beszélgetésük: — Hol voltál, borzos hajú, fürödni? — Hát nem látod kezemben az úszónadrágot, szőkeség? — Szórakozott vagyok. — Lány vagy. És egy hosszabb harmadik is elébefénylik: — Hol voltál a múlt héten, kislány? — Beteg voltam. — Meg ne halj. — Majd igyekszem életben maradni. — Aggódom érted. — Nem hiszem. — Miért? — Csak. — Kételkedsz hűségemben? — Mindig hallgatsz, néma, megátkozott királyfi. — Szép így, királynőm? — Szép, de... — Mi az, hogy, de? — Talán amúgy szebb lenne. Ezen az éjszakán határozza el Tamás, hogy megtöri a beszédes némaság varázsát. S most, amikor meglátja Hedwiget, halasztgatni kezdi terve nyélbeütését. Néha maga is csodálkozik Hedwig iránt tanúsított, már-már a félszeg félénkségig menő tiszteletén. Tűz a nyári nap, meleg van. Forróság önti el, majd úgy érzi, mintha villám járná át egész valóját. Megszólítja! De hogy? És most mindjárt? Csak nézi Hedwig előtte álló alakját és tétovázik. Hová tűnt hirtelen a nagyhajú, tizenhatéves hódító biztonsága, aki annyi lányt megcsókolt már, s ahány szolgáló csak elsiet mellette, mindnek megcsipkedi a mellét, és aztán utánuk ugat, pokolian élvezve megrökönyödött, felháborodott arckifejezésüket. Ildire magához tér, Tredwig már ellel lép a kirakattól, és megindul a folyópartra vezető utca felé. tamás utánaveti magát. Szive majd kiugrik a mellkasából. Mintha egy szép mese nyitott kapujából kellene az ismeretlen valóság ingó talajára lépnie. És nem látja az utat. Ha nem építgeti hónapokon át a légvárat, melybe ő és a lány olyan jól beleillenek, ha nem szédül a játék, a titkok és a véletlenek zsarnok bábájába, akkor most már lledwig oldalán, fölényes tudássalcsevegne zenéről, politikáról, költészetről, ami csak éppen napirendre kerülne egy komoly társalgás természetes menete során. De nem teheti most nevetségessé magát valamilyen köznapi fogással, mellyel csak üres, léha aszfaltkoptatók élnek. S Tamás, ha izgatottsága nem gátolná ebben, megállapíthatná most magáról, hogy felnőtt öntudata kijegecesedése óta először szó természetével ellentétes, bonyolult, tudálékos gombolatokat. Közben a leányka elhagyja a hidat, a szürke, kopott lépcsőket rója, majd megindul a fasorban. Fehér inge megmegcsillan az egymásra hajló akácfák zöld alagútjában. Tett testén megcsillan az ágakból font boltozaton átszökő délutáni napfény. Tudja, hogy követik, jól is esik neki a néma hódolat, de úgy tesz, mintha mit sem venne észre. Vastagfedelű, ragasztópapírral gondosan óvott hangjegy-kötetet tart a kezében. Bach-fugák, hirdetik az öklömnyi betűk. Egész délelőtt gyakorolt. Nehéz feladatot kapott, négyszólamút, de addig nem kelt fel a kerek, forgatással magasítható-alacsonyítható széret, míg nem tudta az egészet kifogástalanul. — Ugyan, hagyd már abba — sokallta meg édesanyja délben túlzott lelkiismeretességét —, klimpírozhatsz még eleget életedben! Igen, édesanyja határozottan öregszik az utóbbi időben. És ez idegessé, türelmetlenné teszi. Már neki az a kedves, jó pajtás, akivel pár éve még olyan derűs és üdüléssel egyenrangú kirándulásokat tettek Wittmann úr, a főnök társaságában. Mennyit kacagtak akkor, és mennyi jó falatot hozott Wittmann úr az üzletéből. Karácsonykor még ajándékot is hozott neki, de azóta nem látogatta meg őket. összeveszett volna édesanyjával? Nem akarja már feleségül venni? Dehát minek azért bánkódni? Nehéz a soruk, és édesanyja sokszor kijelentette már, hogy nem akar többé szülni. Egy apa kell, hogy legyen gyerek, de mire való egy férj? Hogy telefüstölje a szép kicsi lakást? Hogy rendetlenséget csináljon? Hogy részegen jöjjön haza? Az asszonyok, akik hozzájuk jönnek, mind erről panaszkodnak. Miért kötik akkor sorsukat a férfiakhoz. Nem, édesanyjának semmi oka sincs a szomorkodásra, igaz ugyan, hogy már öreg, harmincnyolcéves lesz, de az idő múlik, nincs orvosság ellene, ő is már a tizennegyediket töltötte. A gondolat, hogy évei telnek, s nemsokára maga is elaggul, merengővé teszi Hedwiget. Ez pillanatok alatt átcsap a jövőjéről való ábrándozásba. Előadó művész lesz! Fényes termekben fog zongorázni, mindenkinek és mégis csak magának! A zene! A zene! Mindene! Meg amikor alig tudott egyebet, mint pötyögtetni a billentyűket (kilenc éves se volt), ha leütötte a középső g hangot, valami furcsa, könnyet kicsordító hangulat uralkodott el rajta. Nem értette, ma sem fogja fel, mi lepte meg, csak máskor is oda-odatopózott a zongorához, és hallgatta, hosszan lenyomva a pedált, a messzibe elhalkuló búgászzengést. Künn sütött a nap, a pajtásai ugrándozni, kergetőzni csalogatták a kertbe, de ő nem ment. Aztán visszajöttek érte. — Miért sírsz, miért sírsz? — borultak a nyakába. Hedwig eléri a másik hidat, lenéz a zöld tükörbe. Nagyon szereti a folyót. Lassú mozgású, veszélytelen víz, a város szélén már csatornába szorítják, hogy megzabolázzák hegyekből lerúgtató szeszélyességét. Felszínét most sárga és kék versenycsónakok húzta csíkok barázdálják. Harsog a kormányosok indián-üvöltéshez hasonló parancsszava. Majd motorosbárka zúg el, nagy hullámokat hagyva maga után. A fürdözők belevetik magukat a habzó, fénycseppes hintába, és ringatóznak áramán. Hedwig lehunyja szemét, és beszívja a folyó ismerős illatát. Tamás bosszankodik. Miért nem szólította meg a fasorban? A hídon is megállott mellette, hangtalanul. Itt az utcán semmi remény a megismerkedésre, sokan járnak, s hátha ridegen elutasítaná. Fordul is vissza. Majd ha legközelebb találkoznak, megkísérli a beszélgetést. De talán sosem látja viszont! Nem, mégis kíséri. Egyébként is kedve telik a sétában, mindig is szeretett kószálni. Lépked hát mögötte, mint annyiszor. Milyen könnyedén jár ez a lány! Szinte röpül világoskék, a térd körül fodrokkal kiszélesedő szoknyácskájában. Tornacipő van rajta és fehér bokaharisnya. Két, minden mozdulatával ritmusosan együttcsüngő hajfonata szinte a derekát veri. Tamást, aki elég hiú fiatalember, fogva tartja az a sejtés is, hogy mekkora csalódást okozna a visszavonulással — saját magának. Megy hát, kitartóan. Ha már elkezdte, folytatja, nyomonköveti ezt a szőkeséget, míg lehet. Határozatlanságát most már nyegle fölényeskedéssel igyekszik pótolni. Talán az is vonzza, hogy Hedwig eddigi, mutatott közönyét itt a házak között, mint rendesen, már minden ,színészkedés nélküli kapcsolatfelvételi hajlandóság váltja fel. Jut pedig ez kifejeződésre azokban az egyre gyakoribb, hol kérlelő-elküldő, hol aggódó-zavart pillantásokban, melyeket a lány félénken hátravet. Csak nem költözött ide a közelbe valamelyik iskolai tanárja is? — szólal meg a tapasztalat Tamásban — mert Hedwig teljesen úgy viselkedik, mintha egyik szigorú föllebbvalója minden percben felbukkanhatna. Ugyan, kis gyáva, nem sodorlak én bajból — enyhül meg végül könyörületesen. 7 szem is sejti, hogy őt fenyegeti 1á veszély, hogy őt félti Hedwig. — Német lánnyal mersz szemtelenkedni, zsidója! — dördül feléje. A környékbeli hitlerista ifjúsági szervezet tagjai fogják körül. Tamás — mint aki nem először kerül szorongatott helyzetbe — rögtön felismeri, hogy innen nincs menekülés, úgy látszik, régóta követik, csak ő nem vette észre ezt nagy lánykísérő elborulásában. Ezek mindig csak az alkalmat lesik, hogy valami miatt a városrészükbe merészkedő fiaiba belekössenek. Hedwin megvédése jó ürügy számukra, hogy őt jól elpáholják. De hiába küszködnek, lesz, ami lesz, nem fél tőlük. Megveti a lábát, igyekszik a jai mnellb kerülni, nehogy több oldalról üthessék. Visszakiabál izgatottan, mindenre készen. — Mi közöd hozzá? — Mindjárt megmutatjuk — lóbálja meg öklét a hórihorgas, rövid nadrágos erkölcsőr. — Lassan, te égimeszelő! Tamás elszántan várja a támadást s a legszörnyűbb megveretést. De legalább megmutatja ennek a lánynak is, hogy mit ér, hogy kivel van dolga. S ezek is tudják meg végre. Harmadszor került szembe velük Hedwig miatt az idén. Kétszer megelégedtek a zsidózással, és ő sem akarta dűlőre vinni a kérdést, bár utána mindig szidta egy kicsit magát, hogy nem vágat vissza nekik. De Hedwigért tűrt és különben is egyedül nem szállhatott volna szembe velük, hisz olyan sokan vannak és összetartanak. Most azonban megelégelte a szájalásukat! — Nem tudtok csak fölvágni — löki oda nekik. — Kuss! — Eggyel kezdtek ki? A fronton nem hősködnétek igy. Tamás nem híve éppen a kézitusás közelharcnak, mint az ellentétek gyakorlati megoldásának, jobban szereti a szópárbajt, de most a méreg, no meg az első kapott pofon megtízszerezi erejét. Fejjel előrerohan, ellenfelei közé ront, mint a bika. Nem lát, nem hall. Nem érez fájdalmat. Sawyer Tom is elszenvedte Beckiért a tanító pálcacsapásait — gondolja. Természetesen nem küzd fair módon. Persze amazok is csepüek alaposan. Olyat kap az oldalába, hogy levegő után kell kapkodnia. Az ingét letépik bal válláról. Egy pöttömnyi kölyök arcába karmol. De ő sem rest. A hórihorgast úgy megvágja, hogy az mindjárt elterül a földön. Egy másikat sikerül orrba vernie. A szemtelen tökmagnak megcibálja jól a haját. Ennyivel vigasztalja magát azért, hogy végülis leteperik és össze-vissza rugdossák. De a földön sem adja meg magát. Fogát csikorgatja dühében és ordítozik: __Gyáva társaság, menjetek a frontra! És most egy Wehrmacht-katona áll meg előttük! Ezzel az egyenlőtlen harc, melynek eredménye nem lehetett kétséges, újabb drámai fordulatot vesz. A katona magas, szikár alakját a feszes kékeszöld egyenruha még soványabbnak mutatja. Bal karján három egymás fölé varrott nyíl jelzi sebesüléseinek számát. Szemüveget hord, nem látszik haragosnak. (Folytatása all. oldalon) TAMÁS és Ifj. CSEH GUSZTÁV rajza