Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1958-12-31 / 52. szám
GIOVANNI GERMANETTO Az alpesi falucska plébánosa híres volt harcos vallásosságáról az egész, Franciaország közelében elterülő pompás völgyben. E vasárnapi reggelen azonban, amidőn a nap már bőven ontotta ajándékozó sugarait, a szentatya felülmúlta önönmagát is. A máskor szokásos tíz perc helyett ugyanis a plébános több mint egy óráig elhúzta prédikációját. És ennek az volt az oka, hogy mise után a templomtéren választási gyűlésnek kellett volna lennie, amelyen én voltam az ünnepi szónok. És a tisztelendő szerette volna a híveit visszatartani ettől a gyűléstől. Tudniillik mindez a legforróbb, leghevesebb választási csata idejében történt. . Végül mégiscsak bezárultak a tisztelendő beszédjének zsilipjei. A plébános meg ez Katu is — Olaszországi történet — áldotta türelmes híveit. Mielőtt elbúcsúzott volna tőlük, még egyszer elmagyarázta nekik, hogy minden további nélkül menjenek szépen haza, és eszükbe ne jusson meghallgatni a kommunista agitátort, aki a családnak, az otthonnak és a vallásnak esküdt ellensége és szőröstül-bőröstül eladta magát Moszkvának. A lelkipásztor lelépett a szószékről. Nyája, hívő báránykái elhagyták a templomot és kiléptek a vakító naptól elöntött templomtérre. Elmúlt már dél és a harcias plébános azt remélte, hogyha a parasztok nem is bederítenek az ő intelmére, de saját éhes gyomrukra mégis csak hallgatnak és semmitől sem engedik visszatartani magukat. De minden másképpen történt. Az emberek a templomban gyűltek össze. Senki sem ment haza. Én beszédemet azzal az igyekezettel kezdtem el, hogy egyszerű és tömör leszek, mondanivalómat rövidre fogom. Félóra múlva mindent elmondottam, amit csak szerettem volna. Ekkor azonban a tisztelette újra szót kért, szóról-szóra elismételte ugyanazt, amit prédikációjában már elmondott, s amit én a nyílt templomajtón keresztül, a napon ülve, már egyszer hallottam. A népet újra az Oroszországról, Kínáról és Togliattiról szóló dajkamesékkel rémízgette, hogy végülis rátérjen az olaszországi helyzetre, amivel tulajdonképpen a beszédét kezdenie kellett volna. A tisztelendő nyilván a híveit igyekezett kifárasztani és engem a viszontválaszban megakadályozni. Én azonban általános meglepetésre félbeszakítottam. - Tisztelendő úr - mondottam neki - ön, amint látom, mindent tud, minden területen kiismeri magát, de fogadni mernék akármibe, hogy még azt se tudja, ki volt Szent Péter elődje a Mennyország kapujában. - De mi köze az én beszédemnek a mennyország kapujához? - Maga egy teljes órája olyan dolgokról beszél, amiknek a választásokhoz, a válsághoz, a nyomorhoz, a munkanélküliséghez, Olaszország háborús készülődéseihez, a külföldi idegenek olaszországi uralmához semmi, de semmi köze. Vallja be tehát itt, nyilvánosan és minden teketória nélkül, hogy fogalma sincsen róla: ki volt Szent Péter elődje a Mennyország kapujában. - De ez nem tartozik ide! - ismételte izgatottan a pap, akinek úgy látszik semmi okosabb dolog nem jutott eszébe. - Ismerje el nyíltan, az itt összegyűlt nép előtt, hogy nem tudja. A templomjáró hívek a tiszteletidőre néztek, aki zavartan a kiutat kereste. Majd az emberek kacagni kezdtek. A plébános erre dühbe gurult és elkiáltotta magát: - Megtagadom a felvilágosítást, mert - - I - Mert.. . nem tudja! A nevetők az én pártimra állottak s a falusiak gúnyolódása közepette a tisztelendő leszállón a szószékről, amely tulajdonképpen egy asztal volt. Egy csapásra semmivé lettek a nevetséges dajkamesék, amelyekkel a jámbor tisztelendő szerette volna telebeszélni a hívei fejét. —■ Fordította: BÁLINCZI ENDRE SURÁNY ERZSÉBET rajzai JAROSLAW HALEK FERENC JÓZSEF CSÁSZÁR KÉPE ungbunzlauban élt egy Petriska nevű papírkereskedő. Istenfélő volt, tisztelte a törvényeket és időtlen idők óta ott lakott a kaszárnyával szemben. A császár születésnapján és más hivatalos évfordulókon kitette a házára a fekete-sárga lobogót, s a tiszti kaszinónak is ő szállította az ugyancsak fekete-sárga lampionokat. Jungbunzlaui zsidó pálinkaméréseknek és csendőrörsöknek ő adta el mindég Ferenc József képét. A környék iskolái is tőle vásárolták volna a császárképet, de az ő képeinek nem volt meg a kerületi iskolaszék által engedélyezett nagyságuk. A császári és királyi tanfelügyelő a megyeszékhelyen egyszer beszélt is vele ebben az ügyben. „Nagyon sajnálom, Petriska úr, de maga a császár őfelségét hosszabb és szélesebb terjedelemben akarja szállítani, mint ahogy azt 1891. október huszadiki dekrétumában a magas iskolaszék előírta. A dekrétum által előírt császár az önénél valamivel rövidebb. A császár őfelségének negyvennyolc centiméter hosszúnak és harminchat centiméter szélesnek kell lennie. Ennél több semmiesetre sem lehet. Maga persze erre azt válaszolja, hogy kétezer császárkép van a raktárán. Fiát, azért ne higgye azt, hogy minden bóvlit a nyakunkra sózhat. A maga császárja utolsó szemét. A kivitele ronda, a szakálla meg olyan borzas, mintha soha életében kefét nem látott volna. Az orrára túlságosan sok vörös festéket mázoltak, azonkívül még bandzsít is szegény." Amikor Peticska úr hazaért, megbotránkozva ezt mondotta a feleségének: „ősz uralkodónkkal bizony alaposan becsaptak bennünket". Mindez persze még a háború előtt történt. Egyszóval: a kétezer császár kép Peticska úr nyakán maradt. Amikor kitört a háború, a papírkereskedő rettenetesen megörült, mert titokban abban reménykedett, hogy a császárképektől most aztán igazán megszabadul. Teliaggatta a kirakatot a tehetetlen aggastyán képével s a következő felirattal reklámirozta: „Figyelem! Figyelem! Alkalmi vétel! I. Ferenc József - tizenöt koronáért!" Fiat darab képet csakugyan sikerült elsütnie. Ötöt a kaszárnyába vittek, az utolsó előtti Habsburgnak e litografált példányait a kantinokban akasztották fel és a bevonuló tartalékosokat lelkesítették vele. Egy képet Simi trafikos vásárolt meg. Ez az osztrák hazafi lealkudta az árát tizenkét koronára és még volt lelke megjegyezni, hogy tiszta tolvajság a képekért ennyit kérni. A háború tovább tartott, de a császár őfelségéért ezután sem törték magukat a vevők. Pedig Peticska úr még az újságban is hirdette, őfelségéről két prágai napilapban adott fel hirdetést a következő szöveggel: „A mostani nehéz időkben egyetlen cseh családnál sem hiányozhat a súlyosan megpróbáltatott uralkodó képe tizenöt koronáért". Peticska urat beidézték a kerületi rendőrkapitányságra, és közölték vele, hogy a legközelebbi alkalommal tartózkodjék az ilyenfajta kijelentésektől, mint „nehéz idők", „súlyosan megpróbáltatott uralkodó", satöbbi, satöbbi. Ezek helyett jobb lesz, ha „dicsőséges és győzelmes időket" emleget, különben még komoly kellemetlenségei lehetnek. Peticska úr legközelebbi hirdetése már a következőképpen szólt: „E dicsőséges időkben egyetlen cseh családban sem hiányozhat győztes uralkodóik képe tizenöt koronáért". De ahelyett, hogy rendeléseket küldtek volna, Peticska ismeretlen feladóktól ordináré hangú leveleket kapott, amelyekben ezek teljes nyíltsággal azt ajánlották neki, hogy a képeket akassza fel arra a helyre, ahová a császár is gyalog jár. Ráadásul újra beidézték a kerületi főkapitányságra, ahol a szolgálatos rendőrtiszt arra szólította fel, hogy hirdetéseinek megszerkesztésénél vegye tekintetbe a császári és királyi nagyvezérkar sajtóosztályának jelentéseit. „Az oroszok Magyarországon vannak, elfoglalták Lemberget, ott állnak Przemysl előtt és maga ezt, Petriska úr dicsőséges időknek nevezi? Ez még rossz tréfának is sok! Gúny és irónia van benne! Vigyázzon magára! Ilyen hirdetések miatt könynyen odakerülhet a hadbíróság elé". Petriska tíz megígérte, hogy legközelebb vigyázni fog és a következő hirdetést adta fel: „Minden cseh szívesen áldoz tizenöt koronát azért, hogy otthonában fölakaszthassa az ősz uralkodót". A lapok a hirdetést sehogysem akarták elfogadni - Ember! - mondotta a kiadóhivatali főnök - az isten szerelmére csak nem akarja, hogy mindnyájunkat agyonlőjenek! Petriska úr izgatottan hazasietett. Az üzlet hátulsó zugában nagy paksamétákban állottak a császár képei. A papírkereskedő mérgében akkorát rúgott a csomagokba, hogy csak úgy porzott. Utána azonban ijedten nézett körül és csak akkor nyugodott meg, amikor már biztosra vette, hogy senki sem látta. A képekről szomorúan letörölte a port és ekkor észrevette, hogy némelyikre gyanús nedvesség és penész rakódott. Hátul teljes nagyságában és vésztjósló feketeségében egy kandúr üldögélt. Már ebből is pontosan meg lehetett állapítani, hogy a nedvesség és penész kitől ered. Hogy a kandúr elhárítsa magáról a gyanút - dorombolni kezdett. Petriska úr utánavágta a seprűt, mire a kandúr elhallgatott. A papírkereskedő dühösen berohant a feleségéhez: „Nem tűröm ezt az átkozott bestiát a házamban"! Kinek kell egy olyan császár, akit bepiszkított a kandúr, hogy az istennyila csapjon belé!" Amíg Petrcska úr aludt, az üzletben a felesége szolgált ki. Ezúttal rendkívül nyugtalan volt a délutáni álma. Azt álmodta, hogy a csendőrök a kandúrt, tulajdonosával együtt letartóztatták és a hadbíróságra cipelték. Mindkettőjüket kötél általi halálra ítélték. Először a kandúrt akasztották föl. És ő, Petrcska, rettenetes, istenkáromló szavakat vágott a bíróság fejéhez. Félelmetesen, velőtrázón fölsikoltott és maga mellett egyszer csak megpillantotta a feleségét, aki szemrehányó szavakkal dorgálta: „Az istenért, miket beszélsz itt össze-vissza?! Még jó, hogy nem hallja senki." Az asszony elmesélte, hogy közben a császár őfelségét megpróbálta a kertben kiszárítani, de bizony az utcagyerekek a császárképet körül dobálták meg s most a szép kép olyan akár a rosta. Petriska úr egészen kijött a sodrából. Este a kocsmában valami alkalmi vételről beszélt, meg a császár őfelségével kapcsolatos nehézségekről s beszédében tulajdonképpen azt akarta kifejteni, hogy a bécsi kormány a cseheket azért nézi görbe szemmel, mert nem vásárolják meg a Petriska Frantisek jungbunzlaui cégnél a császárképeket tizenöt koronáért. - Okosabban teszi, ha olcsóbban adja - tanácsolta neki a kocsmáros a búcsúnál. - Nehéz idők járnak mostanában, Horejsek úr is a tavalyi árnál háromszáz koronával olcsóbban adja a cséplőgépet. És így vagyunk a császárral is. Petriska úr megfogadta a tanácsot és kirakatába a következő hirdetést tette ki: „A nehéz "gazdasági helyzetre való tekintettel nagymennyiségű császárképet adok el, tizenöt korona helyett, tizenkét koronáért". És az üzletben újra csend lett. Kebelbarátja, a kocsmáros, megkérdezte, hogy áll■ a császárképekkel? „Rosszul, nagyon rosszul" - felelte Peticska úr. „Nincs kereslet a császár őfelsége után". - Tudja mit - mondotta bizalmasan a kocsmáros - a legokosabb, ha bármilyen áron megszabadul az egész stokktól. - Még várok - felelte Peticska úr. És a császár őfelsége képeire továbbra is rátelepedett a fekete kandúr. Másfél év múlva már a legalsó képek is penétszedni kezdtek. Ausztria szétesett és a helyzet rörvénytelenné vált. Petriska itt s ceruzát ragadott s nehéz szívvel határozta el magát arra, hogy őfelségét most már hét koronáért adja el s ha a tranzakció sikerül, még így is keres darabonként egy koronát az üzleten. És hatalmas propagandába kezdett. A képet kirakatba helyezte, s alája a következőket írta: „Az ősz uralkodót most tizenöt korona helyett két koronáért árusítom." Aznap egész Jungbunztau Peticska úr üzletei előtt tanyázott. Látni akarta az egész város, hogy a Habsburg-dinasztia részvényei miképpen zuhantak le ennyire. És aznap este Peticska urat elvitték a csendőrök. Ezután már az események nagy gyorsasággal követték egymást. A papírkereskedést bezárták, Peticska ellen közbotrány okozás és izgatás miatt a hadbíróságnál eljárás indult. A veteránok egyesülete rendkívüli ülést hivott egybe s Peticska urat kizárta tagjai sorából. A könyvkereskedőt tizenháromhónapi súlyos börtönre ítélték. Tulajdonképpen öt évet kellett volna kapnia, de enyhítő körülménynek számították be azt, hogy Petriska úr Custozzánál Ausztriáért harcolt. A csomagokat őfelsége a császár képeivel közben a terezienstadti hadbíróságon őrizték, s ezek a stokkok is tulajdonképpen az összeomlás óráját várták. Ausztria likvidálása után, valamelyik élelmes kereskedő a képekbe sajtot csomagolt. Fordította: A. Sz UTUNK így látja a gyárat... . . a lírai lélek . . . a nyugat-rajongó . . . a történelmi regényíró .. . és a detektívregényíró (I. SZEMENOV rajzai a Krokodilból) Olvasóinak, munkatársainak, a lap barátainak sikerekben gazdag Boldog újévet kíván az UTUNK A szerkesztőség kéziratokat nem őriz meg és nem ad vissza. igazGCLtó: NAGY ISTVÁN Főszerkesztő: LÉTAY LAJOS Szerkesztőbizottság: ASZTALOS ISTVÁN, CSEHI GYULA, HORVÁTH ISTVÁN, KALLÓS MIKLÓS, KISS JENŐ, MAJTÉNYI ERIK, MÁRKI ZOLTÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SÜTŐ andrás, szabó gyula, tamás CASPAR Az Utunk előfizetési díja évi 26 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 6 utca. Telefon: 2 4-20. Intr. Poligr. Cluj - 10246