Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-09 / 1. szám

UTUNK­ agy művész halálhírét sugározta világgá az óév utolsó nap­jaiban a budapesti rádió. Fereniczy Noémi úgy élt és úgy suhant el az élők társadalmából, mint aki szemé­lyében maga sem tulajdonít önma­gának különösebb fontosságot, egyénileg elboldogult valamiképpen egy ötödik emeleti manzárd műte­remben, egy gyorsfőzővel és néhány szövőrámával. Jóbarátok eltaláltak hozzá és eltaláltak világvárosok mű­értői, hogy hírét vigyék újabban készülő műveinek vagy meghívják valamilyen magas színvonalú kiál­lí­­tásra. Ferenczy Noémi műveiben élt és él tovább Bukaresttől Párizsig, Londonig, New Yorkig s Berlinen át Moszkváig — állami képtárak­ban, magángyűjteményekben, míg maga tervezte és magaszőtte gobe­linjeit el nem vállalja az idő vas­foga. Egy ritka műfaj ritka képes­ségű képviselője volt, ugyanakkor az emberi haladásnak ritka követke­­zetességű apostola. Ezt a Ferenczy Noémit a mi Nagy­bányánk adta a világnak. Napjaink figyelmes olvasói olvas­hatták Thury Zoltánról, hogy írói fejlődésére milyen jelentékeny befo­lyással volt müncheni tartózkodása, állandó érintkezésben az akkori mün­cheni festőkolóniával. Orosz forradal­márok, de németek és más nemze­tiségűek is „fertőzték“ ott a lég­kört azokban az években, mikor Hollósy Simon és Ferenczy Károly gondoltak egy merészet és nagyot és megteremtették — egyenesen Mün­chenből jövet — a nagybányai festő telepet. Egy tágas csűrrel, mint fes­tőiskolával a központban. 1916-ban, az első világháború kel­lős közepén, az Ernst-múzeumban rendezték meg Budapesten a Feren­czy család műveinek közös kábí­tását. Itt az idős édesapa, Ferenczy Károly művei mellett már kiállító művészként szerepelt fia, Valér, mint festő és rézkarcos és az ikrek: Béni a faszobrász és Noémi, a gobelin­­szövő. De sok mindennel foglalatos­­kodott akkoriban még mind a három testvér. „Most is formál, fest, rajzol, sző, hímez, farag, munk­áz, karcol, marat és öntet a három testvér­, mindig magáért a munka szerete­­téért, rajongó lélekkel"—írta róluk a műtörténész Lázár Béla, ki 1918-ban már az apa emlékkiállításába vonta be a három Ferenczy testvér sok­irányú művészi eredményeit. A világ­tól, a fő közlekedési vonalaktól fél­reeső, ódon bányaváros s természeti, és népművészeti szépségekben gaz­dag k­örnyéke, megihlette, új utak keresésére serkentette a Ferenczy család ifjabb nemzedékét is. 1919. decemberében keresett első ízben személyes összeköttetést Feren­czy Noémi Kolozsvárral. A Magyar Tanácsköztársaság bukása után — amelynek akkor még nem siethetett segítségére a beavatkozókkal élet­halálharcban álló Szovjetunió — részben a kolozsvári Fellegvárba, részben Brassóba és Focşaniba inter­nálta a királyi román hadsereg az általa megszállt területek hangadó kommunistáit. Ekkor internálták például Veres Pétert Brassóba és így került a kolozsvári Fellegvárba annak az aszkétikusan sovány, tfiúsra nyírott hajú, fiatal asszonynak a férje, ki egy szép napon bekopogtatott az akkori Keleti Újság szerkesztőségébe. (A férj nevét nem írom le. Méltatlanná vált hozzá és az ügyhöz. Hamarosan szétváltak útjaik.) Ferenczy Noémi segítségünket kérte, hogy férjével találkozót eszközöljünk ki számára és tegyük lehetővé élel­mezése megjavítását. Mindez nem volt nehéz. A városban már akkor meg volt szervezve a fellegváriak élelme­zése és emberi körülmények közé juttatása. Noéminek több is sikerült ennél. Néhány nap alatt férjével együtt eltűnt Kolozsvárról, közös ismerősöknél hálálkodó üzenetet hagyva hátra. De már akkor megis­merkedtünk művészetével, magával ho­zott fényképekről. És valamilyen cso­portkiállítás keretében végtelen gyön­gédsége gobelinjét, a Harangvirágok-t, bemutatta a kolozsvári közönségnek is. A természet és az ember mély érzelmi kapcsolataira utaltak ezek a korai művei, melyekben azonban már elszakadt a párizsi Manufactures des Gobelins-ben tanult dús növényzetű, üvegfestmények kom­pozíciós rendsze­rére emlékeztető ábrázoló módszeré­től. A­­maga sajátos formanyel­vét kereste, mely az embert állít­ja mint­­egy premier plánba, és mindjárt a dolgozó ember­­jelenik meg mondani­valóinak középpontjában. A weimari Németország Berlinjében már 1923- ban tanszéket ajánlottak fel neki az Iparművészeti Főiskolán. Ábrázolásmódja jelképes és ugyan­akkor típusteremtő. A l­'ahordó nő első változatán és a Parasztfej kaszával című képszőnyegén, a monumentálissá nőtt egyetlen alak köré a bordűrben, aláhúzó motívumnak a világ első szo­cialista országa sarlókalapácsos em­blémáját szőtte. Bécsi és berlini hosz­­szabb tartózkodása után, 1925-ben Béni fivérével közös kiállitáson, Bu­dapesten mutatta be tizenkét szőnye­gén nyolc év alkotómunkájának ter­mését. Már világhírűek mind a ket­ten és csak ezzel magyarázható, hogy Korhadt fa című kompozíciója miatt, mely külföldön Fehér ember a baltával címmel különös „hírhedt­ségre“ tett szert, nem került köze­lebbi kapcsolatba az ellenforradalom politikai rendőrségével. Annyira vilá­gos itt a „döntsd a tökét“ jelképi értelme. 1929-es berlini kiállítása alkalmával többek közt a Rothe Fahne méltatja művészetének magas­­rendű kifejező erejét és szépségét. Tudtunkkal ekkor be is lépett a Német Kommunista Párt­ba. Kiállításai Drezdában, Párizsban, Rómában egy­­mást követik. Ezek a kiáll­­ások szereznek szőnyegeinek művásárlókat és teszik lehetővé, hogy budapesti mű­termében aszkétikus elvonultságban, a munkában találja fel élete legfőbb értelmét. Nem követi a francia gobelinterve­zők útját, akik tervező kartonjaikat szövőgyári művészrabszolgákkal kivi­­teleztetik — mert bizony aprólékosan pepecselő rabszolgamunka a francia „verdure“-es­ dús növény- és állatvi­lágát selyemgobelinre áttenni. Fe­renczy Noémi önmaga művészképze­letének dolgos rabja. Számára élvezet a keze alatt fejlődő kép aprólékos alakítása, így születik a Szövőnő és a Szövő­fej, amelyek önarcképnek tekinthetők, így a Kőműves, a Pék, a Szőlőmunkáslány, a Házépítő, a Zsindeljező, melyekben a főalak mellé helyezett, mestersége köréből váloga­tott motívumok adnak hangsúlyt a dolgozó egyedi és ugyanakkor tipikus jellegének. Költői tájképek is szület­nek (Irtás, Alvó pásztor, Tavasz), melyek a vonalak ritmusában, a színek zengő összhangjában juttat­ják kifejezésre az alkotó művész nagy érzékenységét. Az 1937-es párizsi világkiállításon, ahol először jelent meg a szovjet pavilion homlokán Muhina híres sar­lókalapácsos fiatal párja, Ferenczy Noémi nem volt hajlandó résztvenni azzal az indokolással, hogy tőle az a magyar állam mit sem vásárolt. Elvitték hát a múzeumok tulajdoná­ban levő régi műveit. Ezeknek nagy sikere gondolkoztatta meg az akkori művészeti tényezőket, hogy a művész­nőt legalább a kulturális külszín ér­dekében foglalkoztatni illenék. Előző­leg a politikai rendőrségtől infor­mációt kértek és kaptak róla ilyen lakonikus szöveggel: „F. N. nem vi­selt hivatalt a Tanácsköztársaság alatt, de barátai mind kommunisták.“ A párizsi világkiállítás után tíz évig nem lehetett találkozni a mű­vésznő műveivel semmiféle tárlaton 1947-ben egyik kerületi párthelyiség­ben rendezték meg első nagyszabású gyűjteményes kiállítását. (A másodi­kat pedig tavalyelőtt, 1956-ban kora ősszel.) Már első kiállításán kitűnt, hogy Ferenczy Noémi teljes alkotó erejével a születő út mellett áll. És mint mindig, ezekben az években is meg tudta ragadni az időszerű monda­nivalót azzal a súllyal és kifejező erő­vel, amely nemcsak a mához, de a hol­naphoz is szól. A Fahordó nő új változatban, mint proletárlány * jelentkezik és romokból gyűjtött fadarabokat hord puttony­szerű kosarában, az új élet nehézségei­nek leküzdésére. A Rügyező fát a köztársaság fájának nevezi el, amely­nek tányérját szorgos munkáskéz ka­pálja. Az Olvasó az Írástudatlanság elleni harcnak, a műveltségben való elmélyedésnek örömét tükrözi vissza. A Felvonulók súlyos rendekben felso­rakozó, szürkés-kék munkaruhás dol­gozók, csillagos, világosvörös lobogó alatt. Egymás kezét markolja a ke­zük, számuk egyre nő és mind nagyobb szélességben töltik ki a teret. A jövő ellenállhatatlan hadserege ez és egyre több fény hull az előbb és el­őbbhaladók­ra. Az Összefogás két nagy munkásalakja a fizikai és szel­lemi munka egyesülésének történelmi dokumentuma. Az elsők között kapott Kossuth­­díjat Ferenczy Noémi 1948-ban, mely egész addigi életművét jutalmazta és tanszéket kapott az Iparművészeti Fő­­iskolán. Azóta is számos műve került külföldi múzeumokba, de most már ál­lami ajándékozás formájában. (Ikertest­vére, Béni, az új idők nagy könyv­illusztrátora, nálunk sem ismeretlen.) 1956-os nagy, visszatekintő kiállí­tásán jóval több szőnyegterv és víz­­festmény szerepelt, mint kivitelezett mű. A tervek a külföldön és nagy­részt magántulajdonban levő gobelin­jeinek sokasága mellett tanúskodtak. A­ kivitelezett Magvető, a Tavasz, az Anya gyermekkel a napfényes jövőt vetítik előre. Ferenczy Noémit azóta Bartók Bélával egy sorban emle­gették mint egy kis nép elismert nagy képviselőjét a műveit világ értékelé­sében. Mi a Nagybányáról elindult, Nagybánya munkás környezetében és természeti szépségei között nevelke­dett, zajtalanul cselekvő, de mindig súlyos szavú művészasszonyra emlé­kezünk kegyelettel, ki önmagához és gyermeksége világához hiven egy éle­ten át a haladás fáklyahordozója volt. SZENT IMRE! JENŐ ■MMM7 FERENCZY NOÉMI FERENCZY NOÉMI NAGY IMRE fametszete (1932) Anya gyermekkel Ferenczy Noémi 171 VÁSÁRHELYI TÁRLATON A művészeti élet vonzalmak és ellentétek bonyolult szövete; nem ■FI­ csupán stílusok, álcátok, de sokszor személyes indulatok, érzelmek is összeverődnek, egymásnak csapnak, avagy csatlakoznak; a le­ráló tár­gyilagosságai — bárha a művészettörténet kialakult tanulságai n­apján vél ítélkezni — stílus-rokonszenvek, érzések és az adott tudásanyag szabja meg, igazsága érdekében azonban a bizonyosság hevével kell küzdenie, és megfontolásaiban a legkisebb szerepet sem kaphatja a bán­tásoktól való félelem... Ne vesse fel hát sose magában: merje, vagy ne merje őszintén kimondani gondolatait; elhiszik-e, hogy kívül ál a szűk egyéni érdekek csoportosulásain; elhiszik-e, hogy szerelmes szeretet­tel fogad be minden művészi élményt és azt, hogy nincsen más szem­pontja a jobbat­ akarásnál? Végigbarangoltam a vásárhelyi őszi tárlatot. Előbb lassan, aprózva, részletező látással, színek, elgondolások, szerkezetek figyelésével, azután mintegy az egészet összefogva, selejtező szintézissel, egyetlen tekintettel. Az összbenyomás: korrekt középszer, közelebb az akadémikus tartózk­o­­dáshoz és közelebb a naturalizmushoz, itt-ott meleg líraiság, kevés izga­lom témában és megoldásban, s valami — az egyéni alkatokat kissé egymásba­ mosó, talán túlságos stílus-rokonság. Azután van néhány na­­nagy szép tájkép országos hírű mestertől, majd egy kisméretű öregasz­­szony-portré, mely kiválik jellemző és hangulatteremtő erejével; a köze­lében még egy, sötét tónusú kiskompozíció, melyhez többször is visszatér a szemlélődő; egy erős, érdekes önarckép, majd a friss, és frisseségében a tárlat anyagából kiváló kompozíció, fiatalokkal, sok lélektani és Urai mondanivalóval; azután egy erős színekben tartott, valahol a francia im­presszionisták és az élénk színkezelésű nagybányaiak közé elhelyezhető er­­dőrészlet ... Magukban véve, jó értékek. De a tárlat benső arányaiban mindez kevésnek tűnik. Mintha lanyhult volna a mondanii­ akarás, mintha az egyéniség még mindig a konvencionális megoldások kényelmébe bur­kolózna; langyosság az eszmékben és a színekben. Alig érezzük fűlszik­rázni a gondolat és a látásmód eredetiségét,­­ néha még azoknál sem, akik annyiszor lobbantották lángra bennünk az érzést és az eszmét... Mintha gyengébben, lassabban keringene a vér, mintha kissé kikapcso­lódtak volna a század nagy, friss, modern, forradalmi áramköréből. .. Ne értsen félre az olvasó, nem egy kitűnő munka akad ezen a tárl­­aton, nagyhírű és fiatal művészek alkotásai; a szakbírálatnak majd név szerint is értékelnie kell valamennyit; az egyszerű műélvező azonban most csal; az összbenyomását mondta el, az alaphangulatot, mely ezen a tárla­ton hatalmába kerítette. BODOR PÁL SEPSI LAJOS Kislány Plain-air-ben BARABÁS ISTVÁN Kőszegi Margit érdemes színművésznő (A Warenné mestersége című színdarabban)

Next