Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1959-11-12 / 45. szám
UTUNK Nagyon szeretek az antikváriumok könyvespolcai körül kutatni. Ilyenkor érzem: egy tudós veszett el bennem, aki első elemista korában veszett el, ellopták a cirkuszosok, és kötéltáncost neveltek belőle. De most váratlanul és hirtelen megkerül, és kutatni kezd, tudományosan megvizsgálja a polcokat, hogy behozza azt az időt, amíg nem tanult, csak a kötélen biciklizett, megsütötte a közönség feje fölött a rántottét. Ilyenkor tudóssá leszek, és lázasan nekikezdek kutatni, és abban reménykedem, hogy reábukkanok valami roppant horderejű leletre, s mint híres és gazdag ember léphetek ki az antikváriumból, de egyenesen az Akadémiára. Mer' megtalálom például a legrégibb kódexet. Vagy a Mária Siralom Előtti Költemények Antológiáját. Vagy a Halotti Beszédet 70 esztendővel megelőző Keresztelői Beszédet. És én megveszem tíz lejért, és fütyörészve megyek kódexemmel az Akadémiára. És két esztendővel a történtek után a tanár a sarokba állítja azt a diákot, aki ezekről az eseményekről még mindig nem értesült: — Fiam, nem tudtad a kódexet megtaláló tudósnak a nevét! Hát mit tudsz te egyáltalán? Küldd föl, szamár, holnap az édesapádat! ... Vagy legalább egy Korvinát találok. Egy gyönyörű Korvinát, hollóval meg iniciálékkal. Rögtön megismerném, ahogy látnám a hollót a tetején. És mutatnám az antikváriusnak : ez, kérem, mennyibe kerül? Huszonöt lej? De hiszen rongált példány! Huszonöt?... így is, evvel a varnyúval? Mikor reápingált valaki tussal egy varjút, meg a sorok elejét is összefestékelte, kicirkalmazta a nagybetűket! Ide például, erre a a Cé-re reárajzolt egy nagy fene német császárt, bajusszal. Az 1-re pedig egy létrát, amelyiken egy kéményseprő mászik föl, és szembe vele egy várbástyán tűzoltók hadonásznak! Ez magának huszonöt, mikor keresztül-kasul össze van firkálva?! És vízfestékezve?! Az antikvárius szabadkozik, hogy nem látta, ki akarja radírozni, de nem hagyom. — Már mindegy, mondom, úgyis megéri a húszat, a bőr. De többet egy fityinggel se. És a hónom alá csapom, és taxival megyek a Levéltárba, ahol egy borítékban átveszem a százezres prémiumot. Otthon pedig bejelentem: — Asszony, vettem egy öröklakást meg egy autót a tudományos kutatásaimból, ugyanis tudós lettem, és bizonyos prémiummal jutalmazták tevékenységemet.. . CZ ezekért a dolgokért járok titokban az antikváriumba. Egyelőre azonban csak Brehmnek az Állatvilágát találtam meg, azt lapozom. De ahogy látom, hiányzik az Emlősök, azután meg a Madarak hátsó része, a püspökfalatja. Most éppen az után kutatok. — Nincs több ebből a Brehmből? — kérdezem a fagyos, szürkeköpenyes elárusítót. Megvonja a vállát, nem felel, csak néz, mereven, valami miatt gyanúsnak találja kutatásaimat. Megköszörülöm a torkomat, igyekszem eloszlatni a gyanakvás légkörét, mert ilyen körülmények között nyilvánvalóan nem tudom a kódexet megtalálni. cAndor: Reábökök egy könyvre, amelyen egy tengerészsapka ékeskedik, rajta pedig egy furulyaszerű találmány, a sapkára helyezve. Mintha a hajóskapitány azt akarná jelezni, hogy rögtön jön. Ez — kérdezem — mennyibe kerül? Az elárusító nem felel közvetlenül, előbb keresztkérdést tesz föl: — Érdeklik önt a tengerész dolgok? — kérdezi elég élesen. — Természetesen — válaszolom —, rendkívül érdekelnek a tengerész dolgok. Igen szeretem tanulmányozni, mert — magyarázom — fejlesztik műveltségünket. Megnéz, nagyon gyanakodva. — Egy polccal fennebb tessék böngészni — mondja —, mert az ott lent csak első kötet. De a felső polcon vannak teljes művek is. Negyvenezer kilométer victoriával és gőzzzel. Révkalauzok életrajzai, továbbá egy hajónapló, valamint Csicsáki Lajostól válogatott utazások. S eközben mereven néz, még csak nem is pislant. Fölemelkedem, s én is mereven nézem őt, közben gépiesen kihúzok egy könyvet, mire az egész építmény reámborul. — Bocsánat — mondom —, visszarakom — S kezdem visszatenni a köteteket, most már ő is segít. Hirtelen kinyúl, és egy könyvet tol elém. — Ez az a hajónapló, amit kérni tetszett. Reánézek a könyvre: egy duzzadó vitorla van a címlapján, rajta pedig két keresztberakott pipa. — Igen — mondom —, ezt keresem. Vannak még ilyesmik? Ugyanis rendkívül szeretem a hajónaplókat, mert — teszem hozzá — sokat lehet belőlük művelődni. Nagymértékben csiszolják értelmünket és eszünket. Úgy érzem, beszélnem kell ilyen elterelő dolgokat, vagy valamiféle önvallomásba kell kezdenem, hogy szimpátiára hangoljam, s együtt keressük a kódexet meg a Korvinákat. — Igen — bólintja —, rendkívül érdekes adatokat tartalmaz a hajónapló, különösen a Karaibi-tenger mélységméréseit illetően. Magamhoz szorítom a hajónaplót, és tanácstalanul állok, ő pedig helyrerakja a könyveket. Belép egy szakállas öregúr is az üzletbe. Titokban azt remélem, hogy tengerész, és meg fogja venni a hajónaplómat. Szó nélkül hozzám lép, és ki akarja venni a könyvet a kezemből. Kissé dulakodom vele, hogy higgye , nagyon kell és akkor vegye meg. Végül odaadom neki, ő megnézi, és szó nélkül visszaadja. — Azt az elvtárs akarja megvenni — mutat reám a kiszolgáló —, az elvtárs ilyen dolgokat keres, ne tessék haragudni, de ez az övé, és a tengerész irodalomban elsősége van. — Megint fölveszem a hajónaplót, és színlelt boldogsággal magamhoz szorítom. Azután visszalépek a polchoz, és keresem a Korvinát meg a kódexet. Ott a polcon Mikeházi Jób válogatott beszédei állanak. Megnézem: ki válogatta? Válogatta: Famarlay Farkas. Mit beszélt Mikeházi, és mit tudott vajon Famarlay Farkas összeválogatni belőle? Nem tudom. Arrébb lépek a hajónaplómmal: ott egy bársonyruhás kötet bukkan elém, aranyszínű hóvirágokkal és nefelejccsel. „Beszélyek" — ez a címe. Márhogy miért Beszélyek? Kinek Beszélyek és miről Beszélyek? Tudja az ördög. Mellette pedig: Bámrác koszorú, összefűzte Rózsaberki Ede. Három részre oszlik. Fiatalkori, férfikori és Q az aggkori bájvirágokra. Azután: Belcsintan. Meg: Héke nagyhírű cselekedete, vidám történet fiatal uraknak. Továbblépek hajónaplómmal. Úgy, mint egy hajóskapitány, aki szemlét SURÁNY ERZSÉBET rajza tart a matrózok felett. Sorban állnak a matrózok, némán tisztelegnek. Én pedig bólintok, arrébb lépek, keresem a Korvinát meg a kódexet, a két öreg tengeri medvét, hátha itt bújtak el a szakaszban, csak nem szólnak, mert nem engedi meg a matrózfegyelem. Jön Shakespeare, Arany János és Petőfi, a tengernagyok. Megvannak, tovább lépek. Utánuk jön Inyesmester. Ez persze, a hajószakács. Tiszteleg, megnézem. A köpenyege ócska, s a „tésztákat“ kitépték, onnét kezdve, hogy végy három tojást és adj hozzá. Mi az ördögöt adj hozzá? Most ki mondja meg, mit kell hozzáadni? Egy fiatal leányt kell hozzáadni? Vagy még hatot, hogy kilenc legyen? Bánt, hogy nem tudom hozzáadni, amit kell, és így persze, nem lesz a tésztából semmi. Pedig talán itt valami találmány titka van, esetleg emiatt van elromolva a patagónok helyzete, mert amit kell, most nem tudom hozzáadni. Tovább: Gombaisme, asszonyok számára . . . Miért asszonyok számára? Kinyitom, olvasni kezdem, hogy tudjam, miből akartak engem kihagyni. „Az esők után midőn már volt egy-két napos meleg napsütés, menünk az erdőbe, hol temérdek gombát találhatunk, bombászó kosarunk megtöltése céljából." Hát miért? Ezt miért nem olvashatnám én, miért csak az asszonyok? Dühösen lapozom, forgatom, hiába. Nincs benne semmi, ami nem nekem való. Gombaisme. Leteszem: csalás az egész. Most már látom, legalább én is isme. Azután pedig Toroduméda Károly Xavér, „híres spanyol regényíró", „Éjjeli plébános a lugasban" c. műve következik. Ott állok hajónaplómmal, s reámordulok az ismeretlen spanyol tengerészre: mit keres az éjjeli plébános a lugasban? Miért nem ül otthon a plébános, hogy átképezze magát nappali plébánosnak? Ezt sem tudom meg. Azután jön maga Mikszáth Kálmán. Utána viszont Mezsdraczky Rezső . .. azután .. . Szent isten! Mit keresel itt, fiam?! Hogy kerültél ide, fiam, édes gyermekem, miért álltál be tengerésznek, hát ilyen keserű lett a sorod, te szegény tékozló fiú! Az én könyvem! Semmi kétség: itt van a hajón, a közlegénység sorában szolgál, ahogy látom a ruháján: ő súrolja a fedélzetet. Gyere haza, szegény tékozló fiú, kiveszlek,, kiváltlak a nehéz rabságból ... Beszélj, kik züllesztettek le: ital, nők, a Belcsintan, az a csapzatényesmester, a spanyol éjjeli plébános, a többi rossz barátok? Miért nem Shakespeare-rel barátkoztál, pedig mennyit mondtam neked! Csak azt látom, hogy be van kenve szalonnával. Meg reá van rajzolva — uramisten — egy varnyú! Egy fekete varnyú, tussal, és egy... kéményseprő, szóval magasabban járó dolgok vannak azért reárajzolva, ami jobb, mintha házmester volna és egy tyúk. Kezdek megbarátkozni a varjúval meg a kéményseprővel. Gyere hát, arannyal, ezüsttel megfizetek érted, szívemen hordom én ... hogy is van tovább? Te se tudod, tékozló fiú? Hát akkor miért ültél ott fent, Arany János és Petőfi társaságában? Mi az ördögöt csináltál, ha ennyi se ragadt reád a legnagyobbaktól, csak por meg hamu. És isa. Mert az is reá van írva, a hátlapjára —így: Kováts Isa. Vagy Ica? Egy nőnek a nevét tetováltatta a hátára az én tengerész-fiam, a nyomorult. No, gyere, azért arannyal, ezüsttel megfizetek ... szóval .. . Megkérdem: — Elvtárs, hány arany, hány ezüst meg a ló? ... Nem gondolja, ezért a könyvért, hogy kevés? Hogy három lej ötven? Nem sok, igen, kevés. Keveslem. Igen, össze van firkálva, látom én, de annál értékesebb, mert ugye, a tengerésznapló is, minél mélyebb tengerfenékről került elő, annál értékesebb, meg iniciálék is vannak benne, mint egy kódexben. Igen, iniciálék. Ez nem kéményseprő, hanem a fekete sereg ostromol egy várat, és Mátyás király Bécs előtt, ezért van a varjú is iderajzolva. Az pedig, az a fölírás — látom, igen, hogy „marha“, az kincs, vagyon, drágaság, csak egy kicsit régiesen. Hogy ideadja kettő ötvenért, meg harminc a hajónapló? Nem sok, dehogy is, éppen ellenkezőleg. Nem akartam alkudni, drága elvtárs, ön engem félreért, félreisme. Én nem vagyok szőrösszívű, éppen ezért azt mondom: — Két lej ötven legyen a hajónapló és legyen harminc ez itten, ez a másik ... legyen ember ... értse meg, ez a kéményseprővel meg a varjúval. Ez Korvina. Hogy így nem? Elárusító elvtárs, hős lehetsz, de anya nem voltál... Tudja mit? Nem veszem meg a hajónaplóját. Süllyessze el, torpedózza meg. Csak ezt a Korvinát viszem, a varjúval. Mert ez Korvina, de csak én tudom, és éppen azért itt van öt lej. Hogy nem fogad el borravalót? Akkor adja vissza a lej ötvenet, de tudja meg: ön szívtelen, kegyetlen, rideg, aki még csak pislogni se tud. S az ön könyve: világok rongya, céda nők pendelyéből, meg az éjjeli plébános reverendájából — arra van írva az ön Gombaisméje, mely mérges-gomba isme és az ön ingesmestere, mely a gyomorfekélyt okozza. Itt olvastam, hogy Beszéljek, hát beszélek is! ön nem ért a könyvhöz! Hajóskapitányokat akart rámsózni, akik örökké pipáznak és befüstölik, bebagozzák a végtelen Óceánt! Isten önnel. SS. 1 KOSZTÜMÖK, KULISSZÁK, SIKEREK / Romeo és Júlia kiváló ska- COL kespearei színpadának, a Kerge Birka nagyvonalú szatirikus díszleteinek s a Dollárpapa nyíltszíni tapsra érdemesített kosztümjeinek fiatal tervezője ül előttünk, a szatmári színház igazgatói irodájában. „Globális" kérdéssel ijesztettük meg, amit nem két, hanem, legalább húsz év után szoktak megkérdezni: — Hogyan lett színpadi tervező? Szatmári Ágnes nevetve hátradől a fotelben és bűntudattal, valamint szerénységgel vegyes csodálkozással tiltakozik. — Hát bizony, ezt nem tudnám elmondani, s különben is, nem érzem még magamat igazi, vérbeli színpadi tervezőnek. Hét-nyolc darabot díszleteztem mindössze és két színiévad kosztümjeit terveztem. Sokat tanultam ezalatt, de úgy érzem, nagyon-nagyon a kezdetén vagyok még mindennek. Bíztató kezdet volt ez, hiszen éppen ezért kerestük meg a műhelyek, irodák, sőt a szatmári üzletek labirintusában éppen őt. 1957-ben a Romeo és Júlia díszletével és kosztümjeivel debütált a nagyváradi színházi fesztiválon. Felfigyeltek rá. Friss szem munkája volt, amelyet nem rontott meg az agyondíszített színpadok hagyománya, s kolozsvári főiskolai tanulmányainak legfőbb tanulságaként, szépen egybehangolt színfoltok hatására építette az egész előadás színpadképi megoldását. A rendező- és színészsugallta légkör fizikai világának ez a modern, egyszerű stílusa azóta is fő erénye Szatmári Ágnes munkáinak. — És miképpen tudja elképzeléseit végigvinni, mondjuk egy előadás születésének hat hetén át? — Csakis úgy, hogy az utolsó gombig én vásárolok meg minden anyagot. Előzőleg pedig a költségvetést is én készítem el. Aztán megrajzolom a maszkokat, résztveszek a kosztümpróbákon, veszekszem a szabóval és a színésszel, s közben állandóan tanulok. Persze a színész is sokat segít, hiszen ő csak egy figurával foglalkozik, s nyilván hívebb, mélyebb az a kép, ami benne alakult ki róla. És hát nagyon megértők — mondja a veszekedésről kicsúszott vallomás enyhítéséül. — Például, a második díszletemből egyszerűen hiányzott egy fal. A bemutató előtt vettük észre. Még csak meg se szidtak. — A díszlettervezőnek is vannak álmai? Olyan értelemben, ahogy a színész vágyik egy szerepre. — Ott még nem tartok. Néha ugyan felfedezek a műsortervben egy-egy darabot, amiről úgy érzemhogy igazán szívügyem, de előfordul, hogy nem én kapom a díszletezését. Olyankor aztán a ruhákba és kellékekbe árasztom minden szeretetemet. — Még egy utolsó kérdés: nem érzi, hogy hálátlan mesterséget választott? Magát sohasem tapsolják függöny elé, pedig ugyanolyan részt vállal az előadás sikerében, mint a színészek, akik learatják még a magát illető babérokat is. — Sohasem éreztem, hogy kimaradok a sikerből... Igyekszem „kihallani" a tapsból azt, ami nekem szól. (A legutolsó mondatot én költöttem. Mert mégis csak sok ennyi szerénység!). BANNER ZOLTÁN Kosztümterv a Dollárpapához Színpadterv a Kerge birkához ,7.