Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1959-11-19 / 46. szám
UTUNK ! Nem tudom, elolvassa-e valaki ezeket a sorokat. Azt mondják, az írók gyakran fognak úgy tollat, hogy nem tudják, közlik-e vagy sem írásukat. Az én kételyem azonban most egészen más eredetű. Nem tudom, akad-e majd egyetlen eleven ember közel s távol, aki elolvashatná, amit leírok. Minden arra mutat: ennek a városnak még élő lakói kéthárom napon belül, kivétel nélkül, mind meghalnak. És én magam se élek tovább. A katasztrófa, amelytől annyira féltek az emberek, bekövetkezett. Valami hiba történt a hidrogénbomba kipróbálásánál. Részt vettem a kísérletben, de közvetlen munkahelyem a térség legtávolabbi pontján volt. A robbantás után életben maradtam. A többiek — tudósok, politikusok, katonák, újságírók — mind elpusztultak, ez egészen bizonyos ... Rémülettől hajtva, sokáig száguldottam dzsippemmel déli irányba, keresztül a sivár, néptelen pusztaságon. De amikor eljutottam idáig, láttam, hogy a város is elpusztult. S most itt ülök egyik kihalt külső kerületében. Tudom, az enyémnél avatottabb toll kellene ahhoz, hogy leírja a rombolás körülöttem feltáruló képét. A háború alatt láttam városokat tömeges légibombázások után, összecsavarodott acélgerendákat, porrázúzott falakat, emberi testeket, amelyeket a halál a legszokatlanabb helyzetekbe állított a romok közé, vagy alaktalan véres tömeggé gyúrt. De az, amit most látok magam körül, borzalmasabb. A házak özönvíz előtti szörnyetegekként emelkednek előttem. Falaikat mintha valami mérgező sav marta volna ki. Halottak hevernek szerte szét, de sokan álltukban, vagy jártukban pusztultak el, ezek megégett szobrokhoz hasonlítanak. A fák konárak, össze-vissza görbültek, kidőltek, mintha egy favágóóriás mindent szétzúzó baltája lendült volna át rajtuk A folyó, amely nemrég még vidáman futott zöld partjai között, kiszáradt, medre kihűlt lávatömeghez hasonlít. Tegnap ez még a dús parkok, szép templomok, élénk kereskedelem, a sport, a zajos utcák és terek városa volt. Kishíján egymillió ember kereste itt boldogulását, mindegyik vágyakkal, tervekkel nézett a jövőbe. Most itt már nincs jövendő. Nem tudom pontosan, mi történt. Valószínű, hogy a kísérleti térség fölé emelkedő gigászi felhő idáig sodródott és halotti leplét ráborította a városra. Amióta ide érkeztem — mennyi idő telt el azóta? — igyekeztem segíteni a haldoklókon. De mit segíthettem? Most már csak egyet akarok: erre az elbeszélésemre összpontosítani gondolataimat. Valójában mindez pár hónapnal ezelőtt, május első napjaiban kezdődött. Akkor szabadságomat tölteni jöttem ebbe a városba. A reggeli lapokban olvastam, hogy két ember ügyét tárgyalja a helyi bíróság. A vád ellenük: merénylet a város szépsége ellen. A kormányzói rezidencia magas fehér falára fekete festékkel ráírták: „Be kell tiltani az atom- és hidrogénbomba kísérleteket!" Mint az egyik vezető tudós, résztvettem a kísérletekben, s így akaratlanul is érdekelt az ügy. Az újságcikkek részleteket is közöltek. Teherautón cirkáló polgári ruhás rendőrcsoport éppen ott haladt el és tetten érte ezt a két embert. A felirat utolsó vonásait húzták. Amikor meglátták a nyomozókat, egyikük gyorsan átdobta a szomszédos kerítésen a festékes vödröt, s két ecsetet. A sors iróniája, hogy a vödör a kerítés mögé bújt szerelmes párra pottyant. A fiú elkeseredetten átkozta azt, aki ilyen csúfot űzött vele életének ennyire jelentős percében. Kezében a vödörrel és a két ecsettel kirohant az utcára. A rendőrség így megdönthetetlen tárgyi bizonyítékokhoz jutott. Az egyik újságcikk azt is közölte, hogy hasonló felírásokat találtak más házfalakon is, gyárkéményeken, hidakon — mindenütt az egész városban. Ezért indult meg az eljárás. A megfelelő paragrafus értelmében a város szépsége ellen elkövetett merénylettel vádolták a tetteseket. Sok szabadidővel rendelkeztem, s mert valahogy úgy éreztem, személyesen érint az ügy, elmentem a tárgyalásra. Itt azonban közbe kell vennem, hogy tudományos munkám a magfizika terén elég sok lelki megrázkódtatást okozott nekem. Mielőtt meghívtak az ausztráliai Woomerbe, az itteni kísérleti telepre, Angliában kizárólag az atomenergia békés célú felhasználásán dolgoztam. Sokáig ingadoztam, mielőtt elfogadtam új állásomat. De vonzott a nagy fizetés, az érdekes munka és Bessy is unszolt, hogy vállaljam. Bessy a feleségem, szerettem egész életemben és egy hosszú élet végéig akartam szeretni. Remélem, — ha London ép és sértetlen — elbeszélésem a kezedbe jut, Bessy. Szeretlek, s neked ajánlom e sorokat, neked és mindenkinek, aki élni akar. Olvasd figyelmesen. Woomerben elmerültem munkámban. Nem volt időm azon gondolkozni, hogy az emberi erkölcs szempontjából hasznosak, vagy károsak-e a magkísérletek. Aztán levelet kaptam egy régi barátomtól, akivel Londonban együtt dolgoztam. Arra kért, írjam alá különböző országok tudósainak a hidrogénbomba kísérletek megszüntetését sürgető felhívását. A levél megzavart. Természetesen tudtam — sokkal jobban, mint a legtöbb egyszerű ember, sőt nem egy tudós is , milyen veszéllyel járnak a magkísérletek. De azzal próbáltam megnyugtatni magam, hogy minden tudományos kutatás az atommag területén, távoli perspektívában az emberiség javát szolgálja, akár magányos laboratóriumban, akár katonai kísérleti telepen végzik. A kormányok úgysem mernek atomháborút indítani, mert abban senki sem győzhet, legfeljebb a pusztulás, a végromlás ördöge. Ami pedig a rádióaktív csapadékot illeti — nyugtatgattam magam — az még távolról sem érte el a veszélyes koncentrációt. Egész éjjel nem aludtam akkor, a barátomnak adandó válaszon gondolkoztam. Az egyik percben így vélekedtem: „Igen, igaza van, feltétlenül igaza van, a bombakísérleteket be kell szüntetni!" De nyomban megszólalt bennem a gyávaság, a becsvágy. Ha aláírom, vége munkámnak a kísérleti telepen. Nyugtalanított már az a tudat is, hogy postán érkezett a levél, s benne a felhívás, tehát egészen bizonyosan átment a katonai cenzúrán. Hajnalban eldöntöttem: kategorikusan visszautasítom és szintén postán küldöm a válaszlevelet, hogy a cenzúra tudomást szerezzen róla. Sőt, elhatároztam, hogy minél több kollégámnak elmondom, mit válaszoltam a felhívásra. Így is tettem, azt hittem, ezzel véget vetettem minden izgalmamnak... A tárgyalóteremben az utolsó sorban foglaltam helyet. A két vádlott már a bíró előtt állott. A számukra bizonyára szokatlan helyzetben is, úgy tűnt, nyugodtak, sőt közömbösek. A fiatalabbik, harminc év körüli magas, szép szál legény, könynyű barna kabátot és szürke nadrágot viselt. Fáradtnak látszott, de szeme ironikusan csillogott. Az idősebbik kék munkaruhába öltözött, alacsony, zömök ember, közel járhatott az ötvenhez. Kerek arca valami gyermekien naiv érdeklődést fejezett ki. Nyilván, a körülötte végbemenő események nagyon lekötötték figyelmét. Felolvasták a vádiratot, amiből kiderült, hogy mindketten dokkmunkások. Az ügyész, egy nyakigláb férfi, aki igen tekintélyesen festett sötétkék egyenruhájéban, elkezdte a vádbeszédet. Acélszürke haja meg-megcsillant a, ráhulló napfényben. A vádlottak, mondotta, bűnösek, mert tudatosan, előre megfontolt szándékkal elcsúfították a város külső képét. Ilyen cselekményre a kormány által jóváhagyott törvény ennyi meg ennyiedik paragrafusa büntetést szab ki. Az ügyész megemlítette, hogy hasonló felírások megjelentek más városrészekben is, de a felírások értelmével és tartalmával nem óhajtott foglalkozni, csak „szép, kellemes városunk elcsúfítását" olvasta ádázul a vádlottak fejére. Tettenérték őket, — folytatta — a rendőrség akkor fogta el őket, amikor még nedves volt a festék a falon. Minden egyes betű négy láb hosszú volt. Az ügyész felmutatta a bíróságnak a tárgyi bizonyítékként, egyes és kettes szám alatt lajstromozott vödröt meg ecseteket. Beszéde végén a törvény által előírt legszigorúbb büntetést követelte. Ezután a bíró két nyomozórendőrt hallgatott ki. Mikor befejezték vallomásukat, megkérdezték a vádlottaktól: nem akarnak-e a tanúknak kérdéseket feltenni? A fiatalabbik megköszönite a torkát és kijelentette: — Nem. Mindkét vádlott szót kapott, hogy megdönthesse a vádat. Tagadták bűnösségüket, ámde az ügyész keresztkérdései szétzúzták védekezésüket. Emlékszem, akkor magam is úgy véltem: nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem mondanak igazat, s itt, a bíróság előtt, bizonyára, nem szokás beismerni azt, amit az ember elkövetett. Végül is az ügyész kötekedő, gúnyos kérdéseiből felingerülten, a barnakabátos fiatalember kiabálni kezdett: — Hát jó, mi festettük oda azt a felírást!... Még a május elsejei tüntetésen határoztuk el — folytatta már nyugodtabban. — Minden május elsején kivonulunk, mert az a mi munkásünnepünk. Sokan beszéltek ott arról, hogy be kell tiltani a bombakisérleteket. S akkor elhatároztuk, hogy felírjuk a falra. Azt akartuk, hogy a legnagyobb legyen a városban, a legforgalmasabb helyre kerüljön. Igaz az is, hogy a betűket négy láb hosszúra festettük. Úgy gondoljuk, a kormánynak meg kell tennie azt, amit oda felírtunk. Elhallgatott, aztán hozzáfűzte: — Úgy gondoljuk, a kormánynak el kell fogadnia az oroszok javaslatát, hogy vessenek véget ezeknek az átkozott robbantásoknak. És ne vesztegesse az időt, mert azt mondják, nemsokára megint elkezdik a robbanásokat a mi városunktól északra... Mi most figyelmeztettük magukat... igenis, mi írtuk fel a falra... És most csináljanak velünk, amit akarnak ... Az idősebbik, csillogó gyermeki tekintetét fiatal barátjára szögezte. Úgy tűnt, nem egészen helyesli ezt a túlságosan nyílt beismerést. A bíró parókáját simogatva jelentette ki: — Nem azért vagyunk itt, hogy politikai szónoklatokat hallgassunk. Ha vannak politikai nézeteik, írják meg a lapoknak, vagy béreljenek ki egy termet és ott szónokoljanak. Államunk vezetői mindenesetre jobban tudják, mit kell s mit nem kell tenniük. De senkinek sem, maguknak sem engedjük meg szeretett városunk külső képének elcsúfítását. Ezután minden további ceremónia nélkül bűnösöknek nyilvánította a vádlottakat és ötven font pénzbüntetésre, vagy három havi börtönre ítélte őket. A magasabbik munkás azt mondta, hogy nem tud azonnal ekkora öszszeget kifizetni. Egy heti haladékot kért, hogy megszerezhesse a pénzt. A bíró elutasította kérését. Két rendőr a hátsó, nyilván a cellákhoz vezető, lépcső felé terelte a foglyokat. Az alacsonyabbik munkás az ajtóban hirtelen megfordult és bekiáltotta a terembe: — Ha valami történik a várossal, majd eszükbe jutunk! Kínos érzéssel hagytam el a tárgyalótermet. Ez a két ember megszegte a törvényt, az ítélet igazságos — igyekeztem meggyőzni magam. De a két férfit rokonszenvesnek találtam és egész nap, sőt éjjel is rájuk gondoltam. A kísérletekkel, a tudósok felhívásával, saját magatartásommal kapcsolatos súlyos gondolataim új erővel lettek úrrá rajtam. Álmatlanul töltöttem az éjszakát, mindent tisztázni akartam magamban. Hiszen tudományos karrierem kezdetén szilárd szándékom volt kizárólag az atomenergia békés célú felhasználásáért dolgozni. Már akkor nagyon jól tudtam, milyen borzalmas veszélyt hoz az emberiségre a rádióaktív csapadék. Az a barátom, aki most a felhívást elküldte nekem, már akkor, Londonban bebizonyította, hogy a nyugati hatalmaknak az atomfegyverkezés védekező eszköz a gazdasági válság elkerülésére, a milliárdos jövedelmek megtartására. Mindezt tudtam és mégis ellenkezőképpen cselekedtem. Tízszer is megkérdeztem magamat azon az éjszakán: tényleg hiszem-e, hogy az oroszok atomtámadást készítenek elő a nyugati világ ellen? És szükséges-e atombombákat felhalmozni? Valóban őszinte meggyőződésem-e, hogy a magfegyver kísérletek végső fokon az emberiség javát szolgálják? Vagy csak önző és gyáva módon saját jólétemet féltem? ... Másnap és a következő napokon figyelmesen olvastam a lapokat. Levelek jelentek meg bennük a legkülönbözőbb emberektől. Támogatták azt a két dokkmunkást, akik jelszót írtak a kormányzói palotára és követelték az atombombakísérletek beszüntetését. Az egyik cikk beszámolt arról, hogy valaki kifizette értük a büntetést és kiszabadultak a börtönből... Ugyanakkor egy tekintélyes ausztráliai fizikus cikke is megjelent, ő azt bizonygatta, hogy a rádióaktív csapadék nem jelent semmiféle veszélyt. Tudtam: minden szava hazugság. Ott a kísérleti telepen sok kollegám beszélt rettegve a pusztító rádióaktív ködről, amelyet a szél nagy távolságokba szétvisz ... Elhatároztam, hogy leleplezem ezt a tudóst. Megírtam a választ a cikkre, cáfolhatatlan tényeket és adatokat sorakoztattam fel. És nem küldtem el a levelet... Egyhavi megfeszített munkával előkészítettük az irtózatos erejű bomba kísérleti felrobbantását. Utolsó percig részt vettem az előkészületekben. Elviselhetetlenül nehéz súly nyomta a lelkemet és elhatároztam: mihelyt végzünk a kísérlettel, lemondok állásomról. Sőt, közöltem is kollegáimmal, hogy visszatérek Londonba és csak békés célokért működő reaktoroknál fogok dolgozni. Ez a kísérlet, mondottam magamnak, az utolsó lesz számomra. Igen, az utolsó lett! Most egy halott város holt házai között vagyok, mindent betölt az oszladozó hullák szaga és a haldoklók nyögése. Elbeszélésemet befejeztem. De utolsó percemig kialvó tudatomban marad az a két egyszerű ember, akit börtönbe zártak, mert merényletet követtek el városuk szépsége ellen. SZÁNTÓ IRÉN fordítása Szerencsére még fantasztikus elbeszélés T. ALCAMACU, I. MARULEI Aláírás gyűjtés (Részlet a Hirosima borzalmai című panoból) rank hard gövényiet KÉT CSOKOR SZEGFŰ !nyitott ablaknál feküdt; az ágy me■1lege halkan zsibongott benne, mint egy emlék, s csukott szemhéján át is érezte a szőlőlevelek finom remegését. Nyugodt volt, csöndes, elégedett. És amint átderengett rajta a tegnapi mulatság egy-egy részlete, még parányi meghatódottságot is érzett. Pedig hát mi történt? Csupán annyi, hogy az este nyárikertben vacsoráztak: rántott vele tojással, bécsi szelet, sütemény, négy üveg sör. Kis szórakozás, melyet gátlás és bűntudat nélkül enged meg havonta-kéthavonként az ember. De ő, Darkó János, kőműves évek óta nem ült vendéglőben, örökké csak a sietve bekapott féldeci „monolő“, ahogy rekedt fuvarosok, helyke napszámosok nevezték a gabonapálinkát, meg a nyolc Nációnál naponta — ennyit Mert kuporgatták a garast. Vérükbe ivódott a spórlási mánia: még rég, nagyon rég, amikor szakították le magukról a kis rongyot, csakhogy „önállók“ lehessenek, s felépítessék a szerszámos kacerájt. S most pedig hiába van új ház, gyümölcsös, minden. Ha Butykáék a szomszédban, mondjuk, háromlámpás rádiót vesznek, ők már ötlámpást akarnak; ha azok sivító malaccal állítanak haza, ők rögtön süldőre kezdik gyűjteni a pénzt... S lám, a tegnap mégis incselkedni kezdett vele az ördög. Prémium volt a gyárban, s Turóczi, ez a hosszú gyufaszál, mintha csak őt akarná macerálni, kétértelmű krákogással mondta: „No, éppen jókor jön a kis dohány! Legalább este benézünk a feleségemmel a Szamosba!" A Szamosba? — kapta fel a fejét Darkó, akibe rögtön belenyilalltak ezek a szavak. A Szamosba? Hm. Töprenkedni kezdett, mérlegelte a helyzetet, s mivel most azt gondolta, hogy le ne essék a kupolságába, hát a végén ők is nyárikertben vacsorázlak ... Szőke sör a fehér abroszon ... Könynyű cigányzene... A pincér fesztelen vidámsággal kérdi: „parancsol elvtársam?" S aztán látta az aszszonyt, amint kisürülve, várakozó izgalomban hajol a hatalmas kosár fölé, és kiválaszt két csokor szegfűt. Igen, ez volt a legszebb! Hiszen húsz éve is lehet, hogy utoljára virágot ajándékozott neki, örökké csak a kuporgatás, kuporgatás. Kinek, minek? Hiszen gyerekük sincs. Úgy megkövült a lelkük, úgy besavanyodtak a régi életbe, hogy nem kellett gyerek... És, hogy eszükbe jutott mindez, csöndes, bátortalan panaszok kezdtek motoszkálni benne, s a tűnődő mosoly hol félig nyitott ajkára ült, hol pedig homlokának redői közé lapult. És ekkor hirtelen fölágaskodott benne a vágy: látni, tapintani akarta a két csokor szegfűt, egy nagyot, mélyet szippantani illatából. Fölkelt, s pizsamában átment a másik szobába, de az öblös virágváza üresen meredt rá! „Mi ez? Nem értem!" Tétován, csodálkozón forgatta a vázát, aztán visszatette, s picit elsápadva, a konyha felé ment. ,,Dehát hol a virág? Mi történt vele?!“ Körülszimatolt a tornácon, majd ismét visszament a szobába, lehajolt, s vizslatott hosszan, mint a kutya, ha ellopják a kölykét. Ekkor toppant be az asszony, karján a zöldséges kosárral. Darkó rögtön elébe állt: — Hol a szegfű, te? — A szegfű? A kicsi asszony jókedvűen felkacagott. — Hogyisnél két tojást vettem az árával!... — Eladtad?! Darkó szédült lett és zavarodott. — Az én ... szegfűmet...? — dadogta. — A mi szegfűnket?! Jaj, azt a magasságos atyaúristenét a kunok, fekete telkednek!... Visszahozd, hallod?! Rögtön előkerítsd, mert... Felemelte a kezét, s közben úgy érezte, ha a virág nem kerül elő, ő belepusztul, mint akinek kitépték a szívét, hogy összedől a ház, vagy tán ennél is valami borzasztóbb történik ... BÁLINT TIBOR MAJTÉNYI ERIKŐ l&nemk ntkim Várost emeltetek, visszhangja én vagyok, fellobbant fényetek, s már bennem is ragyog. Reggel, amikor útra keltetek, már a delekről énekeltetek, s én úgy füleltem minden szívverésre, hogy a magamét nem is vettem észre. S mert támasztottatok hitet, s nemcsak nekem, mindenkinek — kövekbe vésve élnek mindörökké az énekeitek. Mert áldott volt a fegyver a ti kezeitekben, mert szerszám sosem csenghet mások kezében szebben, mert meglelt szívverésem felétek hajt, felétek, csak nálatok találok erőt és menedéket. És amíg élek, amíg szól az ének, útjelző fényem hadd villantsa szép munkás harcotok parancsa: az egyszerűség és a hűség. 9