Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-08 / 1. szám

o Qlf- k&ny­ixe­k "E­lindultunk három országból , százhetvenen, két hétre, meg­mártózni a vízben, napfényben, nyu­galomban. Hogy mit hozott nekünk az ismeretlen, mit találtunk az arany­­gyapjú helyén, az lenne útiköny­vemnek a tárává — írja Halász An­na, kis kö­­tet elején. S ha végig­olvassuk, akkor a Várnából induló és oda megtérő Pjotr Velikij hajón a szerzővel utazunk Constantából Ogyesszába, onnan Jaltába, majd Batumiba, Szocsiba és vissza Cons­tantába. Szép út és megragadóak egyes részleteinek leírásai, a tengeri ké­pek, a táj- és városrajzok. Különös érzékletességgel vetíti az olvasó elé a kaukázusi ,,Gyilkos-tó" mesébe il­lő festőiségét. Meleg szívvel készít színes beszámolót Sidi Thalról, a hí­res jiddis nyelvű énekesnőről, aki annak idején Csernovicból, a fa­siszta megszállás elöl Közép-Ázsiába menekült, és a háború befejezése óta Szovjetunió-szerte koncertezik. Megilletődötten lépünk be Csehov hajdani otthonába, vagy járjuk az eltávozott Pavlenko ú­jait, és állunk meg az Osztrovszkij-múzeumban az elhunyt író kötetekkel teli könyves­polcai előtt, mert Halász Anna — anélkül, hogy érzelegne — át tudja plántálni belénk frissiben termett nemes érzéseit, okos gondolatait, újabb érzéseket és további gondola­tokat tud kelteni. Két rövid fejezet — az Engesztelés és az Intermezzo két év múlva — inkább publicisztikai írás, mint úti­könyv-feljegyzés: ennek ellenére egyik sem rí ki a kötetből. A szerző és Wilhelm Grimm, a fiatal lipcsei mérnök — „egy darab német lel­kiismeret“ — a hajó fedélzetén be­szélgetnek. Megkérdezi a mérnököt, tagja volt-e a Hitler Jugendnek. „Természetesen, hiszen valamennyien benne voltunk..." És Halász Anna emlékezik: „Akkor, tizenhét éves koromban, fogoly, úgynevezett KZ­­Häftling voltam Németországban..." — Erre emlékezni, erről elmélkedni igazán időszerű akkor, amikor az ember a felszabadítóját látogatja meg otthonában. Kedves, derűs, sőt humoros ré­szek is vannak az útikönyvben ... Miért hát, hogy mégis elégedetle­nül — mondhatni: bosszúsan — tesz­­szük le a kötetkét?! Mert Halász Anna olykor elfeledkezik újságíró tisztségéről és csak mint társaság­beli cseveg, feltehetően azzal a cél­zattal, hogy könnyed és szórakoztató legyen. Erénynek számítana ez, ha a kifogásolható részekben ténylege­sen az volna. De ... Társaságbeli csevegő megkockáz­tathatja, hogy nyegle és fölényes­kedő legyen — bár ezt a magatar­tást, általában, nem könyvelik el pozitívumként. De az újságíró?! Aki 1500-130 példányban adja közre írását?! Íme, a három országból összeve­rődött 170 — és többségükben nyil­ván tiszteletre méltó — útitársa kö­zül kiket és hogyan mutat be Halász Anna: ... „Feltűnik egy meglepően csú­nya, nagyszájú, harcsaképű, vörösre festett hajú rettenetesen széles öreg­asszony, sivalkodva, mint egy frus­ka. Ez Stanci néni...“ Aztán meg­ismerkedhetünk a „szőke és jókedvű Lajoskával Budapestről", Cellával, a bukaresti építésznővel, aki egyéb­ként mint , kockás démon" szerepel, megkülönböztetendő a „szőke dé­mon", a „vörös démon" és a „Nylon- Lili" megjelölésű lényektől. Olcsón ússza meg a népszerűsítést a „jóra­­való vidéki orvos", hasonlóképpen Gabi doktor néni, a „remek pofa" és „tudat alatti bolsevik" (!), és ha nincs is elragadtatva, de ezek után, különösebb sértődésre sem lehet oka Fodor Jenci doktor bácsinak, aki Az argonauták útján, Orosz Könyv, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1959. bogaras amatőr bogarász, és a kö­zépkori páncélos lovagok rendület­len hősiességével viseli vaskos zsír- és textilrétegeit. Elfogadható hangot mindössze a nyolcvanöt éves akadé­mikus (kecskeszakállas, rózsásképű, összeszedett kis bácsi), a matemati­kus útitárs és hetvenöt éves fele­sége kap. „A fiúk fizikus, madame Curie tanítványa volt, az akadémia levelező tagja." És persze, ha az előbbi bemuta­tások miatt már felborzolódott az olvasó kedélye, akkor fokozottabb érzékenységgel reagál például az olyasmire, hogy Sziszojev szovjet hírlapíró, aki tíz éve Csehov-kutató, az „végtelenül rokonszenves vakon­dok" és amellett, hogy a Csehov-mú­­zeum látoga­óinak regényeket képes mesélni Csehovról, még „közben hány mai művészeti kérdésről el nem vitatkozik, határozott véleményét ki­fejtve!" (így, felkiáltójellel.) Úgy látszik, annak a „nyugatias társaságinak — amelynek tagjai az egész hajóúton kártyáztak flörtöl­tek, táncoltak és toalettjeikből di­vatbemutatót rendeztek — annak a kedvéért íródott az Európa? című fejezet. Egyikőjük, a „vörös démon", a batumi strandon azt mondta Ha­lász Annának: „Ugyan kérlek, ez ne­ked Európa?" Mire a szerző: „ ... mi­vel a kérdést nyilván nem ez a liba eszel­i ki, elkezdtem — visszame­nőlegesen is — figyelni és mérle­gelni." ■p s következik az a fejezet •*-" amelyben a szerző bebizonyít­ja, hogy a Szovjetunió­­ Európa, Shakespeare-, G. B. Shaw-, Strauss-, Goldoni-, Lope de Vega-, Ibsen-elő­­adásokat látott. Volt az ogyesszai szépművészeti múzeumban, amelynek előcsarnokában „álldogált ugyan né­hány nevezetes görög szobor elég kopott és silány gipszmása is, de a képtár anyaga eredeti és értékes". És a patikákban asztali kvarclámpá­kat is lehet kapni... Gabi doktor­nővel barangolás közben eltévednek. A korzózó társaság egyik tagja se­gít rajtuk, akit a szerző így mutat be: „Meglehetősen megdöbbentő külseje volt, mint a grúz férfiaknak általában" (?!). „Nagyon elhagyatott és kanyargós utcákon vezetett, perc­ről percre sötétebb volt... Tudja a csuda, miféle kaukázusi szittya nép­ség ez, meg aztán idegen város, el­hagyott utcák, ugyan hová vezet­het?... Gabira lesek, hát az se jobb kedvű, de szintén nem mutatja. Me­gyünk engedelmesen, nagynéha biz­­tatgatjuk egymást magyarul. Egy­szerre megszólal a kísérőnk a maga szokatlan oroszával, hogy ne aggód­janak, kérem ... Elkísért egészen a rakodópart díszes kovácsolt kapu­jáig ... Rettenetesen szégyelltük ma­gunkat." (Ha így van, miért írta meg ezt a történetet?) További bizonyítékok: az Ordzso­­nikidze-szanatórium műsoros estjén föllép „egy öregecske, hervadt és esetlen ápolónő", aki jól képzett, kris­álytiszta, meleg szopránhangon énekelt; szerepelt egy vájár, nyers­selyem panama öltönyben, saját szer­zeményeit zongorázta. „Chopin után­érzés volt, de finom, ízléses után­érzés, határozottan muzikális dolog" — állapítja meg Halász Anna; egy kerti padon mellé ült „egy értel­mes arcú, középkorú férfi... és fag­gatni kezdett mindenféle magyar ős­történeti kérdésekről, nyelvfejlődés­­ről, török és szláv hatásokról.. És, amint kiderül, bár hozzáértő, de mégsem volt nyelvész, sem törté­nész, hanem­ rádiótechnikus. És mindezek után Halász Anna konklúziója: „Európainak lenni nem külsőség ... háromezer éves gondol­kodási hagyományt jelent, amely a szocialista keleten él tovább." Lám, lám. Ha a szerző nem feled­kezett volna meg újságírói tisztsé­géről, akkor nem feledkezett volna meg olvasóiról sem. Mert lehet, hogy annak a nyugatias társaságnak bizonygatnia kell (??), hogy akiket a Pjotr Velikij hajóval meglátogat­tak, azok „európaiak". De akiknek — feltételezhetően — a könyvét ír­ta? Azok valahányan megnézik a szovjet filmeket, olvassák a szovjet regényeket és hazai szerzők szovjet­unióbeli útirajzait, egy részük járt a Szovjetunióban, más részük szemé­lyesen ismeri azokat a szovjet tu­dósokat, művészeket, szakembereket, akik nálunk voltak látogatóban, hoz­zánk jöttek a munkánkban, épít­kezéseinkben segíteni. És ha mindez a szoros kapcsolat nem is volna, akkor is elég lenne egyeten szót tudniok, azt, hogy szputnyik, vagy azt, hogy sutnyik. Európai. Ez a haladást szimboli­záló jelző — amelyet megbélyegez­tek a gázkamrák és égetőkemencék — a holdrakéták korában hallatla­nul elavult. Mennyivel többet, és mindent, a haladás csúcsát jelenti az, hogy szovjet ember! Azt az egyébként sokszor bevált riporteri fogást, hogy negatív oldal­ról bizonyítok pozitívumot, nagy gonddal kell alkalmaznia még az olyan jótollú újságírónak is, mint Halász Anna. A rosszul választott és rosszul alkalmazott riport­forma — mint ebben az esetben — agyon­üti a jólszándékolt lényeget! Kár volt a százhúsz és egynéhány oldal szöveghez hetvennégy jegyze­tet (több mint négy oldalt) fűznie — a szerzőnek vagy a szerkesztő­nek. Túlnyomó többsége nagyképűen hat, mert fölösleges. Bent a szöveg­ben, egy-két odaillő, természetes szó elkerülhetővé tette volna a „jegyzet­szerkesztést". Halász Annának, amikor nem nyeg­le és fölényeskedő, akkor szép és fölemelő megfigyelései, gondolatai vannak (a Szovjetunió nagy és kor­szerű lakásépítkezéseiről ír, és köz­ben a múltat s a jelent hasonlítja össze): „Mennyivel megindítóbbak ezek, a már ritka és kisszámú régi házak, a hőskorból. Ezek az első téglák a nagy épületből, az „alap­kövek". Ezek voltak a világon az első házak, amelyeket önmagának épített az uralkodó osztállyá szer­veződött proletariátus." Lám. Nyugodtan lehetett volna Halász Anna szerény és egyszerű, akkor hiánytalanul sikerült lenne az útikönyve, és zavartalan az olvasó öröme. OROSZ IRÉN A Pjotr Velikij útja és utasai ZENEI KRÓNIKA A JÖVŐÉ, VAGY A JELENÉ A „KOLOZSVÁRI VONÓSNÉGYES" A­z operaszínpad egyes „nagy" és hosszú darabjai néha na­gyobb hatással vannak a hirdető­­oszlopok nézőire, mint a legreme­­kebb kamarazene-est,­­ nem is be­szélve az olyan művész aránytalan sikeréről, aki három­manuálos mozi­orgonáján játssza el a zeneirodalom legvitathatóbb értékű darabjait. Mindez nem pusztán a közönségen múlik. Az értékes kamarazenét sok­kal gyakrabban kellene a közönség elé vinni, s nemcsak „gyakran", ha­nem rendszeresen. A Kolozsvári Filharmónia négy kiváló tagja vonósnégyest alakító­­: Horváth László, Koszta-Rab László, Zoicas Vasile és Dula Imre. A nagy­zenekar vonós csoportja legrátermet­tebb tagjainak nem első önálló je­lentkezése ez, sőt, mostani műsoruk­kal már hangversenykörúton is vol­tak. Műsorukon három jelentős mű szerepelt: Haydn, Debussy és Mar­tian Negrea egy-egy vonósnégyese. Haydn valószínűleg 1799-ből szár­mazó — 76-ik, d-moll kvartettjét a vonósnégyes tisztán, világosan adta elő. A pontos összjátékot — mely a kamarazenélés első és legfontosabb feltétele — teljes mértékben meg­valósították, mind a finoman árnyalt, mind az erőteljes, lendüle­ts részek­ben. Mégis, az itt hallott Haydn-mű­­vet, éppen azért, mert szép volt s mert Kolozsvár zenei életének leg­ritkább színei közé tartozik, ízelítő­nek vesszük abban a reményben, hogy a szebbnél szebb Haydn-vonós­­négyesek közül többet is hallunk majd. Debussy Op. 10-es vonósnégyesét, ezt az újszerű, egyetlen témára fel­épített, éppen egyszerűségében ötle­tes művet, hiteles előadásban tolmá­csolták, s Debussyhez méltó bátor­ság volt, hogy ilyen értékes, de itt még kevéssé ismert s egyelőre nem nagy közönségsikerrel kecsegtető művet vettek elő — onnan, abból a gazdag készletből, ahol könnyebben előadható remekmű is bőven akad. Martian Negrea vonósnégyesét ugyancsak szerencsésen választották. A modern vonósnégyes az a műfaj, amely a legkevésbé közérthető, a legkevésbé „fülbemászó" eszközök­kel dolgozik. Ez a valóban értékes mű kitűnő ellenpélda, mert szép, távolról sem tartalmatlan dallamvi­lága s a szokatlan finomsággal fel­használt folklór-elemek révén köny­­nyen érthető, világos kamarazene­művek közé tartozik; mindenképpen méltó arra, hogy ebben a műfajban ma a hazai termést képviselje. Miután állandó vonósnégyes-együt­tesünk kevés van s a műfaj nálunk a folytonosság, a hagyomány pillé­reire nemigen támaszkodhat, minden kísérletet örömmel üdvözlünk. Te­kintve, hogy ez a mostani kísérlet a sikerült kísérletek közé tartozik, re­méljük, hogy néhány év múlva a reményünk szerint állandó „Kolozs­vári Vonósnégyest" már senki sem fogja kísérletnek érezni, mert ak­korra már zenei életünk egyik leg­értékesebb „egysége" lesz. K. I. Az Ifjú Színészek III. Köztársasági versenye Az Ifjú Színészek III. Köztársa­sági versenyén az együttesek kö­zötti első díjat a bukaresti C. Nottara színház Vizsnyevszkij Első lovasdandár című színművének előadásával és az I. L. Caragiale Nemzeti Színház Gorkij Az utol­sók című színművének előadásával nyerte. A második díjat a Muni­­cípal színház kapta Szalinszkij Kenyér és rózsák című színművé­nek előadásáért. A rendezés első díját Radu Penciulescu, az Első lo­vasdandár rendezője, a második díjat Ion Pojar, Az utolsók rende­zője kapta. Egyéni, színészi teljesítményei­kért első díjat kaptak Petre Ghe­­orghiu, Tatiana Jekel, Silvia Po­­povici, Gheorghe Popovici Poena­­ru, Victor Rebengiuc és Olga Tu­­dorache; nyolc második és tíz harmadik díjat ítéltek oda, öt színész dicséretben, egy pedig ki­tüntetésben részesült. Balogh Éva, a temesvári Állami Magyar Színház művésznője má­sodik díjat, Makra Lajos pedig, ugyanattól az együttestől, dicsére­tet kapott, Bródy A medikus című darabjának előadásában nyújtott alakításáért. UTUNK ZOLCSÁK SÁNDOR Építkezés Marosvásárhelyen ... hogy az élők ne felejtsenek Solohovtól Steinbeckig korunk legkiválóbb írói az emberiség és a művészet legmagasabb szintjén mondták el tanúvallomá­sukat a fasizmusról, áldozatairól és legyőzőiről. De a nácizmus sötét esztendeinek bírái között sajátos helyet foglalnak el a mai haladó német írók. Legjobbjaik: Brecht, Sighers, Leonhard Frank, Remarque és a többiek — belülről, a német nép szemével és a német nép nevében nézték s ábrázolták a borzalom, a gya­lázat, a legmélyebb erkölcsi és anyagi nyomor birodalmát, a TIT. Birodalmat. Vállalniuk kellett és vállalták is népük önvizsgáló és önbíráló lelkiismeretének gyötrelmes, de felemelő szerepét. Felismerték hogy nem a felejtés, a kínos emlékek elhessegetése a megtisztulás útja , hanem a közös szenvedés, a közös szé­gyen újraélése, a közös felelősség tisztázása és vállalása. Arnold Zweig, aki néhány évtizeddel ezelőtt az első világ­háború gyilkos hálójában vergődő kisembernek állított felejt­hetetlen emléket a Grisa őrmester­ben, újabb könyvében­ a német kispolgár erkölcsi felbomlását mutatja be a III. Birodalomban — egészen a szimbólummá nagyított fizikai megsemmisülésig. Albert Teetjen, a tőkés nagyáruházakkal folytatott konkurrencia-harc­­ban anyagi egyensúlyát vesztett hentesmester, 4000 márkáért elvállalja, hogy a megbetegedett hivatásos hóhér helyett lefejez­zen négy bebörtönzött kommunistát. Az ítéletet a legnagyobb titokban, fekete álarcban hajtja végre,­­ de az ellenállók előtt mégsem maradhat titok, és a náci vasfegyelemtől „lojálissá" idomított „néptársak", hamburgi háziasszonyok, munkások és ér­telmiségiek öntudatlanul és talán akaratuk ellenére is csatlakoznak azokhoz az emberségüket, erkölcsi épségüket megőrzött öntudatos emberekhez, akik bojkottot szerveznek, s anyagi és erkölcsi nyomás­sal öngyilkosságba kényszerítik a műkedvelő hóhért és feleségét. Maga az alapötlet, amelyet Zweig saját bevallása szerint egy 1937-es újsághírből vett — a békés, fehérkötényes hentesmesterből lett álarcos, frakkos hóhér — meglehetősen bizarrnak tűnik. Látszólag a hős és a helyzet tipikussága ellen szól, hogy a hamburgi hóhér meg­betegedése puszta véletlen, és enélkül Albert Teetjen élete végééig meg­maradt volna köztiszteletnek örvendő állampolgárnak. Csakhogy — és éppen itt mutatkozik meg Arnold Zweig nagyszerű tipizáló készsége és valóságismerete — A wandsbecki bárd főszereplője nem annak az apontikus kispolgárnak a típusa, aki súlyos lelkiismeretfurdalástól gyötörten, csupán egzisztenciáját megmentendő vállalkozik erre a szennyes feladatra. Nem Albert Teetsen maga is tevékeny tanja az SS- nek, a Führer odaadó hívének vallja magát, megveti a munkásokat és gyűlöli a kommunistákat. Így azután érthető, hogy a benne lejátszódó lelki folyamat szinte egyetlen eredménye, a kissé szokatlan munka felett érzett feszélyezettség mellett, a kötelességét teljesítő „jó né­met" „hazafias büszkesége". Az SS-legény Teetjen, a szépszál, de eny­hén szólva korlátolt német kispolgár hóhérrá válásában és sorsának beteljesedésében egyáltalán nem szükségszerű mozzanat a hivatásos kortárs véletlen megbetegedése. Ezt a „hivatást" Őreiben, Auschwitz­ban, Lidicében vagy Oradourban éppúgy betölthette volna, az „Über­mensch" büszke öntudatától eltelten. Pusztulását sem érzi tette szük­ségszerű, logikus következményének. Mindvégig, egészen az életét ki­oltó revolverlövésig meggyőződése, hogy végzetes igazságtalanságnak, a „hazaáruló vörösök aljas aknamunkájának" az áldozata. Nem érti, mi történik körülötte, vele, hiszen ő megbízható tagja a náci pártnak, derék hazafi... Miért üldözik hát a halálba? A kérlelhetetlen tények világos összefüggése homályos, kusza szövevényként hálózza be. Csak félelmét érez — lelkiismeretfurdalást soha, egy percig sem Ezért német kispolgár ő, a nácizmus legkiválóbb nyersanyaga. Hogy ebből a nyers­anyagból hogyan vált nem kevésbé „kiváló" kész termék, arról ő maga vall, visszapillantva életére: „... mindig engedelmeskedni. Először apának .. aztán a tanítónak meg a lelkésznek ... És később az altiszt­nek, a századparancsnoknak, a zászlóaljparancsnoknak meg az ezred­parancsnoknak. Aztán az egyesületi szónokoknak. Egyiknek* a másik után..." íme, honnan vezet a „derék fiú" Teetjen útja a kommunisták életét kioltó hóhérbárdig és a saját életét kioltó revolvergolyóig. És mily sokatmondó szimbólum az is, holgy felesége, a bájos, dolgos és vallásos Stine, férje régi, háborús ereklyeként őrzött fegyvertisztító zsinórjával akasztja fel magát. Szektás parasztok gyermeke ő, aki isten büntetését látja abban, ami velük történik, és férjével ellentétben, jo­gosnak érzi bűnhődésüket. A hóhér központi figurája körül csoportosulnak az áldozatok: Timme, az öntudatos proletár, az 1918-ban hősi szerepet játszó munkás­vezér, Mengers, a marxista könyvkereskedő, és társaik, akik Teetjentől eltérően, nagyon is jól tudják, miért kell meghalniuk, hiszen azt is felismerték, hogy miért élnek — és a bosszúállók, a jogos igazság­szolgáltatás eszközei. Közéjük tartozik a nyomorék Tom, a mosónő fia, a finomlelkű, okos és bátor orvosnő, Käthe Neumeier, a börtön­igazgató Koldewey, akinek gondolkodásában a német polgár minden ellentmondását felleljük, a humanizmustól Nietzschéig, és sorra mind a többiek, akiknek az események hatására egyre fokozódó undorát és kétségbeesését azon a nevezetes őszi reggelen a börtönudvaron fel­villanó és lecsapódó bárd alakítja tudatos, cselekvő ellenállássá . .. Az író hóhérokról, harcosokról és halottakról ír­t az élőknek, hogy ne felejtsenek, mert ma is élnek a hóhérok és vádolnak a halot­tak ... És még sok tennivaló vár a harcosokral ! J SZILÁGYI JÚLIA * ARNOLD ZWEIG: A wandsbecki bárd.

Next