Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-08 / 1. szám
4 MAJTÉNYI ERIK Reggelig csönd volt Reggelig csönd volt, de aztán valahogy meghasadt, parancsoló zajok rengették a levegőt s a falakat. S aki az éj, a langyos álom puha csöndjébe merevedett, az most kemény kézzel élére fordít szögletes termésköveket. Reggelig csönd volt, aludt a kötél, de most csigára feszül, s nyikorog, az ékelt téglák függőleges síkját tapogatják az ólmos zsinórok. A rugaszkodó tehergépkocsi fáról, hogy jó helyt tegye le a terhét, és sárgaréz huzalok zsonganak, ütemre, tompán dohognak a fejszék. Boldog szerszám-hangszerek kenyeret, vasalt inget és lakást dübörögnek, így tuszkolják ki növő életünkből a gyümölcslétén tegnapot, a csöndet. Szonett a szépségről Pároszi márvány őrzi hallgatag csodáit, és a régi mesterek vásznán színekre lobban, s megremeg az alkonyatban bölcs fenyők alatt. A népdal hordja fájó, réveteg hullámain, a bíbor pillanat, mikor a ködből felragyog a nap, és tükrözik mélykék leányszemek. Szépségek szárnyán szállsz a végtelenbe! De amíg van a földön éhes gyermek, sikolyt sajtol pénzes hatalmak rendje, s trópusok népe ostor alatt senyved — addig a szépség éles ezüst penge, s egyben erőd is, melyet be kell venned. Csillagot tűztünk Csillagot tűztünk lobogónkra, ötágú vörös csillagot, s a csillagokig száguldó utunkon előttünk lengett, fénylőn biztatott. A csillagos ég térképei mind előttünk itt feküsznek kisimítva, messzi világok, bolygók várnak üvegből, fémből ácsolt sátrainkra. Elhalványulnak, valamerre járunk csillagok közt a csillogó csodák, mert hozzuk már a fölszabadult ember derűs, teremtő, ízes mosolyát. Mert hozzuk már a fényt, mely életünknek pályát, szépséget, értelmet adott, fennen szárnyaló lobogónkon hozzuk azt az egyetlen vörös csillagot! Élet Élet, aki téged szeret, az mindenkinél s mindennél erősebb, beülteti a puszta tereket, és igájába hajtja az időket. Kezében véső, és a hűs anyag olyan formát nyer, amely őt szolgálja, a havasok neki magaslanak, érte mélyíti aknáit a bánya. A gyümölcsösét tépheti vihar, ő számba vesz és megvéd minden törzset, tudja, hova igyekszik s mit akar, tornyokat épít, följebb, egyre följebb. Dalok s legendák szárnyán messze száll, de földközelben valósul meg vágya, új számadásra mindig készen áll, a pusztításnak mindig útját állja. Élet, aki téged szeret, csak az ismeri titkát a mosolynak, diadalt vesz a kétség s gyász felett, hídjának szilárd pillére a holnap. S ha nem volt neve tíz évezredig, ma már a népek kemény s kristálytiszta szándékát s minden tettét ismerik, ma úgy hívják, hogy kommunista. UTUNK ~ * i ✓ j HOLT Jflárki UtóLt nMegírtad, fiam? — búgott lágyan a mama hangja, s arcán a reményteljes várakozás mosolya ült. Ahogy benyitott fiához, az ebédlőből (amelyet őnagysága mindig csak szalonnak nevez), csengő női kacagás, füstös férfi-köhögés tódult be Lojzi szobájába. — Rögtön, anyukám! — hangzott a válasz gyanús gyorsasággal, és a fiú kék szeméből feltétlen engedelmesség sugárzott. Anyja elégedett sóhajjal tette be az ajtót, és Lojzi még hallotta Kindl tántó kérdését: — Mit körmöl az a gyerek? Tudta, hogy most diadalmasan következik: levelet, a velszi hercegnek! Hónapok óta fő a feje miatta. Mert anyuka nem tágít. A volt trónörökös itt jár a közelben, nem múlaszthatják el az alkalmat. Lojzi okos sorai biztosan meghatják, felel neki, meghívja mindannyiukat, állást, fenséges megélhetést ajánl föl tatinak. Aki egy asszony miatt lemondott az angol világbirodalomról, egy arbiter elegantiarum (ugye, jó néha a latin tudás!), nem lehet kicsinyes lélek, megérti, hogy megelégelték a könyvelő sorsot, és teljesíti kívánságaikat. Lojzi kitűnő tanuló, ha a hercegnek gyermekei lesznek, német nyelvleckéket ad nekik. Csak ne lenne annyi baj ezzel a fogalmazvánnyal! Mennyi gondot okozott már! A megszólítás, a papír, a betűk mérete, a bekezdések, a keltezés (alul vagy fölül?), a margó — mindmegannyi bökkenő, mely valósággal megkeserítette életét. Nincs szabad napja, szabad perce, mióta anyja kisütötte ezt a dolgot. Hiszen eddig sem játszhatott kedvére pajtásaival, mert anyuka szigorúan ellenőrizte minden este: rendesen elkészült a leckéivel? S anyuka igényesebb, mint a tanárai. Mindig talál hibát. Hiába fújja az anyagot, valamit csak kifogásol. Ha mást nem, a kiejtését. Mert kicsit hadar, az elemiben is megszólták érte. De amikor lassabban akar beszélni, dadog. Felállt az asztaltól, szeretett volna sétálni menni. Olyan szép a március! A tornatanár is azt mondta, ki a szabadba. A folyópart ilyenkor hancúrozók lármájától visszhangzik. Csónakáznak is. Persze, csak a nagyobbak, a felsősök, ő elég ügyetlen, nem is merne beleülni az ingó-bingó alkotmányba. Úszni sem tud. Csupán azért nem csúfolják érte, mert első tanuló. S mert, ha lehet, súg. De a dolgozatát nem engedi nézni. Egyszer nyolcast kapott egy hibátlan rögtönzésére, mivel a szomszédja szóról szóra tőle másolt, s a tanár megharagudott. Úgy eltakarja azóta a füzetét, hogy senki se lát bele! — Lojzika! — Kérem! — Gyere, édes! Hunyorgó szemmel állott a kora délután narakzó fényében: az ő szobája sokkal sötétebb. — Sápadt ez a gyerek! — állapította meg Kindl bácsi, miközben a széles, ezüstözött fogójú késsel szelt magának a kakaós kalácsból. — És sovány! — tette hozzá a nagynéni. — Nem eszel egy kis kalácsot? Azért hoztam, hogy megegyétek. Anyuka megsértődött. — Csak nem gondolod, hogy éreztetem? — szólt élesen nénjéhez. — Lojzikám, hányszor eszel te naponta? — ötször. — És délben a másodikból hányszor kell venned? — Mindig kétszer. A sógor megkísérelte elejét venni a vitának. Békés természete nem szerette, ha az asszonyok hajba kapnak. — Nő a gyerek — jegyezte meg nyomatékosan. — Persze, ahogy nő — kapott a szón az anya. — Akkor ez a magyarázat. — Te is milyen sovány voltál — mondta győztes igazságától áthatottan sógornője —, amikor megházasodtál. Anyuka megnyugodott. A fiú viszszatérhetett szobájába. Másnap a szokottnál valamivel gyengébben felelt történelemből, de Kefehajú mégis megadta a mínusz tízest, és így a kisiklás nem keltett feltűnést. Lojzi szórakozottan ült padjában egész héten, délutánonként bezárkózott szobájába, és csak vacsorázni jelent meg a konyhában. De étvágytalanul evett, s utána hamar ágyba bújt. Álmokat szőtt. Különös gyereknek ismerte anyja, ezért hát nem ütődött meg viselkedésén. A levél is elkészült, fel is adták, gyorspostával. És vártak. Az egész család, a rokonság, az utca várta a választ. Tervezgettek. cA kedvenc Nem kell annyit dolgozniok, mert Lojzika meghozza mindannyiuk szerencséjét. A drága! A kedvenc! Aki úgy megállja a helyét. Akit dédelgenek a tanárai, a fiúk, a szomszédok. Milyen jó, aranyos! Szavát is alig hallani, illedelmes, tiszta, rendes. Kicsit szűk a mellkasa, de ez a sok tanulástól van. Szegényke, miért is töri magát! Anynyira jó eszű, hogy fölösleges lenne megfeszítenie erejét. Különben is butaság mind, amit az iskolában kérnek. A jóságos herceg szolgálatában nem is lesz rá szüksége. Amikor az első nyolcast hazahozta, nagyon begyulladt. Félt édesanyja hirtelen haragjától, hát apjával íratta alá ellenőrző füzetét. Táti oda sem nézett úgy firkantotta a lap aljára nevét. Fáradt ember volt, reménytelen. Ha anyuka eljövendő politikai változásokról beszélt, legyintett. Se újság, se rádió nem érdekelte. Csupán a detektívregények. Azokból olvasott délutánonként és este is, az ágyban. — Apuka — szólt csendesen Lojzi, aki szerette. — Tessék! — Nem megy a tanulás. — Hogy-hogy nem megy? — Bosszantanak a fiúk és belezavarodom. — Ne törődj velük. De nem lehetett félvállról venni őket. Egy idő óta nap mint nap felbosszantották. őt! Amikor hatosra felelt földrajzból, pedig az az erős tantárgyai közé tartozott, akkor szűnt meg az évek óta tartó varázs. Menynyi küszködése veszett kárba! Hiszen mással nem tűnhetett ki, csak a tanulásával. Hőstettekre, csínyekre nem alkalmas — érezte mindig magáról: elpirul, ha faggatják, nincs mersze túljárni feljebbvalói eszén. Hogyan is társulhatna azokkal, akiknek csak arra van gondjuk, miként járjanak túl a tanárok eszén. Miért is íratta apja ebbe az iskolába? Ha úgyis külföldön telepszik túl — Anyja — mióta a levél elment — nem is zaklatta, nem érdekelték a leckéi, a házi feladatai, csak az, hogy miként jár el az angol órákra. S Lojzi megszokta, hogy nem vonják felelősségre, nem kérdezik munkája felől. Esténként megkönynyebbülten sóhajtott fel az ágyban, hogy nem kell beszámolnia a nap eseményeiről. Délutánonként legtöbbször elcsatangolt hazulról. A fiúk azonban nem fogadták be maguk közé, ült hát a parton, nézte a smaragd-zöld vizet, szeretett volna halászni. Milyen gonosz, milyen önző valamenynyi osztálytársa, gyűlöli őket! Egy rögtönzésnél könnybe lábadt a szeme, mert padtársa nem mutatkozott hajlandónak segíteni neki. Akárhogy törte fejét, nem jutott eszébe a „savoir" subjonctif imparfait-je. S csak amikor beadta már a dolgozatát, rémlett föl előtte, hogy ,,que je susse." A tanár nagyot nézett, amikor arra kérte, pillanatra adná vissza füzetét, szeretne valamit kijavítani. Ilyen még nem történt! S amikor algebra-föladatát sem oldotta meg jól, beteg lett. Anyaka csak most eszmélt a baj** ra. Lázasan púderezte arcát, szive izgatottan dobogott, mint valaha, midőn az utcasarokról leste a főgimnázium kapuján kitóduló diákokat, akik közül aztán kikerült az ő ,,érettségizettje" is. Rosszat sejtve ment végig fiatalos, kicsit libegő járásával a kátrányszagú folyosón, s igen lesújtó, szomorú volt, amit a fiáról hallott a tanáriban. Tavaly még majdnem tiszta tízes, idén jó közepes. Szent ég! Mióta nem tanul ez a gyerek?! — kérdezte magában otthon és elhatározta: energikus lesz. De a doktor azt mondta, Lojzi nagyon kimerült, nem kell nyugtalanítani. S különben: fiatal, kiheveri. Mégis, mi az ok? — töprengett az anya. Hiszen mekkora boldogság elé néz! A velszi herceg titkára lesz, rokonul is fogadják, valósággal királyi unokaöccsként feszíthet az oldalán. S milyen elegáns lesz mindig. Igaz, Lojzikám? — kérdezte gyöngéden. A gyerek nem felelt. Szeme előtt csúf képek vonultak el. Labdát kergetnek a fiúk, őt nem engedik. Kirándulni sem hívják, kötélmászásnál kikacagják. A herceg, a herceg! — kiáltják kajánul, fülébe, és mindenünnen kiközösítik. Próbálta, de nem tudta lenézni őket. Szükség lenne rájuk. Milyen jó volt, amikor még tőle lesték a latinfordítást, amikor ajkát figyelték, és óra után körülvették. Most mást szeretnek, Reisert, aki jól is tanul s magas, erős. Azt mondják: udvarol. Meg, hogy az apját bezárták. Felépülése után csendesebb lett, mint valaha. Reiser Hanzi odament hozzá, kezet nyújtott. — Hogy vagy, Lojzi? — Köszönöm. — Ha akarod, segítek pótolni. Esténként elment hozzájuk, de otthon nem mondta meg. Tudta, anyja kifogásolná, hogy egy cipész lakására jár. Mert: nem illő egy úrigyerekhez s nem egészséges. Igen, ez utóbbiban van is valami. Hogy megcsapja mindig az a jellegzetes szag, amit szegény szagnak neveznek, amikor belép. Tartott is attól, hogy megérzik rajta, éppen ezért, ha befejezték a tanulást, félóráig még sétált a május eleji kellemes estében. A városvégi vasúti töltésen bandukolt, ahol valaha vonat száguldott — egész kicsi korában még megvolt —, és a „gázsor"-ig érő, a szürkületi szélben titokzatosan zümmögő kukoricásokat bámulta. „Zea mays" —gondolta szórakozottan, s örült, hogy már tudja a növény — csak jövőre kötelező — latin nevét. A munka nagyon jól ment. Reiseréknél mindig csend és rend honolt. A tapaszos konyhában ültek, gyertyafénynél. Hanzi sosem türelmetlenkedett, ha kellett, háromszor is elmagyarázott valamit. Legtöbbször kettesben voltak. Osztálytársa mamáját Lojzi csak ritkán látta, amikor korábban jött. A magas, büszke tekintetű asszony ugyanis éjszakai váltásban dolgozott. A vendég egyszer megkérdezte: — Apukád hol van? Hanzi nem felelt mindjárt. Lassan, szinte tagoltan mondta: — Politikai fogoly. Lojzi nem értette pontosan, de úgy vélte, nincs értelme a további érdeklődésnek. Titokzatos fiú ez a Reiser, hallgatag és regényeket olvas órákon a pad alatt, ő tudja, miként esi TOTH LÁSZLÓ rajzai