Utunk, 1961 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1961-01-06 / 1. szám
UTUNK Az üzemi kapu másképp élt emlékezetében, mint amilyennel most látja. Semmi por, semmi sürgés-forgás, inkább valami nagy tudományos kutatóállomást, mint iparvállalatot sejtet. Cserül, a tisztára sepert, aszfaltos séta nyakon ritkán halmiál egy-egy munkaköpenyes ember, virágok, ikszbokrok. Hatalmas, márnás keretes faliújságtábla . . . A kapusnak megmutatja az igazolványát, de az igazgató előszobájában arra sem jut ideje, hogy a nevét megmondja, a titkárnő máris felugrott a helyéről, s nyitja az ajtót. A diófa színétül uralt tágas irodában tíz-tizenkét ember ül a hosszú tanácskozóasztal mellett. Köpcös, őszhajú férfi siet gyors léptekkel feléje. ..Ez nyilván Bencédi, az igazgató.“ Széles mosollyal, két kézzel ragadja meg a Havas jobbját. — Tisztelettel üdvözöljük, igazgató elvtárs. Havas arca megmerevedik. Ili tudja az ő valódi beosztását, miért ..lépteti elő". fia meg nem tudja, miért jártatja a száját? Se a köpcös ember lélegzetvételnyi időt sem hagy. — Engedje meg, igazgató elvtárs, hogy bemutassam kollektívánk vezető kádereit. Ont zárva gyűltünk össze, hogy ha bármelyikünkre szüksége van, azonnal rendelkezésére állítasson. Havas kezet fog az emberekkel, s újra erőt vesz rajta az otthoni napok lehangoló ingerültsége: most álljon neki kikorkászni ennek a gyárnak a dolgait, amely nem is az ő igazgatóságukhoz tartozik . . Befejezik a bemutatkozásokat, néhány másodpercig farkasszemet néz a feszülten figyelő tekintetekkel. — Egyelőre nincs szükségem semmire, csak egy helyiségre, ahol dolgozni lehet. Egy órán belül összeállítom az iratok jegyzékét, amelyeket át szeretnék tanulmányozni . . . Hideg, hivatalos a hangja. Nem így szokott beszélni, de ez a legegyszerűbb megoldás, ha az ember nagyon bizonytalanul érzi magát. — Parancsoljon, itt az én irodámban, nekem amúgy is . . . Havas félbeszakítja az igazgatót: — Szó sincs róla! Csak ott, ahol nincs telefon ! — Kérem . . . ahogy parancsolja. Bencédi arca kissé lehervad. Havas megelégedetten nyugtázza, hogy a túlzó „figyelmességek“ előtt sikerült felrobbantania a hidat . . . Ugyanakkor azonban érzi, hogy ez a ridegség azok elöl is elzárja őt, akik ttán jószándékú tájékoztatással közelednének. Egyedül van, kutyamód egyedül! Tiszteletteljes csendben hozzák be az apró irodahelyiségbe a kért iratokat. Tervjelentések, statisztikai kimutatások, évnegyedi és félévi mérleg. Tele az asztal, az órák gyorsan repülnek, s Havas jegyzetfüzetében szaporodnak a teleírt oldalak. A legfontosabb tények világos képpé kerekedtek már. Az elmúlt másfél évben — komolyabb beruházások nélkül — gyorsan emelkednek a tervszámok. A teljesítés körül vannak ingadozások, de az évnegyedek végére mindig behozzák a lemaradásokat. Jókora jövedelemtervet sóztak a gyár nyakába, s ezt, úgy látszik, még túl is teljesítik valamivel. . ..s most már végképp nem érti az egészet, így, a számok nyelvén, az összkép cseppet sem aggasztó. Mi támasztja alá akkor Marian súlyos kifakadásait Bencédivel s az üzemben uralkodó állapotokkal szemben? Pedig Marian beadványának félreérthetetlenül az a kicsengése, hogy ez nemcsak a saját véleménye. . . Ki tudja, miért rúgta össze a patkót Marian Bencédivel! Mert, most már egyre nyilvánvalóbb: a dolognak személyes jellege van! Délután hat óra körül, az adatok böngészésébe beleunva, összeszedte az iratokat, hogy végigjárja az üzemet. Ilyenkor , a második műszak alatt, kisebb a jövés-menés, nyugodtabban nézdelődhetik. S aztán vacsora után megírja a levelet Áginak . . . Csak találná meg velamiként a hangot! Amint kilépett a folyosóra, Bencédivel találta szemben magát. Félig bocsánatkérő, félig szemrehányó mosollyal tárja szét karját az igazgató, mint aki beismeri, hogy nem véletlen a találkozás, de magánosan nem engedhetik kóborolni . ■ . Havas alig leplezi bosszúságát, hogy a magános nézdelődésnek befellegzett, de most már nincs mi- tennie. Megindulnak a széles, aszfaltozott úton a csarnokok felé. Kétoldalt virágágyások, kis tócsák csillannak meg a délutáni napban, nem sokkal azelőtt öntözhették az ágyasokat. Bajuszos, szikár ember söpröget, egyenletes, kimért mozuntatokkal, mintha valami szertartást végezne. Hencédi hátratett kézzel, lassan lépked Havas mellett, aztán hirtelen megáll, ahogy a szenvedélyes beszélgetők szokták, ha fontos fordulat következik a mondókában. ‘ Hát hinné az ember, hogy alig tíz év telt el azóta! Széles körmozdulatot tett kurta, tömzsi karjával, mintha az egész láthatárt hívta volna tanúnak. A semmiből, romokkal kezdtük! Valamikor öreg ecetgyár volt itt, ami megmaradt belőle, azt lebombázták. Patkányfészek. A fiam annak idején itt játszotta a szomszéd srácokkal a radó-zsandárt. Hátul, a patak partján, szemétdomb. Mikor Neacsuval a mai főmérnökkel előálltunk, hogy itt gépgyárat szervezünk, majdnem kikacagtak . . . A könnyed, csevegő hangon kezdett mondatok mélyén feszült izgalom húzódik meg. Nem megy könnyen, de ezt el kell mondania. Nyilván, hibák után szaglászik az a minisztériumi ember, s az ilyenek hajlanak arra, hogy mindenről megfeledkezzenek . . . Izlán Havas arcára pillant, s az előbbi kommr, kemény vonások helyett töprengő figyelmet olvas le róla. Most már könynyebben gördül a szó. És végre, nemcsak joga, kötelessége is, hogy igazát megvédje. Ezeket a dolgokat igazság szerint a többieknek kellene elmondaniok róla, ha több tisztelettel értékelnék azt a küzdelmes tíz évet, ami mögötte van, és első csarnokot valósággal a semmiből eszkábáltuk össze. Délutánonként az üzemekből önkéntes munkára jött át néhány szerelőcsoport, megkértem őket, megcsittíltak, így került tető alá a mai szerelde. Ezután embereket kellett szerezni. Rerigen akarózott senkinek ebbe a patkány fészekbe jönni. Csak öreg, kimustrált masináink voltak. Keresni nem sokat lehetett mellettük. Sok embert ismerek, a vasúttól meg máshonnan is. Mondtam nekik: gyertek, egy-két évig nehéz lesz, de aztán beírhatod otthon magadnak, hogy csináltál valamit, nemcsak dumáltál. Szabadtuk: „laci bácsi, hagyjon, most veszek egy kis bátort.“ A másik. ..Laci bácsi, hagyjon, az asszony egy hónap múlva szüli meg a másodikat . . .“ De nem hagytam. És csak kezdtek szállingózni. Emlékszem, Kálás barcsi volt az első, azután Ferenc Iléni, Sándor Anti, a két Munteanu-fiú a vasúttól és sorban a többiek. Mérnökök közül csak az olyan ,kolontosok“ voltak hajlandók jönni, akiket az izgatott, hogyan lehet komoly gépgyárat csinálni a semmiből. Volt mit járjak a frakkjuk után, mikor az első hónapokban sehogyan sem jött ki a lépés! Legtöbbjük szíves-örömest meglépett volna . . . Csak Neacsu nem! Az csak húzott, mint a bivaly, nem nézett se jobbra, se balra. Elhatározta, hogy ő itt, ebben a kócerájból induló gyárban éri utol a világtechnikát. Még két év múlva is csak vagy háromszázan voltunk. Mikor az első modellünk sorozatgyártása megkezdődött, s egy év múlva külföldi rendelést kaptunk, akkor minden megváltozott. Beruházások, minden évben építettünk valamit, jöttek csőstül az új gépek .. . . Most már, persze, könynyű . . . Most már nagyokosaink is vanna — Nagyokosaik?—---dik. Az öreg rátér a tárgyra. Nagy a mellénye, magának tulajdonít sok mindent, ami, persze, nemcsak az ő érdeme, de így is... Most már kezdi érteni az alminiszter elismerő hangját, mikor Bencédiről beszélt. — Tulajdonképpen mit akarnak a „nagyokosok“?! Nehezen jön ki velük? Strucchli összeráncolja homlokát. Hai olyan könnyű volna felelni erre! Vagy másfél-két évvel ezelőtt még személyesen ismert minden embert a gyárban. Metszőén hideg téli hajnalokon, aranysárga napban fürdő nyári korareggeleken egyaránt ő volt az első, ki belépett a December 30 kapuján, s mire az első esztergapad megindult, ő már egy órája intézkedett, ellenőrzött. „Jó reggelt, Laci bácsi", „Szervusz, Laci“, „Hogy aludt, igazgató elvtárs?“ . . . Mindenki külön köszöntötte, s neki szinte mindenki számaira volt valami mondanivalója. ..Indíts már, Berci fiam, indíts, mert már hat perce lekésted a vonatot : „Bálint elvtárs, maga mit gondol, azok a szereldében varázslók? Iizenkettőkor ad le három sorozatot, s a műszak végére ők adják te a motort?!-, „Pista, jóváhagytam a kérésedet. Menj be Molnáráéhoz, nála van" ... Este, mikor a második műr- • utolsó órái következtek, lassú, megforolt léptekkel végigjárt mégegyszer mindent, megnoszogatta egy kicsit, akit kellett, ha TOMPA ISTVÁN elbeszélése (II.) oktalanul égve felejtett égőkre bukkant, bosszúsan hümmögve kioltotta, benézett Neacsu irodájába, s ha még ott találta könyvei között, barátságosan rámordult: — Ha, gyerünk haza! A világtechnikái majd holnap! Szinte fejből meg tudná mondani a fontosabb ülések időpontját a rajoni pártbizottságnál, a tartománynál, vagy a minisztériumban. Viták, beszámolók, az elismerés meleg hangján elhangzó értékelés és megbecsülés övezi a December 30-at, s miért ne mondaná meg . . . őszhajú, tömzsi igazgatóját is! S ő úgy érzi, meg is érdemelte. Hiszen mindent beleadott, mindent . . . Ötvenegynéhány éves korban, mikor mások, akikkel együtt lakatoskodott, már a nyugdíjig hátralévő éveket számolgatták . . . S akkor egyszercsak megjelenik Marian, s a hozzá hasonolók, akiknek semmi sem jó. Munkastílusról fecsegnek, őt arról akarják kioktatni, hogyan kell a munkafolyamatot megszervezni. Neacsut, a főmérnököt arról, mi a korszerű technika, tíz küzdelmes év minden eredményén úgy lépnek át, mint egy ócska rongyon, tiszteletlenül. Forr, feszít benne a keserűség. Miért akarják most elrabolni tőle legnagyobb kincsét, annak a tudatát, hogy becsülettel megtette a kötelességét a munkáshatalom iránt?! Havas kérdő-várakozó arcára pillant. Igyekszik erőt venni indulatain. Meg aztán nem is szabad eltúlozni a dolgokat! Miről is van szó tulajdonképpen? Egykét fiatalember fontoskodik. Majd megjön az eszük! Szinte nyugodt a hangja, mikor megszólal: — Alapjában véve apróságokról van szó. Havas elvtárs. Azt mondhatnám, nem elvi ellentétek . . . Még szép volna, ha azt derítené ki ez a minisztériumi ember, hogy az ő vezetése alatt elvi ellentétek támadtak a gyárban . . .! — Fiatal emberek, kik könnyen veszik semmibe azt, amit mások csináltak. Mint például, ez a Marian elvtárs. Megértem, nem volt könnyű neki, megbetegedett, visszajött a gyárba, mindent elölről kellett kezdenie. Fiatalember létére megkeseredett, szőrszálhasogató lett, fontoskodik. Pedig igazán nem rossz fiú. Már arra is gondoltam, felmegyek a rajoni pártbizottsághoz, megkérem, segítsenek, küldjük el pihenni egy hónapra. Belelovalta magát különböző dolgokba, azt hiszem, maga sem tudja, hogyan másszon ki belőlük. Túlságosan igénybe vette az idegeit. . . Beléptek a csarnokba. Marógépek, esztergapadok, gyalugépek sivítanak, sziszegnek, a vasreszelék és az olaj jól ismert szaga tódul az orrukba. Bencédi a technológiai folyamatról magyaráz valamit, de slavas tudatáig alig jutnak el a szavak. Valószínű, néha melléfog az öreg egyben-másban. Is üzem rohamosan fejlődik, az elmúlt években meglepően jól sikerült géptípusokkal álltak elő . . . Nehezen tarthat lépést a növekvő műszaki követelményekkel . . . Marianék meg gyorsan ráaggatják a jelzőket: „begyepesedett“, „dilettáns“, „makacs, mint egy öszvér" . . . Az együttérzés meleg hulláma önti el, amint Bencédire tekint. Ismeri , jó! az igazságtalan sértés maró ízét. Volt része benne neki is az utóbbi néhány hónap alatt! És volt alkalma érezni, hogy talán semmi sem távolíthat el jobban két embert egymástól, mint az igazságtalan hántás keserű, mélyre beivódó emléke! Hiába hadakozik ellenük, újra emlékezetébe tódulnak a maga dolgai. Néhány hónappal ezelőtt történt, mikor főnöke más beosztást kapott, s egészen nyilvánvaló volt, hogy őt nevezik ki a helyébe. Már gratuláltak neki a minisztériumban. Ági is megenyhült kissé, s terveket szőtt, mit s milyen sorrendben vásárolnak majd a megnövekedett fizetésből. S akkor, egy rövid reggeli értekezleten bemutatták azt a hatalmas termetű, szőke férfit, kit egyikük sem ismert addig: az új főnököt. Kínosan érintette a fordulat, ése a keserű megdöbbenés helyét egyre inkább a szomorú beismerés foglalta el: talán nem egészen indokolt ez a döntés, de nem is egészen indokolatlan. Mirr másfél-két éve érzi, hogy halmozódik benne valami megfoghatatlan elégedetlenség önmagával szemben. Munkájában látszólag nincs semmi kifogásolni való, komoly, tapasztalt, megbízható embernek ismeri mindenki, de ő érzi, jóval kevesebbet tartózkodik lent az üzemekben, mint amennyi szükséges vonat A gyárak hány műszaki vagy személyi kérdését ismeri csak úgy „nagy vonalakban“?! Néha a következő hótaapra marad, amit kicsit nagyobb erőfeszítéssel meg a hó végéig meg lehetett volna oldani. Minden lényegesebb kezdeményezés valahogy másnak jut eszébe . . . Mire a munkanap véget ért, kissé megnyugodott. Ide kell vonnia a tanulságokat. Ezentúl másképpen lesz. Ma magasabb szinten, több tudással és több elmélyültséggel kell nekifeküdni a munkának, mint tizenöt évvel ezelőtt. Persze akkor sokkal egyszerűbb volt .. . Aznap gyalogszerrel bandukolt haza a minisztériumból. Kicsit ernyedtnek, erőtlennek érezte magát. Itt mert sem hiú, sem törtető nem volt soha életében, tudta, hogy néhány nap múlva talpraáll. Az önvád sajgása, a félig-meddig méltánytalannak érzett mellőzés keserűsége felődődik. Minél keményebben lát neki a munkának, annál hamarabb, így is történt volna. Feloldódott volna, ha hagyják. De nem hagyták. Pontosabban fogalmazva. Ági nem hagyta. S elcsattant a kellemetlen hírre: „Szóval hoppon maradtál! Ezt ugyan előre sejthettem volna! Képes is vagy te másra, mint hogy nyújtsd a nyakad éveken át s aztán elmamlaszkodd, mikor egy előléptetésről van szót? Ahogy én ismerlek, még köszönetet is mondtál a döntésért!" Havas visszahőkölt. Mintha hirtelen szakadék szélén találta volna magát, a kettőjük között tátongó szakadék szélén. Bizonyára eldicsekedett valahol, hogy férjét előléptették, s abból, amit eltervezett, egyről-másról le kell mondania . . . De szörnyűség, amit mond . . . Hát mindenről elfelejtkezik, ami eddig volt? -ittól kezdve, valahányszor összekaptak, Ágit elöntötte a düh, s odavágta: Milyen nagy fiú itthon az elvtársi Igy próbálja kárpótolni magát, amiért leszerepelt a minisztériumban! Jólirányzott, kemény kis ütések voltak ezek a gyógyulatlan, sajgó sebre. Igy aztán a seb nem gyógyult. Havas néha odáig jutott, hogy elhatározta: nem tűri tovább az asszony fékeveszett, igazságtalan vagdalkozásait! Közös életük tíz évét keserűen a nagy tévedések számlájára írja, s inkább egyedül marad. De nem, mégsem teheti! Hiszen ő is hibás, ő is felelős azért, hogy Ági így viselkedik. Tíz év alatt hány embert oktatott, segített, tanított a munkásosztály ügyéhez méltó magatartásra, s Ágival, egy kistisztviselő kékszemű, csinos, hűvös modoros lányával, h a feleségével csak ennyire jutott? S akkor elhatározta, hogy a tizenkettedik órában, minden erejét beleadva, tesz még kísérletet. Együtt mennek szabadságra a hegyek közé. Mozgósít magában mindent, ami melegség, türelem még maradt benne az asszony iránt . . . Meg kell találniok valamiképpen az egymáshoz vezető ösvényt! így tervezte . . . És közbejött ez a váratlan küldetés! 1/már a csarnok végén járnak, Bencédi udvariasan tágra nyitja előtte a hátsó udvarra nyíló kis vasajtót. Nehézkesen kanyarodnak vissza a távolból Havas gondolatai. Újra az igazgatóra figyel, de mint lassan ülepedő por a súlyosan gördülő kerekek nyomában, — sokáig érzi még tudata mélyén az elégedetlenség kesernyés, nyugtalanító izét. — A munkakörülmények nagyon fontosak. Ha tiszta, barátságos a munkahely, másképpen megy minden. Miért ne nyíljon ott a virág a gépek között?! Már a hosszú, kihalt udvaron jártak. — S még pénzükbe sem kerül a virág. Jöjjön csak egy kicsit, érdemes megnézni. Gyors, apró léptekkel sietett előre. Havast az új géptípusok mintapéldányai sokkal jobban érdekelték volna, de nem akarta kedvét szegni az üvegnek. Hátul, az udvar végén, valóságos kis virágkertészetbe érnek. Ágyások, palánták, két jókora üvegház. Egy fiatal lány s egy öregasszony matat szótlanul az ágyúsok között. Bencédi derűsen mutogat, arcán valami lágy, enyhült mosollyal lépeget az ágyúsok között. — Egy fejbe sem került az egész. Az üvegházakat is hulladékból csináltuk. Az egész városban nem talál ilyen kardvirágot ! Nyilván ez a bogara az öregnek. Vajon hányszor megy hátra naponta, gyönyörködni a virágjaiban? Igaz, sokkal megnyugtatóbb volna, ha a gépgyár műszaki újdonságaival dicsekedne... De túlzott jelentőséget nem kell tulajdonítani az ilyesminek, s persze, akik nekitámadtak az öregnek, mindenből érvet kovácsolnak. De azért kicsit ingerülten szakítja félbe Bencédit: — Azt hiszem, mehetünk. Amint visszafele indulnak, végre nekiszegezi a kérdést: — Neacsu nem tartozik a ,,nagyokosok“ közé? Bencédi szemmel láthatóan meglepődik, felkapja a fejét, mintha hevesen tiltakozni készülne. Aztán meggondolja magát. . .-Is igazság az, hogy sokat veszekszünk. Nehéz ember. Makacs, ha valamit a fejébe vett, ne adj isten, hogy ki lehessen verni belőle. Meg aztán néha egyoldalú, nem foglalkozik eleget az emberekkel, csak parancsolgat . . . Sokat szidom emiatt ... De a feje, az aranyat ér! Hogy mennyit tud az az ember! Ha látná, a fiatal mérnökök hogy rajzanak körülötte! Tudják, hogy többet lehet tanulni tőle, mint négy tanártól a műegyetemen. Csak, amint mondom, kordában kell tartani. Hiába, régi típusú értelmiségi. „Kordában tartani“ —■ kicsit furcsán hangzik. Marian azt állítja, hogy Neacsu tartja kordában az öreget! — Havas (Folytatása a 6. oldalon) A GUSZTUS/ TÓTH LÁSZLÓ rajza