Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1962-01-05 / 1. szám

BÁLIN­T TIBOR A MESTERNÉL szeggelől csak az óriási mesterre­l­ gondolt, s ha maga elé idézte, fel kellett ágaskodnia. Ilyenkor látta az ugráló fényeket a mellén, a da­gadó izmot, és az ajak vonalát, amint meg-megvilágítja a tűz. Pengett a kalapács, szikraeső szállt, a kovács nevetett, mintha ha­lak csiklandoznák, s nevetett Öcsi is. Vert, vert a szive, akár vasárnap a találkán. Ó, nagyon szerette a mes­tert. S ha ő ezt kimutathatná, tán tourozódna a víz is csodálatában, ne nem tudja, mit tegyen!... Hiszen eltrappolna cigarettáért, hentes mellett szaladna, ahol kaszat a fény, árkokon pattanna át, aztán csak nézné, mint szívja a kovács a j­ustot, s kerekítené a száját... Aztán megvonta a vállát és sóhaj­tott. Hiába, csak képzelődés ez! A mes­ter reggel teletömi a dohánytárcá­­ját, a betegség sem köt bele, hogy mellette virraszthatna, s ajándékot sem vihet. Hát lehet ajándékot vin­ni a hegynek, amely a felhőt s a villámot látja vendégül, meg a zen­gő zivatart? Öcsi tűnődőn lépdelt a járdán, ment a mesterhez. Ej, hát miért nem jut eszébe semmi, amivel örömöt szerezhetne neki?! S most azt kíván­ta, bárcsak megbántaná a kovács!.. . Akkor a fájdalom, mint a sav fel­oldaná benne ezt a kínos érzést, s ahogy ott ülne, a műhelyben, s szo­morúan, ragaszkodón fölnézne, a mester megérezné, hogy szereti őt... De hát most miért hívja? S vajon milyen a háza? A kerítést öles oszlopok tartják, s az árnyékuk biztosan keresztben fekszik az úton. Az udvar macska­köves. Középen fatönk áll és vashor­­dó. A tűzfalnál nagy bakancs lát­ja a száját, szerteszél pedig, a gaz­ban, konzervesdoboz alszik, kan­­csór­ ül, s cipőpaszta fedele .. . Olyan titokzatos fedél, buldog kutyával.. . S aztán a lakás! Kőajtó, vaspánt. A bútorok maguk elé merednek, mint a sziklák, s a vedernél öblös csupor árnyéka terül el... Majd a zörgetésre kövér asz­­szony csoszog elő. — Mi kell? — kérdezi majd mér­gesen, s a tokája megrezdül. — Hoz­zánk jöttél? No, hiszen idegyűjt mindenkit ez a bolond! Aztán közel hajol, élesen sziszegi: — Hanem vigyázz! Beléd látok, akár a kútba! Nehogy pusmogjatok, s kompótot vagy tésztát kérj! Mert mi csak húst eszünk! Reggel, este: hús! Felfalunk egy borjút is, füles­­tül-farkastul! Miközben ezt képzelte, öcsi meg­­megállt, s a szíve izgatottan ugrált. Néha félelem suhant át benne, majd elcsendesedett, a kovácsra gondolt, s ismét átmelegítette a bizakodás. Így ért el a Hársfa utcába. Vajon jó helyen jár? Csodálkozón állt meg: alacsony kőkerítés szalad végig, a grádics mögött törpék pi­pálnak, rózsa integet, s az orgona bokornál indián bőrű ember áll. Ar­cára vörös fényt hullat a szalmaka­lap. Uramisten, hát ilyen itthon a mester? A kovács is meglátta őt, letette az ásót, s papucsosan a kapuhoz jött. Aztán végigvezette az ágyások kö­zött. — Ez a fehér rózsa, Erzsébet. — Erzsébet? — Az. S a piros, Róza. — Róza? — Igen. Rozinka. Hm. Nevet ad a virágoknak i­­ s se oszlop, aminek az árnyéka ösvényt húz, se vashordó, tátott szájú ba­kancs vagy dobozfedél... Csak ró­zsák, kacagó törpék és császársza­­káll. S amint forgott jobbra-balra, a lá­bánál madárpityegést hallott, de azt hitte, víz csöpög. A mester odaszaladt. — Ne moccanj! S apró kenderikét emelt a tenye­rére. — Hű, azt hittem, Rudira lépsz! — Rudira? ... — Ő a kertészkém. Ö, 6 ... A kenderike felszökött a szalma­kalapra, s féloldalt fordította a fe­jét. — Mondd, fiú! — Fiú, fiú! — De nem rossz fiú! öcsi kacagott. Hát ezt nem érti! Az óriási kovács ilyen pirinkó ma­darat tart! Még ha bagoly volna, vagy sas ... De ahhoz sem elég nagy, hogy Rudolf legyen... Csak Rudira telik belőle ... — No, kísérjük be a vendéget! Díszgömbök közt mentek. Alakjuk hol megnyúlt, hol összetömörült ben­nük, s ezen is lehetett nevetni, meg a mókuskán is, amely a lugasban hintázott. — Jár vadászni? — Nem. — Nem? — A vér megborzongat! Beléptek a szobába. Apró bútorok, rádió, rezgő fény ... Fiatal asszony nyújtja a kezét. A te­nyere puha... öcsi előre dőlt a széken, úgy érezte, lebegnek körülötte a tárgyak. Lebeg a kancsó, a könyv, s a kom­­pótos tányér is. — De hát mi van veled? — Nem tudom ... . — Min csodálkozol? — Nem tudom ... — Beszélj, fiú! öcsi ekkor már állt. Kissé sápadt volt, és zavartan nevetett. A szemét nagyra kerekítette. — Én nem így képzeltem ... — Nem? — Nem. — Nos? Nagyot nyelt, körülnézett, s mint­ha megbántotta volna az óriási ko­vácsot, sírva fakadt. Elmondta, amit az úton gondolt. A kovács nem nevetett. Fel-alá járkált a szobában, s szavai, mint a kalapácsütések, súlyosan hullottak elé: — O, ó! Te még nem tudod, hogy amit szeretsz, s nagynak tartasz, ez mindig egyszerű, akár a pacsirta­dal, vagy az akác illata. Öcsi csak nézte, s ebben a pilla­natban úgy tűnt, mintha az óriási kovács lángok között járna. És a lángok félrehajoltak előle ... " ­ NYUGTALAN EMLÉK Attól kezdve mások lettek a na­pok. A feszültség feloldódott, mintha leegyszerűsödött, érthetőbbé, áttekinthetőbbé vált volna számom­ra minden. Szonya hozzám tartozik, felelős vagyok érte, gondoskodnom kell róla. A Fészekbe már be se néztem na­pokon át. A válságos idők fenyegető hullámai mintha néhány hétig va­lahova egészen a távolba húzódtak volna tőlem. Hosszú évekig, ha azokra a furcsa, szinte valószínűtlen augusztusi na­pokra gondoltam vissza — bármi­lyen furcsának tűnhet —, szinte ku­tattam emlékezetemben Szonya egyetlen kiábrándító, visszatetsző szava, tette, mozdulata után. Mert könnyebb lett volna, ha emlékeim­ben találok ilyent. De hiába, nem találtam. Egyszerű, természetes volt ő maga, s minden, ami hozzá tartozott. És közben kedvesen és tapintatosan hallgatott el éveket és dolgokat az életével, amelyekhez nekem nem lehetett közöm. Furcsa s mégis elválaszthatatlan egységbe összeolvadó végletek... Együtt az érett nő forró odaadása s egy kislány riadt szemérme... Néhány apróságra még most is világosan emlékszem. Aznap kaptam meg otthonról a havi pénzküldeményt. Nem is tu­dom, hogy jutott eszembe, de mi­előtt meggondoltam volna, kivettem levéltárcamból egy­­húszast, s moso­lyogva feléje nyújtottam: — Biztosan filléred sincsen. Ha valami apróságot megkívánnál... Olyan volt az arca, mint egy kis­gyermeké, ha váratlanul, ok nélkül verni kezdik. Mikor látta, hogy a fülem hegyéig elvörösödöm, s dadogva kérek bo­csánatot, lassan elmosolyodott. Meg­fogta a kezem, és visszatette zse­bembe a pénzt. Egy hét múlva, többnapos lázas keresgélés után, vettem neki egy sárga, kék virágokkal mintázott nyári ruhát. Mikor délután megérkezett, szo­rongva szedtem elő a szekrényből az ajándékomat. Nem hibáztam el vajon a méretet? S egyáltalán mit fog szólni hozzá ... Előbb semmit se szólt, csak in­tett, hogy forduljak el. Vagy két perc múlva aztán nevetve a nya­kamba ugrott. Újra a tükörhöz ment, nézte magát, forgolódott, úgy örült neki, mint a tizenhat éves kis­lány az első bábiruhának. S milyen elragadóan csinos volt benne! Egyszer elmondta, hogy annak idején, így nyári estéken, a Don partján üldögéltek, gitároztak, éne­keltek ... Másnap elmentem a Fészekbe, és elkoboztam a Willi gitárját. Délután tűnődő arccal vette a ke­zébe Szonya az ütött-kopott hang­szert, bizonytalanul, habozva húzta végig ujjait a húrokon, mintha attól tartana, hogy már minden dalt el­felejtett. De attól kezdve majd minden dél­után felkuporodott az ágyra, kislá­­nyosan szoknyája alá húzta lábát, s mosolygó, önfeledt arccal énekelte a Don-vidék kozákdalait, orosz ka­tonanótákat. Én meg ültem mel­lette mozdulatlanul, hogy meg ne zavarjam, s közben arra gondol­tam, múlt és jövő határmezsgyéjén meddig tarthatnak még számunkra ezek a valószínűtlenül csendes na­pok. Nem tartottak soká, összesen ta­lán három-négy hetet. Egy nap, amikor Szonya újra nem jöhetett, kora délután elmentem a Fészekbe. Csak Pap Gusztit talál­tam otthon. Amint beléptem, öröm­től sugárzó, ünnepélyes arccal ug­rott hozzám, átölelt. — Hát nem hallgattad a rádiót? Tegnap, augusztus huszonharmadi­­k­án. .. Izgatottan, egy szuszra mondott el mindent, amit tudott. — Most már számunkra sem tart­hat soká. Talán egy hét vagy tíz nap. Aztán mi is, mindannyian együtt nekifoghatunk! Nemsokára befutott Macek és Kó­nya, s kicsit később Willi is, most már két degeszre tömött hátizsák­kal. Amíg lihegve lepakolt, dünnyögő hangján magyarázatként hozzátette: — Ma teljes volt a zűr. Akár te­herautóval is hozhattam volna. An­nak, aki még nem tudná, tegnap Párizs is felszabadult. Közben csodálkozva vettem észre, hogy a Fészek képe megváltozott, amióta utoljára erre jártam. Eltűn­tek az üres konzervesdobozok, bo­rosüvegek, ételmaradékok, a hamu­tartók kiürítve, s a koszos­ parkettre még egy festett szélű szőnyeget is leterített valaki. — Mi az, takarítónőt szerződtette­tek? Macek elkurjantotta magát: — Erről jut eszembe, Kónya Pista kolléga, ma ön a soros! Kónya felcihelődött, a konyhából előszedett egy háromnegyedrészt ki­kopaszodott kefeseprűt, és sepregetni kezdett. Macek előkotort zsebéből egy ci­garettát. — Hja, persze, te ezt még nem tudod! Mióta hírmagyarázónk és vé­dőszentünk, Ferkó eljárogat hoz­zánk, jámbor életű ifjakká kezdünk vedleni. Még azt a derűs kis mocs­kot is szégyelljük! Kónya feléje ütött a kefeseprűvel: — Macek, ne marháskodj megint! Végre én is szóhoz jutottam: — Ki az a Ferkó? Macek hüvelykujjával a háta mö­gé, Gusztira bökött. — Kérdezd meg tőle. Nekünk nem méltóztatott magyarázattal szolgál­ni. Egyébként, nyugodt lehetsz, nem fog neked sem. Úgy sejtem, ha TOMPA ISTVÁN elbeszélése (ii)­ akarna, sem tudna. Csak adja a titokzatosat. Akár csak te magad, ugyebár... Guszti közbevágott: — Jó, hogy végre előkerültél. Be­széltünk neki rólad is. Ma eljön, majd megismerkedtek. V­a­gy nyolc óra tájban tényleg megérkezett az a bizonyos Ferkó. Vagy négy-öt évvel lehetett idő­sebb nálunk. Vászonnadrágot, feltűrt ujjú kockás inget viselt. Gusztival váltott néhány szót románul, aztán magyarul folyt tovább a beszélge­tés.­­ Amennyire meg tudtam ítélni, mindkét nyelven kifogástalanul be­­szélt. Előbb Willihez fordult: — Nálatok mi újság? — Reggel ideges nyüzsgés, ordi­­bálás. Aztán az összes tisztek meg­léptek. A raktárfőnök szerint vala­mi sürgős értekezlet volt a fejesek­nél. — S a klinikán? Macek referált: — Csak most kapcsolok ... Egy tanársegéden s néhány orvoson kí­vül, akik erdélyiek, a többiek rend­re beszivárogtak reggel a prof szo­bájába. Vitték nekik a feketekávét félliterszámra. Délig, amikor eljöttem, egyik sem került még elő ... Ferkó töprengve verte le cigaret­tájáról a hamut. — Nehogy azt higgyétek, hogy olyan egyszerű lesz. Sok minden történhetik még. Könnyen meglehet, hogy a németek s Horthyék új vé­delmi vonallal próbálkoznak... A Kárpátokon, azt hiszem, már meg sem kísérelhetik, de mondjuk, vala­hol itt, a várostól délre. Akkor el­tarthat még egy ideig ... Nyugodt, fürkésző tekintetét végig­hordozta rajtunk. — Néhány nap múlva a fiatalabb korosztályoknak bizonyára itt is ki­adják az általános kiürítési paran­csot. Titeket, egyetemi hallgatókat, szervezetten akarnak majd nyu­gatra vinni .. . Kónya komoran reccsent közbe: — Csak a hülyék s a trógerek je­lentkeznek! Ferkó tekintete megakadt a háti­zsákon : — Willi, megint volt szállítmány? Az kényszeredetten vonta fel a vállát. — Éppen most ne legyen, amikor a legjobban lehet szerezni? Ezek­nek itt felkopik az álluk. Egyikük­nek sincs egy vasa sem. Azt mon­dod, egy ideig eltarthat még ... — A múltkor is mondtam, fiúk, ahogy gondoljátok... Ha segíteni akartok, a lakásra nemsokára szük­ség lehet. De így, a Willi szállítmá­nyaival nem megy ... Másról nem is beszélve ... Macek határozott mozdulattal csa­pott a térdére. — Én benne vagyok! Willi, a szál­lítmányoknak slussz! A többiek rábólintottak. Willi is. — Rendben van, slussz! — És el­­vigyorodott. — Szerencse, hogy a mai jó kiadás volt. Két hétre futja belőle. Ferkó nemsokára elköszönt. Eltelt egy hét, s én növekvő fe­szültségben vártam, hogy Szonya mikor jelenti be azt, amiről tud­tam, hogy most már be kell követ­keznie. Akkor délután a szokottnál jóval később érkezett. Bejött, táskáját az asztal szélére tette, s csendesen leült egy székre. Valahogy úgy, mint az osztályban a fegyelmezett iskolásleány. Színte­len, nyugodt hangon mondta: — Nemsokára indul az egység nyugat felé. — Mikor? Felvonta a vállát: — Gondolhatod, nekem nem szok­tak beszámolni, mit s mikor akar­nak ... Meleg, várakozó tekintete az ar­comra fonódott. De most mintha újra kutatott volna valamit, akár­csak akkor, először ... — Természetesen, te nem mész velük. Itt maradsz, velem. Ha úgy gondolod, keresek egy ennél bizton­ságosabb helyet.. .­ Szótlanul figyelt tovább. — Biztosan te is gondoltál már arra, hogy itt maradsz ... Rábólintott. — Igen, gondoltam. Itt, vagy más­hol ... Valahol meg kell próbál­nom ... — Tehát, meg tudnál lépni tőlük? — Most már meg tudnék. — Hogy érted, hogy „most már“? Erre nem válaszolt. — És mondd ... szóval veszélyes lenne azután? Fejét kicsit oldalra hajtotta, fe­kete fürtjei a vállára omlottak. Mint­ha már nem engem nézne, hanem az ablakot a hátam mögött. — Itt, ebben a városban igen, máshol talán nem annyira .. . Nehéz kiszámítani. Ha csak Szonya Gor­­sakovát keresik, az orosz leányt, aki meglépett tőlük ... Bosszúsan rándult össze a szemöl­dököm. Biztosan tudtam, ha most erről kérdezem, újra nem válaszol. — Hát akkor megegyeztünk. Nem mész tovább velük. Karjait nyakam köré kulcsolta, végre elmosolyodott, és igent intett hosszú fekete szempilláival. Azon az éjszakán hallottuk, amint az utcán szinte szakadatlan sorban vonulnak a stráfszekerek, teherautók az állomás felé. Horthy katonai és civil főkolomposainak a „magán­szállítmányai“ voltak. Reggel felé katonai egységek vonultak néhány órán át az ellenkező irányba ... Szonya azt mondta, másnap nem jöhet, én meg elhatároztam, hogy minden eshetőségre kiveszek vala­hol még egy bútorozott szobát. A klinikán Szántai, egy fiatal, ro­konszenves orvos — mellette dol­goztam — közölte velem az újságot: a professzor, az adjunktus, két ta­nársegéd s még jó néhány orvos az éjjel ellépett. Az értékesebb beren­dezést is magukkal vitték. Bizonyára az is a „magánszállít­mányok“ közé kerül — gondoltam magamban. Szántai igyekezett kedélyeskedni, pedig látszott rajta, hogy szinte reszket az idegességtől. — Jó lenne, ha délután is beütnéd az orrod. A betegek, azok itt ma­radtak ... — Bocsánat, ma semmiképpen sem jöhetek... Amint az ebédemet lenyeltem, nyakamba vettem a­­ várost, hogy bútorozott szobát keressek. A hideg őszi szél az első lehullott leveleket táncoltatta az aszfalton. A könnyed nekihevülést, amely eddig elhessegette a komoly kérdé­seket, most felváltották a kavargó, nehéz gondolatok. A kockázat tudata, amelyet vál­lalni készültem, tette ilyen súlyos­sá ezeket a gondolatokat? Talán in­kább a kaland izgatott, bár az éle­tem úgy alakult, hogy addig még sohasem éreztem ilyen felelősséget a vállamon, önmagamért, s most már nemcsak önmagamért... És nem is nagyon töprengtem azon, hogy sikerül-e majd átvészelnünk a hátralevő napokat, a heteket. In­kább az járt az eszemben, hogy mi lesz azután. Szóval együtt maradunk Szonyá­­val. Ha mindenen túl leszünk majd, meg kell mondanom a szüleimnek is. Persze, nekik nagyon furcsa lesz az egész ... De vajon együtt mara­dunk? Vajon amit most teszek, az azt jelenti, hogy elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódik az életem? Vagy miután a város fölszabadul, itthagy, s visszamegy az övéihez? Róttam az utcákat bútorozott szo­ba után. Nem sok sikerrel. Bizalmatlan arcok fogadtak. Nyil­vánvaló volt, hogy ilyen időkben idegent nem szívesen engednek há­zukba az emberek. Magyarázkodá­som sem gerjeszthetett túl sok bi­zalmat bennük. Fiatal „hölgynek“ kerestem szobát, aki németül be­szél. Néha, persze, én is meglátoga­tom ... Este találtam végre egy ké­tes tisztaságú, parányi odút a belvá­ros egyik szűk utcájában. A csorba, sűrűn pislogó öregasszonyt látható­lag nem nagyon érdekelte, hogy ki lesz majd a lakó. Itt viszont sem a háziasszony, sem a környék nem biztatott semmi jóval. Néhány ház­zal odébb a város egyik bordély­háza állott. Kifizettem az előleget, de elhatároztam, hogy csak végszük­ségben térek oda vissza. Késő este értem haza, holtfáradtnak éreztem magam a sok kutyagolástól. Másnap elhatároztam, hogy mi­előtt Szonya megjön, elmegyek a Fészekbe, s megkeresem Ferkót. Nem tudtam volna pontosan meg­magyarázni, miért, de biztos vol­tam benne, hogy ha elmondom neki, miről van szó, ő segíteni fog. Jó ta­náccsal és talán többel is. Amint megérkeztem a Fészekbe, az első pillanatban láttam, hogy valami rendkívüli történt. Szerte­hányva minden, a földön mocskos fehérnemű — olyan felfordulás, ami­lyent a Fészek „fénykorában“ sem láttam soha. Guszti riadtan dugta ki képét a túlsó szobából. Észrevehetően meg­könnyebbült, amikor látta, hogy csak én vagyok. Izgatott hangon hadarta: — Ferkót elkapták. Valaki haj­nalban látta, amikor vitték. - Kik? (Folytatása a 4. olkalnan

Next