Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1962-01-05 / 1. szám
BÁLINT TIBOR A MESTERNÉL szeggelől csak az óriási mesterrel gondolt, s ha maga elé idézte, fel kellett ágaskodnia. Ilyenkor látta az ugráló fényeket a mellén, a dagadó izmot, és az ajak vonalát, amint meg-megvilágítja a tűz. Pengett a kalapács, szikraeső szállt, a kovács nevetett, mintha halak csiklandoznák, s nevetett Öcsi is. Vert, vert a szive, akár vasárnap a találkán. Ó, nagyon szerette a mestert. S ha ő ezt kimutathatná, tán tourozódna a víz is csodálatában, ne nem tudja, mit tegyen!... Hiszen eltrappolna cigarettáért, hentes mellett szaladna, ahol kaszat a fény, árkokon pattanna át, aztán csak nézné, mint szívja a kovács a justot, s kerekítené a száját... Aztán megvonta a vállát és sóhajtott. Hiába, csak képzelődés ez! A mester reggel teletömi a dohánytárcáját, a betegség sem köt bele, hogy mellette virraszthatna, s ajándékot sem vihet. Hát lehet ajándékot vinni a hegynek, amely a felhőt s a villámot látja vendégül, meg a zengő zivatart? Öcsi tűnődőn lépdelt a járdán, ment a mesterhez. Ej, hát miért nem jut eszébe semmi, amivel örömöt szerezhetne neki?! S most azt kívánta, bárcsak megbántaná a kovács!.. . Akkor a fájdalom, mint a sav feloldaná benne ezt a kínos érzést, s ahogy ott ülne, a műhelyben, s szomorúan, ragaszkodón fölnézne, a mester megérezné, hogy szereti őt... De hát most miért hívja? S vajon milyen a háza? A kerítést öles oszlopok tartják, s az árnyékuk biztosan keresztben fekszik az úton. Az udvar macskaköves. Középen fatönk áll és vashordó. A tűzfalnál nagy bakancs látja a száját, szerteszél pedig, a gazban, konzervesdoboz alszik, kancsór ül, s cipőpaszta fedele .. . Olyan titokzatos fedél, buldog kutyával.. . S aztán a lakás! Kőajtó, vaspánt. A bútorok maguk elé merednek, mint a sziklák, s a vedernél öblös csupor árnyéka terül el... Majd a zörgetésre kövér aszszony csoszog elő. — Mi kell? — kérdezi majd mérgesen, s a tokája megrezdül. — Hozzánk jöttél? No, hiszen idegyűjt mindenkit ez a bolond! Aztán közel hajol, élesen sziszegi: — Hanem vigyázz! Beléd látok, akár a kútba! Nehogy pusmogjatok, s kompótot vagy tésztát kérj! Mert mi csak húst eszünk! Reggel, este: hús! Felfalunk egy borjút is, fülestül-farkastul! Miközben ezt képzelte, öcsi megmegállt, s a szíve izgatottan ugrált. Néha félelem suhant át benne, majd elcsendesedett, a kovácsra gondolt, s ismét átmelegítette a bizakodás. Így ért el a Hársfa utcába. Vajon jó helyen jár? Csodálkozón állt meg: alacsony kőkerítés szalad végig, a grádics mögött törpék pipálnak, rózsa integet, s az orgona bokornál indián bőrű ember áll. Arcára vörös fényt hullat a szalmakalap. Uramisten, hát ilyen itthon a mester? A kovács is meglátta őt, letette az ásót, s papucsosan a kapuhoz jött. Aztán végigvezette az ágyások között. — Ez a fehér rózsa, Erzsébet. — Erzsébet? — Az. S a piros, Róza. — Róza? — Igen. Rozinka. Hm. Nevet ad a virágoknak i s se oszlop, aminek az árnyéka ösvényt húz, se vashordó, tátott szájú bakancs vagy dobozfedél... Csak rózsák, kacagó törpék és császárszakáll. S amint forgott jobbra-balra, a lábánál madárpityegést hallott, de azt hitte, víz csöpög. A mester odaszaladt. — Ne moccanj! S apró kenderikét emelt a tenyerére. — Hű, azt hittem, Rudira lépsz! — Rudira? ... — Ő a kertészkém. Ö, 6 ... A kenderike felszökött a szalmakalapra, s féloldalt fordította a fejét. — Mondd, fiú! — Fiú, fiú! — De nem rossz fiú! öcsi kacagott. Hát ezt nem érti! Az óriási kovács ilyen pirinkó madarat tart! Még ha bagoly volna, vagy sas ... De ahhoz sem elég nagy, hogy Rudolf legyen... Csak Rudira telik belőle ... — No, kísérjük be a vendéget! Díszgömbök közt mentek. Alakjuk hol megnyúlt, hol összetömörült bennük, s ezen is lehetett nevetni, meg a mókuskán is, amely a lugasban hintázott. — Jár vadászni? — Nem. — Nem? — A vér megborzongat! Beléptek a szobába. Apró bútorok, rádió, rezgő fény ... Fiatal asszony nyújtja a kezét. A tenyere puha... öcsi előre dőlt a széken, úgy érezte, lebegnek körülötte a tárgyak. Lebeg a kancsó, a könyv, s a kompótos tányér is. — De hát mi van veled? — Nem tudom ... . — Min csodálkozol? — Nem tudom ... — Beszélj, fiú! öcsi ekkor már állt. Kissé sápadt volt, és zavartan nevetett. A szemét nagyra kerekítette. — Én nem így képzeltem ... — Nem? — Nem. — Nos? Nagyot nyelt, körülnézett, s mintha megbántotta volna az óriási kovácsot, sírva fakadt. Elmondta, amit az úton gondolt. A kovács nem nevetett. Fel-alá járkált a szobában, s szavai, mint a kalapácsütések, súlyosan hullottak elé: — O, ó! Te még nem tudod, hogy amit szeretsz, s nagynak tartasz, ez mindig egyszerű, akár a pacsirtadal, vagy az akác illata. Öcsi csak nézte, s ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha az óriási kovács lángok között járna. És a lángok félrehajoltak előle ... " NYUGTALAN EMLÉK Attól kezdve mások lettek a napok. A feszültség feloldódott, mintha leegyszerűsödött, érthetőbbé, áttekinthetőbbé vált volna számomra minden. Szonya hozzám tartozik, felelős vagyok érte, gondoskodnom kell róla. A Fészekbe már be se néztem napokon át. A válságos idők fenyegető hullámai mintha néhány hétig valahova egészen a távolba húzódtak volna tőlem. Hosszú évekig, ha azokra a furcsa, szinte valószínűtlen augusztusi napokra gondoltam vissza — bármilyen furcsának tűnhet —, szinte kutattam emlékezetemben Szonya egyetlen kiábrándító, visszatetsző szava, tette, mozdulata után. Mert könnyebb lett volna, ha emlékeimben találok ilyent. De hiába, nem találtam. Egyszerű, természetes volt ő maga, s minden, ami hozzá tartozott. És közben kedvesen és tapintatosan hallgatott el éveket és dolgokat az életével, amelyekhez nekem nem lehetett közöm. Furcsa s mégis elválaszthatatlan egységbe összeolvadó végletek... Együtt az érett nő forró odaadása s egy kislány riadt szemérme... Néhány apróságra még most is világosan emlékszem. Aznap kaptam meg otthonról a havi pénzküldeményt. Nem is tudom, hogy jutott eszembe, de mielőtt meggondoltam volna, kivettem levéltárcamból egyhúszast, s mosolyogva feléje nyújtottam: — Biztosan filléred sincsen. Ha valami apróságot megkívánnál... Olyan volt az arca, mint egy kisgyermeké, ha váratlanul, ok nélkül verni kezdik. Mikor látta, hogy a fülem hegyéig elvörösödöm, s dadogva kérek bocsánatot, lassan elmosolyodott. Megfogta a kezem, és visszatette zsebembe a pénzt. Egy hét múlva, többnapos lázas keresgélés után, vettem neki egy sárga, kék virágokkal mintázott nyári ruhát. Mikor délután megérkezett, szorongva szedtem elő a szekrényből az ajándékomat. Nem hibáztam el vajon a méretet? S egyáltalán mit fog szólni hozzá ... Előbb semmit se szólt, csak intett, hogy forduljak el. Vagy két perc múlva aztán nevetve a nyakamba ugrott. Újra a tükörhöz ment, nézte magát, forgolódott, úgy örült neki, mint a tizenhat éves kislány az első bábiruhának. S milyen elragadóan csinos volt benne! Egyszer elmondta, hogy annak idején, így nyári estéken, a Don partján üldögéltek, gitároztak, énekeltek ... Másnap elmentem a Fészekbe, és elkoboztam a Willi gitárját. Délután tűnődő arccal vette a kezébe Szonya az ütött-kopott hangszert, bizonytalanul, habozva húzta végig ujjait a húrokon, mintha attól tartana, hogy már minden dalt elfelejtett. De attól kezdve majd minden délután felkuporodott az ágyra, kislányosan szoknyája alá húzta lábát, s mosolygó, önfeledt arccal énekelte a Don-vidék kozákdalait, orosz katonanótákat. Én meg ültem mellette mozdulatlanul, hogy meg ne zavarjam, s közben arra gondoltam, múlt és jövő határmezsgyéjén meddig tarthatnak még számunkra ezek a valószínűtlenül csendes napok. Nem tartottak soká, összesen talán három-négy hetet. Egy nap, amikor Szonya újra nem jöhetett, kora délután elmentem a Fészekbe. Csak Pap Gusztit találtam otthon. Amint beléptem, örömtől sugárzó, ünnepélyes arccal ugrott hozzám, átölelt. — Hát nem hallgattad a rádiót? Tegnap, augusztus huszonharmadikán. .. Izgatottan, egy szuszra mondott el mindent, amit tudott. — Most már számunkra sem tarthat soká. Talán egy hét vagy tíz nap. Aztán mi is, mindannyian együtt nekifoghatunk! Nemsokára befutott Macek és Kónya, s kicsit később Willi is, most már két degeszre tömött hátizsákkal. Amíg lihegve lepakolt, dünnyögő hangján magyarázatként hozzátette: — Ma teljes volt a zűr. Akár teherautóval is hozhattam volna. Annak, aki még nem tudná, tegnap Párizs is felszabadult. Közben csodálkozva vettem észre, hogy a Fészek képe megváltozott, amióta utoljára erre jártam. Eltűntek az üres konzervesdobozok, borosüvegek, ételmaradékok, a hamutartók kiürítve, s a koszos parkettre még egy festett szélű szőnyeget is leterített valaki. — Mi az, takarítónőt szerződtettetek? Macek elkurjantotta magát: — Erről jut eszembe, Kónya Pista kolléga, ma ön a soros! Kónya felcihelődött, a konyhából előszedett egy háromnegyedrészt kikopaszodott kefeseprűt, és sepregetni kezdett. Macek előkotort zsebéből egy cigarettát. — Hja, persze, te ezt még nem tudod! Mióta hírmagyarázónk és védőszentünk, Ferkó eljárogat hozzánk, jámbor életű ifjakká kezdünk vedleni. Még azt a derűs kis mocskot is szégyelljük! Kónya feléje ütött a kefeseprűvel: — Macek, ne marháskodj megint! Végre én is szóhoz jutottam: — Ki az a Ferkó? Macek hüvelykujjával a háta mögé, Gusztira bökött. — Kérdezd meg tőle. Nekünk nem méltóztatott magyarázattal szolgálni. Egyébként, nyugodt lehetsz, nem fog neked sem. Úgy sejtem, ha TOMPA ISTVÁN elbeszélése (ii) akarna, sem tudna. Csak adja a titokzatosat. Akár csak te magad, ugyebár... Guszti közbevágott: — Jó, hogy végre előkerültél. Beszéltünk neki rólad is. Ma eljön, majd megismerkedtek. Vagy nyolc óra tájban tényleg megérkezett az a bizonyos Ferkó. Vagy négy-öt évvel lehetett idősebb nálunk. Vászonnadrágot, feltűrt ujjú kockás inget viselt. Gusztival váltott néhány szót románul, aztán magyarul folyt tovább a beszélgetés. Amennyire meg tudtam ítélni, mindkét nyelven kifogástalanul beszélt. Előbb Willihez fordult: — Nálatok mi újság? — Reggel ideges nyüzsgés, ordibálás. Aztán az összes tisztek megléptek. A raktárfőnök szerint valami sürgős értekezlet volt a fejeseknél. — S a klinikán? Macek referált: — Csak most kapcsolok ... Egy tanársegéden s néhány orvoson kívül, akik erdélyiek, a többiek rendre beszivárogtak reggel a prof szobájába. Vitték nekik a feketekávét félliterszámra. Délig, amikor eljöttem, egyik sem került még elő ... Ferkó töprengve verte le cigarettájáról a hamut. — Nehogy azt higgyétek, hogy olyan egyszerű lesz. Sok minden történhetik még. Könnyen meglehet, hogy a németek s Horthyék új védelmi vonallal próbálkoznak... A Kárpátokon, azt hiszem, már meg sem kísérelhetik, de mondjuk, valahol itt, a várostól délre. Akkor eltarthat még egy ideig ... Nyugodt, fürkésző tekintetét végighordozta rajtunk. — Néhány nap múlva a fiatalabb korosztályoknak bizonyára itt is kiadják az általános kiürítési parancsot. Titeket, egyetemi hallgatókat, szervezetten akarnak majd nyugatra vinni .. . Kónya komoran reccsent közbe: — Csak a hülyék s a trógerek jelentkeznek! Ferkó tekintete megakadt a hátizsákon : — Willi, megint volt szállítmány? Az kényszeredetten vonta fel a vállát. — Éppen most ne legyen, amikor a legjobban lehet szerezni? Ezeknek itt felkopik az álluk. Egyiküknek sincs egy vasa sem. Azt mondod, egy ideig eltarthat még ... — A múltkor is mondtam, fiúk, ahogy gondoljátok... Ha segíteni akartok, a lakásra nemsokára szükség lehet. De így, a Willi szállítmányaival nem megy ... Másról nem is beszélve ... Macek határozott mozdulattal csapott a térdére. — Én benne vagyok! Willi, a szállítmányoknak slussz! A többiek rábólintottak. Willi is. — Rendben van, slussz! — És elvigyorodott. — Szerencse, hogy a mai jó kiadás volt. Két hétre futja belőle. Ferkó nemsokára elköszönt. Eltelt egy hét, s én növekvő feszültségben vártam, hogy Szonya mikor jelenti be azt, amiről tudtam, hogy most már be kell következnie. Akkor délután a szokottnál jóval később érkezett. Bejött, táskáját az asztal szélére tette, s csendesen leült egy székre. Valahogy úgy, mint az osztályban a fegyelmezett iskolásleány. Színtelen, nyugodt hangon mondta: — Nemsokára indul az egység nyugat felé. — Mikor? Felvonta a vállát: — Gondolhatod, nekem nem szoktak beszámolni, mit s mikor akarnak ... Meleg, várakozó tekintete az arcomra fonódott. De most mintha újra kutatott volna valamit, akárcsak akkor, először ... — Természetesen, te nem mész velük. Itt maradsz, velem. Ha úgy gondolod, keresek egy ennél biztonságosabb helyet.. . Szótlanul figyelt tovább. — Biztosan te is gondoltál már arra, hogy itt maradsz ... Rábólintott. — Igen, gondoltam. Itt, vagy máshol ... Valahol meg kell próbálnom ... — Tehát, meg tudnál lépni tőlük? — Most már meg tudnék. — Hogy érted, hogy „most már“? Erre nem válaszolt. — És mondd ... szóval veszélyes lenne azután? Fejét kicsit oldalra hajtotta, fekete fürtjei a vállára omlottak. Mintha már nem engem nézne, hanem az ablakot a hátam mögött. — Itt, ebben a városban igen, máshol talán nem annyira .. . Nehéz kiszámítani. Ha csak Szonya Gorsakovát keresik, az orosz leányt, aki meglépett tőlük ... Bosszúsan rándult össze a szemöldököm. Biztosan tudtam, ha most erről kérdezem, újra nem válaszol. — Hát akkor megegyeztünk. Nem mész tovább velük. Karjait nyakam köré kulcsolta, végre elmosolyodott, és igent intett hosszú fekete szempilláival. Azon az éjszakán hallottuk, amint az utcán szinte szakadatlan sorban vonulnak a stráfszekerek, teherautók az állomás felé. Horthy katonai és civil főkolomposainak a „magánszállítmányai“ voltak. Reggel felé katonai egységek vonultak néhány órán át az ellenkező irányba ... Szonya azt mondta, másnap nem jöhet, én meg elhatároztam, hogy minden eshetőségre kiveszek valahol még egy bútorozott szobát. A klinikán Szántai, egy fiatal, rokonszenves orvos — mellette dolgoztam — közölte velem az újságot: a professzor, az adjunktus, két tanársegéd s még jó néhány orvos az éjjel ellépett. Az értékesebb berendezést is magukkal vitték. Bizonyára az is a „magánszállítmányok“ közé kerül — gondoltam magamban. Szántai igyekezett kedélyeskedni, pedig látszott rajta, hogy szinte reszket az idegességtől. — Jó lenne, ha délután is beütnéd az orrod. A betegek, azok itt maradtak ... — Bocsánat, ma semmiképpen sem jöhetek... Amint az ebédemet lenyeltem, nyakamba vettem a várost, hogy bútorozott szobát keressek. A hideg őszi szél az első lehullott leveleket táncoltatta az aszfalton. A könnyed nekihevülést, amely eddig elhessegette a komoly kérdéseket, most felváltották a kavargó, nehéz gondolatok. A kockázat tudata, amelyet vállalni készültem, tette ilyen súlyossá ezeket a gondolatokat? Talán inkább a kaland izgatott, bár az életem úgy alakult, hogy addig még sohasem éreztem ilyen felelősséget a vállamon, önmagamért, s most már nemcsak önmagamért... És nem is nagyon töprengtem azon, hogy sikerül-e majd átvészelnünk a hátralevő napokat, a heteket. Inkább az járt az eszemben, hogy mi lesz azután. Szóval együtt maradunk Szonyával. Ha mindenen túl leszünk majd, meg kell mondanom a szüleimnek is. Persze, nekik nagyon furcsa lesz az egész ... De vajon együtt maradunk? Vajon amit most teszek, az azt jelenti, hogy elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódik az életem? Vagy miután a város fölszabadul, itthagy, s visszamegy az övéihez? Róttam az utcákat bútorozott szoba után. Nem sok sikerrel. Bizalmatlan arcok fogadtak. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen időkben idegent nem szívesen engednek házukba az emberek. Magyarázkodásom sem gerjeszthetett túl sok bizalmat bennük. Fiatal „hölgynek“ kerestem szobát, aki németül beszél. Néha, persze, én is meglátogatom ... Este találtam végre egy kétes tisztaságú, parányi odút a belváros egyik szűk utcájában. A csorba, sűrűn pislogó öregasszonyt láthatólag nem nagyon érdekelte, hogy ki lesz majd a lakó. Itt viszont sem a háziasszony, sem a környék nem biztatott semmi jóval. Néhány házzal odébb a város egyik bordélyháza állott. Kifizettem az előleget, de elhatároztam, hogy csak végszükségben térek oda vissza. Késő este értem haza, holtfáradtnak éreztem magam a sok kutyagolástól. Másnap elhatároztam, hogy mielőtt Szonya megjön, elmegyek a Fészekbe, s megkeresem Ferkót. Nem tudtam volna pontosan megmagyarázni, miért, de biztos voltam benne, hogy ha elmondom neki, miről van szó, ő segíteni fog. Jó tanáccsal és talán többel is. Amint megérkeztem a Fészekbe, az első pillanatban láttam, hogy valami rendkívüli történt. Szertehányva minden, a földön mocskos fehérnemű — olyan felfordulás, amilyent a Fészek „fénykorában“ sem láttam soha. Guszti riadtan dugta ki képét a túlsó szobából. Észrevehetően megkönnyebbült, amikor látta, hogy csak én vagyok. Izgatott hangon hadarta: — Ferkót elkapták. Valaki hajnalban látta, amikor vitték. - Kik? (Folytatása a 4. olkalnan