Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-04 / 1. szám
K JUTUNK2 A DIAGNÓZIS JÓ Már sok nehezen megszülető diagnózist láttam, és bár ritkán, de nekem is sikerült már hozzájárulnom jó diagnózis megszületéséhez — így én is érezhettem a diagnózis sikeréből áradó lelkesítő örömet. Hasonló öröm fogott el, amikor Panek Zoltán Diagnózis című írását végigolvastam. Ez a novella megmutatja a betegség okait is, és ezáltal megadja a gyógyítás lehetőségét. Az írás sikerült, az író igazsága meggyőzi az olvasót. Ismerek én is értelmiségieket, akik hasonlítanak Panek Zoltán mérnökéhez, akikben kevés és valóban esetleges a munkatársaik vagy a beosztottjaik iránti bizalom. Nagyon tetszik nekem az a mód, ahogyan a főszereplő bemutatkozik ebben a novellában, az írónak az olvasót irányító „beleszólása“ nélkül. És embereket ismerünk meg a mérnök egyoldalú, szigorú vélekedései révén (Fridt, Wigh doktort), embereket, akiket a mérnök irigyel, bár ezt magának sem vallja be, hiszen ezeknek barátaik vannak és közös témáik, amelyek ideiglenesen egymáshoz kötik őket. Ez a mérnök sok szempontból nagyszerű férfi, munkájában igyekvő és elöljáró. Legszívesebben az osztályon találja meg a helyét, szívesen elhagyja a tervező, sajnos, kissé elszigetelt páholyát. Munkáját hátráltatja az egyedüllét, amire kis kudarcából (az üvegtetejű asztalokkal) hamarosan maga is rájön. Az apróságokban megnyilvánuló viselkedése is helytelen. Nem tudja meggyőzni környezetét, és ami a legfontosabb, ami minden hibájának az alapja: nem bízik környezetében, és ezt ki is mutatja. Panek Zoltán biztos kézzel kezeli témáját, félreérthetetlenül állítja elénk a közösség erejének gondolatát, bár hiányolom, hogy nem utal arra: a különböző üzemi közösségek hogyan segítik a mérnököt fejlődésében. Igen tetszett nekem a novella stílusa is — tömörsége, líraisága, máskor ironikus jellege —, és az is tetszett, ahogyan az író érzékelteti az idegileg kimerült ember kapkodó gondolkodását, néha fokozott érzékenységét a szép és a rút iránt, máskor meg a hirtelen tompulását ennek az érzékének. Valószínűleg lesznek, akik hiányolni fogják, hogy az író nem magyarázza meg eléggé a mérnök és az orvosnő kapcsolatát, és felvetik, hogy hiányos ebben a novellában az orvosnő ábrázolása. Véleményem szerint azonban az író csak a fő problémát akarta kidomborítani: a zárkózott, bizalmatlan, de melegségre vágyó, különben igen értékes tulajdonságokkal rendelkező ember nehéz útját a közösség felé. A diagnózis tehát sikerült, s lehet, hogy az írás főhőse csak gyógyulófélben van, de az olvasó azzal a meggyőződéssel fejezi be a novellát, hogy most már bizonyos a mérnök gyógyulása. KONTHUR BERTALAN orvostanhallgató Marosvásárhely TOMPA MIHÁLY CSÉPLÉS jól tettem, hogy nem hagytam szó nélkül Szőcs István bírálatát. Válaszom terjedelmes vitacikk írásaira ingerelte, s ezzel két cikknyi kitérő után (megtakaríthattuk volna!) mégiscsak oda jutottunk, ahová reméltem, hogy a Korunk-cikkem majd elvezet: van dzsessz-vitánk, s ennek akkor is örvendenem kell, ha az ebből engem illető személyes érdemet vitatársam időközben alaposan megnyirbálta. Hogy véleménycseréink módszere nem mentes a „Tart pour l’art“-szerű vitatkozó szenvedély csábításaitól, sajnálom. Még Szőcs István újabb cikkében is van egy-egy megfontolatlan „odamondás“. „László V. Ferenc csontig vágó mosolylyal bocsátja meg nekem, hogy annyi mellékes szempontot kértem számon tőle, többek között a dzsessz és a tánczene viszonyának ,mellékes kérdését is . ..“ ... holott ezt „megemlíteni legalább egy picit fontos“ — írja. Hát ez valóban csontig vág, csakhogy mosoly nélkül! Honnan ez a kétszer is rám fogott, másodszor egyenesen idézőjelbe gunyorított „mellékes“?! Pro primo, amikor készségesen beismertem, hogy eleve leszűkített tárgyú cikkemben ezeregy dzsessz-vonatkozású kérdésről nem írtam, még csak célzást sem tettett arra, hogy ezek között egyáltalán létezik valamiféle rangsor. (Természetesen létezik.) „Mellékes“ kérdésről szó sem volt. De — pro secundo —, hogy én éppen a dzsessz tánczene mivoltát tartanám mellékesnek!? (Kedves Szőcs István, hát ennyire dzsessz-analfabétának tart engem?!) Bírált cikkemben ezt nemcsak „egy picit“ említettem meg, ellenkezőleg: cikkemet — a bekezdésnyi bevezetés után — mindjárt azzal kezdtem, hogy „a dzsessz a századforduló éveiben keletkezett tánczenei stílus ...“ Erről ennyit. Arról viszont már lehet vitatkozni, hogy valóban szükségtelen-e a dzsessz amerikai eredetét hangsúlyozni. Szerintem szükséges, Szőcs István viszont — valószínűleg S. Finkelstein nyomán — más véleményen van: „Igaz, először Amerikában jelentkezett, és ott ért el átütő sikert, de ez zenetörténeti szempontból azzal magyarázható, hogy az amerikai néger és fehér bőrű népesség folklórja még eleven kapcsolatban állott a bachi polifónia egyházi zene útján megőrzött hagyományaival.“ Valóban ez lett volna az ok? Aligha. Még ha Szőcs István cikkéből véletlen folytán maradt volna ki két fontos betű s ezzel is magyarázná a jelenséget, akkor sem fogadhatnám el ezt az okozati összefüggést, mindaddig, míg hiteles adatokkal be nem bizonyítja, hogy a bachi polifónia egyházi zene útján megőrzött hagyományainak a századforduló éveiben szélesebb hatósugara volt Amerikában, pontosabban: az északamerikai nagyvárosok peremén, mint például Németországban. Az általam idézett forrásmunkák többnyire megegyeznek abban, hogy a dzsessz amerikai eredete nem véletlen, s hogy kialakulásában az egyházzenének is volt ugyan némi része, csakhogy nem a bachi polifóniának, hanem a homofón (harmonikus) szerkesztésű korálirodalomnak. Addig is, míg e megállapítások ellenkezőjének bizonyítására sor kerül, egyezzünk meg abban, hogy ugyanaz a korízlés, a XX. század embereinek ugyanaz az esztétikai igénye kedvezett a dszesszben megnyilvánuló polifóniának is, amelyik a század Bach-renaissance-át (s természetesen a modern műzene polifónikus iskoláit is) létrehozta. FÓRUM Továbbá: mivel az első dzsesszzenészek modern, európai tájékozottságú zenei műveltségéről sincs okom túl jó véleménnyel lenni (hisz ismereteim szerint ezek bizony szegény, kottát nem ismerő, „úri“ hangversenyre aligha járó néger zeneproletárok voltak), azt sem fogadom el, hogy „a dzsessz nem más, mint a század műzenéjének fejlődésében megnyilvánuló jelenségek könnyűzenei vetülete“, bár arról meg vagyok győződve, hogy a század műzenéje és a dzsessz azonos társadalmi alapnak vetületei, felépítménye, mindkettő ugyanannak a valóságnak sajátos eszközökkel való tükrözése, s ezért sok közöttük a közös vonás. Kezdetben — az előbb említett okból kifolyólag — szó sem lehet arról, hogy a dzsessz csak műzenei jelenségek vetülete legyen, de később sem volt ez a viszony annyira egyoldalú, ahogy azt Szőcs István idézett mondatában írja. A század műzenéje is tanult annyit a dzsessztől, amennyit a dzsessz tanult a műzene fejlődésében megnyilvánuló jelenségektől. (Nem ismétlem meg ez alkalommal azt, amit erről — a dzsessznek a műzenére gyakorolt hatásáról — a Korunkban már megírtam.) A másik kérdés, amelyet Szőcs István felvet s ezzel engem is hozzászólásra késztet, ez: népzene-e a dzsessz, vagy sem? Szerinte az, mégpedig „századunk nagyvárosi tömegeinek“ népzenéje. (Véleményével nem áll egyedül. Menuhin szerint például a dzsessz a huszadik század nemzetközi, szintetikus, élő népzenéje.) A kérdés azért nem egyszerű, mert a dzsessz csak részben felel meg a népzene (s természetesen még kevésbé a műzene) fogalmának. A népzenei alkotás első ismérve, hogy kollektív termék, szerzőjének személye ismeretlen. A dzsessz-darabok jó részének ezzel szemben nyilvántartott (vagy legalábbis nyilvántartható) szerzője van. Továbbá: a népzene terjedése orális, így terjed a dzsessz is, csakhogy távolról sem kizárólagosan, mert a nyomtatott dzsesszkották szerepe jelentékeny, s még a fül után játszó együttesek vezetői is gyakran merítenek innen-onnan összemásolt „dallamfüzeteikből“. A dzsesszdarabok nemzeti jellege kimutatható ugyan, de jelenléte sohasem vagy csak nagyon ritkán döntőbb a nemzetközi dzseszszel való rokonság stílusjegyeinél. Csak az áll teljes mértékben a dzsesszre is, hogy alakításában az előadónak nagy szerep jut, s ezáltal a társadalmi létnek meglehetősen spontán tükrözője. Én a magam részéről a dzsesszt — s általában a városi könnyűzenét, például a „hallgatókat“ is — a nép- és a műzene közötti harmadik, átmeneti kategóriába sorolom. Egyegy dzsessz-szám lehet ugyan a szó szoros értelmében vett nép-, illetve műzenei alkotás is (példákat legkönnyebben a dzsessz történetének első, illetve utolsó szakaszában találhatunk), de ezek a kivételek. A dzsesszirodalom túlnyomó része átmeneti jelenség: műzenei eredetű, népzeneként is élő művészet. (E harmadik kategória felállítását nemcsak a dzsessz teszi szükségessé. Hova soroljuk másképp azt a Schubert-dalt, amelyet „a maga módján“ a német paraszt is énekel (s közben azt hiszi róla, hogy népdal), vagy azt a magyar parasztdalt, amelynek „szövegírója“ — Petőfi? Cikkének következő fejezetéért hálás vagyok Szőcs Istvánnak. Fejtegetései szükséges és hasznos kiegészítései a Korunkban közölt cikkemnek. Mindazonáltal elmés zárósoraival sem sikerült arról meggyőznie, hogy jobb lett volna cikkemet nem megírnom LÁSZLÓ V. FERENC MÉGEGYSZER A DZSESSZRŐL N Évek, UTUNK N vÁt. Nekem tetszett Heréd! Gusztáv Visszájáról című elbeszélése, már maga a témaválasztás is és az a mód, ahogy az író egy pár vonással megrajzolja annak a műhelynek néhány alakját: a mesterséghez nem értő, kiöregedett futballkapust, Szűcs Ferit és Mitrucot, a szenvedélyes halászokat. Mindjárt megszerettem Szász bácsit, ezt a végtelenül rendes csoportvezetőt, és végül Imrével együtt pirult az arcom, amikor ráolvasták önösségét. Imre szorgalmas, mesterségét értő munkás, aki azonban előrejutását nem a társain való önzetlen segítés és az ezáltal megszerzett megbecsülés útján akarta elérni, és ezzel csalódást okozott csoportvezetőjének, aki sokra tartotta, bízott benne. Persze, Imre nem elveszett ember, Herédi Gusztáv hőse jellemhibájának éppen csak a kiindulási pontját, a legelső pillanatait mutatja be. Imre azonnal ráébred tetteinek helytelenségére, s bízhatunk benne, hogy visszájára fordult makacskodása örök életére tanulságul szolgál majd neki. Nem tudom elmondani, mennyire közel áll a min-dennapos élethez ég az írás. Bevallom, én már egy listát is összeállítottam azokból az ismerőseimből, akikkel feltétlenül elolvastatom, hogy okuljanak Imre esetéből. Ha nem van néhány gyakorlati kérdésem az elbeszéléssel kapcsolatban. Kik csinálták eddig a lakatokat? Szász bácsi azt mondja az elbeszélésben, hogy igen fontos alkatrésze ez valamilyen szövőgépnek, tehát eddig sem dolgozhattak nélküle. Imre azonban csak két hete van itt a műhelyben, a többiek pedig három napja. Mi lett tehát az elődjeikkel? Hogy nem maradt itt egyetlenegy munkás sem a régiek közül? Vagy egy új alkatrészről van szó, amelyet valamilyen újítás alapján most alkalmaznak először? Aztán hogyan győzte eddig Imre egyedül elkészíteni a szükségletet, ha két hét után ismét négy munkaerőt kellett bevonni erre a munkára? S végül hogyan került a választás pont ezekre a lógásokra? Mert amint kiderül a Mitruc beszédéből, ő nemcsak gyakorlatlan, hanem nemtörődöm is. Vagy talán az öreg Szász szándékosan akarta próbára tépni Imrét, hogy meggyőződhessék :elhatározása helyességéről, s ezért hozta össze éppen ezt a különös kompániát? Az írás mondanivalója így is félreérthetetlen, de az említett pontokon indokolatlannak tartom a történetet. GÁL JÓZSEF technikus Szatmár SZÍNE ÉS VISSZÁJA EGYEDURALOM VAGY SZÖVETSÉG K ülönösen időszerűnek és hitelesnek tartom azt a módot, ahogyan a fiatal házastársak közötti konfliktus Bálint Tibor Ikrek hava című novellájában jelentkezik. Egy fiatal házaspár, félévi házasság után, a legkisebb kérdésekben sem tud közös nevezőre jutni, s az állandó civódás miatt — bár szeretik egymást — elviselhetetlennek érzik az együttélést. Végül rájönnek összeütközéseik alapvető okára: mindketten saját „egyeduralmuk“ megvalósítására törekszenek. Summásan így fogalmazhatnák meg a novella tartalmát. Úgy tűnik, hogy irodalmilag rég ismerős problémával van dolgunk ebben az esetben: „Ki viseli a kalapot“, vagy „ki legyen az úr a háznál“? s mégis mainak tartom a Bálint Tibor írását. Amíg az asszonyok helyzete alárendelt volt a házasságban, amíg anyagilag ki voltak szolgáltatva férjüknek, és szellemileg sem lehettek egyenrangú társaik, ha berzenkedve is, de többségükben belenyugodtak abba, hogy a férj szava legyen mindenben a döntő, annál is inkább, mivel a hagyomány szerint ez magától értetődő, és a törvény is szentesítette a férj családfői jogát. Ma azonban, amikor az asszonyok anyagilag és szellemileg is egyenjogú társaik férjüknek, ők is igényt tartanak az „utolsó szó“ jogára. Ezért jelentkezik élesebben és tömegesebben ma a „ki legyen az úr a családban“ probléma, mint konfliktusokat kiváltó ok. Persze, nem akarom azt mondani, hogy a házasfeleknek a törvény által is szentesített egyenjogúsága objektíve okot szolgáltat a családi viszályhoz. Az ellentmondások forrása most az, hogy az új helyzetben igen gyakran a házasfelek régi mentalitása érvényesül, vagyis annak az emléke, hogy a házasság valamelyik fél egyeduralmát, „diktatúráját" jelenti. A novella Margitja és Jánosa nem fogja fel „szövetségként“ a házasságot, hanem mint olyan intézményt, amelyben elkerülhetetlenül egyik fél akaratának kell mindenkor érvényesülnie, és természetesen, mindegyikük a maga akaratának próbál érvényt szerezni. Úgy érzik, önállóságukat, tekintélyüket csorbítaná, ha a legkisebb dologban is engednének a másik fél akaratának. Ezért vezetnek kenyértörésre még az olyan problémák is, hogy moziba menjenek-e vagy operába. Mindkét figurát sok szeretettel formálta meg az író. Egyformán rokonszenvesnek érezzük őket és egyformán hibásnak a családi harmónia megbomlásában. Bár János belső ábrázolására több teret szentel az író, és Margit esetében többnyire csak cselekedetei, külső megnyilvánulásai leírására szorítkozik, mégis tisztában vagyunk érzelmeivel, hat ránk belső feszültsége, és érezzük, hogy számára a válás éppoly fájdalmas lenne, mint a János számára, ha nem fájdalmasabb. Általában, a novellában teremtett helyzetek hitelesek, és hiteles a szereplők reagálása az adott helyzetekben. Minden párbeszédnek, történésnek, minden részletnek megvan ebben az írásban a maga rendeltetése, majd minden mondatnak a maga jelentősége. A stílus élvezetes, a képek és hasonlatok szépek; néha az az érzésem, nem is prózát olvasok, hanem költeményt. Én sem értem azonban, hogy miért kellett ezeknek a derék, öntudatos fiatalembereknek az a horoszkóp? Nem vitás, hogy a házasfelek sokszor huzamosabb együttélés során sem tudják egymást minden oldalról megismerni, és a véletlen hozzásegítheti őket a teljesebb megismeréshez. De hogy a novella hőseinek egymásra vonatkozó hiányos ismereteit éppen egy horoszkóp egészítse ki, és ez derítsen fényt a homályra, azt bizony furcsállom. Lehet, hogy ez a horoszkóp igazolja az írásban a címet, de magának a horoszkópnak a szerepeltetését — sem közvetlenül, sem jelképesen — semmi sem indokolja. Különben e novellában a házastársak eljutnak ellentéteik alapvető okának a felismeréséig. Vajon megteszik-e a következő lépést, és képesek lesznek-e a kisebb-nagyobb konfliktusokat előidéző ok kiküszöbölésére? Nem akarom az írónak felróni, hogy ezt a kérdést nem oldotta meg, hogy nem is volt szándékában ilyen megoldást adni. Azt azonban fel kell rónom, hogy az írásból nem tudtam meg lényegében, hogy a házaspár egymás iránti vonzalma milyen forrásokból táplálkozik, szerelmük mennyire nyugszik szilárd alapon — ezért nem tudok én, az olvasó, a házaspár viszonyának további alakulására következtetni. Mert ha például János számára csak azért fájdalmas a válás gondolata, mert Margit nélkül „néha félálomban a semmit öleli majd magához, vagy egy szó, egy mozdulat mögül kést hajít felé az emlék...“, akkor nem tartom valószínűnek, hogy helyre tudják állítani a megbomlott családi harmóniát. De ha érzelmeik gyökerei mélyebbre nyúlnak, akkor talán lesz erejük a házasságukat veszélyeztető felismert ellentét kiküszöbölésére. ANTAL JÓZSEFNÉ háziasszony Kolozsvár