Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-08-02 / 31. szám
a Világ proletárjai, egyesüljetek! UTUNK NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XVIII. ÉVFOLYAM, 31. (770.) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1963. Augusztus 2. Időszerű feladatok Iiind a román, mind a magyar irodalomtörténet- M írás, új tudományként való kialakulásának kezdetétől fogva, sokat foglalkozott a két nép irodalmi kapcsolataival. Ha azonban a felszabadulás előtti korszaknak a mi problémánkra vonatkozó és adatokban rendkívül gazdag anyagát mérlegre tesszük, értékelésünk már nem ilyen kedvező. Egyrészt a részletadatok bősége mellett alig találunk összefoglaló munkákat és szintézis-kísérleteket, másrészt a feltárt anyag élesen tükrözi az elmúlt század legkülönbözőbb polgári irodalomtörténetírási módszerei (köztük az összehasonlító irodalomtudományét is) s az egykor uralkodó irányok nacionalista vagy kozmopolita szemléletét. A felszabadulás utáni közel két évtized marxista irodalomtörténetírása egyik nagy feladata maradt, a lenini két kultúráról szóló tanítás alkalmazásával, az irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó anyagból elvetni mindent, ami haladásellenes volt, és ugyanakkor a maga igazi jelentőségében feltárni, és megmagyarázni a közös örökség értékeit. Ennek a sokoldalú tudományos munkának eredményeit tükrözik mind a román—magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó részlettanulmányok, mind a nagy összefoglaló művek irodalmi és művelődési fejezetei. Az RNK Akadémiájának kiadásában megjelenő történelmi, irodalom- és művelődéstörténeti kézikönyvek nemcsak a közölt anyag szempontjából jelentősek, hanem elsősorban módszerüknél fogva is úttörők és utat mutatók a román—magyar művelődési és irodalmi kapcsolatok értékelését illetőleg. Természetesen — mivel hazánk története más népek történetével fonódik össze — a többi szocialista ország történettudósainak eredményei is nagymértékben elősegítik a román—magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó tudósok munkáját. Az összehasonlító irodalomtörténeti kutatások legújabban kibontakozó eredményei a komplex vizsgálatok hasznosságát bizonyítják, és elsősorban a nagy irodalmi áramlatok párhuzamosságára utalnak. E tágabb összefüggések mellett a román— magyar szellemi kapcsolatok egyes korszakokban még mélyebb összefüggéseket árulnak el, ami az évszázados együttélés természetes következménye. A polgári történetírók — beleértve a haladó szellemű tudósok nagy részét is — a művelődési és irodalmi kölcsönhatásokat legtöbbször a társadalmi fejlődéstől elszigetelten vizsgálták, és éppen ezért nem vették észre még az általuk feltárt adatok közötti szembeszökő kapcsolatokat sem. A felszabadulás utáni korszakban minden népi demokratikus országban az irodalomtörténészek munkáját nagymértékben megkönnyítették a parasztmozgalmakról és a munkásosztály kialakulásáról, harcairól írt részlettanulmányok és monográfiák. A már ismert, de addig elszigetelten szemlélt irodalmi jelenségek — közöttük a román-magyar kapcsolatok adatanyaga is — a történeti-társadalmi fejlődésnek a marxista tudósok által feltárt konkrét és tudományosan igazolt keretében egyszerre más, új, valósághű megvilágításba kerültek. De a marxista történetírás nemcsak egy sor tudománytalan polgári elmélet megcáfolásához vezetett, hanem ugyanakkor a román—magyar szellemi kapcsolatok vizsgálata terén is új utakat tárt fel, új kutatási és feldolgozási módszereket hozott létre. Vizsgáljunk meg néhányat a már kialakult vagy éppen napjainkban alakuló új módszerekből és az eddigi kutatások gyakorlati tapasztalataiból. Az első kiindulópontul szolgáló tanulság az, hogy az irodalmi és művelődési kapcsolatok anyagát — szemben a pozitivistákkal és szellemtörténészekkel — nem szabad egymástól elszigetelt, megmagyarázhatat- lan és véletlenszerű jelenségnek felfognunk, hanem mindig a két érintkező nép társadalmi fejlődésével és harcaival való szoros összefüggésben kell vizsgálnunk. A véletlennek látszó irodalmi kapcsolatok törvényszerűsége így fedődik fel, és csakis így nyer magyarázatot sok olyan fontos kérdés, amelyre — éppen a tudománytalan módszer miatt — eddig nem kaphattunk kielégítő feleletet. Például Halici Mihálynak a Pápai Ferenchez írt román disztichonjáról már régóta tudomásunk van, mégis a legújabb kutatások, így Halici felfedezett és kiadott könyvtárjegyzéke s a korszakkal foglalkozó újabb román és magyar szaktanulmányok egészen új megvilágításba helyezik Halici alakját. Csokonai román fordításairól is volt már tudomása irodalomtörténetírásunknak, de az újabb erre vonatkozó anyagfeltáró munka, így például Engel Károly tanulmánya, Csokonai népszerűségének új magyarázatára ad lehetőséget. A magyarázat ebben az esetben sem csupán néhány adatra támaszkodik, hanem egy egész irodalmi korszak, a román és a magyar felvilágosodás kora sajátos jellegéből és párhuzamos törekvéseiből von le tudományos értékű következtetést. Egy-két adat lehet véletlenszerű, vagy a tudomány mai ismerete alapján annak látszó jelenség, de több adatnak a korszak egészében való vizsgálata már törvényszerű összefüggést tár fel, vagyis azt a tényt, hogy a román felvilágosítókat a magyar felvilágosodás irodalmából elsősorban a plebejus-népiesség nagy írói (Csokonai, Fazekas) ésáltalában azok az írók érdekelték, akik a néphez állottak közel. De nem véletlen az sem, hogy a magyar irodalom, folklór és zene sok évszázados román vonatkozású anyagában, Balassi Bálinttól Kazinczyn, Ács Károlyon át Kodály Zoltánig és Bartók Béláig, a román népi élet, művészet, dal és zene iránti mély rokonszenv örökítődött meg, s hagyományozódott át, szinte nemzedékről nemzedékre. A román—magyar kapcsolatok tudományos vizsgálatánál — erre az összhasonlító irodalomtörténészek újabban többször figyelmeztetnek — nemcsak az átvevő, hanem az átadó nemzet irodalmát is tekintetbe kell vennünk. A világirodalom számtalan nagy írójának példája igazolja, hogy az egyes nemzeti irodalmakban kialakult stílusirányokat, műveket, vagy bármilyen irodalmi jelenséget más nemzetek mindig sajátos módon és meghatározott történeti-társadalmi körülmények között veszik át, így például a francia irodalomban nem a legjelentősebb Béranger Petőfi ihletésén át nyer igazi irodalomtörténeti jelentőséget. Vagy más a Shakespeare-kultusz szerepe a német vagy a magyar irodalomban, s ismét egészen sajátos Franciaországban. A román és magyar irodalmi kapcsolatok történetében is egész sor meglepő jelenséggel találkozunk. A legnagyobb írók fordítása látszólag nemegyszer véletlenszerű. Petőfire hamar felfigyel a román irodalom, és Eminescut is már első fordításai után szívébe zárja a magyar olvasóközönség. Ennek ellenére a román és a magyar irodalom számos nagy műve későre talál fordítóra. Katona Bánk bánját csak a felszabadulás után tolmácsolják románul, Budai Deleanu nagyszerű Tiganiadáját máig sem ismerik megfelelő tolmácsolásban a magyar olvasók, Creanga, Caragiale, Sadoveanu, a maga teljes gazdagságában ugyancsak az utóbbi másfél évtizedben bontakozik elénk kitűnő fordításokon át. De vajon csak a megfelelő fordító hiánya magyarázza meg a nagy művek kölcsönös lefordításának elmaradását? Az a nézetünk, hogy nem. A jó fordítás akkor jön létre, amikor a megfelelő feltételek megteremtődnek az átvevő nemzet társadalmában. Ács Károly és Révai Károly román fordítói tevékenysége nem véletlen jelenség, hanem törvényszerű kifejeződése korunk társadalma egy része haladó törekvéseinek, melyet egy szűk, de bátor értelmiségi réteg folytatott, a román és a magyar nép irodalmának megismerésén át, a két nép testvériségéért. A kapcsolatok történetében sok-sok, látszólag jelentéktelen tényező is szerepet játszik (irodalmi ízlés, kiadási, fordítási lehetőségek stb.), de végső fokon mindig a két nemzet társadalmának nagy erőviszonyai, osztályalkata és harcai szabják meg az irodalmi érintkezések hiányát vagy meglétét, haladó vagy reakciós tartalmát. Az összehasonlító irodalomtörténetírás marxista művelői ezért tartják oly fontosnak az irodalmi kapcsolatok komplex, sokoldalú, legalább két nemzet irodalmi fejlődését tekintetbe vevő vizsgálatát. A BÁNYA FELE JANCSÓ ELEMÉR (Folytatása a 2. oldalon) MATTIS JÁNOS MATTIS JÁNOS KERTEK BARTALIS JÁNOS Mert március volt Tiszta ágak között hullott a tiszta hó. A vizes felhő leborult az égről. De a zöldvetéses föld vígan felkacagott, — mert március volt. Egy kismadár pintyegett, amint szállott. Szárnya meglebbent a jégben. A kertben csókolóztak a nárciszok — mert március volt. Ablakomnak mindkét szárnyát kitártam. Mosoly fogant az ajkamon. Szívemnek minden vágyát kirepítettem. A domboldalról ibolyás patak folyt, mert március volt. Kék március! Örömmosolygás! Ezüst tálban nézte az ég magát. Tiszta ágak között hullott a tiszta hó. A hó alatt meghajoltak tulipántok, rózsák. De kicsi szívük frissen felkacagott, mert március volt. «*» % CSAKOSSY GYÖRGY Fák . Tág udvart vonnak köréd zárt körökben a bókoláshoz lengedező cserjék, a szelek is csak őznyomokon járnak, hogy méltóságos csended fel ne verjék. Hozzád vezetnek utak és csapások, fölötted húznak darvak s barna évek, nem vad magányod láttat óriásnak, de tölgytartású szép egyenességed. Húsodba urak verték a kampókat, hogy lombod mögül zsákmányukat lessék, gyökér kötött, így „urak fája“ lettél s bélyeged lett e kényszerű szövetség. A múltnak elhalt kulacsos danája, már porladnak a régi, víg urak, te állsz, s egy szál deszkával sem pótoltad öblös, szigorú koporsójukat. Ma én hallgatom felmagasló lombod, friss alkony szálán rezdül a levél, és úgy érzem, mégsem nekem szól hangja, a múlton túl a jövőnek zenél. 2. A holt kristályok szűk, szigorú rendjét kusza lombotok oldotta lazára, titokzatosak vagytok, suta némák, és léteteknek kötöttség az ára. De árnyékot hímeztek fényközökbe, illatot és gyümölcsöt tékozoltak, rigók s cincérek lakják koronátok, vagy szélszavú, gyermekszemű koboldok. Folyók fűzfái, források fenyői, tornác előtt diók lombsátora, villámfogó, remegve zúgó nyárfák, szerény akácok ... fák, fák dús sora, üdítő békét, jelképeket adtok, fészket a gyors cikázó képzeletnek, bölcsős koporsó közt álltok az úton, mint társai siető életemnek.