Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-02 / 31. szám

a Világ proletár­jai, egyesüljetek! UTUNK NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XVIII. ÉVFOLYAM, 31. (770.) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1963. Augusztus 2. Időszerű feladatok I­i­ind a román, mind a magyar irodalomtörténet- M­­ írás, új tudományként való kialakulásának kez­detétől fogva, sokat foglalkozott a két nép irodalmi kapcsolataival. Ha azonban a felszabadulás előtti kor­szaknak a mi problémánkra vonatkozó és adatokban rendkívül gazdag anyagát mérlegre tesszük, értékelé­sünk már nem ilyen kedvező. Egyrészt a részletadatok bősége mellett alig találunk összefoglaló munkákat és szintézis-kísérleteket, másrészt a feltárt anyag élesen tükrözi az elmúlt század legkülönbözőbb polgári iroda­­lomtörténetírási módszerei (köztük az összehasonlító irodalomtudományét is) s az egykor uralkodó irányok nacionalista vagy kozmopolita szemléletét. A felszaba­dulás utáni közel két évtized marxista irodalomtör­ténetírása egyik nagy feladata maradt, a lenini két kultúráról szóló tanítás alkalmazásával, az irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó anyagból elvetni mindent, ami haladásellenes volt, és ugyanakkor a maga igazi jelentőségében feltárni, és megmagyarázni a közös örökség értékeit. Ennek a sokoldalú tudományos mun­kának eredményeit tükrözik mind a román—magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó részlettanulmá­nyok, mind a nagy összefoglaló művek irodalmi és művelődési fejezetei. Az RNK Akadémiájának kiadásában megjelenő történelmi, irodalom- és művelődéstörténeti kéziköny­vek nemcsak a közölt anyag szempontjából jelentő­sek, hanem elsősorban módszerüknél fogva is úttörők és utat mutatók a román—magyar művelődési és irodalmi kapcsolatok értékelését illetőleg. Természete­sen — mivel hazánk története más népek történetével fonódik össze — a többi szocialista ország történet­tudósainak eredményei is nagymértékben elősegítik a román—magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó tudósok munkáját. Az összehasonlító irodalomtörté­neti kutatások legújabban kibontakozó eredményei a komplex­ vizsgálatok hasznosságát bizonyítják, és első­sorban a nagy irodalmi áramlatok párhuzamosságá­ra utalnak. E tágabb összefüggések mellett a román— magyar szellemi kapcsolatok egyes korszakokban még mélyebb összefüggéseket árulnak el, ami az évszáza­dos együttélés természetes következménye. A polgári történetírók — beleértve a haladó szellemű tudósok nagy részét is — a művelődési és irodalmi kölcsönha­tásokat legtöbbször a társadalmi fejlődéstől elszige­telten vizsgálták, és éppen ezért nem vették észre még az általuk feltárt adatok közötti szembeszökő kap­csolatokat sem. A felszabadulás utáni korszakban min­den népi demokratikus országban az irodalomtörté­nészek munkáját nagymértékben megkönnyítették a parasztmozgalmakról és a munkásosztály kialakulásá­ról, harcairól írt részlettanulmányok és monográfiák. A már ismert, de addig elszigetelten szemlélt irodal­mi jelenségek — közöttük a román-magyar kapcso­latok adatanyaga is — a történeti-társadalmi fejlő­désnek a marxista tudósok által feltárt konkrét és tudományosan igazolt keretében egyszerre más, új, valósághű megvilágításba kerültek. De a marxista tör­ténetírás nemcsak egy sor tudománytalan polgári el­mélet megcáfolásához vezetett, hanem ugyanakkor a román—magyar szellemi kapcsolatok vizsgálata terén is új utakat tárt fel, új kutatási és feldolgozási mód­szereket hozott létre. Vizsgáljunk meg néhányat a már kialakult vagy éppen napjainkban alakuló új módszerekből és az eddigi kutatások gyakorlati ta­pasztalataiból. Az első kiindulópontul szolgáló tanulság az, hogy az irodalmi és művelődési kapcsolatok anyagát — szemben a pozitivistákkal és szellemtörténészekkel — nem szabad egymástól elszigetelt, megmagyarázhatat-­ lan és véletlenszerű jelenségnek felfognunk, hanem mindig a két érintkező nép társadalmi fejlődésével és harcaival való szoros összefüggésben kell vizsgál­­nunk. A véletlennek látszó irodalmi kapcsolatok tör­vényszerűsége így fedődik fel, és csakis így nyer ma­gyarázatot sok olyan fontos kérdés, amelyre — éppen a tudománytalan módszer miatt — eddig nem kap­hattunk kielégítő feleletet. Például Halici Mihálynak a Pápai Ferenchez írt román disztichonjáról már rég­óta tudomásunk van, mégis a legújabb kutatások, így Halici felfedezett és kiadott könyvtárjegyzéke s a korszakkal foglalkozó újabb román és magyar szak­tanulmányok egészen új megvilágításba helyezik Ha­lici alakját. Csokonai román fordításairól is volt már tudomása irodalomtörténetírásunknak, de az újabb er­re vonatkozó anyagfeltáró munka, így például Engel Károly tanulmánya, Csokonai népszerűségének új ma­gyarázatára ad lehetőséget. A magyarázat ebben az esetben sem csupán néhány adatra támaszkodik, ha­nem egy egész irodalmi korszak, a román és a ma­gyar felvilágosodás kora sajátos jellegéből és párhu­­­zamos törekvéseiből von le tudományos értékű követ­keztetést. Egy-két adat lehet véletlenszerű, vagy a tu­domány mai ismerete alapján annak látszó jelenség, de több adatnak a korszak egészében való vizsgálata már törvényszerű összefüggést tár fel, vagyis azt a tényt, hogy a román felvilágosítókat a magyar felvi­lágosodás irodalmából elsősorban a plebejus-népiesség nagy írói (Csokonai, Fazekas) és­­általában azok az írók érdekelték, akik a néphez állottak közel. De nem véletlen az sem, hogy a magyar irodalom, folklór és zene sok évszázados román vonatkozású anyagában, Balassi Bálinttól Kazinczyn, Ács Ká­­rolyon át Kodály Zoltánig és Bartók Béláig, a ro­mán népi élet, művészet, dal és zene iránti mély rokonszenv örökítődött meg, s hagyományozódott át, szinte nemzedékről nemzedékre. A román—magyar kapcsolatok tudományos vizs­­gálatánál — erre az összhasonlító irodalomtörté­nészek újabban többször figyelmeztetnek — nemcsak az átvevő, hanem az átadó nemzet irodalmát is te­kintetbe kell vennünk. A világirodalom számtalan nagy írójának példája igazolja, hogy az egyes nem­zeti irodalmakban kialakult stílusirányokat, műve­ket, vagy bármilyen irodalmi jelenséget más nemze­tek mindig sajátos módon és meghatározott történe­ti-társadalmi körülmények között veszik át, így pél­dául a francia irodalomban nem a legjelentősebb Béranger Petőfi ihletésén át nyer igazi irodalomtör­téneti jelentőséget. Vagy más a Shakespeare-kultusz szerepe a német vagy a magyar irodalomban, s ismét egészen sajá­tos Franciaországban. A román és magyar irodalmi kapcsolatok tör­ténetében is egész sor meglepő je­lenséggel találkozunk. A legnagyobb írók fordítása látszólag nemegyszer véletlenszerű. Petőfire hamar fel­figyel a román irodalom, és Emines­­cut is már első fordításai után szí­vébe zárja a magyar olvasóközön­ség. Ennek ellenére a román és a magyar irodalom számos nagy mű­ve későre talál fordítóra. Katona Bánk bánját csak a felszabadulás után tolmácsolják románul, Budai Deleanu nagyszerű Tiganiadáját máig sem ismerik megfelelő tol­mácsolásban a magyar olvasók, Creanga, Caragiale, Sadoveanu, a maga teljes gazdagságában ugyan­csak az utóbbi másfél évtizedben bontakozik elénk kitűnő fordításo­kon át. De vajon csak a megfelelő fordító hiánya magyarázza meg a nagy művek kölcsönös lefordításá­nak elmaradását? Az a nézetünk, hogy nem. A jó fordítás akkor jön létre, amikor a megfelelő feltételek megteremtődnek az átvevő nemzet társadalmában. Ács Károly és Ré­vai Károly román fordítói tevé­kenysége nem véletlen jelenség, ha­nem törvényszerű kifejeződése ko­runk társadalma egy része haladó törekvéseinek, melyet egy szűk, de bátor értelmiségi réteg folytatott, a román és a magyar nép irodal­mának megismerésén át, a két nép testvériségéért. A kapcsolatok tör­ténetében sok-sok, látszólag jelen­téktelen tényező is szerepet játszik (irodalmi ízlés, kiadási, fordítási lehetőségek stb.), de végső fokon mindig a két nemzet társadalmának nagy erőviszonyai, osztályalkata és harcai szabják meg az irodalmi érintkezések hiányát vagy meglétét, haladó vagy reakciós tartalmát. Az összehasonlító irodalomtörténetírás marxista művelői ezért tartják oly fontosnak az irodalmi kapcsolatok komplex, sokoldalú, legalább két nemzet irodalmi fejlődését tekintet­be vevő vizsgálatát. A BÁNYA FELE JANCSÓ ELEMÉR (Folytatása a 2. oldalon) MATTIS JÁNOS MATTIS JÁNOS KERTEK BART­ALIS JÁNOS Mert március volt Tiszta ágak között hullott a tiszta hó. A vizes felhő leborult az égről. De a zöldvetéses föld vígan felkacagott, — mert március volt. Egy kismadár pintyegett, amint szállott. Szárnya meglebbent a jégben. A kertben csókolóztak a nárciszok — mert március volt. Ablakomnak mindkét szárnyát kitártam. Mosoly fogant az ajkamon. Szívemnek minden vágyát kirepítettem. A domboldalról ibolyás patak folyt,­­ mert március volt. Kék március! Örömmosolygás! Ezüst tálban nézte az ég magát. Tiszta ágak között hullott a tiszta hó. A hó alatt meghajoltak tulipántok, rózsák. De kicsi szívük frissen felkacagott,­­ mert március volt. «*» % CSAKOSSY GYÖRGY Fák­ ­. Tág udvart vonnak köréd zárt körökben a bókoláshoz lengedező cserjék, a szelek is csak őznyomokon járnak, hogy méltóságos csended fel ne verjék. Hozzád vezetnek utak és csapások, fölötted húznak darvak s barna évek, nem vad magányod láttat óriásnak, de tölgytartású szép egyenességed. Húsodba urak verték a kampókat, hogy lombod mögül zsákmányukat lessék, gyökér kötött, így „urak fája“ lettél s bélyeged lett e kényszerű szövetség. A múltnak elhalt kulacsos danája, már porladnak a régi, víg urak, te állsz, s egy szál deszkával sem pótoltad öblös, szigorú koporsójukat. Ma én hallgatom felmagasló lombod, friss alkony szálán rezdül a levél, és úgy érzem, mégsem nekem szól hangja, a múlton túl a jövőnek zenél. 2. A holt kristályok szűk, szigorú rendjét kusza lombotok oldotta lazára, titokzatosak vagytok, suta némák, és léteteknek kötöttség az ára. De árnyékot hímeztek fényközökbe, illatot és gyümölcsöt tékozoltak, rigók s cincérek lakják koronátok, vagy szélszavú, gyermekszemű koboldok. Folyók fűzfái, források fenyői, tornác előtt diók lombsátora, villámfogó, remegve zúgó nyárfák, szerény akácok ... fák, fák dús sora, üdítő békét, jelképeket adtok, fészket a gyors cikázó képzeletnek, bölcső­s koporsó közt álltok az úton, mint társai siető életemnek.

Next