Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-09-13 / 37. szám
UTUNK 3 aripara önmagát vádolta, amiért olyan szánnivalóan elhagyatott. Biztosan késve érkezett... De nem, mégsem. Jól emlékszik: ott a gyárkapu előtt, amikor mindenikük kijött, s összeverődött a kompánia, akkor úgy döntöttek, hogy ki-ki hazamegy átöltözni, s két óra múlva ... És e pontban hétkor, ahogy megbeszélték, itt volt a park főbejáratánál. De a többiek? Egy sem. Máskor Dinu és Ionel — a programtervezők-szervezők — az elsők. Együtt laknak, együtt járnak. Aztán jön ő, Marioara, majd rögtön utána szokott érkezni Viorica. Akik mindig elkésnek: Doni és Lenusa. Kézen fogva, kényelmesen sétálva, a többiek türelmetlenségével mit sem törődve „futnak be“. Mosolyognak a csipkelődésen, csúfolódáson: „végre megérkeztek a szerelmesek". Félvállról veszik, akárcsak a szövődében. Dorut, a szerelőt hívhatja akárki, hogy leállt a gépe. Lenufa leinti, várj, amíg az én gépemmel végez, vagy hívjál mást. Doru ígérget: rögtön megyek, azonnal készen vagyok. De csak pepecselnek, összehajolva töviről hegyire vizsgálgatják a tárcsát, a vetélőt. Türelmetlenül toporgott Marioara. Tízszer is megnézte már a karóráját: pont hét, hét óra két perc, négy perc, aztán az ötnél mintha megállt volna a mutató. Akárhányszor pillantott rá, hét óra öt percet mutatott. Végre továbbmozdult. De pajtásai közül senki sem jelent meg, bár sűrűn érkeztek látogatók, s távolból a legtöbb pár s kisebb csoport reményt keltett. Könnyen fellobbanó, gyorsan hamvadó öröme egészen kifárasztotta. Hét tizenöt, a park fái közül kacagást hallott. Sokan egyszerre nevettek. Persze, persze! Hogy ez eddig nem jutott eszébe! A többiek korábban érkeztek, összebeszéltek, elbújtak a fák, bokrok mögött, s az ő idétlenkedésén mulatnak. Felszabadultan nevetett, a hangok irányába iramodott. Mire odaért, másfelől hangzott a kacagás. Nosza, utánuk! Kergetőzésnek vélte futkosását, amíg idegenekre nem bukkant. Megszégyenülten loholt vissza a kapuhoz, talán azóta megérkeztek, s most ott várnak rá ... Üres, számára teljesen üres volt a bejárat. Hiába vár tovább. Pajtásai, ha jöttek is — biztosan eljöttek! —, a sétautakat róják, őt keresik. Elindul, valahol majd csak összetalálkoznak ... Nyugovóra készülődött a nap. Lent, a padok táján, homály opálosodott. Fátyolos volt már az ég kékje, hunyorgott a fák csúcsáról visszaverődő fénytől. Száraz törzsű, égig érő akácfák sovány ágai hajladoztak virágfürtjeiktől. Halvány levélkéik elvesztek az illatozó fehérségbe. Kábító, sűrű édesség töltötte be a park legkisebb zugát is. Májusi mézet csurgattak az akácok. Marioara felvetett arcát tartotta a zuhatag alá, szédült már a szapora, mély lélegzéstől, és mégsem tudott eltelni. Talpa alatt minden lépésnél muzsikált a homok. Ó arany haján otthontalan, kósza fények lobbantak el. S őbenne is ismeretlen nyugtalanító tűz keletkezett. Zavartan kapta el pillantását, ha a bokrok mögül eléje bukkant egyegy pad, melyen szoros közelben ült fiús lány. Hosszan bámulta a messze előtte andalgó, egymásnak dőlő párt: éppen olyanok, mint egy nagy A-betű, az ábécé első betűje. Válluk, fejük összeér, s a két dőlt szár között egymásba fonódó ujjaikkal képeznek kapcsot. Egymagában csak ő őgyelgett. Illetlennek érezte magános fiatalságát. Bevette magát a fák, bokrok közé, ahol rajta kívül csak árnyak bujkáltak. Jó nyugalmát kereste, amely otthonról indultában még vele tartott. Lejtősödött lába alatt a talaj. Kilépett az útra. Jobbra-balra kémlelt, sehol senki. Kitárta karját, megropogtatta a görnyedő bujkálásban elfáradt derekát, megfürdette tagjait a hús párás és itt is akácillatú levegőben. Valahonnan dunnyogás szállt felé. Csak olyan, mintha szúnyograj zümmögne. Aztán motorbicikliberregéssé erősödött, majd magasan szálló repülőgépnek vélte, amíg balkézt a kanyarból elő nem tűnt a kivilágított motoros sétahajó. A tó eddig láthatatlan sötét tükrén fénykörök karikáztak. Marioara elámult. Szép volt a hajó hosszú teste, ék alakban futó égő villanyfüzér csillogott fölötte — orrtól tatig. Méltóságos vonultában maga után vonta fényeit. Közeledett Marioara és a part felé. Dudált, jelezte, hogy nemsokára kiköt. Mindjobban kivehető volt, hogy fiatalok sora ül háttal a korlátnak: fiú, lány, fiú, lány, pár pár mellett. Biztosan az övéi! Tenyeréből tölcsért formált, úgy kiáltott a víz fölé: — Lenufa, Nufa, Nelu, Viorica-a-a-a! És integetett. Onnan visszaintegettek. ők azok! Futásnak eredt, lengett, fodrozódott a szoknyája. Versenyzett a hajóval. Mire a kikötőbe ért, a hajó már csöndesen hintázott, utasai párosával, karöltve jöttek föl a lépcsőn. Fiatalok, fiatalok, de egyetlen ismerős sem. Futástól kipirultan, nyitott ajakkal állt ott, s ahogy fogytak az utasok, úgy hervadt arcáról a kezdetben diadalmas, majd csak reménykedve örvendező mosoly. Már mindenki kiszállt, az új utasok is letelepedtek a régiek helyére. Elhangzott az első kürtjei, mindjárt indul a hajó. És ő ismét egyedül, teljesen egyedül marad ...gy matróz lépett Marioara mellé, sürgető kérdésözönt zúdított rá. Csoportos kiránduláson van? Elvesztette társait? Hajókázni akar? Akad-e két lej a táskájában? Marioara sommás bólintással felelt. Akkor fusson. Ott a pénztár. Váltson jegyet. — De addig úgyis elmegy a hajó... — Nem megy el. Nélkülem nem mehet. Én megvárom magát. Szaladjon! És Marioara szaladt. A matróz a lépcső tetején futásra igazított lábbal, kinyújtott karral várta viszsza. Marioara is nyújtotta a kezét, a matróz elkapta, maga után vonta, valósággal röpítette lefelé. A kikötőpalló alján megállt, két marokkal hirtelen átfogta Marioara derekát, s a hajó testébe vivő hat kicsi lépcső fölött átlebbentette. Csak éppen egymásra kacaghattak, mert a hajó zsörtölődőn újból dudált. Testét remegtette az egyre erősebben zúgó-dunnyogó motor. A matróz eltűnt. Marioara még mindig ugyanazon a helyen állt, ahová lehuppantották. Kissé zavart volt a hirtelen és mindenki szeme láttára történt szokatlan érkezésétől, az utasok mosolygós pillantásától. Észre sem vette, hogy már el is indultak. — Foglaljon helyet, ott a legjobb — intett a hajó vége felé a matróz, aki ismét mellette termett —, onnét mindkét oldalra és hátra meg menetiránt is lehet látni. Szét fogadott, elindult. A padokon udvariasan behúzták térdüket az utasok, hogy ő kényelmesen haladhasson. Hátul, bár volt elég hely, odébb ültek. Marioara, mikor letelepedett, maga köré igazgathatta be szoknyáját, mint valami virágkelyhet. S benne középütt kihúzta derekát, büszkén föltartotta fejét. Érezte a rajta repdeső-sikló elismerő pillantásokat, s nagyon elégedett volt. S osztozkodó hajlamú sem,mi kétség, ebben a sikerben a matróznak is része van. Ő a pártfogója. De hol a matróz? Ott ült a lejárati lépcső legfelső fokán, hosszú lába a hajó földjén. Azon a lépcsőn ült, amelyen minden utas lejött, csak éppen az ő talpa nem érintette. Elmosolyodott. A matróz éppen akkor nézett felé, ő is mosolygott Matróztársa mellett ült, azzal beszélgetett. Amaz sokkal alacsonyabb lehet. Lábát a lépcsőn kell tartsa, felhúzott térde az állát éri. Tetszett Marioarának, hogy az ..ő a matróza szálas. A másik úgy kuporog, mint majom a fán... őt nézték. Nevettek... Róla beszélnek, rajta nevetnek?!... Azért ezt mégsem engedhetné meg magának a matróz. Egy idegennel!óróla! Utóvégre mit képzel ez a fiú?! Durcásan kibámult a tóra. Elbiggyesztette az ajkát: fekete a tükre, csak ritkás fényeket ringat, a hajó is sokkal szebb a partról. Onnan látszik a villanyfüzére. Itt eltakarja a tető. Vasrudak tartják Éppen egy ilyen rúd nyomja a hátát. Odébb rendezte magát, s szemügyre vette a hajó belsejét. No, ez sem valami híres. Álmosan világítanak az égők. Nem is lehet a hajó orrába látni... Csöndesedett a motorzúgás. Parthoz közeledett a hajó. Hogyhogy? Máris vége lenne a sétaútnak? Különben mit bánja! Legalább nem kell továbbra is a matróz közelében lennie... Lassan a lépcső felé fordította tekintetét. — Már nem ülnek ott — állapította meg, s csalódásfélét érzett. Ismét az utasokat figyelte. Hát ők? Miért nem kerekednek föl? Mindössze kisebb csoport gyűlt a kijárat elé. Igen, ez csak az egyik közelgő állomás. Fönn a parton, bennebb a fák közötti vacsorázóhely. Leállt motorral lassan a kikötőhöz oldalozott a hajó. Zeneszó hallatszott a vendéglő felől, s fényglória vetődött a hajó elé. Erre a világos félkörívre rajzolódott a két matróz fekete figurája. A magasabbik éppen őfelé nézett. Ideges-szaporán lobbantgatta cigarettája parazsát, az első dudaszóra vízbe dobta. A hajón tilos a dohányzás! Második dudaszó: az alacsonyabbik matróz a hajó orrához, a magasabbik a tatjához futott. Megálltak a kikötőpallón, s mindenik a maga cölöpjéről kezdte leoldani a kötelet. Az, ott elöl, mindjárt el is tűnt a hajón. Emez, itt hátul, eregette, eregette a kötelet. Még a talpát is nekifeszítette a hajó kávájának, úgy taszította. Már egészen kinyúlt, aztán kettőt lépett a haladó, távolodó hajó után. Mi ez? Lemarad?! Nem, összefogja a meghosszabbodott kötelet, lendül, ugrik, s valósággal átrepül a víz fényes sávja fölött, s fél lábbal megáll a tenyérnyi hajóperemen, megkapaszkodik a fedélben s bekukkint Marioarára. Lesi a hatást. Látja, hogy a lány most kapja el szívére szorított kezét. Boldogan elmosolyodik, s mint valami akrobata, puha, apró léptekkel végighalad a peremen, a tetőnyílásba fogózkodva egyetlen mozdulattal belódítja magát a hajó közepébe, ruganyosan talpra ereszkedik. Csak éppen hogy meg nem hajlik a mutatványokért kijáró, de el nem hangzott tapsra. Tetszik Marioarának, hogy olyan ügyes, pontosan kiszámított minden mozdulata. Természetesnek találja, hogy macskatalpon, hintázó tengerészléptekkel egyenesen őfeléje tart, hogy melléje telepszik. Marioara még jobban kihúzza derekát, a matrózra sandít. Még így is alig ér a fiú válláig. A csinos, sötétkék tengerészöltönyt feszítő széles válláig. — Ilyenkor a legszebb a víz — gordonkázott a fiú hangja. S lám, hirtelenében ki is virágzott a tó. Fényből szőtt csillagvirágokat szült, játszott velük. Feldobta, szikráztatta, eltüntette, majd másutt csillantotta meg őket. Ezret és ezret ... Ilyen csodálatosnak a fiú sem látta még a tavat. Elmerülten, mozdulatlanul ültek. — Most pedig nézze a partot — a fiú körbe mutatott, s összeért a válluk. Szándékolt volt a mozdulat? Marioara hiába fürkészte a fiú arcát. — Az ott a Mioriţa, amaz a Sirály-vendéglő, az a kiállítási pavilon, és azok ottan messzebb a kikötőállomások ... Tarka-színes villanyfény áradt az épületek homlokáról, elborította a lombokat és a parti sétányokat. Távolabb neonfény-függöny kúszott remegve az égre, mögötte sejlett az óriásváros nyüzsgő bulvárjaival, peremén gyártelepeivel. Vigyázva dajkálta a matróz Marioara tekintetét. — Tetszik? Halk volt a kérdés, még halkabb a felelet. — Nagyon. — Most nézze a Scinteia Házat. Mintha a matróz varázsolta volna az égre, a sötét háttérben megjelent a fehér gyöngyszemekkel pettyezett palota s a reflektorfényben lebegni látszó karcsú tornyok, vidám vörös csillagokkal. — O-ó-ó! Ilyen muzsikásan soha senki sem ejtette ki ezt az egyetlen hangot. A matróz újból szerette volna hallani. — Nézze! — a tó tükrére mutatott. A víz a partról összegyűjtött minden fényt, színt és formát, s gyöngén rezegtetve, fölnagyítva a tó közepéig terítette. S mégsem hangzott el a csodálkozó felkiáltás. Fordult a hajó, és eltűnt minden csillogás. — Azok, mik azok? — bökött előre Marioara, éppen oda, ahová a matróz is mutatott. Visszarántották kezüket, mintha parazsat érintettek volna. — Azok, a szigetek. — Csak akkor hangzott el a válasz, amikor a fekete lombú, fekete törzsű fák utcai dúsan benőtt földfoltok közrefogták, elrekesztették a világtól a hajót. — Jaj, de titokzatosak. Félelmetesek tulajdonképpen egyikőjük sem közelített a másikhoz. A matróz karja csakúgy ott feküdt a hajó peremén, a lány hátánál, mint előbb is. Marioara mégis úgy érezte, hogy megbújik a fiú karjában, s a matróz, hogy átöleli, óvón magához vonja a lányt. A láthatatlan part olajjá sűrűsödött akácillatot öntött a víz színére. Mélyeket szippantottak belőle, akárha sóhajtottak volna. Nagy-nagy nyugalom szállta meg Marioarát: öröktől fogva való, örökkézig tartó, ő maga volt a mindent betöltő illat, a fák mögé rejtőző sokszínű fény, a békességet árasztó, körvonalakat elfedő árnyasság is. A fiú viszont éppen most vált nyugtalanná: azonnal cselekedni, valami nagyot, hősit tenni, bemutatni ennek a lánynak igaz magát, hogy higgyen, bízzon benne. Mert íme, milyen is ő. Olyan, amilyennek eddig önmagát sem ismerte. Micsoda erők buzognak benne! Mindenre képes volna. Ehhez most, rögtön, valami nagy, nagy alkalom kellene... . Egyenletes lassúsággal úszott a hajó, kikényelmeskedett a szigetek közül ismét a nyílt vízre. — Jaj, de kedvesek! — Marioara most óvatosan csak a szemével intett a szétszórt fények felé. — Bárkák, evezős csónakok. Mindeniken egy-egy lámpa, hogy a sötétben egymásnak ne ütközzenek . .. Az eddig helyben le-föl, le-föl ringó fénypókok nekilódultak, hoszszanti irányba húztak. — Utánunk jönnek! Velünk versenyeznek. Be akarnak érni bennünket ... — Utánunk jönnek, de nem akarnak beérni bennünket. Marioara gyermeteggé kényeskedte magát. Pedig máskor, másnál, ha észrevette, csúfolkodott fölötte. Most még a szemét is kerekre nyitotta, úgy várta a választ. — Mindig itt, a szigetek után várnak, lesnek ránk. Utánunk erednek. Ringattatják magukat a hullámokkal ... a hullámokkal, amiket a mi hajónk ver... — Nagy hullámokat ver a hajó? — Hogy nagyokat-e?!... — a matróz úgy érezte, most elérkezett a pillanat, szárnyra kapott. — A múltkor is az történt, hogy ... És mesélni kezdett. Egyszeriben tengerré szélesedett a csónakázótó. Tarajosodtak, emelkedtek hullámai. Előbb csak egy, majd két, sőt, három csónak került veszedelembe. És sem a csónakokban, sem a hajón senki sem vette észre a közelítő szörnyűséget, egyedül csak a matróz. És ilyenkor nincs idő töprengésre. Menteni kell. Ledobálta magáról a szép kék egyenruháját. Nem maradt rajta csak a csíkos trikó meg a fürdőnadrág. Fejest ugrott a habokba. Akkor már az első csónak utasai a vízben fuldokoltak. Segítségért kiáltottak. Egyedül csak ő hallotta. Hozzájuk úszott. Ketten voltak: egy fiú, egy leány, szerelmesek, egymás kezét keresték, már halálra voltak szánva, együtt akartak pusztulni. De ő, a matróz, kimentette őket. Nem volt az kicsi erőfeszítés. De jóformán még ki sem fújhatta magát, már újabb és újabb segélykiáltás hallatszott. Rögtön odaúszott. Micsoda, de micsoda örvények keltek a mélyből! Húzták le az embert a hínárok közé. Mert ott éppen nagyon is hínáros. De ő, a matróz, ismeri az örvények járását, kikerüli őket. Valósággal meglovagolta a hullámokat is. Semmiség az neki. Hozzá van ő szokva. Nem úgy, mint ezek a szárazföldiek... Kimentette őket, aztán széles karcsapásokkal a hajó után úszott, és éppen hogy beérte, amikor befutott ugyanebbe a kikötőbe, mint most. Itt már ő maga fogta a kötelet és csavarta a kikötőoszlopra. Az sem volt könnyű, mert akkor a hajó is szilajul hánykolódott. Nem úgy, mint most... Dudált a hajó, Marioara szeme elől eltűnt a habokat szelő, napbarnított, izmos matróz, homlokába hulló, nedves, csapzott hajával. Jól fésülten, egyenruhásan állt fel mellőle, és bocsánatkérően tisztelgett: — Hív a kötelesség... Merész távolságból partra pattant, a kötelet bravúros mozdulattal hurokban dobta az oszlopra, meghúzta, eresztette, nekifeszült lábbal fékezte a hajó amúgy is szűnő mozgását. Mindent úgy végzett, ahogy az egy hős tengerészhez illik. Lopva Marioarára pillantott. Kereste szemében azt a csodálattól lobogó fényt, amely őt bátorrá tette, a tarajos hullámok hősévé. De már ellobbant a csalogató jánosbogár-tűz. És fénytelenné, szürkévé vált a világ. A tenger egyszerű csónakázótóvá zsugorodott, a kikötő helyén csak a régi, közönséges hajóállomás rostokolt. És tönkresilányodott a hős is, aki még az előbb volt... Marioara leszálláshoz készülődött. Már a lépcső közelébe ért. És mosolytalan az arca, kissé sértődött is, és csalódott is. És szomorú a szeme. Így nem mehet el! És egyáltalán, sehogyan sem mehet el! Hozzáfutott a matróz, kicsit lehajtotta fejét. — Maradjon. Kérem, maradjon . .. utazzon velünk, csak még egy túrt... — Nincs értelme... — utasította el, de azért mentőövet dobott a fiúnak. — Miért? — Mondani akarok valamit... — Nekem? Már mondott eleget. Ugyan, még mit? Jaj, hogyan meg tud változni egy leánynak a hangja! Hogy tud fájni a hangsúlytalan hang! Sima minden szó, sehol sem lehet benne megkapaszkodni. Nem lehet marasztani. El fog menni. El! Pedig most igazán nem szabad. Hiszen ő hős, mindezt meg is tudta volna tenni a leány kedvéért, ha úgy adódott volna. Hát nem érzi? Nem érti?! Ebben a kétségbeesett pillanatban nem is tengerésznek, hanem pilótának érezte magát, aki motorhibás repülőgépből kell hogy a mélybe vesse magát. Nem tudja, vajon ejtőernyője kinyílik-e, vajon földet ér-e. Mindegy. Ugrania kell! Az élete függ ettől... Behunyta a szemét, és ugrott: — Azt akarom mondani... én az előbb ... vagyis hát ...én sohasem mentettem ki senkit... csak kitaláltam, pedig nem is akartam. .. Maradjon, nagyon kérem, maradjon. Meg kell magyaráznom ... (Folytatása a 4. oldalon) OROSZ IRÉN idill a tavon