Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-04 / 1. szám
ILIE CONSTANTIN A szerelem röppálcái Addig repültünk, míg a láthatárnak Görbülni láttuk rezgő íveit, A fát, a folyót, fúrótornyot, házat. Lomb rozsdáján kísértek lépteid Az úton, amely folyvást délre vitt. S akkor minden rézsűt hajolt le körbe, S alig láttam villanni arcodat, Mert iramló madarak raja tört be Kettőnk közé — dús függönyként haladt, S én valahol túl gyanítottalak. MAJTÉNYI ERIK fordítása Kutatóméhész KÜNN TÉLI A VILÁG, jégvirágosak az ablakok. A belső ablakokról ugyan a tél kacskaringós körmeit leolvasztotta az álmodó hőség, de a külsőkön túl, a háztetőkön, a falusi és városi kertekben tornyos hó van, amelyet a durrogó fagy hidege cizellált csendessé, mozdulatlanná, varázsossá. Kertekben, súlyos hó alatt méhek telelnek, minden tíz lépésre egy-egy Dadant- Blatt kaptár, egy-egy család, fürtbe ereszkedve, pihenőben, az anyát közrefogva, mellettük pedig, a törzscsalád meleget élvezve egy-egy ,,szegényebb rokon“, egy-egy szerény kis kölyökfamilia. A roppant téli hazában hatszázezer méhcsalád így pihen, így alussza téli félálmát. Hát a méhészek mit csinálnak ilyenkor? Soros téli dolgaikat végzik. Ha kollektív gazdasági tanok, akkor most ormótlan bakancsokban, vagy lötyögő gumicsizmákban, villával boglyákat emelgetnek, istálló elé szállítják a vágott kukoricaszárat, ha pedig még suszter is a méhész, akkor a csontig sáros cipőket javítgatja. Ha meg állami méhészről van szó s valamelyik messzi állami gazdaságban működik, akkor deszkából leszabja az új kaptárokat, kijavítja a régieket, jövendő lépéknek kereteket szegez, egyszeregyszer kiballag az elszenderült mezőre, lába alatt ropog a dara meg a tegnap leesett hó, kíváncsi fülét ráteszi egy kedvenc méhcsalád lakásának falára ... fülel, figyel, képzelődik — és megnyugszik, hogy a méhcsalád jól érzi magát, elegendő méze, levegője, nyugalma van. Egészen más a téli programja Texe Imrének, aki szintén állami méhész, csakhogy magasabb fokon, ő tudniillik a kolozsvári Állami Méhészeti Kutatóintézetnek az alkalmazottja és egyetlen embere. Tehát munkás — és természettudós, elméleti és gyakorlati ember egy személyben. Neki télen is van annyi munkája, mint nyáron. Annyi az egész különbség, hogy későbben kél, aztán meg előveszi a szekrény tetejéről a nyáron odatett, éppen csak elkezdett jelentéseket, és ír, ír. Mégsem téllmunka ez, hanem gondolatokból összetett, összegező-szintetizáló munka. Ott ülünk a méhészkutató lakószobájában, előttünk szekrény, kulcscsal. A szekrényben apró fémkalitkák szellőztetőkkel, tolóajtókkal, tetejükön lyukkal, amelyekből kis, felfordított üvegtartályokon keresztül a kalitkába csepeg a méz. — Ez egy miniatűr méhészet — mondja Texe Imre. — Itt tartom őket szem előtt, szobahőmérsékleten. A szekrény arra való, hogy megkíméljük a családocskákat a zajtól, így él ez a kis család, ötven-hatvan kísérőméh, meg egy anya. Minden van itt, ami az élethez szükséges: levegő, meleg és méz is. A szellőztetőkön betódul az oxigén és kiiramlik az elhasznált széndioxid, a cella tetejéről a méz egyenesen a méhek szájába csepeg. A dajkaméhek fej- és garatmirigyeikben mindennap összegyűjtik a fehér- vagy aranysárga méhpempőt és az anyakirálynő is kap belőle annyit, amennyi termékenysége fenntartásához szükséges. És mégsem igazi élet ez, hanem csak annak furcsa, szürke mása: kalitka, fogság, koncentrációs tábor. Elmondom ezt a gondolatomat a méhésznek. — Igen, igen, igazad van — feleli a méhész. — A tömni való liba is boldogtalan, nem esik jól neki, hogy a kukoricát erőszakkal nyomják a bögyibe. S a méhanya s a kísérőméhek is egész biztosan érzik, hogy nincsenek rendes, tágas kaptárjaikban, jól ismert, bizalmasszagú léputcáik között, ahol a család minden egyes tagja tudja, hogy merre vezet az út a röplyuk, a később kirügyező tavaszi szabadság felé... De hát mit csináljunk, a mi számunkra ugyanis ez a fürtönkívüli teleltetés hasznos és olcsó. Tudniillik a régi módszerrel — egy-egy kölyökcsaládon belül — egy tartalékanya kiteleltetése öt kiló mezünkbe került. Az új módszerrel pedig húsz gramm mézzel kiteleltetünk egy anyát. Tehát úgyszólván semmibe, jobban mondva egy kis munkába és gondoskodásba kerül ... A dajkaméhek később elhullanak, a kimerítő táplálás következtében fölemésztik testüket, föláldozzák magukat azért, hogy az anyaméh a következő évben ilyen mostoha körülmények között is ép, egészséges és termékeny legyen. Persze, most azt is szeretnéd tudni, hogy egy ilyen fürtön kívül teleltetett anya ér-e annyit, mint az, amit egy rendes kölyökcsaládon belül és öt kiló mézen teleltetünk. Nohát, erre vonatkozólag van már nyolcéves tapasztalatunk. Tudniillik a fürtönkívüli teleltetés román felfedezés. Fóti Nicolae bukaresti agromérnök vezette be, ma már külföldön is értékelik és használják. Én magam is négy éve, hogy fürtön kívül nevelem a tartalékanyákat. És el kell ismernem, hogy az ilyen anyák kitűnőek, termékenyek, a későbbi méhcsaládok is szívesen fogadják őket. Mire eljön a kikelet, a fürtön kívül feleltetett anyák a nagy boldogságban elfelejtik furcsa kalandjukat, bekerülnek a rendes, jól fejlett családba, gazdag lépesmézek, tolongó sokaság közé, és olyan buzgalommal kezdenek tojni, mintha meg se történt volna velük ez a dolog, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. A KUTATÓMÉHÉSZ kiveszi az egyik kalitkát, a tolóajtót üveggel helyettesíti, az üvegen keresztül megmutatja a sztaniollal megjelölt, karcsú, fényes-feketetestű, elegáns megjelenésű anyát és sürgő-forgó népét. Gyönyörködik benne, közben azt is elmeséli, hogy tavaly még csak tizennégy anyát teleltetett ezzel az új módszerrel, idén azonban már hatvanöt tart így, s jövő télen, 1963—64 telén bizonyára száz ilyen „expressz“, „hipermodern", „áramvonalas“ tartalék méhanyája lesz. Tudniillik tavasszal úgy kell a tartalékanya, akár a darab kenyér. A méhészek sokszor lámpával keresik, és nincs. Otthon sírnak az árva méhcsaládok és sehol sem lehet egy tartalékanyát találni. Száz lejt is adna egy tartalékanyáért a méhész, de nincs. Hát az idén tavasszal lesz, ha még nem is annyi, amennyi elkelne. Csak egy levelezőlapot kell írni. Ahogy vannak gabona- és hibridkukorica- és tojás- és baromfigyárak, mert ne lennének tartalék méhanya-gyárak is és ezerszámraanyapároztatók az összes méhészeti kutatóintézetekben és az ország minden zugában? Szóval, a méhészeti kutatásban, az alkalmazott biológia területén is bevezetik a nagyipari módszereket. LASSANKINT KIFAGGATOM, megismerem méhészbarátom téli életét, e szűkre zárt életet, amelyből azonban nagy perspektívák nyílnak rügyfakadások, virágos völgyek, akácosok, napraforgótáblák, juhartörzsek és málnabokrok felé. Persze, a kutató méhész téli élete annyiban hasonlít a mezei méhészéhez, hogy minden, ami most történik, a jövőért van, a jövő esztendő kedvéért. Ezért ment ki tegnap a méhész Szucságra, a kutatóállomás méhészetébe, ezért tette be a cukortéglákat a telelőméhek kaptáraiba. Ezért járt kint a múlt héten a székelykocsárdi állami gazdaságban, csupa barátságból, hogy megnézze, baráti tanácsokkal lássa el az ottani testvérméhészetet. Ezért tart előadásokat Texe Imre a méhészegyesületben az anyanevelésről, a teleltetésről, a segéd- és idénycsaládok, a fiókoskaptárok, a mézontó facéliavirág, a ballacin-termesztés előnyeiről. ő mindent azért csinál, hogy jövőre jobban menjen a méhészet. Ezért a jövő embere ő. Ezért kutatóméhész, SZILÁGYI ANDRÁS NEM CSODÁLOM, hogy Gy. Szabó Béla szinte évente ellátogat a híres Piskibeli arborétumba. A nemrégiben védett területté nyilvánított park száz- és százfajta növényével, egzotikus fáival és cserjéivel olyan témákat kínál a művésznek, mint egy melegégövi őserdő. — Tiszta dzsungel! — ujjongott fel a Barangoló könyv szerzője, amit végighaladtunk a mintegy hetven hektáros park többszázéves fái között, s egy perc múlva már előkerült a rajztábla, meg az összerakható liliputi festőszék, amely egészen a Távol-Keletig s onnan Nyugat-Európáig mindenhova elkísérte gazdáját. Mi tagadás, a színben, fényben és hangulatban egyaránt „dzsungeli“ táj engem is alaposan levett a lábamról. Eredetileg mindössze két hétre terveztem a kirándulást, de az ősi park szépsége, monumentális lombfolyosóinak káprázatos fényei, reflexei, délszakáai flórája, gyantaillatú, aromás levegője annyira meghódított, hogy két hónap lett a két hétből. A NÖVÉNYZET buja sokfélesége már a bejáratnál megállítja a látogatót. A hajdani uradalmi kastélyt körülvevő törpefenyők és díszcserjék, az „őserdő“ peremén Olajozó szubtrópusi növények, az óriásfákat behálózó futóindák és folyondárok — melyek, mint harangkötél csüngenek alá a magasból —, a kamaszkor romantikus dzsungelfilmjeinek tájhangulatát idézik. Az ember szinte várja, hogy a lombok sűrűjéből valahonnan felbukkanjon a mesebeli Tarzán, az őserdők fia, de helyette csak fürge mókusok himbálóznak az ágakon, amott a bokrok közt pedig szürke köpenyes kertészek, fiatal kutatók, dendrológusok, itt-ott kirándulók és iskolásgyerekek tűnnek fel a sétányon. A szemfüles gyermekcsapat nyakigláb vezére egyszer csak felfedezi a festőket. — Gyerünk a piktorokhoz! — hangzik a vezényszó, s a következő pillanatban olyan csivitelés támad mögöttünk, hogy cseng belé az egész park. Nemsokára felnőttek is csatlakoznak a kíváncsiskodókhoz. Permetező emberek, kertészek, kirándulók, s meg-megáll egy-egy mérnök is. Úgy látszik, Gy. Szabó mestert nem zavarja a közönség, úgy rajzol, mintha ott se lennének. Állhatnak mellette, ezeregyig, akár meg is szólíthatják — nem hátráltatja a munkában. Ilyen volt örökké. Emlékszem, a harmincas években, mikor a nyomorgók világát rajzolta, sokszor magával vitt a Fellegvári oldal sziklaodúi, meg a Kétvízköz roggyant viskói közé — ott se zavartatta magát a nézőktől. Mikor a kíváncsiskodók kérésére elmagyarázza a mesterség fogásait, s elmondja, hogy otthon majd fametszetet készít a rajzokból, valaki megkérdi: — Tessék mondani, mi az a fametszet? Ki tudja hányszor — talán ezerszer is — kellett már felelnie erre a kérdésre. Ezt kérdezték egykor a Liber miserorum meg a Barangoló könyv modelljei is, s erről érdeklődtek néhány évvel ezelőtt a Sanghaji kikötőmunkások is. És Gy. Szabó mester most ezeregyedszerre türelmesen beszél a vésőkről, meg a körtefa dúcról, amelybe belevési a valóság fordítottját, visszképét. A bámészkodók egy része időközben átszállingózik hozzám is. Suttognak, mutogatnak, kérdezősködnek, majd, mint az ilyenkor lenni szokott, megtárgyalják egymás teendőit, munkahelyük problémáit, jelen esetben a piski park életét. Már az első mondatok sok, számomra új érdekességet tartalmaznak, de...: Most nem jegyzek! Ezt a nyarat kizárólag festésre fordítom — gondolom magamban, s úgy teszek, mint aki se nem hall, se nem lát. Újabb érdekességek kísértenek: a beszélgetésből kiveszem, hogy a faiskolában a Kaukázusból eredő fenyőket hazai fajtákkal keresztezik, a Himalája faféleségeit a Retyezátbeliekkel. A szüntelen kísérletezés és a különböző országok botanikus kertjeivel folytatott állandó magcsere eredményeként a néphatalom eddigi éveiben csaknem a kétszeresére gyarapodott az arborétum területén akklimatizált fa- és cserjefajták száma, köztük melegégövi növények eukaliptuszok, pálmák, ciprusok, bambuszok és magnóliafajták, melyek annyira jól érzik magukat új hazájukban, hogy gyakran kétszer is virágba borulnak egy évben. Most újabb témakörbe vágnak a nézőim. A közelben zsákokkal rakott motoros szállító halad el, hallom a megjegyzést: „Megkezdődött a betakarítás.“ — Ugyan miféle betakarításról lehet itt szó? — ágaskodik bennem a kíváncsiság, s egy perc múlva már újra félreteszem a palettát, s beírom a füzetbe: „Magbetakarítás a piski arborétumban“. Az egyik bámészkodó egyszer csak rámutat a festővászonra és azt mondja: — Úgy tudja meg, hogy azok a vén fűzfák, amiket lefestett, az ország legöregebb fűzfái. A falu, ahonnan származom, tele van görcsös, vén fűzfákkal, egykor azt képzeltem, ezek a világ legöregebb fűzfái, s lám, hol derül ki az igazság... Jönnek-mennek a bámészkodók, a piski parkot sok ezer dolgozó és kiránduló kisdiák látogatja. Felkeresik vasutasok, márványcsiszolók, kohászok, nemritkán külföldi turisták is. Legutóbb szovjet, német, bolgár, belga, japán és kubai szakemberek látogattak el Piskire. M. P. Korjev akadémikus, a szovjet főváros kiváló tájépítésze egyebek között ezt írta a vendégkönyvbe: „A piski park gazdag dendrológiai növényállománya mind tartalmilag, mind az egyes fafajták magas korát illetőleg felbecsülhetetlen kincse, kiemelkedő emlékműve a parkművészetnek ...“ Szent isten, micsoda szórakozottság .. . Most veszem észre, hogy — otthagyva csapot-papot ”- bent ülök az irodában, s lapozgatom a vendégkönyvet. Szemben velem Stelian Radu, az arborétum igazgató főmérnöke, aki most éppen a parkról készülő monografikus tanulmány kéziratait rendezgeti. — A monográfia megírásával az volt a célunk — mondja a szerző —, hogy mind a szakembereknek, mind pedig a természettudományos olvasmányokat kedvelő olvasóknak népszerű tájékoztatót adjunk a kezébe, amely magában foglalja a kétszázötven éves park keletkezésének és fejlődésének történetét, és ugyanakkor tudományos szempontból is feltárja és értékelje az itt végzett dendrológiai kutatások és kísérletek eredményeit. — Kísérleteink célja többirányú, — magyarázza a mérnök. — Először is oltással, keresztezéssel, magcserével, különböző kontinensekről származó újabb exotikus fa- és cserjefajták akklimatizálásával tovább szeretnék gyarapítani parkunk növényállományát; minél több, jobb és iparilag hasznosabb fafajtákkal segíteni erdőségeink minőségi feljavítását és ugyanakkor egyre több és szebb díszfát és cserjét nevelni városaink, tereink, parkjaink szépítésére. — Ha nem tudná — mondja Stelian mérnök —, ebben az évben Kolozsvárra is küldtünk néhány ezer facsemetét és díszcserjét. A többi szállítmányt pedig Bukarest, Vajdahunyad és a zsílvölgyi bányászvárosok vették át. Az idén összesen harmincnégyezer díszfacsemetét szállítottunk a különböző városoknak. Stelian igazgatótól — eredetileg — csak egyet-mást kérdezgettem az arborétumról, és lám, most már néhány országos adatot is szeretnék megtudni. Int, hogy egyetért velem, s egy perc múlva már nem győzök jegyezni. Megtudom, hogy a mérsékelt égöv alatt hazánknak van a leggazdagabb növényvilága. Szám szerint közel négyezer növényfaj él országunk területén (Európa növényvilágának mintegy negyven százaléka), melyekből mintegy kétszáz faj egyedül csak Romániában található. A MÉRNÖK ELMONDJA, hogy hazánk ezernyi színben pompázó, különleges szépségű helyei a Román Népköztársaság Akadémiájának gondozása alatt állanak. Évekkel ezelőtt bizottság alakult, amely sorra átvizsgálja erdőségeink, parkjaink növényvilágát, s védett területté nyilvánítja azokat a helyeket, ahol ritka vagy egyedülálló növényfajták vagy állatok élnek. A piski arborétummal együtt hazánk területén több mint százötven ilyen, kutatómunkára kijelölt rezervációs terület van, közel negyvenezer hektárnyi kiterjedéssel. A mintegy öthektáros faiskolában Jakab Lajos bácsi, a főkertész mutatja be a csemetekert változatos plantációját. A sárguló levelű kiserdőben úgyszólván csak a tűlevelűek őrizték meg egyéniségüket, a többi százezernyi kis hajtás megsápadva és dideregve vesződik az őszi széllel. Fáznak az óriáslevelű magnóliahajtások, remegnek a parafacsemeték, s látom, a tél előszelétől megborzong még a platán is. Brrr... — hajtja fel gallérját az öreg Jakab is, s a csemetekert peremén beinvitál az egyik melegházba, hogy megmutassa a virágcserepekbe plántált fenyőhajtásokat. A földön fenyőcsutka-halmaz, meg mindenféle más tarkabarka magfélék — nagy kincs. A betakarított mag java részét elraktározzák vagy más rokonintézményekhez küldik, a többit külföldre szállítják cserébe. Múlt évben több mint száz külföldi parknak és botanikus kertnek, közel kétezer csomag magot szállítottak. A kísérleti állomás részére viszont mintegy negyvenhárom országból érkezett szállítmány. Az üvegházakban asszonyok térülnek-fordulnak, egyik magot hoz, a másik a kaktuszokat hordja be, s átadja az öreg kertésznek. Jakab bácsi eközben előveszi a bicskájét, kifarag egy lapos táblácskát, s ráírja: „11. X/962 — Mahonia alev“. Aztán új lécet farag, újabb latin feliratú táblácskák kerülnek az elraktározott magcsomókra. Jakab bácsi ott született a parkban, a repkénnyel befuttatott egyik kis kertészlakban. Apja, aki ugyancsak kertész volt, odaveszett az első világháborúban, s a kis árva, özvegy édesanyja mellett, már tízéves korában kitanulta a kertészetet. Most hatvanéves, és nyugdíjba készül. Az arborétum vezetői állítólag nem akarnak megválni tőle. Azt szeretnék, ha tovább dolgozna, tovább irányítaná a kertészek munkáját, tovább tanítaná a fiatalokat. De hova lett Gy. Szabó mester? Kiállok a dombtetőre, s onnan kiáltok utána, de mindhiába. A kertészek látták, amikor elindult a Kenyérhegy felé, hogy lerajzolja. Csak este találkoztunk. Szállásadóink kíváncsian vettek körül bennünket. Gy. Szabó tucatnyi krétarajzot rakott az asztalra, én pedig, mint aki valami nagy mulasztást követett el, csak hallgattam. Éreztem, oda a borsülot Másnap azonban egy mutatós Maros-parti tájképpel visszahódítottam a renommémat. BALÁZS PÉTER (~szejtjik, az aTtioctimban GY. SZABÓ BÉLA rajza