Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-04 / 1. szám

ILIE CONSTANTIN A szerelem röppálc­ái Addig repültünk, míg a láthatárnak Görbülni láttuk rezgő íveit, A fát, a folyót, fúrótornyot, házat. Lomb rozsdáján kísértek lépteid Az úton, amely folyvást délre vitt. S akkor minden rézsűt hajolt le körbe, S alig láttam villanni arcodat, Mert iramló madarak raja tört be Kettőnk közé — dús függönyként haladt, S én valahol túl gyanítottalak. MAJTÉNYI ERIK fordítása Kutatóméhész KÜNN TÉLI A VILÁG, jégvirá­gosak az ablakok. A belső ablakok­ról ugyan a tél kacskaringós kör­meit leolvasztotta az álm­odó hőség, de a külsőkön túl, a háztetőkön, a falusi és városi kertekben tornyos hó van, amelyet a durrogó fagy hi­dege cizellált csendessé, mozdulat­lanná, varázsossá. Kertekben, sú­lyos hó alatt méhek telelnek, min­den tíz lépésre egy-egy Dadant- Blatt kaptár, egy-egy család, fürt­be ereszkedve, pihenőben, az anyát közrefogva, mellettük pedig, a törzs­család meleget élvezve egy-egy ,,szegényebb rokon“, egy-egy szerény kis kölyökfamilia. A roppant téli hazában hatszáz­ezer méhcsalád így pihen, így alussza téli félálmát. Hát a méhészek mit csinálnak ilyenkor? Soros téli dolgaikat vég­zik. Ha kollektív gazdasági tanok, akkor most ormótlan bakancsokban, vagy lötyögő gumicsizmákban, vil­lával boglyákat emelgetnek, istálló elé szállítják a vágott kukoricaszá­rat, ha pedig még suszter is a mé­hész, akkor a csontig sáros cipőket javítgatja. Ha meg állami méhész­ről van szó s valamelyik messzi állami gazdaságban működik, akkor deszkából leszabja az új kaptáro­kat, kijavítja a régieket, jövendő lé­­péknek kereteket szegez, egyszer­egyszer kiballag az elszenderült mezőre, lába alatt ropog a dara meg a tegnap leesett hó, kíváncsi fülét ráteszi egy kedvenc méhcsa­lád lakásának falára ... fülel, figyel, képzelődik — és megnyugszik, hogy a méhcsalád jól érzi magát, elegen­dő méze, levegője, nyugalma van. Egészen más a téli programja Texe Imrének, aki szintén állami méhész, csakhogy magasabb fokon, ő tudniillik a kolozsvári Állami Méhészeti Kutatóintézetnek az al­kalmazottja és egyetlen embere. Tehát munkás — és természettudós, elméleti és gyakorlati ember egy személyben. Neki télen is van annyi munkája, mint nyáron. Annyi az egész különbség, hogy későbben kél, aztán meg előveszi a szekrény tetejéről a nyáron odatett, éppen csak elkezdett jelentéseket, és ír, ír. Mégsem téllmunka ez, hanem gon­dolatokból összetett, összegező-szin­­tetizáló munka. Ott ülünk a méhészkutató lakó­szobájában, előttünk szekrény, kulcs­csal. A szekrényben apró fémka­litkák szellőztetőkkel, tolóajtókkal, tetejükön lyukkal, amelyekből kis, felfordított üvegtartályokon keresz­tül a kalitkába csepeg a méz. — Ez egy miniatűr méhészet — mondja Texe Imre. — Itt tartom őket szem előtt, szobahőmérsékle­ten. A szekrény arra való, hogy megkíméljük a családocskákat a zajtól, így él ez a kis család, ötven-hat­­van kísérőméh, meg egy anya. Min­den van itt, ami az élethez szüksé­ges: levegő, meleg és méz is. A szellőztetőkön betódul az oxigén és kiiramlik az elhasznált széndioxid, a cella tetejéről a méz egyenesen a méhek szájába csepeg. A dajkamé­­hek fej- és garatmirigyeikben min­dennap összegyűjtik a fehér- vagy aranysárga méhpempőt és az anya­királynő is kap belőle annyit, amennyi termékenysége fenntartá­sához szükséges. És mégsem igazi élet ez, hanem csak annak furcsa, szürke mása: kalitka, fogság, kon­centrációs tábor. Elmondom ezt a gondolatomat a méhésznek. — Igen, igen, igazad van — feleli a méhész. — A tömni való liba is boldogtalan, nem esik jól neki, hogy a kukoricát erőszakkal nyomják a bögyibe. S a méhanya s a kísérő­­méhek is egész biztosan érzik, hogy nincsenek rendes, tágas kaptárjaik­ban, jól ismert, bizalmasszagú lép­­utcáik között, ahol a család minden egyes tagja tudja, hogy merre ve­zet az út a röplyuk, a később ki­rügyező tavaszi szabadság felé... De hát mit csináljunk, a mi szá­munkra ugyanis ez a fürtönkívüli teleltetés hasznos és olcsó. Tudni­illik a régi módszerrel — egy-egy kölyökcsaládon belül — egy tarta­lékanya kiteleltetése öt kiló me­zünkbe került. Az új módszerrel pedig húsz gramm mézzel kitelel­tetünk egy anyát. Tehát úgy­szólván semmibe, jobban mondva egy kis munkába és gondoskodásba ke­rül ... A dajkaméhek később el­hullanak, a kimerítő táplálás követ­keztében fölemésztik testüket, föl­áldozzák magukat azért, hogy az anyaméh a következő évben ilyen mostoha körülmények között is ép, egészséges és termékeny legyen. Persze, most azt is szeretnéd tudni, hogy egy ilyen fürtön kívül telelte­tett anya ér-e annyit, mint az, amit egy rendes kölyökcsaládon belül és öt kiló mézen teleltetünk. Nohát, erre vonatkozólag van már nyolc­éves tapasztalatunk. Tudniillik a fürtönkívüli teleltetés román felfe­dezés. Fóti Nicolae bukaresti agro­­mérnök vezette be, ma már külföl­dön is értékelik és használják. Én magam is négy éve, hogy fürtön kívül nevelem a tartalékanyákat. És el kell ismernem, hogy az ilyen anyák kitűnőek, termékenyek, a ké­sőbbi méhcsaládok is szívesen fo­gadják őket. Mire eljön a kikelet, a fürtön kívül feleltetett anyák a nagy boldogságban elfelejtik furcsa kalandjukat, bekerülnek a rendes, jól fejlett családba, gazdag lépesmé­zek, tolongó sokaság közé, és olyan buzgalommal kezdenek tojni, mint­ha meg se történt volna velük ez a dolog, mintha ez volna a világ leg­természetesebb dolga. A KUTATÓMÉHÉSZ kiveszi az egyik kalitkát, a tolóajtót üveggel helyettesíti, az üvegen ker­esztül megmutatja a sztaniollal megjelölt, karcsú­, fényes-feketetestű, elegáns megjelenésű anyát és sürgő-forgó népét. Gyönyörködik benne, közben azt is elmeséli, hogy tavaly még csak tizennégy anyát teleltetett ez­zel az új módszerrel, idén azonban már hatvanöt tart így, s jövő télen, 1963—64 telén bizonyára száz ilyen „expressz“, „hipermodern", „áramvo­nalas“ tartalék méhanyája lesz. Tudniillik tavasszal úgy kell a tar­talékanya, akár a darab kenyér. A méhészek sokszor lámpával keresik, és nincs. Otthon sírnak az árva méhcsaládok és sehol sem lehet egy tartalékanyát találni. Száz lejt is adna egy tartalékanyáért a méhész, de nincs. Hát az idén tavasszal lesz, ha még nem is annyi, amennyi el­kelne. Csak egy levelezőlapot kell írni. Ahogy vannak gabona- és hibrid­­kukorica- és tojás- és baromfigyá­rak, mert ne lennének tartalék méhanya-gyárak is és ezerszámra­­anyapároztatók az összes méhészeti kutatóintézetekben és az ország minden zugában? Szóval, a méhé­szeti kutatásban, az alkalmazott bio­lógia területén is bevezetik a­ nagy­ipari módszereket. LASSANKINT KIFAGGATOM, megismerem méhészbarátom téli életét, e szűkre zárt életet, amely­ből azonban nagy perspektívák nyílnak rügyfakadások, virágos völ­gyek, akácosok, napraforgótáblák, juhartörzsek és málnabokrok felé. Persze, a kutató méhész téli élete annyiban hasonlít a mezei méhé­széhez, hogy minden, ami most történik, a jövőért van, a jövő esz­tendő kedvéért. Ezért ment ki teg­nap a méhész Szucságra, a kutató­állomás méhészetébe, ezért tette be a cukortéglákat a telelőméhek kap­táraiba. Ezért járt kint a múlt hé­ten a székelykocsárdi állami gazda­ságban, csupa barátságból, hogy megnézze, baráti tanácsokkal lássa el az ottani testvérméhészetet. Ezért tart előadásokat Texe Imre a mé­hészegyesületben az anyanevelésről, a teleltetésről, a segéd- és idény­családok, a fiókoskaptárok, a méz­ontó facéliavirág­, a ballacin-ter­­mesztés előnyeiről. ő mindent azért csinál, hogy jö­vőre jobban menjen a méhészet. Ezért a jövő embere ő. Ezért ku­tatóméhész, SZILÁGYI ANDRÁS NEM CSODÁLOM, hogy Gy. Szabó Béla szinte évente ellátogat a híres Piskibeli arborétumba. A nemrégiben védett területté nyilvá­nított park száz- és százfajta nö­vényével, egzotikus fáival és cserjéi­vel olyan témákat kínál a művész­nek, mint egy melegégövi őserdő. — Tiszta dzsungel! — ujjongott fel a Barangoló könyv szerzője, ami­t végighaladtunk a mintegy hetven hektáros park többszázéves fái kö­zött, s egy perc múlva már előke­rült a rajztábla, meg az összerak­ható liliputi festőszék, amely egé­szen a Távol-Keletig s onnan Nyu­­gat-Európáig mindenhova elkísérte gazdáját. Mi tagadás, a színben, fényben és hangulatban egyaránt „dzsungeli“ táj engem is alaposan levett a lá­bamról. Eredetileg mindössze két hétre terveztem a kirándulást, de az ősi park szépsége, monumentális lombfolyosóinak káprázatos fényei, reflexei, délszakáai flórája, gyanta­illatú, aromás levegője annyira meghódított, hogy két hónap lett a két hétből. A NÖVÉNYZET buja sokfélesége már a bejáratnál megállítja a láto­gatót. A hajdani uradalmi kastélyt körülvevő törpefenyők és díszcser­jék, az „őserdő“ peremén Olajozó szubtrópusi növények, az óriásfákat behálózó futóindák és folyondárok — melyek, mint harangkötél csünge­­nek alá a magasból —, a kamaszkor romantikus dzsungelfilmjeinek táj­hangulatát idézik. Az ember szinte várja, hogy a lombok sűrűjéből valahonnan fel­bukkanjon a mesebeli Tarzán, az őserdők fia, de helyette csak fürge mókusok himbálóznak az ágakon, amott a bokrok közt pedig szürke köpenyes kertészek, fiatal kutatók, dendrológusok, itt-ott kirándulók és iskolásgyerekek tűnnek fel a sétá­nyon. A szemfüles gyermekcsapat nya­kigláb vezére egyszer csak felfedezi a festőket. — Gyerünk a piktorokhoz! — hangzik a vezényszó, s a következő pillanatban olyan csivitelés támad mögöttünk, hogy cseng belé az egész park. Nemsokára felnőttek is csatlakoznak a kíváncsiskodókhoz. Permetező emberek, kertészek, ki­rándulók, s meg-megáll egy-egy mérnök is. Úgy látszik, Gy. Szabó mestert nem zavarja a közönség, úgy raj­zol, mintha ott se lennének. Állhat­nak mellette, ezeregyig, akár meg is szólíthatják — nem hátráltatja a munkában. Ilyen volt örökké. Em­lékszem, a harmincas években, mi­kor a nyomorgók világát rajzolta, sokszor magával vitt a Fellegvári oldal sziklaodúi, meg a Kétvízköz roggyant viskói közé — ott se za­vartatta magát a nézőktől. Mikor a kíváncsiskodók kérésére elmagyarázza a mesterség fogásait, s elmondja, hogy otthon majd fa­metszetet készít a rajzokból, valaki megkérdi: — Tessék mondani, mi az a fa­metszet? Ki tudja hányszor — talán ezer­szer is — kellett már felelnie erre a kérdésre. Ezt kérdezték egykor a Liber miserorum meg a Barangoló könyv modelljei is, s erről érdek­lődtek néhány évvel ezelőtt a Sang­haj­i kikötőmunkások is. És Gy. Szabó mester most ezeregyedszer­re türelmesen beszél a vésőkről, meg a körtefa dúcról, amelybe belevési a valóság fordítottját, visszképét. A bámészkodók egy része időköz­ben átszállingózik hozzám is. Sut­tognak, mutogatnak, kérdezősköd­nek, majd, mint az ilyenkor lenni szokott, megtárgyalják egymás teen­dőit, munkahelyük problémáit, je­len esetben a piski park életét. Már az első mondatok sok, számomra új érdekességet tartalmaznak, de...: Most nem jegyzek! Ezt a nyarat kizárólag festésre fordítom — gon­dolom magamban, s úgy teszek, mint aki se nem hall, se nem lát. Újabb érdekességek kísértenek: a beszélgetésből kiveszem, hogy a fa­iskolában a Kaukázusból eredő fe­nyőket hazai fajtákkal keresztezik, a Himalája faféleségeit a Retyezát­beliekkel. A szüntelen kísérletezés és a különböző országok botanikus kertjeivel folytatott állandó mag­csere eredményeként a néphatalom eddigi éveiben csaknem a kétszere­sére gyarapodott az arborétum te­rületén akklimatizált fa- és cserje­fajták száma, köztük melegégövi növények eukaliptuszok, pálmák, ciprusok, bambuszok és magnólia­­fajták, melyek annyira jól érzik magukat új hazájukban, hogy gyak­ran kétszer is virágba borulnak egy évben. Most újabb témakörbe vágnak a nézőim. A közelben zsákokkal rakott motoros szállító halad el, hallom a megjegyzést: „Megkezdődött a beta­karítás.“ — Ugyan miféle betakarí­tásról lehet itt szó? — ágaskodik bennem a kíváncsiság, s egy perc múlva már újra félreteszem a pa­lettát, s beírom a füzetbe: „Mag­betakarítás a piski arborétumban“. Az egyik bámészkodó egyszer csak rámutat a festővászonra és azt mondja: — Úgy tudja meg, hogy azok a vén fűzfák, amiket lefestett, az or­szág legöregebb fűzfái. A falu, ahonnan származom, tele van görcsös, vén fűzfákkal, egykor azt képzeltem, ezek a világ legöre­gebb fűzfái, s lám, hol derül ki az igazság... Jönnek-mennek a bámészkodók, a piski parkot sok ezer dolgozó és ki­ránduló kisdiák látogatja. Felkere­sik vasutasok, márványcsiszolók, kohászok, nemritkán külföldi turis­ták is. Legutóbb szovjet, német, bolgár, belga, japán és kubai szak­emberek látogattak el Piskire. M. P. Korjev akadémikus, a szovjet főváros kiváló tájépítésze egyebek között ezt írta a vendégkönyvbe: „A piski park gazdag dendrológiai nö­vényállománya mind tartalmilag, mind az egyes fafajták magas ko­rát illetőleg felbecsülhetetlen kincse, kiemelkedő emlékműve a parkmű­vészetnek ...“ Szent isten, micsoda szórakozott­ság .. . Most veszem észre, hogy — otthagyva csapot-papot ”- bent ülök az irodában, s lapozgatom a vendég­könyvet. Szemben velem Stelian Radu, az arborétum igazgató főmér­nöke, aki most éppen a parkról készülő monografikus tanulmány kéziratait rendezgeti. — A monográfia megírásával az volt a célunk — mondja a szerző —, hogy mind a szakembereknek, mind pedig a természettudományos ol­vasmányokat kedvelő olvasóknak népszerű tájékoztatót adjunk a ke­zébe, amely magában foglalja a kétszázötven éves park keletkezé­sének és fejlődésének történetét, és ugyanakkor tudományos szempont­ból is feltárja és értékelje az itt végzett dendrológiai kutatások és kísérletek eredményeit. — Kísérleteink célja többirányú, — magyarázza a mérnök. — Először is oltással, keresztezéssel, magcseré­vel, különböző kontinensekről szár­mazó újabb exotikus fa- és cserje­­fajták akklimatizálásával tovább szeretnék gyarapítani parkunk nö­vényállományát; minél több, jobb és iparilag hasznosabb fafajtákkal segíteni erdőségeink minőségi felja­vítását és ugyanakkor egyre több és szebb díszfát és cserjét nevelni városaink, tereink, parkjaink szépí­tésére. — Ha nem tudná — mondja Ste­lian mérnök —, ebben az évben Kolozsvárra is küldtünk néhány ezer facsemetét és díszcserjét. A többi szállítmányt pedig Bukarest, Vajdahunyad és a zsílvölgyi bá­nyászvárosok vették át. Az idén összesen harmincnégyezer díszfa­csemetét szállítottunk a különböző városoknak. Stelian igazgatótól — eredetileg — csak egyet-mást kérdezgettem az arborétumról, és lám, most már néhány országos adatot is szeret­nék megtudni. Int, hogy egyetért velem, s egy perc múlva már nem győzök jegyezni. Megtudom, hogy a mérsékelt égöv alatt hazánknak van a leggazdagabb növényvilága. Szám szerint közel négyezer nö­vényfaj él országunk területén (Európa növényvilágának mintegy negyven százaléka), melyekből mint­egy kétszáz faj egyedül csak Ro­mániában található. A MÉRNÖK ELMONDJA, hogy hazánk ezernyi színben pompázó, különleges szépségű helyei a Román Népköztársaság Akadémiájának gon­dozása alatt állanak. Évekkel ez­előtt bizottság alakult, amely sorra átvizsgálja erdőségeink, parkjaink növényvilágát, s védett területté nyilvánítja azokat a helyeket, ahol ritka vagy egyedülálló növényfaj­ták vagy állatok élnek. A piski arborétummal együtt hazánk terü­letén több mint százötven ilyen, kutatómunkára kijelölt rezervációs terület van, közel negyvenezer hek­tárnyi kiterjedéssel. A mintegy öthektáros faiskolá­ban Jakab Lajos bácsi, a főkertész mutatja be a csemetekert változatos plantációját. A sárguló levelű kis­erdőben úgyszólván csak a tűleve­lűek őrizték meg egyéniségüket, a többi százezernyi kis hajtás megsá­padva és dideregve vesződik az őszi széllel. Fáznak az óriáslevelű magnóliahajtások, remegnek a pa­rafacsemeték, s látom, a tél elő­szelétől megborzong még a pla­tán is. Brrr... — hajtja fel gallérját az öreg Jakab is, s a csemetekert pe­remén beinvitál az egyik meleg­házba, hogy megmutassa a virág­­cserepekbe plántált fenyőhajtáso­kat. A földön fenyőcsutka-halmaz, meg mindenféle más tarkabarka magfélék — nagy kincs. A betakarí­tott mag java részét elraktározzák vagy más rokonintézményekhez kül­dik, a többit külföldre szállítják cserébe. Múlt évben több mint száz külföldi parknak és botanikus kertnek, közel kétezer csomag ma­got szállítottak. A kísérleti állomás részére viszont mintegy negyven­­három országból érkezett szállít­mány. Az üvegházakban asszonyok té­­rülnek-fordulnak, egyik magot hoz, a másik a kaktuszokat hordja be, s átadja az öreg kertésznek. Ja­kab bácsi eközben előveszi a bics­kájét, kifarag egy lapos táblácskát, s ráírja: „11. X/962 — Mahonia alev“. Aztán új lécet farag, újabb latin feliratú táblácskák kerülnek az el­raktározott magcsomókra. Jakab bácsi ott született a park­ban, a repkénnyel befuttatott egyik kis kertészlakban. Apja, aki ugyan­csak kertész volt, odaveszett az első világháborúban, s a kis árva, özvegy édesanyja mellett, már tíz­éves korában kitanulta a kertésze­tet. Most hatvanéves, és nyugdíjba készül. Az arborétum vezetői állító­lag nem akarnak megválni tőle. Azt szeretnék, ha tovább dolgozna, to­vább irányítaná a kertészek mun­káját, tovább tanítaná a fiatalokat. De hova lett Gy. Szabó mester? Kiállok a dombtetőre, s onnan kiál­tok utána, de mindhiába. A kerté­szek látták, amikor elindult a Ke­nyérhegy felé, hogy lerajzolja. Csak este találkoztunk. Szállásadóink kí­váncsian vettek körül bennünket. Gy. Szabó tucatnyi krétarajzot ra­kott az asztalra, én pedig, mint aki valami nagy mulasztást követett el, csak hallgattam. Éreztem, oda a borsülot Másnap azonban egy mu­tatós Maros-parti tájképpel vissza­hódítottam a renommémat. BALÁZS PÉTER (~szejtjik, az aTtio­ctim­ban GY. SZABÓ BÉLA rajza

Next