Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-20 / 12. szám
UTUNK 3 D SZIVES SÁNDOR Télután háromig felgöngyölített háromszáz kilométert. Még vidámítón sütött a nap. A nagy kerekek előtt, a sima aszfalton látszott a fény, mint tűnődő arcon a mosoly. Itt gyérebb volt a forgalom. A szembe szaladó, homokkal, betonelemekkel rakott hattonnások is ócska talyigának tűntek. Távolról tiszteletadón az díszeire húzódtak. Bejáratás hetvennel! Ez a beszéd! Szipka nem volt fáradt. Amióta beült ebbe az új húsztonnás Dieselbe, úgy tűnt, így, remorka nélkül is valóságos erőmű vonult alatta. A tizenhat hengeres nyersolajmotor fáradhatatlanul dübögött, hozzá a hajtómű bariton hangon tercelt. Amikor az állomásról bevontatták volt az új kocsit a szállítási vállalathoz, összefutottak a szerelők és jó néhány sofőr. Ilyen még nem volt ott. Az ósdibb technikához és másmilyen méretekhez szabott garázsból három kocsit szorított ki a behemót teherautó. Megindult a találgatás, ki kapja az új masinát. „Neked létra kell, hogy belemászhass“ — mondta valaki a kurta Felecannak, bár kétségkívül ő volt a legesélyesebb. Első szériájú SR-jével lecammogott vagy háromszor százezret. Egykor piros, háromszögletű kitüntető zászlócskája is megfakult már. A pillanatnyi szerencse, úgy tűnt, inkább Vajnának kedvez. Viharvert Skodáját éppen generálozták, ő meg kocsi nélkül csellengett. Aznap este, talán örömében, megevett egy tál töltött káposztát, megivott rá két pohár bort. Éjszaka a mentőkocsi vérző fekéllyel vitte a klinikára. Másnap reggel az igazgató hívatta Szipkát. — Átveszed az új Dieselt — mondta —, de értsük meg egymást: nem a tiéd. Csak bejáratni... Lehúzod az ötezret, aztán meglátjuk... Próbajáratra mégsem adhatjuk akárkinek a kezére. Szipka nyeregben érezte magát. Akárha a saját kocsija lenne, úgy be lesz az járatva. A garázsmester némi irigységgel, több elismeréssel mondta: „Neked minden sikerül, te hóhér!" Bizonyos volt benne, Szipkától senki el nem szedi a Dieselt. Kitűnő sofőr volt Szipka, kétségtelen, valósággal bolondja a gépének. Olyasmi nemigen eshetett meg vele, hogy elakadjon valahol. Igaz, megért ő már mindenféle zűrös defektet, ám nem akadhatott olyan hiba, amihez hamarost oda ne süssön. Meg aztán SzamártólKonstancáig otthon van ő minden országúton. Minduntalan ismerősökre bukkan. Megvan az a képessége is, hogy úgy szóljon egy idegenhez, mintha régi pajtásához fordulna. Ki sem lépett volt Szipka az igazgató szobájából, magában számot vetett, mennyivel kereshet többet az új kocsin. Szipka szerette a pénzt. (Ugyan, ki veti azt meg.) Nem akart ő „minden áron" pénzt szerezni, és semmiképp törvénytelenül. Hogy egy sofőr dolgaiban hol kezdődik a törvényszegés, az bizony gyakran megítélés kérdése. Szipka ha dolgozott, nemcsak úgy tessék-lássék tette, másrészt nem mulasztott el egyetlen alkalmat, ha valamicskét emelhetett saját életszínvonalán. Nem kuporgató, magának élő természet, és hogy mindmáig nem alapított családot, talán azon múlott, hogy örökké nagy kocsin dolgozott, és akár egy tengerészt, a hosszú utak vonzották igazából. Tülkölve megelőz egy zöldponyvás terepjárót, lassít, majd ráhajt a hídra. A vasalkotmány úgy remeg, mintha mozdony vágtatna rajta. Jó darabon a folyóparttal futott az út. A vízen túl, a terebélyes dombon, nagy, sötét felhő terpeszkedett. Még nem takarta el a napot, de már benne dubbasztott az eső. Megvillant Szipka tekintete: két izmos, napsütött szőke lány pedáloz az út szélén, rájuk tülköl, balra kapják a fejüket, de nem sikerül elkapnia bár egyiknek a tekintetét. Észbe kap: megfeledkezett az utasáról. Ott ül a lány a fülkében, Szipka újra érdeklődve figyeli. Néhány szeplőtől pettyezett arca üde. Kendője a vállára hullott, a nagy piros függő mindegyre odakoccan fehér, aranypihés nyakához. A bekötő útnál vette fel. Még mielőtt a lány bátortalan intésre emelte a kezét, Szipka beletaposott a fékbe. Nem szeretett magában utazni. A piacoló, sokszoknyás, garasoskodó vénasszonyokkal nem szívesen bajlódott. A lány most kedves-komoran meredt az útra. Szipka bizonyos volt benne, látta már valahol. Igazán nem volt szándékában megtréfálni, de hát megfeledkezett arról a csomagról. Felvette a lányt, de alig haladtak néhány kilométert, sikítva felugrott. Szipka ijedten a szélre húzva fékezett. — Víz... Ömlik a víz! — rémüldözött a lány. Hogy megnyugtassa, nevetve mutatta meg a két jókora halat; tiszta víz, megszárad — csitítgatta szabadkozón. Szárazra törülte a műanyag bevonatú ülést, és mikor túl a nagy ijedtségen, a lány leült, nem állhatta meg, odanyúlt a szoknya bő ráncai közé, lássa, tényleg vizes-e... Szúrós tekintetet vetett rá, arrébb húzódott, de nem orrolt meg a tréfáért. Errőlarról elbeszélgettek. Délben egy óra tájt hajtott el Szipka a tóvidék közelében. Gondolt egyet, kis kitérőt tett. Ha már erre jár, miért térjen haza üres kézzel. Horoggal ugyan itt tilos pecézni, de hol nem akad Szipkának ismerőse, jó embere ... Ki is ugrott a két kövér halacska a tóból, újságpapírba csomagolta, aztán ott felejtette az ülésen. „Csak sejteném, hol láttam már ezt a lányt“ — töprengett magában Mozdult az ajka, hogy megkérdi, mikor a benzinkút előtt megpillantotta a fekete kalapos, napszemüveges férfit, kezében orvosi táska, azzal integetett. _ Bevisz-e a városba? — kérdezte a napszemüveges. -- Be én, ha van tizenöt feje aprópénzben — mondta Szipka kedélyesen. , — Nem tizenöt, csak tíz — torpan meg az alkalmi utas, úgy, hogy egyik lába már a lépcsőn. — Szálljon fel, csapja jól be az ajtót — biztatta Szipka. , . .. A sebességmutató már a hetvenesre kúszott, mikor Szipka minden indulat nélkül szóvá tette: _ — Csak azért mondtam, hogy tizenöt, mert az autóbusz odáig éppen annyi. . .._ — Igen, de maga nem autóbusz — akadékoskodott az orvos —, ’másodnaponként jövök-megyek, ennyi a taxa. Cszipka nem erősködött, mostanában nem járt ezen az útvonalon. Valóban nem ismerte a taxát. Dehogyis bánja ő azt az ötlejt, csak nem szereti, ha utólagosan rászedik. Megfordult a fejében az is, ha nem veszi fel ezt a szemüvegest, talán szót érthetett volna a lánnyal. Azt mondja, megy a kísérleti telepre. Megbeszélhették volna, másnap mikor jön vissza Akkor Jfveh°f n - Ha úgy adódna, a lánykának örömmel elengedne a vitel díja Hogy hárman ültek a fülkében, a lány késebb,^átrult. Szipkának úgy tűnt, átsüt testenek meg csak a motorház fűtött, a vére forrósodott, volt ez mindig, nem lehetett olyan fáradt, hogy ne teljek örömé egy szép nőben, egy kecses, ígéretes mozdulatban. A puszta kalandhajszoláson túl volt ő már, nőügyei tekintetében inkább a híre volt rossz, a lelke romlatlan. — Honnan ismerem én magát? — fordult a lányhoz, közben villámgyorsan megelőzött egy szürke egytoronást. A lány szeme sarkából pillantott rá, de nem szólt. Ilyen tekintetben — mint általában a nőknek — jobb volt az emlékezőképessége. Ahogy megpillantotta Szipkát, ráismert. Tüstént felködlött a kép: látta a magtárat és magát a mázsamérleg előtt. Van három esztendeje is annak — és ez a sofőr (borostás volt akkor is) hihetetlenül szemtelen dolgokat sugdosott a fülébe. A harmadik mondatnál megfogta a kezét, és ő mintha bénult lett volna, nem húzta el. Talán látásból ismerte, de addig nem beszéltek. Talány volt, honnan tudta a nevét. „Anikó kedves, elfogyott a fűtőanyagom, szerezzen nekem huszonöt liter benzint.“ Ketten fogták a benzines kannát. Kerülőúton vezette az állatorvos házához, annak volt kocsija. Kilométernyit jártak a folyóparton, Anikó ma is emlékszik minden szavára, mozdulatára, hogy a víztükrön visszavert fényben milyen volt a szeme színe. Azóta egyszer sem találkoztak. De álmaiban sűrűn látta, beszélt vele. És Anikónak olyan ostoba, érzelmes a természete, ha benzines kanna kerül a szeme elé, azóta is rágondolt. Az állatorvos kiszivattyúzta a tartályból a benzint. Szipka utalványt adott érte. Elve volt, hogy szolgálatban nem iszik, de bízott annyira magában, hogy egy korsó sörig bármikor hagyta magát megvendégelni. Az állatorvosnak el lehetett hinni, hogy jó bora van. Megivott hát egy pohárral. A lány, életében először, teli pohárral hajtott fel. Most is emlékszik a bor zöldbe játszó, áttetsző színére, szinte érzi a zamatét. Kora délután volt, az állatorvos az ialfogyasztás tekintetében nem élt megszorítással, örült, hogy van kivel koccintani, elbeszélgetni. A bor kitűnő volt. Szipkának nem volt sietős az útja, kezében a lány forró keze, megivott még egy pohárral. Autókról, utakról, borról beszélgetett az orvossal. Anikó hallgatott, de minden hang, mozdulat az agyába égett. Jóval később, könnyűszerrel, fél kézzel vitte Szipka a telt huszonöt literes kannát. Ahhoz képest, hogy kiürült két kancsó bor, elég jól tartotta magát. Másik kezével erősen szorította Anikó vállát. A folyóparton mentek, rázendített egy nótára. Anikó nem ismerte a dalt, azóta se hallotta senkitől. A magtár körül egy lélek sem volt már. Anikó kinyitotta a kis iroda ajtaját, a deszkafalak, füstös gerendák ontották a meleget. Kinyitotta az ablakot, poros orgonabokor vetett árnyékot. Karnyújtásnyira a kukoricás sűrű zöld sövénye szegte meg a tekintet útját. Látta a férfi szemében lobbanó tüzet, a vágyat, és engedelmesen bereteszelte az ajtót. Soha meg nem élt, fülledt, zsibongó bódulat szállta meg. A csókjára, karjának erős ölelésére nem emlékszik már tisztán... Éjszakába nyúlt az idő, mire Szipka indult vissza. Hosszúra engedte a reflektor fényét. Akkor vallotta be: a huszonöt liter benzin alig fele útra elég, de hát az országúton már segít ő magán. Anikó akár újra elindult volna a benzines kannával bármeddig. Meg sem fordult a fejében az a néhány szócska, hogy megkérdezze: „Mikor látjuk egymást?" Nézte a távolodó autót, nem érzett bánatot, jónak és erősnek tudta magát, hitte, mindennek így kellett történnie. Most szomorúság ült a lelkére. Íme, a sors az útjába vetette ezt a barna szemű embert, és lám, meg sem ismeri. Azt sohasem hiheti róla, hogy csak úgy, „sofőr módra“, semmit se jelentett neki az a nap. Másrészt alig ismeri. Lehet, hogy olyan fajta, ahányfelé jár, úgy váltogatja a szeretőit. A gazdaság, ahol Anikó könyvelő volt, nagy, neves, kissé félreeső. A jövő-menő sofőrök, új arcok változatosságot jelentettek. Túlságosan büszke , így vélekedtek Anikóról, holott tartózkodása inkább félénkségből fakadt. De akkor ez a férfi mindent feloldott benne. Ám a sofőrök, úgy látszik, jönnek-mennek, a szerelem meg nem érti az útjelző táblák ábráit. Anikónak gyakran volt dolga a városban, máskor a bankba igyekezett. Mindig akadt ismerős gépkocsivezető, aki felvette, és többnyire nem fogadtak el pénzt. De most eltökélte, ennek itt mindenképp megfizeti a viteldíjat. — Itt megállunk, leszállok — mondta a lány, és egy aprót sóhajtott. Eltökélte, nem említi meg, hogy másnap visszautazik, meg sem kérdi, nem jár-e erre. Szipka fékezett már elhatározta, nem fogad el pénzt a lánytól. Kiszállt, megkerülte a kocsit. Az orvos kilépett, kiengedte a lányt. Éppen a kocsi mögött találkoztak. A lány pénzt nyomott a kezébe, és Szipka egy önkéntelen, megszokott mozdulattal, számolatlanul zsebre vágta. Anikó mégis megemlítette másnapi útját. Megegyeztek, tíz óra tájban Szipka felveszi. Eleredt az eső, ritka nagy cseppek hullottak. Megfogta a lány vállát és magához vonta. Anikó nem húzódott el, merően a szemébe nézett. _ Kár volt kiszállni, most megázik — mondta Szipka. — Ne féltsen maga engem, inkább arra legyen gondja, el ne fogyjon a benzin... — Kiszabadította magát és sietve távozott. Telragyogó szemmel nézte könnyed, ringó mozdula*■ tait. Majd mély sóhajjal megfordult, visszaült a volánhoz. A sebességmutató csakhamar a hetvenesre kúszott, kilengése parányi. Zivatar szakadt a tájra. Bőven hullott a mezőre, verte az országutat. A folyó felől szél kerekedett. Egyszerre Szipkának minden eszébe jutott. Felvillant a magtár, az állatorvos bora, az a forró délután a kis irodában. Vegyes érzések rohanták meg, kissé lelohadt a kedve. Érthetetlen, hogy nem ismerte fel. A pénz, amit a zsebébe gyűrt, most valósággal égette. „Meglehetősen kapatos voltam, micsoda bor volt az, meg aztán eltelt egypár év“ — mentegette magát, és lelkében egy legyintéssel próbálta elintézni az ügyet. De gondolatai csak a lány körül forogtak. Hiszen gondolt rá azóta is, nemegyszer. Mint egy tavaszi vasárnapi szép kirándulás, úgy élt emlékeiben az a nap. Az orvosra pillantott. Az mozdulatlanul ült, most sem vette le a napszemüvegét. Ezzel ugyan nincs mit kezdeni — gondolta, és felszedett az országatról egy gyereket, megázva, akár egy nyúl. Tizenhárom éves kamasz lehetett, forgott a szeme, tetszett neki az új jármű. — Aztán hova igyekszel? — Ide a községbe, a diszpenzárba orvosi igazolványért. — Csak nem házasodsz? — Dehogy — húzódik vigyorra a gyerek szája —, szakiskolába megyek. — Minek készülsz? — Hát — mondja a gyerek suta, bátortalan mosolylyal, és keze félénken a volán felé bök. — Ha lehetne, sofőrnek... — Ejha! — néz egy nagyot Szipka. Nem szólott többet, de önkéntelenül is élénkebb mozdulatai beszédesekké váltak: „Közkatona, az lehetsz, fiam! Tábornok az, aki itt mozdítja a kormánykereket. Ilyen kocsi öt darab van az egész országban, az egyik a Szipkáé...“ A gyermek a falu közepén kiszállt, zsebéből pénzt kotort elő. — Csak hagyjad — hárította el Szipka. Felcsillan a kamasz tekintete: — Nem baj, megadom én, sofőr leszek, találkozunk az úton, elhajtunk az első vendéglőig, ehelik-ihatik a kontómra, amit csak akar — mondja őszintén. — Melléfogtál — ripakodik rá Szipka. — Sofőrt akarsz te itatni, húzd el a csíkot... ömlött az eső. Alacsonyan gomolyogtak a felhők. Csattogott az ég, villámok cikáztak. Bekapcsolta, rövidre fogta a reflektort. Hajtott ki a faluból, mikor a fák közül idős parasztember ugrott az országútra. Izgatottan hadonászott. Szipka gyorsított, egy mozdulattal kikerülte. „Álljak meg, hogy két lejért vigyem el az első tanyáig. Nem tud otthon ülni ilyen időben?“ — dühöngött. Az orvos nem szólt, szeme se rebbent. Félóra múltán behajtott a városba. Az orvos a kórház előtt szállt ki. Négyzétbe hajtogatott piros bankót nyomott a markába és megbökte a kalapját. A vállalatnál a portás azzal fogadta Szipkát, hogy várja az igazgató. — Nocsak, mit akar éjszaka? „Aha, megkapom a kocsit.“ — Meggyorsította lépteit. Az igazgató, szikár, teljesen ősz férfi, egy iratot böngészett. Felnézett a belépő Szipkára. — Foglalj helyet — mondta. — Megvan az ötezer? — Megvan a rodázs, felőlem be lehet vetni a kocsit. — Éppen jó, holnap el kell szállítani egy úthengerlőt. Mit gondolsz, fog-e menni? (Folytatása a 9. oldalon) PLUGOR SÁNDOR rajza