Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-06-05 / 23. szám
ADATOK A KULTÚRFORRADALOMRÓL MAROS-MAGYAR AUTONÓM TARTOMÁNY 1938 1963 Általános iskolák 738 823 Tanulók 60 254 138 385 Technikai és szakiskolák 10 31 Ipari tanulók 1 564 10 115 Főiskolai fakultások— 7 Egyetemi hallgatók— 2 136 Állami színház— 1 Nézők— 197 027 Állami népi együttes— 1 Kultúrotthonok 93 532 Bajoni kultúrházak— 10 Állandó kultúrcsoportok— 1 526 Alkotási körök— 101 Könyvtárak 29 398 Szépséges tájak (Folytatás az 5. oldalról) Érthető, hogy a világ négy tája felől hozzánk, a mi havasainkba igyekeznek a leghíresebb vadászok, ahol Európa legszebb szarvasbikái kerülhetnek puskacsövük elé! Nem egy világrekordnak számító szarvasagancs került és kerül ki tartományunk vadászterületeiről. A szarvascserkelés őszi gyönyörűsége mellett havasaink az egész év folyamán szebbnél szebb más vadászati lehetőségekkel is kecsegtetnek. Vastag bundájú medvék, villogó agyarú vadkanok, kecses őzek, dürge fajdkakasok tanyáznak itt. Medvehajtás, vaddisznóhajtás, őzek csalisíppal való behívása, dürgő fajdkakasok megközelítése, cserkelések! Mennyi lehetőség! Mennyi kecsegtető vadászgyönyörűség! ... S a Maros-Magyar Autonóm Tartomány tájai valósággal kínálják turisták, sportolók, üdülni vágyók számára a jobbnál jobb lehetőségeket. Az előhavas szelídebb lankáitól, a Kelemen-gerinc szédítő magaslatáig, füves, virágos, illatos havasi tisztásokkal telehintett tölgyerdők, bükkösök, fenyvesek és jótegymászási lehetőségeket nyújtó sziklás tájak várják a kirándulókat, turistákat. És ki ne ismerné az árnyas hegyek közé ékelt, immár nagyvilági fürdőhellyé növekedett Szonátát, gyógyító hatású, meleg-sós vizét, a Medve-tavat! Vagy azokat a borvízforrásokból táplálkozó kisebb gyógyfürdőhelyeket, melyekkel tele vannak tűzdelve erdős vidékeink? Borszék keresett, egyre fejlődő, kiváló gyógyhatású■ üdülőhely. A Gyilkos-tó nemcsak a nyaralni vágyó dolgozók egyik kedvenc találkozóhelye, de télen nagyszerű lehetőségeket nyújt a legszebb téli sport, a síelés gyakorlására. De ki tudná egyetlen írás keretében felsorolni mindazokat a kiránduló, üdülő-nyaraló, télisportlehetőségeket biztosító helyeket, melyekre méltán büszkék lehetünk! Büszkék lehetünk és büszkék is vagyunk, mert mindezek rohamos fejlődésüket, könnyen megközelíthető voltukat hazánk áldozatkészségének, szocialista rendszerünk kibontakozásának, a dolgozó tömegek iránti gondoskodó szeretetnek köszönhetik! Turisták, horgászokvadászok, sportolók, üdülők! Amikor szépséges hegyvidékeinken jártok, pihenő szórakozásaitok közepette is szenteljetek időt azoknak a hatalmas üzemeknek a szemlélésére, amelyek életszínvonalunk állandó emelkedését szolgálva szebbé, pompásabbá teszik a tájat, melynek szépségével betelni sohasem lehet! Pillantsatok a gyárak égbe nyúló kéményeire, hatalmas fűrészüzemeinkre! Hasonlítsátok össze a hajdani, kezdetleges termelési módszerekről, famunkás nyomorról szóló feljegyzéseket a korszerű, biztonságos gépekkel dolgozó mai famunkások kiváló munkakörülményeivel, életszínvonalával! Jól nézzetek körül a havasi munkahelyeken, s akkor, én jól tudom, így köszöntitek a tájat, a tájban az embert: — Szép az élet! És dicséret illeti a dolgozó embert, aki újjáteremti szépséges hazai tájainkat! KEMÉNY JÁNOS Egy tanév fénypontjai A hangversenyteremben előr adott Händel-oratórium a XVIII. századi Anglia zenei életében forradalmi tett, forradalmi műfaj; az első szabad művész, az anyagi összeomlás kockázataival mindegyre szembenéző, operavállalkozó Georg Friedrich Händel műfaja. Itt — az akkori Angliában annyira virágzó kamarazenéléssel szemben — a tömegek jutnak szóhoz, félelmetes erővel, a szigetország legnagyobb zeneszerzőjének szellemében, de ugyanakkor a legmélyebb emberség törvényei szerint. A két évvel ezelőtt előadott Aris és Galathea után, a kolozsvári Gh. Dima zeneművészeti főiskola most nemcsak a kiválasztott mű rangjával, hanem azzal is jelezte a megtett utat — s ezen belül a minőségi ugrást —, hogy a főszerepeket nem az operaháztól kölcsönkért magánénekesekkel, hanem saját diákjaival tudta előadni. Sámson, a vak Sámson története olyan keret, melyet Händel — az 56 éves Händel — izzó szenvedéllyel, megható lírával, megrázó drámaisággal tudott kitölteni. A Messiás fémjelző évében, 1741-ben készült. A minden tekintetben eltérő Messiás időrendi szomszédsága az izraeliták Béke kezdetű, szélesen ívelő kórusában könnyen felismerhető. A kereken 10 rész tudatos kihagyásával előadott hatalmas oratórium szóló-énekesei jóval többet tudnak, semhogy pusztán ígéretnek lehetne nevezni őket. Az igen tehetséges Ionel Pantea, a már egyéni dalestről ismert Simon Edit mellett Kárász Sorin Sámsonja még gyűjti az erőit. Delila gyökeresen negatív szerepében, Kriza Ágnes finomabbra művelt hangjával szemben, Tőzsér Juliánna — néha túlságosan is erőszakos belépései ellenére — remek temperamentumával megfelelőbbnek bizonyult. A mű szelleméhez annyira illő hangszeres csillogást a filharmóniai zenekar biztosította. A teljességgel nélkülözhetetlen csembaló-szólamot pedig Dieter Acker, a fiatal zeneszerző látta el, teljes biztonsággal, kifogástalanul — ami nem csoda, ha tudjuk, hogy a korunk zenéjében is egyre gyakrabban használt hangszerre — egyik kamaraegyüttesre komponált saját művében — maga is írt koncertáló szólamot. A legnagyobb, leghatásosabb teljesítményt kétségkívül a főiskola énekkarának köszönhetjük. Az előadást betanító és vezénylő tanár, Dorin Pop fő célja, legkedvesebb munkája az, ha énekkarral dolgozik. A két — sajnos, nem szembe, hanem egymás mellé állított — kórus (az izraeliták és filiszteusok kara) valóban felcsillantotta Händel legragyogóbb oldalát. Miután azonban minden — bármennyire is nyilvános — főiskolai teljesítménynek bizonyos fokig szeminárium-jellege van, helyénvaló, sőt szükséges megemlíteni azt is, ami a fény mellé helyenként árnyékot vetett. Mint az Acis és Galathea főiskolás előadásán, itt is az egyes tételekben — főként a lírai jellegűekben — a túlzottan lelassított, vontatott tempó fékezte az illető tétel, s így végeredményben az egész előadás ritmusát. A főiskolások felkészültségét egészen kás oldalról világította meg a Cosi fan tutte című Mozart-opera hazai ősbemutatója. Itt már a választás is vitathatóbb, mert maga a mű Mozart legtöbbet vitatott operája. Magát a szövegkönyvet — melyet da Ponte állítólag valóban megtörtént bécsi gáláns történetre alapozott, s megírását maga a császár (II. József) szorgalmazta — legtöbben kifogásolják. Kétségtelen azonban, hogy ha a Cosi fan tutte nélkülözi is a Don Giovanni izzó drámaiságát s a Varázsfuvola humanista melegét, a mű -t- Mozart zenéje — mégis él, foglalkoztatja a világot; hallgatóinak örömteljes estét biztosít. Konzervatóriumi diákelőadás már 1839-ben is volt (Prágában), a kolozsvári Cosi fan tutte viszont országos bemutató. A főiskola zenekarát Petre Sbârcea, az Állami Operaház Mozart-művekben jártas karmestere vezényelte, a főszereplők pedig Rónai Antal, Anatol Chisadji, A. I. Arbore és I. Balea opera-osztályainak diákjai voltak. Két teljes (párhuzamos) szereposztásban léptek fel: az első felvonásban Dediu Aneta, Orlovschi Gheorghinia, Draia Alexandru, Boldor Vasile, Nemeş Angela és Pantea Ionel, a másodikban Tőzsér Júlia, Grămadă Rodica, Serac Alexandru, Serbac Dan, Fînăţeanu Margareta és Kovács Attila. Tőzsér Júlia erőteljes, tiszta hangjával, Pantea Ionel meglepően kiforrott játékával, Nemes Angela pedig (mint Despina) a megbízhatónak tűnő énektechnikán kívül olyan pezsgő, frissen ragyogó és magabiztos színpadi játékkal remekelt, aminél különbet a legrutinosabb színésztől se várhatunk. A rendezői felfogás talán túlságosan is a komikum irányában haladt, a díszletek pedig (Valer Vasilescu) lehettek volna egyszerűbbek is. Egy bizonyos: a főiskola büszke lehet diákjaira, akikre ennyit lehet birni, s a diákok is büszkék lehetnek az iskolára, ahol Bach, Händel, Mozart, Beethoven, Bartók, Prokofjev fényében telnek az évek. KOVÁTS IVÁN A névnap péntekre esett, de szombaton tartották. Alig fértek a szobába, S még csak Lajos hiányzott. Kocogtak a poharak, az asztal roskadozott a sok jótól, Lajosnak a felesége kitett magáért. Mindenki egyszerre beszélt, örültek egymásnak, olyan ritkán találkoznak. Szétszórta őket az élet. Egyedül Lajos maradt a szülői háznál. — Isten éltesse, apuka! Az öreg vizenyős szemét végigjártatta a társaságon, elérzékenyedetten bólogatott. Nem ivott, örülni szeretett volna, de a fáradtság, az izgalom elbágyasztotta. Máskor ilyen tájt már régen ágyban van. S ez a zaj is... Pedig hogy várta!... Számolta az éjszakákat, mint a gyermek. Még egyszer meglátja a kedves arcokat, együtt lesz a család! Aztán szeme megakadt borbély vején. Kedvetlenül ült az asztal mellett, csüggedten, nyúzottan. Nem vett részt az általános jókedvben. Az öreg, ő sem tudta miért, megsajnálta. Paksi Béla érezte, hogy figyelik. Pillantása találkozott az apósáéval. Zavartan kapta fel poharát: — Isten éltesse, apuka — mondta gyorsan. Igyekezett mosolyogni. — Sok neve napját érte! — tette hozzá. Nem jönne ily nehezen a jókívánság, ha a névnapot pénteken tartják. Jól érezte volna magát, talán még énekel is... Csak ne szombaton! Már akkor mondta Piroskának, amikor megjött a levél: szombaton nem lehet, szombat a mi napunk! Nem az a világ van, hogy az ember csak úgy kidobja a pénzt az ablakon Egy kisiparosnak kétszer is meg kell gondolnia. Jövőre ki tudja hogy lesz? Minden krajcárba bele kell kapaszkodni. De Piroskával nem lehetett beszélni, vörösre bőgte a szemét, s két napig nem szólt egy árva szót sem. Legalább veszekedtek volna! De nem. Csak jöttek-mentek egymás mellett, a Piroska arcán vádaskodás. Neki meg az idegei ugráltak a bőre alatt, összevissza karcolta a vendégeit. Két év alatt nem használt annyi timsót, mint azon a két napon... A néptanács titkára fel is szisszent, mikor a habra kiserkent a vér: — Mi van magával, Paksi úr? " Azt sem tudta, hogyan kérjen bocsánatot. A legrosszabb az volt, hogy a fiú is anyja pártjára állt. Egyedül maradt, s hiába érvelt, ők csak fújták a magukét. Felbőszítette az ostobaságuk. Nem lehet ő is könynyelmű! Kell a családban egy, aki előre néz. Mijük lenne, ha ő is olyan, mint Piroska? Semmi a világon. Azt mondták: miért kell azért a pár lejért úgy oda lenni? Pár lej! Külön-külön semmi, de ha összeadnék! Hát ez az. Ezt nem akarják, az istennek sem akarják megérteni. Prédikálhat, bagót sem ér. — Piroska, értsd meg.. . Legalább kétszáz lej... — Ha ezer is! Az én apukám! ... — Rettenetesen makacs ez a Piroska. Ha az ember kimozdul otthonról, még a levegő is pénzbe kerül. S ők hárman jöttek! És csúcsforgalom idején, szombaton! Az asszony szappanhoz, ő meg a fiú szabják. Egy fej, két fej. Menne minden, mint a karikacsapás. Kisimítná a pénzt, s tenné csomóra... Szappanozás helyett vihog. Vihog! Mert a vén trottlira most jött rá a murizás! Vén trottli! Egész életében nem volt neki elég. Egy házat nem tudott összehozni magának, házbérbe lakik. A híres! De névnapozni... Bezzeg az ő apja! Még most is előtte a nagy, piros cégtábla: „Paksi Ernő, úri fodrász“. Csak dobálják ki a pénzt. Urnásnak. Cifra nyomorúság. Az asszony hozzájuk ül. Már azt hitte, megnevelte ... S most tessék: csücsörít, vihorászik, mialatt gurulnak el a fényes garasok ... Na, állj meg, feleség! Állj csak meg! Eddig már bezárta volna az üzletet, a fenyőfatáblák betámasztva, ülhetne és számolhatná a bevételt. Ehelyett kiadás! Az útiköltség hármuknak egy százas! S nem jöhettek üres kézzel. Hat lej egy szál szegfű! Ennek az aszszonynak nincs egy csepp esze sem. Csak hápogott a felháborodástól, alig tudott szóhoz jutni, annyi pénzt virágra kiadni! Hány pofát kell neki ezért megvakarni! Egy ilyen vén csontnak virág. Egy üveg borral olcsóbban megúszták volna. Már öt hatvanért nagyon jó ömlesztett bor van. Nagy üdvrivalgásra riadt fel gondolataiból, megjött Lajos. Órájára pillantott: fél tizenegy. Lajos mentegetőzött: a munka ... Letácsolták. Poharat nyomtak a markába, zajosan koccintottak. Lajos odament az öreghez. Megcsókolta. — Isten éltesse, apuka! — Téged is fiam, téged is. Koccintott a feleségével is: az asszony szeme barna, duzzogós: — Azért megborotválkozhattál volna! Lajos végighúzta tenyerét borostás állán. — Siettem. — Igazán nem illik ... — Most mit csináljak? — tárta szét szabadkozón a karját. Piroska Paksihoz fordult. — Húzd le neki! — súgta. Az ötlet fellelkesítette a társaságot. „A potyára kaphatók!“ — gondolta Paksi, de azért készségesen felállt. Nagy sürgés-forgás: egyik borotvát hozott, másik meleg vizet. — Parancsolj! — mondta Paksi olyan komolyan, hogy kirobbant a nevetés. Törülközőt terített Lajos al— Elf ne vágj! — kiáltott fel Lajos, és ezen még jobban nevettek. — Hogy képzeled! — Na, egy kis bátorságot! — nyomták újból markukba a poharat. Aztán Paksi elfelejtkezett mindenről, kezében biztosan szaladt a borotva. — Púdert, krémet? Lajos nevetett. — Mind a kettőt. — Utána felugrott, zsebében kotorászott. — Mennyivel tartozom? — Két lej — mondta Paksi, és berögzött mozdulattal lökte ki a tenyerét. A család borult össze a nevetéstől. — Jól adja! Isteni! Csak Piroska ült sápadtan, megmerevedve, s nem tudta levenni szemét a kinyújtott tenyérről. — Az egy lej marad, tringeltnek! — harsogta Lajos. Paksi a hideg fémpénz érintésétől feleszmélt, vérvörösen nézte a hahotázó rokonságot. És meglátta a feleségét ... A pénz sütni kezdte a tenyerét. Fullasztó volt a szoba levegője, ki kellett gombolnia az ingét, meglazítani a nyakkendőjét. Menekülni szeretett volna ezek elől a vonagló, könnyesen nevető emberek elől. Elbújni valahova. Aztán lassan megértette, hogy azt hiszik, komédiázik. Komédiázik! És ez menekülés! — Kérem a következőt! — mondta, könnyedén meghajolt. Látta, hogy az öreg, ősz hajú ember is rázkódik a nevetéstől... Lesütötte a szemét, de az izzó, jókedvű hangulatban ez is úgy tűnt, hogy — mint a színész — megköszöni a tapsot a produkció végén... KISS JÁNOS Kérem a a következőt! UTUNK így zenebarát mérgesen panaszolta, hogy lámár ismét operaáriákat hirdetnek a filharmóniák plakátjai. Ha ő zenekritikus volna — dohogott az illető —, bizony nem hagyná ezt szó nélkül. Barátunk mérgelődése csak részben jogos. Igaz hogy az operalátogató sem venné jó néven, ha — például — a Rigoletto két felvonása között egy szép Bruckner-szimfóniával kedveskedne neki a zenekar, elvben helyes is volna megkövetelni, hogy a szimfonikus hangversenyen szimfonikus műveket, az operaházban pedig operazenét halljon az ember — zenei életünk mindennapos gyakorlatának szükségletei azonban mást diktálnak. Bármennyire szorgalmasan járják is operaegyütteseink a vidéket, képtelenek a műfaj népszerűségéből eredő mennyiségi igényeket kielégíteni. Ezért jó, ha azokban a városokban, ahol nincs operaház, a helyi (vagy a rendszeresen vendégszereplő) filharmónia maga is részt vállal az operakultúra terjesztéséből, és időnként néhány operaáriát is műsorára tűz. A filharmónia kimondottan tartozik ezzel az egyetemes zenekultúrának, amely nemcsak a szimfonikus és kamarazenét, hanem a színpadi zene különféle műfajait is magában foglalja. (A kolozsvári közönség ez eset fordítottjára is emlékszik: amíg a városban nem volt filharmónia, ) Operazene - hangversenydobogón két operaház a szimfonikus zene ügyét is a maga ügyének tekintette, s az adott lehetőségek keretei között becsülettel szolgálta is.) Még a saját operaegyüttessel és színvonalas közönséggel büszkélkedő városokban sem kezelhető mereven ez a kérdés. Tucatjával sorolhatnánk fel azokat a komoly zenei értéket képviselő, feltétlenül figyelemreméltó operákat, amelyek különböző okoknál fogva mégsem repertoárdarabjai az operaházaknak. Mindenekelőtt a barokk és a jelenkori zene temérdek remeke tartozik ebbe a kategóriába. A filharmóniák ezeknek az operáknak a hangversenyszerű előadásával rendkívül értékes szolgálatot tesznek a zenének és a közönségnek. Ne felejtsük el: vannak operák, melyeknek értékei — furcsa, de így van — a hangversenydobogón érvényesülnek leginkább, sőt esetleg csak ott. Ez azért van, mert nemegyszer született zseniális zenemű együgyű, mesterkélt vagy végzetesen színpadszerűtlen szövegkönyv ürügyén is. Nemde igazságtalan dolog volna a fogyatékosságok miatt a zseniális zenét is halni hagyni!? Lám, Pergolesi Serva padrónája valóságos diadalutat járt be az ország hangversenytermeiben, pedig színpadon legfeljebb csak egy rendkívül ötletes rendezővirtuóz tudná sikerre vinni. Ami a huszadik század operatermését illeti, egyenesen sürgetni vagy akár kötelezni kéne a filharmóniákat, hogy ők is karolják fel s támogassák ezt az ügyet. Sosztakovics, Hindemith, Orff és mások operáinak hangversenyszerű előadása ideiglenesen pótolhatná a színpadi bemutatót, sőt egyelőre még egy-egy részletért is hálásak lennénk a szimfonikus zenekaroknak s a velük együttműködő karmestereknek és énekművészeknek. Valami igazat, azonban csak mondott az a zenebarát, aki ezt a jegyzetet kiprovokálta. Ha ugyanis egy népszerű énekművész egy zenekultúrájára büszke hangversenyközönség előtt a legnépszerűbb repertoár-operák legfülbemászóbb áriáiban mutatja meg, hogy mit tud, nincs érv, melyet mentségére felhozhatnánk. Bár ez az eset ritkán fordul elő, mégsem hagyhatjuk szó nélkül, mert amíg a gazdag klasszikus és kortárs vokálszimfonikus repertoár nagy részét csak rádióból és lemezről ismeri a közönség, és amíg a széles megalapozottságú, korszerű operakultúra kérdése részben még megoldatlan, addig egyetlen filharmónia sem engedheti meg magának és a hangversenyén fellépő vendégénekesnek, hogy az olcsó siker reményében hivatástudat nélkül, elvszerűtlenül kezelje ezt a kérdést. LÁSZLÓ V. FERENC