Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-02-14 / 7. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek!* UTUNK JtfMlkdUUMHAAUyiJAiAdUM&MMnln*^ XIX. ÉVFOLYAM, 7. (798.) SZÁM —ÁRA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1964. FEBRUÁR 14. A BALTA (Egy olvasókör estéjén) (... Beleveszünk az ítéletidőbe, hallom Lupu, a vad és mégis szelíd kutya csaholását, dobog a szívünk, ahogy feljebb, egyre feljebb törtetünk a hegyek útján, ahogy a vízmosás meredek oldalán leereszkedik a gyerek, s végül megtalálja a balta áldozatát, a holttestet, az apát... Calistrat Bogza valahol otthon röhög, és számolja a juhosgazda pénzét; de közeledik feléje az asszony, az egyenes derekú, éles eszű, boszszúálló asszony — és Calistrat Bogza elveszíti a csatát, már csak a paptól remélheti halálos ágyán a feloldozást...)* Nem Moldvában vagyunk, hanem egy csöndes Szamos-völgyi román faluban; sűrű fehér a tél, nagylapátú szelek dobálják a lisztes havat, mintha csak szárítani akarnák a hidegben; a hó térdig ér s száraz, ide-oda kavargó; a határban úgy hullámzik, mint a homokdűnék a viharban; idebent a faluban keskeny gyalogösvény vezet a kocsiút közepén, de ha nem járnak sűrűn rajta, elvész. A Gârbiceanuék házához vezető ösvény azonban ma este alaposan kitaposódik: fél héttől szállingóznak már a vendégek, asszonyok, gyerekek, s férfiak is néhányan, csizmásán, gumicsizmásán, télbe való öltözékben — kedd este van, olvasókör, Runcuné már itt is van a könyveivel, papírjaival. Runcuné: tanítónő. Szép arcú, szőke, negyvenes aszszony, érdekesen, szlávosan négyszögletes arccal, okoskék szemmel, s kedves, didaktikus hanglejtéssel mindabban, amit mond, s bárkinek mondja. Reám is úgy néz, figyelmesen, a gyermekeknek is kijáró, megtisztelő figyelemmel, hogy másodpercek alatt ismét gyermeknek érzem magam, vigyázok minden szavamra, nehogy valami hibát kövessek el, nehogy valamiben eláruljam tudatlanságom, s ő néz, kissé oldalt hajtott fejjel, kicsiket, komolyakat, bátorítóan bólint, megnyugtató, szinte orvosi fölénnyel. S tíznapos falumunkára küldött tanár kollégámmal együtt ösztönösen alávetjük magunkat az asszonyi és tanítónői tapasztalatnak, s úgy érezzük, hogy nem mi jöttünk ide „kulturalizálni“, műveltséget terjeszteni, hanem mi tanulunk ettől az asszonytól: művelődés-terjesztést, közvetlenséget, munkamódszert... Mert íme, tizennyolcan gyűlünk be a szobába. Hangulatteremtő előbeszélgetést vezet Runcuné — mintha csak a színház előcsarnokában sétálnánk, s akarvaakaratlan előkészülnénk lelkileg az előadásra azzal, hogy színházi élményekről, zenéről, szépségről, emberi konfliktusokról beszélgettünk. . .. Runcu elvtársnő is effélét rendez itt, a spontaneitás látszatával; gyerekek is jelen vannak, az ő tanítványai még azoknál is kisebbek, s ő mindegyikről tudja, mit várhat tőle; mondasz-e egy verset nekünk — kérleli, ismét csak azon a megtisztelő figyelmességű hangon —, és a gyerek odaáll, és boldogan mondja a verset, ahogy illik, meghajol, úgy kezdi, aztán mondja, szavalja csengő hangon, s amikor a vers felhőkről szól, fölfelé mutat a kicsi kezével, amikor a földről van szó, lefelé ... S aszülők alig titkolt büszkeséggel figyelik csemetéiket — remek „művészi műsor“ áll tehát össze a várakozás perceiben, tízperceiben, amíg össze nem gyűl az olvasókör teljes közönsége... S mire mind összegyűlnek, olyan meghitt, közvetlen, jó a hangulat már a versek friss ízének hatására, hogy még a tanár kollégám szakmai felolvasását is szép odafigyeléssel hallgatják, s azután elvitatkoznak arról, hogy mire köthetnének szerződést; ha gyapjúra nem is, de kacsára, libára igen, s persze tejre is kellene, s hogy a szövegben említett községben azért szerződhettek az emberek olyan szépen gyapjúra, mert közel az erdő, s abból telik a takarmányra; s a szőke tanítóasszony is el-elejt egy-egy megjegyzést, de irányító szót, ügyeset, tanítását, méghozzá úgy, hogy észre sem vesszük a tanítás jelleget, csak így, másnap, ha viszszagondolok rá, hogy merrefelé pöccintette félszavával a vita menetét, milyen következtetések felé terelte a tizennyolc ember gondolatmenetét — a magamét is —, akkor jövök rá, hogy milyen okos asszony, s hogy milyen nagy hévízforrás ez az olvasókör, amelyet vezet. Pedig még nem is láttam az ő igazi produkcióját. A tanár kolléga szakmai előadása után, mely szorosan kapcsolódott a hús- meg a tejszerződések kérdéséhez, az asszony következik a maga irodalmi cselekedetével. Könyvet vesz elő, kinyitja a papírszelettel előre megjelezett helyen, melléje gondos női írással telerótt füzetlapokat fektet, kezét összekulcsolja az ölében s kicsit tördeli is, mintha fázna — valahogy a mesemondó készülődő mozdulata ez. (Folytatása a 6. oldalon) FRITZ KAROLA KOLLEKTÍV isist BODOR PÁL EUGENIA LUCA KULTÚRA LÁSZLÓFFY ALADÁR Téli esték Ahol még csak szán csilingel, falu főutcáján, hej, de kicsi a forgalom már hét óra tájáig Városi, bő forgalomhoz, zajhoz szokott ember, hogy a lépte így csikorog — szinte lépni sem mer. Pedig fiatal az idő, itt sem alszik senki. Ez a csend az ezerszeres figyelmet jelenti: ezeréves hátralékból olvassák a könyvet, s minden csendes esti perccel ezer évet jönnek. Mindenütt úgy nézhetek a világító házra: mindenik az emberiség dolgozószobája. Menetrend - változás "Vettóre ígérték a szánt, de még jó háromnegyed háromkor is ott topogunk a néptanács épülete előtt — most már a brigádosra várva, a kollektív irodájából utána küldtek, hogy ha már délelőtt elmulasztotta, legalább most intézkedjék. Három órakor a Mátétól hét kilométerre, dombon megülő Ütésben várnak az iskolában. Három után néhány perccel végre „beszállhatnánk“, csakhogy az elnök — aki szerencsénkre hamarabb visszaérkezett a szomszéd faluból, és a még mindig késő brigádos helyett akcióba lépett — nem akar ilyen rozoga jószágon útnak engedni; így, míg a parádés szánt előkészítik, a lovat befogják, újabb negyedórába telik. Négy órakor már a mesék és az emlékezés időgépjén repíthetjük az ősi (így nevezik falujukat a helybeliek) iskola ötödik és hatodik osztályosait, s a Csalóka Péter csalafintaságánál is furfangosabb föld alatt futó vonat s az állomásra levezető mozgólépcső csodájával ejtjük bámulatba a gyerekeket — akadnak köztük olyanok, akik még Besztercén sem jártak. Ennek ellenére a rajonközpontba utazás, egyáltalán az utazás, az újősi gyerek szemében is egyre kisebb vállalkozásnak, egyre köznapibb jelenségnek számít: a kollektív gazdaság újonnan vásárolt teherautója szükség esetén (ha árut kell hozni-vinni) többször is fordulhat, s a tavaly Beszterce—Máté között üzembe helyezett autóbuszjárat végeredményben a közigazgatásilag Mátéhoz tartozó ősieket is bekapcsolta az országos közlekedési hálózatba (a község összefogásán múlik, hogy a járatot most már ősig meghoszszabbítsák, rendbe kell tenniük az utat). Este ismét a mátéi néptanács irodájában, a mindig jó meleg kályha mellett ülve kitűnő alkalom kínálkozik a friss élmények rendszerezésére. Az olvasás nem csábít, legfeljebb a petróleumlámpa fényénél sakkozó agronómusnak és elnöknek kibicelhetünk, vagy Barta bácsival beszélgethetjük meg a fohozatal részleteit. Barta bácsi régebben reggeltől estig töltötte idejét az irodában — most estétől reggelig a telefon és a tűz felelőse. Ez már olyan ráérős munka. — Milyen érdekes maga — mondanám Barta bácsinak, mint ahogy kosztadó asszonyunk minősítette állandóan tréfálkozó költő-barátunkat, ha a moszkvai földalatti sebességét ismét átélve, ebben a ráérős nyugalomban, sokszor megírt paraszti bölcsességben nem látnék valami sokkal „érdekesebbet“: menetrend kérdését. Menetrend kérdését? Az autóbusz reggel fél hatkor indul Beszterce felé, délután hatkor érkezik viszsza a Mátéba. Hát mi köze ehhez Barta bácsinak? Talán mégis van valami köze. Barta bácsi és a többi mátéi (meg ősi — bennszülött — ősi) csak a tavaly óta alkalmazkodik az autóbusz-menetrendhez — ha Besztercén van dolga. Az elmúlt ötven, sőt ötszáz évben azonban a bartabácsik más menetrendhez szoktak, amely most, az autóbuszjárat megindításával, a villany bevezetésével, főképpen pedig a szocialista gazdálkodás megerősödésével anakronisztikussá válik. Nyáron: a „látástól vakulásig“ munka erkölcse, amelyen legfeljebb viharok, ítéletidők módosíthattak — egy-egy napra, hogy aztán folytatódjék a még időtlenebb hajsza (hiszen a rossz időjárás okozta kiesést be kellett hozni). Télen ugyanaz az időtlenség, az asszonyok reggeltől estig a guzsaly, szövőszék mellett (még szerencse, hogy későn virrad), a férfiak fát fűrészelnek, megetetik az állatokat, egy-egy pohár bor mellett beszélgetnek — amíg tart a szőlő leve. Mindennek megvolt a maga ideje. A falusi élet örök, változhatatlan — a nap állásától, esőtől, hótól, hidegtől-melegtől meghatározott menetrendje szerint. És mégis: hiába kel a nap 1964. január 25-én nagyjából ugyanabban az órában, mint 1864. január 25-én vagy 1914 hasonló időszakában — Mátéban is napirendre került a menetrend-változás, noha még nem mindenki veszi ezt figyelembe. Egyik este hét órakor indulunk el, körbelátogatni az olvasóköröket (az „örök“ faluképben e mellett az új mellett még újabb az, hogy a könyv írója is megjelenjék a mátéi olvasókörben vagy az újősi gyermekek előtt). Az utcán már villanykörték égnek, bent azonban több házban is még a petróleumlámpa homálya uralkodik. (A belső szereléseket csak decemberben kezdték el, de tavaszra ígérik, hogy befejezik.) Lassan szállingóznak az emberek, az asszonyok most is guzsallyal — csak úgy a sötétedés szerint indulnak el. Nincs más mit tenni, hozzájuk alkalmazkodnak a köröket vezető tanárok is. Várni kell. Ez még a régi, téli falu menetrendje. Körorvos ismerőseim arról mesélnek, mennyi vitába került, hogy a helybeliek s a körhöz tartozó más falvakból valók megszokják: van rendelési idő, ehhez tartsák magukat (természetesen nem vonatkozik ez a sürgős esetekre). Ebben is még a régi menetrend szerint gondolkodók időtlen időfogalma fejeződik ki. Tatár Feriéknél már nincs ilyen probléma. Villany hajtja a rádiót is — hajtja mégpedig reggeltől éjjelig is olykor. Mert az átmenet azért nem mentes az ellentmondástól. Nem tudom, foglalkoznak-e a szociológusok kultúra és időfogalom dialektus viszonyával. Kétségtelen ugyanis, hogy az időérzékelés fejlettebb foka meghatározott kulturális szintet feltételez, de ugyanígy igaz, hogy az egyén önfejlesztése megvalósíthatatlan korszerű időfogalom kialakítása nélkül. Csak látszólagos azonban a bűvös kör — a modern technika és tudomány, de mindenekelőtt a szocialista művelődéspolitika számos eszközzel segíti a probléma megoldását. Ilyen a már megszólalt rádió — és általában a villamosítás varázsereje. A lenini jelszó villamosítás és ipari fejlődés feltételezettségére utalt, de ebben nyilván benne rejlett már Iljics lámpáinak tudatba világító fénye is. Egy friss mátéi élmény ezzel kapcsolatban: a besztercei rajoni művelődési ház fáradtságot, fagyot, távolságot nem ismerő színjátszóit várták a faluba, este hat órára. Az autó az úton defektet kapott, s kilenc óra lett, mire alaposan átfázva megérkeztek. No de nem is róluk akarok szólni, hanem a közönségről, amely még hét óra tájt is csak gyéren gyülekezett. Fél nyolc fele viszont — egyelőre csak ideiglenesen — a terembe hirtelen fölszerelt villanykörtéket rákapcsolták a külső vezetékre — a mátéi kultúrotthonban először gyulladt ki a villany. Alig lehetett bírni az emberekkel, tolongtak a bejáratnál, izgatottan tárgyalták, megérkeztek-e a színészek, aztán hogy ott voltak, időt sem hagytak volna nekik, hogy egy kicsit fölmelegedjenek. Éjfélkor ért véget az előadás — de akkor is csak úgy lehetett kiüríteni a termet, hogy leszerelték a körtéket. Mindez úgy válik lehetségessé (a villany ugyanúgy, mint a színjátszók kiutazása — hisz legalább a költségeiket fedezni kell), hogy a kollektív irodájában petróleumlámpa mellett is tervszerű munka folyik — az új menetrend szerint. Zárszámadás után előkészítik a következő év munkáját, az új falu menetrendjét. A fontos most már az, hogy ez a menetrend összhangban legyen az igényekkel, s a menetrendet be is tartsák. A régi mondás — az idő pénz — az új falu menetrendjében így módosul: az idő tudás. Tudással akarunk eljutni az anyagi javak növeléséhez. E cél érdekében hirdetjük: az idő tudás. Hirdetjük városon és falun, hogy a tudás mindenütt együttjárjon a bőséggel. Ürősön is a télidő már ezen munkálkodik — így válik nevéhez e falu valóban méltóvá — az új menetrend szerint. KÁNTOR LAJOS