Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-11-19 / 47. szám

TURISTÁK! Keressétek fel Kolozsvár tarto­mányt, amelynek fürdő- és üdülőtelepein, valamint mene­dékházaiban — szabadság és kirándulások alkalmára — szállást, teljes ellátást és kitűnő pihenési feltételeket biztosít az ONT ,,CARPATT‘ ügynökség ­ I­gazán nem akarom egy- e gyet szaporítani azoknak a sizámát, akik olyasmihez is szí­vesen hozzászólanak, amihez az ég kerek világán semmit sem értenek — sem most, sem a jö­­vőben nem kívánok tehát a modern zene kérdéseiről cik­kezni —, mégis fel szeretném hívni olvasóink figyelmét Geor­ge Balannak a Contempora- 2 mió-ban két hete megjelent, I Controversatul Pierre Boulez című cikkére. Nem is a tartal­ma, hanem a zenei recenzens „hozzáállásának“ példaadó őszintesége és eleganciája mi­att. A negyven éves francia Mes­­siaen-tanítványról, Pierre Bou­­lez-ről eddig is tudtam annyit, amennyit az átlagos olvasó­nak tudnia illik róla, hogy a XX. század második felének­­ egyik legtöbbet vitatott zene-­ szerzője, akit egyesek a zene­irodalom legnagyobbjai között tartanak számon, mások vi­szont (és nem is akárkik a mo­dern zene történetében) azt ál­lítják, hogy muzsikája „egy kocsmába szabadult őrült hal­­lucinációinak“ az eredménye. Legutóbb arról adott hírt a vi­lágsajtó, hogy az 1965-ös edin­­bourghi fesztivál után az angol bírálók többsége viharosan til­takozott Boulez zenéje ellen. Azt lehet ugyanis mondani, hogy ebben a zenében teljese­dik ki leginkább Webern min­den törekvése, sőt Boulez messze tovább megy tragikus sorsú elődjénél a legtisztább spekulatív gondolatiságra épí­tett zene megteremtése terén. Boulez művészete mindenféle zenei tematika vagy tonalitás teljes tagadása, mindenféle ze­nei eszmeiségnek, mondaniva­lónak — ezeknek az általa „iro­dalmiaknak“ bélyegzett „kel­lékeknek“ — a teljes kikapcso­lása; ez a művészet a legvegy­tisztább logikai absztrakció a szeriális zene , történetében. Következetes és profetikusan türelmetlen szembefordulást az egész eddigi zenetörténettel, s olyasvalaminek a kérlelhe­tetlen végiggondolása, végigvi­­tele, ami hosszú évtizedek óta érik, alakul a modern zené­ben. De hát nem erre kívántam bővebben kitérni, hanem Geor­ge Balannak a Boulez-értékelé­­sére. A műveltségéről és újra­­érzékenységéről ismert buka­resti esztéta ugyanis nem haj­landó elindulni azoknak a sznoboknak az útján, akik rög­tön elájulnak a gyönyörűség­től, mihelyst valami érthetetlen újdonsággal találkoznak. Bălan bevallja, hogy neki most fel­ egy sznob-bosszantót kendeznie illene, mert így le­­hetne divatos és kedves sokak­nak, de nem vállalkozik erre a szerepre. Inkább megírja, ho­gyan küzd hosszú évek óta azért, hogy megközelíthesse Boulez művészetét. 1958-ban hallotta először a Gazdátlan kalapács­ot , semmit sem értett belőle. Sokszor újrahallgatta a lemezt, nem talált kiindulási pontot a megértéséhez. Elkese­redésében elővette Boulez el­méleti iratait, mert ez a mű­vész szenvedélyes polemista is, aki rengeteg tanulmányban magyarázza, támadva védi al­kotási elveit, és sorra felkutatta Boulez legjelentősebb műveit. Sok mindent felfedezett ben­nük, előző zenei áramlatoknak olyan hatásait is, amelyek hi­dat verhettek Boulez újdonsá­gai felé. Ennél tovább azon­ban máig se jutott George Bă­lan. Tragikusnak érzi Boulez erőfeszítését, aki minden feles­leges sallangot le akar hán­­tani zenéjéről, s csak a leglé­nyegesebb lényeget kívánja megragadni — eközben azon­ban elveszti az összeköttetést kortársaival, akik nem tudják követni a tiszta gondolati el­vonatkoztatás útján. És egyál­talán: szabad-e a gondolatisá­got ennyire elszakítani a hu­mánum minden más oldalától; lesz-e olyan kor, amely ennyi­re csak a „tiszta ész“ játéká­nak tekinti majd a zeneművé­szetet? — ezek s a hasonló kér­dések riasztják George Bălant — a Pierre Bouiez zenéje ese­tében. Ami pedig az egészben a leg­szebb: Bălan sznob-bosszantó állásfoglalása nem torkollik az ellen-sznobizmus zsákutcájá­ba. Nem „átkozza ki“ Boulez-t, nem állítja, hogy „ez a zene nem zene, mert én még nem értem“. Sőt, kijelenti: megtör­ténhetik, hogy hamarosan nevetségessé válik az ő (a George Bălan) mai állásfog­lalása. És mégis vállalta, hogy elmondja benyomásait, véle­ményét erről a zenéről, ame­lyet nem ért meg. Nagyon tetszik nekem Geor­ge Balán becsületes, okos írá­sa. Hiszen itt sétálnak még kö­rülöttem azok, akik például harminc évvel ezelőtt csak durván gúnyolódni tudtak Bar­tókkal, mellettük pedig ott lát­juk azokat is, akik még ma sem értenek semmit Bartók­ból, éppen csak­­ rajonganak érte. A modernség felé is a sze­rénységen, tudásszomjon és munkakedven át vezet az út. MAROSI PÉTER !­f Modernség és tájékozottság (Folytatás az első oldalról) Sőt: az elhihető, a jelentéses valószerűtlenség joga is — te­hetnénk hozzá. De: minden felelősség is a szerzőé: a világ­kép ódonságáért nem a szegény borbélylegényt kell lenézni, hiszen „ő csak áldozat“, a hős és író áldozata, hanem az al­kotót, aki belőle, a hősből nem azt mutatja meg, ami eviden­sen korszerűre valló vagy afelé mutat. A hős csak i­ri­gy az írói világkép felmutatására. Oblomov meghaladott világképű típus, világérzése is ócska, de a Goncsarové, mint íróé, nem, hiszen olyan objektíven szeleteli fel az „oblomovizmust“, hogy abból (a módszeréből) egy fölényes, a hősét messze meghaladó világképű írót ismerünk meg. Az írónak mindig különbnek kell lennie hőseinél, meg a legragyogóbbaknál is. (Nyilván: világképben, életérzésben, szellemben.) Az író valahol min­dig emberibb még legemberibb alakjainál is, már csak azért is, mert van annyira nemeslelkű, hogy őket életre segíti, ki­találja. Az anya mindig nemesebb gyermekénél, s a gyermek csak majd saját gyermekéhez való viszonyában viszonozhatja saját anyja egykori önmegtagadását. A vita súlypontja, úgy érzem, a hősök világképének mo­dernségére tevődött, ezért én feltétlenül az író, az alkotó vi­lágképének maiságát, modernségét akarom nagyon is kiemel­ni, mint elsődlegest (esztétikai összefüggésben legalábbis). Ha pedig a hősök világképéről is vallanom kell, azt mond­hatom: az egyén világképének van egy tudatos (megvallott), tudott rétege, de van egy önmaga számára még meg nem fo­galmazott rétege is, amely, ha szabad ezt mondanom, „reflex­rendszerében“, idegzetében van, működik, s amely világképé­nek egy elemibb, primitívebb (kevésbé tudati) foka, s nevez­hetem világérzésnek, „idő-ösztönnek“, „lét-percipiálásnak“ vagy akárminek, nem az elnevezés a lényeg, hanem az, hogy van. Nos, a világképnek ez a primitívebb foka, állítom, minden emberben megvan: az író, ha ezt felfedezi hőseiben — máris nagy szolgálatot tett. Mert az igaz ugyan, hogy min­den korszaknak van egy vagy több „kulcs­embere“, „kulcs­egyénisége“, típusa (egyik ilyen például manapság az atomfi­zikus), akiben a korfelelősség állandó támadási felületet nyújt: kötelességteljesítés és lelkiismeret, gyakorlati érdek és humánus cél küszködnek benne, ám az sem hazugság, hogy ugyanezek a kérdéscsomók zártabb és kisebb hatókörű világ­ként minden „átlag­halandóban“ ott viaskodnak vagy vias­kodhatnak. A háború atomtudósa éppúgy küszködhet (vagy nem) a kötelességteljesítés és a tudományos humánum össze­egyeztethetetlen ellentmondásaival, mint egy „közönséges őr­mester“ néhány „rangfokkal lejjebb“ a parancs és az emberi együttérzés problémáival. Az író feladata az emberi lét, a kor lelki problematikáját tükrözni hőseiben, függetlenül attól, hogy azok mennyire tudatosan vagy tudattalanul élik át (de valamilyen fokon mindig átélik), az író teszi, hogy észreve­gyük bennük a „korszerűt“, hiszen ők, ahogy már mondtam, csupán „tollunk és fantáziánk áldozatai“. Ürügyek a huma­nista hitvallásra. V­an azonban a modern embernek, jobban mondva a kor­­­szerű világképnek egy olyan kérdése is, amely a fenti általánosságokon túlmenő és csakis XX. századi, legalább any­­nyira, mint Einstein, Picasso vagy Bartók. Ez a kérdéskör a „modernség és tájékozottság“ problematikája (a kettő köl­csönhatásai), íróban és hőseiben egyaránt. Korunkban az egyetemes tájékoztatásnak olyan rendsze­rét építette ki az emberiség, amilyen, merészség nélkül mond­hatjuk, soha nem volt. Nos, ez a hatalmas hálózat (sajtó, rá­dió, tévé, távíró, telefon, könyvek, szónoklatok, iskolák stb.) megszülte túl a homo sapiensen, ludensen, faberen a­­ „tá­jékozott embert“. Azt az embertípust, amely foglalkozásától függetlenül tájékozott vagy akar azzá lenni, akinek igénye van „tájékozott tudatra“, akár a szappanra és a fogkefére, mert a tájékozódás létigénye, alapvető szükséglete lett. A „mi van“-ban élő ember az, akit persze tulajdonképpen a „mi lesz“ izgat. A tájékozottsággal mintegy saját öt érzékszervét akarja megtoldani, „ha rövid a kardod“ alapon. Ennek az „új­típusnak“ végtelen változatsora van az „újsághabzsolótól“ a „jólértesültön“ át a „híresztelőig“. Szinte azt merném monda­ni: más idegtípus a „tájékozott ember“, világérzésében, léttu­datában állandóan és gyorsan változó, saját belső alapjait örökösen felülvizsgálja. Igaz, ő csak egy példánya a modern embertípusnak, illetve temérdek hús-vér em­ber „szellemi ki­vonata“. Persze, a tájékozottság rengeteg hátulütővel is jár: sznobizmus (magamutogató felszínesség, szalmaláng-rajongás, szellemi divathóbort), jellembeli „túlrugalmasság“, szerepben, illetve pózokban élés, stb. Mindezek ellenére, a „tájékozott em­ber“ mégis rokonszenves, és nagyon modern típusa a homo sapiensnek. (Foglalkozásától függetlenül!) Az író számára a tájékozottság kétféle: emberi (lásd való­ságismeret címszó alatt) és irodalmi. Nemcsak azt kell tud­nia, hogy milyenek az emberek és mi van velük általában és „éppen most“, hanem azt is: mi van a világművészetben (a „mi volt“-ról való információt fel kell tételeznünk). A kri­tikus számára van egy komoly próbakő a „tájékozott író“ ese­tében: az az író például, aki a legújabb stílust követi, és mo­dernnek tűnő, sikeres — még nem feltétlenül tehetséges is. Előbb-utóbb azonban a szeg úgyis kibúvik a zsákból; kide­rül: már volt-e az új stílusokkal való lépéstartás, vagy vala­mi szerves, amely mögött nagy emberi mondanivalók vannak. (Jelen sorok írója például megpróbálkozott a színpadi ab­szurdnak egy olyan válfajával, amely tartalmasabb szeretne lenni — ez nem azt jelenti, hogy lesz is — a jelenlegi „ászok“ abszurdjánál: tartalmasabb, realistább, ha szabad ezt mon­dani: „logikusabb abszurdot“ akar, hiszen az abszurdban való kifejezést nem célnak, hanem eszköznek fogja fel, lévén, hogy lelke legmélyén nagyon hisz az emberi tudat szépségében. Hisz benne, de mindig megpróbáltatja. Ezért remélhetőleg ezt az önkifejezési formáját a kritika majd nem tudja be sem a tájékozottságnak, sem valamilyen ködös „abszurd világérzés“ művészi megfogalmazásának, hanem egyszerűen: olyan lehe­tőségeknek, amely épp mert mai, alkalmasabb bizonyos tar­talmak áttételesen realisztikus kifejtésére.) Summa summarum: a modernség egyik fontos vonása ugyan a tájékozottság, de sem a látszat-modernség, sem a tá­jékozottság nem pótolja azt a már szinte primitívnek tűnő fo­galmat, amit többnyire tehetségnek szoktak nevezni. Ha mo­dern világérzésnek merem nevezni a tájékozottságban­ élést, a modern író meghatározásában nagyon ósdi leszek: modern az, aki tehetséges. páskándi Géza „Szent borzongás” nélkül (Folytatás az első oldalról) fületen mozgó — gyakran téves ismeretet ad, utóbbi csak ve­­rejtékes — életen át tartó — munkával érhető el. És akkor is csak egy szűk területen. Tehát nem ilyenfajta tájékozódás­ról van szó. Ahogy valaki a vita során írta, nem a tudós tudományának kell behatolnia az irodalomba, hanem a tudós problematikájának, és hozzátenném — általában a tudomá­nyos élet problematikájának. Nem az a fontos az irodalom számára, amit a tudós felfe­dez, hanem ahogyan felfedezi, ahogyan dolgozik, alkot, egy­szóval él. Mert ugyebár ő is él; de talán kissé másként, mint a Vadász, a Halász, a Paraszt, a Katona, a Polgár és a Mun­kás; és merném állítani, egészen másként, mint az irodalom­­kritikus. Neki is vannak bajai, gondjai és örömei, sőt szenvedé­lyei is. De kissé más természetűek, mint azok, amelyek meg­jelennek itt-ott az irodalomban. Ezzel nem azt akarom mon­dani, hogy a tudós nem örül, nem szeret vagy nem dühöng. Sőt! De másnak örül és ezért kissé másként, mást szeret és másként dühöng és talán furcsább módon, mint az előbb említett kategóriák. Nem mintha különb ember lenne. Csak úgy, foglalkozásánál fogva ... Legyek talán explicitebb. Úgy vélem, hogy a mai valóság akkor hatol be lényegé­ben a modern irodalomba, ez utóbbi akkor fogja a korszerű világképet kifejezni, ha a mai értelemben vett alkotó ember problematikája kerül előtérbe. És itt lép be a harmadik lé­nyeges elem a vitába: az alkotás mikéntje. Mapjaink lényege, hogy mindenütt a gondolkodás nyomul­han előre, szemben a manualitással. Az alkotás egyre ke­vésbé fizikai s egyre inkább szellemi tevékenységgé válik. Ez általában is igaz, de itt és most én a tudományos alkotásról beszélek. És ez — engedtessék meg nekem, aki időnként tol­lat is fog a kezébe — nem azonos az irodalmi alkotással. Itt nem elég véleményt mondani vagy élményt tükrözni, itt bi­zonyos dolgokat tudni kell, méghozzá elég sokat. Kérem, tes­sék elhinni, nem bántani akarok, mert tudom és vallom: az irodalom — verejtékes és nehéz alkotás. A viszony éppen ezért nem alá- vagy fölérendeltség vi­szonya egyik vagy másik részről, hanem egyelőre még a racio­nális és szenzoriális sík túlontúl merev elhatároltsága — mindkét részről. Ez szomorú, de így van. Én egyszer Csehi Gyulával szemben azt állítottam, hogy a tudomány racioná­lis síkján érzelmektől fűtött egyének kínlódnak, de őszintén szólva alig látom itt-ott, hogy az érzelmi síkon operáló egyé­nek műveibe hol hatol be a gondolat? És ezt ne tessék sér­tésnek venni. De a korszerű irodalomnak — amellett, hogy jól tájékozott tehetségek művelik — véleményem szerint az érzelmek széles skálájának vérbő színei mellett gondolatot is kell tartalmaznia — és nem is keveset. A gondolatdús szel­lemi élet előtérbe nyomulása újszerűséget jelent szerte a világon. Új tematika jelentkezik a sok általános emberi mellett: a már említett időszűkos lelkiállapot, a hihetetlenül felfoko­zott felelősség és egyedi tehetetlenség, a félelem és erő kímé­letlen dialektikája, az alkotás szabadsága és a rohanó élet korlátai közötti ellentét, az egyén és a kutatócsoport viszo­nya, harca és örömei, hogy csak néhányat említsek azok kö­zül, melyek — állítom — egészen más síkon jelentkeznek a Tudósnál — hogy én is ezt a szerénytelen jelzőt használjam , mint akár a Halász-, Vadász-, Polgár-, Paraszt- vagy Mun­kásnál. Valóban tehát a lényeg nem abban keresendő, hogy h­­a embere rakétával száguld és nem döcög már delizsánszon — bár ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz eleme való­ságunknak — hanem úgy vélem, abban, hogy életét a gondo­latiság sokkal inkább áthatja, mint teszem azt ötven évvel ezelőtt. Engedtessék meg ezt két — a vitában már említett — ténnyel aláhúznom. Úgy vélem, közhely, de igaz, hogy éle­tünk egyre jobban matematizálódik. Egyes számítások sze­rint most iskolába induló gyermekeink olyan világban élnek majd, ahol minden negyedik közülük közvetlenül is a mate­matikához kapcsolt tevékenységet fog folytatni. Ezt az iro­dalomnak is tudomásul kell vennie. És még egyet. A tudománnyal foglalkozók száma ugrás­szerűen emelkedik, a munka mindinkább intellektualizálódik, az irodalom ezzel szemben továbbra is az élményszerűség sík­ján mozog, és alig racionalizálódik. Félreértés ne essék, nem akarok axiomatikus verselést, sem posztulátumokkal megspé­kelt novellákat. De gondolatot — a ma emberét foglalkoztató gondolatot — minél többet. Vajon divatnak lehet-e mindezt minősíteni? Vajon egye­sek hóbortja-e az, hogy az emberek ma másként gondolkoz­nak, mint régen, s főleg többet, sokkal többet, egyre szélesebb skálán és nagyobb tömegekben? Vajon merő excentricitás-e az az állítás, hogy az élet intellektualizálódik, a problémák mó­dosulnak és az ember egyre inkább filozófiai magaslatokra tör? Valaki — nem tudom, olcsó szellemességből vagy csupán hozzá nem értés következtében — azt állította egyhelyt, hogy a kétezer nem tudom hányadik évben — ha a tudósok száma ilyen arányban nő — mindenki tudóssá lesz, és eltűnik az ember. Vajon a tudós nem Ember? Lehet, hogy kissé más ember, de ha igazán Tudós, akkor Ember is. És szereti az ir­odalmat, és szeretni fogja a jövőben is. De önmagát — és embertársait — akarja benne látni, fordulatos életét és prob­lémáit; nem a Tudományt, annak tárgyát — hanem alanyát. Kevés ideje van, a szavakat szűken méri, és úgy is érté­keli. Gondolatokra és élményekre vágyik a ma embere, persze szép, élménydús, tehetségesen megírt gondolatokra A Tudás előtt pedig nem kell megilletődni senkinek — a Tudás előtt annál inkább, s főleg azoknak, akik még mindig nem tudnak különbséget tenni a XIX. és a XX szá­zad fizikája között. WEISZMANN ENDRE GETA BRATESCU TERMÉKENYSÉG (szőnyeg) UTUNK Várjunk, míg klasszikussá lesz? (Folytatás az első oldalról) Kotásra visszatért volna a kri­tika, nem a vita kedvéért, ha­nem azért, hogy a leglényege­sebben túl a lényeges kérdé­sek sokaságát rendre-sorra megvizsgálja? Üssük csak fel az irodalomtörténetet: alapjá­ban azonos kritikai módszerek­kel mennyi mindent mond el esetleg ugyanaz az irodalom­történész-kritikus a klasszikus­sá vált műről! Mennyi belső szépséget fedez fel benne, mi­lyen részletekbe menően — és a részletekből az egészet újra­építve — válaszol a miértek sokaságára: miért és mi benne a szép, miért és hogyan hat, miért rezdül meg minden ideg­szálunk, amikor olvassuk! Igaz, ezt az irodalomtörténeti tanul­mányt kutatások és tanulmá­nyok sora előzte meg. De mi­ért ne vizsgálhatná a kritika ugyanilyen mélyen, ugyanilyen sokoldalúan a ma alkotásait? Ha nem is mindent — ezt nem lehet és nem is érdemes —, bár azokat, melyeknek olvas­tán tudjuk, érezzük, hogy el nem múló vagy legalábbis hosszú-hosszú időre szóló él­ményt nyújtanak? Miért kell megvárni, míg a mű a múlté lesz, az író — holtában — iro­dalomtörténetté válik, hogy a kritika felfedezze az ezernyi „apróságot“, amiből és ami­től a Mű lesz? Miért olyan ritkák azok a cikkek, ame­lyek — miután a kriti­ka a mű egészével már fog­lalkozott, a könyvet „letudta“ — mélytengeri búvárok mód­jára merülnének bele a műbe, figyelnének fel a részleteknek a tömegére, ami nélkül azon­ban a műalkotás nem lenne művészi alkotás? Mikor olvas­hatunk cikkeket, amelyek egy­­egy mű stiláris sajátosságai­val foglalkoznának, a hangu­latkeltés eszközeit vizsgálnák, képalkotási eljárásait vennék szemügyre, képrendszerét ten­nék mikroszkóp alá, valame­lyik kulcsjelenetét elemeznék, elmerülnének a hősök lélekta­nába, a mű filozófiájába ... Mikor? Ritkán, méltánytalanul ritkán. (Egy Arghezi-monográ­­fiában, vagy sokkal kevésbé egy Nagy István- vagy Kovács György-kismonográfiában, de ez utóbbiakban is inkább az egészre figyelve, mint a rész­letekre. Mintha ez kezdődött volna meg Láng Gusztáv vagy Veress Zoltán Gondos atyafi­­lap-cikkeiben, de aztán abba is maradt.) Pedig az olvasók várják, ké­rik ezt, s íróknak is tanulságul szolgálhatna. Hány levél érke­zett az irodalmi lapok szer­kesztőségébe, melyben esztéti­kai-irodalomelméleti fogalmak tisztázását kérték, hányszor hangzott el a fentiekhez hason­ló kérdés az író-olvasó találko­zókon? S hányszor meg nem kérdezték az írókat — éppen ezekről a „részletekről“? Ne elégedjék meg a kritika azzal, hogy erről vagy arról a könyvről már írtak. Egy, két vagy bárhány cikket. S a kri­tikusok se azzal, hogy nagy vonalakban egyetértenek a megjelent kritikával. Kezdjünk hozzá a mélytengeri búvárko­dáshoz: olvasóban, de íróban is mi sem nevelheti-formálhat­ja jobb­an az esztétikai érzéket, olvasónak — de írónak is — hasznára lesz az ezerszempon­tú vizsgálat. Még az illető mű írójának is. BARÓTI PAl

Next