Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1965-11-19 / 47. szám
TURISTÁK! Keressétek fel Kolozsvár tartományt, amelynek fürdő- és üdülőtelepein, valamint menedékházaiban — szabadság és kirándulások alkalmára — szállást, teljes ellátást és kitűnő pihenési feltételeket biztosít az ONT ,,CARPATT‘ ügynökség Igazán nem akarom egy- e gyet szaporítani azoknak a sizámát, akik olyasmihez is szívesen hozzászólanak, amihez az ég kerek világán semmit sem értenek — sem most, sem a jövőben nem kívánok tehát a modern zene kérdéseiről cikkezni —, mégis fel szeretném hívni olvasóink figyelmét George Balannak a Contempora- 2 mió-ban két hete megjelent, I Controversatul Pierre Boulez című cikkére. Nem is a tartalma, hanem a zenei recenzens „hozzáállásának“ példaadó őszintesége és eleganciája miatt. A negyven éves francia Messiaen-tanítványról, Pierre Boulez-ről eddig is tudtam annyit, amennyit az átlagos olvasónak tudnia illik róla, hogy a XX. század második felének egyik legtöbbet vitatott zene- szerzője, akit egyesek a zeneirodalom legnagyobbjai között tartanak számon, mások viszont (és nem is akárkik a modern zene történetében) azt állítják, hogy muzsikája „egy kocsmába szabadult őrült hallucinációinak“ az eredménye. Legutóbb arról adott hírt a világsajtó, hogy az 1965-ös edinbourghi fesztivál után az angol bírálók többsége viharosan tiltakozott Boulez zenéje ellen. Azt lehet ugyanis mondani, hogy ebben a zenében teljesedik ki leginkább Webern minden törekvése, sőt Boulez messze tovább megy tragikus sorsú elődjénél a legtisztább spekulatív gondolatiságra épített zene megteremtése terén. Boulez művészete mindenféle zenei tematika vagy tonalitás teljes tagadása, mindenféle zenei eszmeiségnek, mondanivalónak — ezeknek az általa „irodalmiaknak“ bélyegzett „kellékeknek“ — a teljes kikapcsolása; ez a művészet a legvegytisztább logikai absztrakció a szeriális zene , történetében. Következetes és profetikusan türelmetlen szembefordulást az egész eddigi zenetörténettel, s olyasvalaminek a kérlelhetetlen végiggondolása, végigvitele, ami hosszú évtizedek óta érik, alakul a modern zenében. De hát nem erre kívántam bővebben kitérni, hanem George Balannak a Boulez-értékelésére. A műveltségéről és újraérzékenységéről ismert bukaresti esztéta ugyanis nem hajlandó elindulni azoknak a sznoboknak az útján, akik rögtön elájulnak a gyönyörűségtől, mihelyst valami érthetetlen újdonsággal találkoznak. Bălan bevallja, hogy neki most fel egy sznob-bosszantót kendeznie illene, mert így lehetne divatos és kedves sokaknak, de nem vállalkozik erre a szerepre. Inkább megírja, hogyan küzd hosszú évek óta azért, hogy megközelíthesse Boulez művészetét. 1958-ban hallotta először a Gazdátlan kalapácsot , semmit sem értett belőle. Sokszor újrahallgatta a lemezt, nem talált kiindulási pontot a megértéséhez. Elkeseredésében elővette Boulez elméleti iratait, mert ez a művész szenvedélyes polemista is, aki rengeteg tanulmányban magyarázza, támadva védi alkotási elveit, és sorra felkutatta Boulez legjelentősebb műveit. Sok mindent felfedezett bennük, előző zenei áramlatoknak olyan hatásait is, amelyek hidat verhettek Boulez újdonságai felé. Ennél tovább azonban máig se jutott George Bălan. Tragikusnak érzi Boulez erőfeszítését, aki minden felesleges sallangot le akar hántani zenéjéről, s csak a leglényegesebb lényeget kívánja megragadni — eközben azonban elveszti az összeköttetést kortársaival, akik nem tudják követni a tiszta gondolati elvonatkoztatás útján. És egyáltalán: szabad-e a gondolatiságot ennyire elszakítani a humánum minden más oldalától; lesz-e olyan kor, amely ennyire csak a „tiszta ész“ játékának tekinti majd a zeneművészetet? — ezek s a hasonló kérdések riasztják George Bălant — a Pierre Bouiez zenéje esetében. Ami pedig az egészben a legszebb: Bălan sznob-bosszantó állásfoglalása nem torkollik az ellen-sznobizmus zsákutcájába. Nem „átkozza ki“ Boulez-t, nem állítja, hogy „ez a zene nem zene, mert én még nem értem“. Sőt, kijelenti: megtörténhetik, hogy hamarosan nevetségessé válik az ő (a George Bălan) mai állásfoglalása. És mégis vállalta, hogy elmondja benyomásait, véleményét erről a zenéről, amelyet nem ért meg. Nagyon tetszik nekem George Balán becsületes, okos írása. Hiszen itt sétálnak még körülöttem azok, akik például harminc évvel ezelőtt csak durván gúnyolódni tudtak Bartókkal, mellettük pedig ott látjuk azokat is, akik még ma sem értenek semmit Bartókból, éppen csak rajonganak érte. A modernség felé is a szerénységen, tudásszomjon és munkakedven át vezet az út. MAROSI PÉTER !f Modernség és tájékozottság (Folytatás az első oldalról) Sőt: az elhihető, a jelentéses valószerűtlenség joga is — tehetnénk hozzá. De: minden felelősség is a szerzőé: a világkép ódonságáért nem a szegény borbélylegényt kell lenézni, hiszen „ő csak áldozat“, a hős és író áldozata, hanem az alkotót, aki belőle, a hősből nem azt mutatja meg, ami evidensen korszerűre valló vagy afelé mutat. A hős csak irigy az írói világkép felmutatására. Oblomov meghaladott világképű típus, világérzése is ócska, de a Goncsarové, mint íróé, nem, hiszen olyan objektíven szeleteli fel az „oblomovizmust“, hogy abból (a módszeréből) egy fölényes, a hősét messze meghaladó világképű írót ismerünk meg. Az írónak mindig különbnek kell lennie hőseinél, meg a legragyogóbbaknál is. (Nyilván: világképben, életérzésben, szellemben.) Az író valahol mindig emberibb még legemberibb alakjainál is, már csak azért is, mert van annyira nemeslelkű, hogy őket életre segíti, kitalálja. Az anya mindig nemesebb gyermekénél, s a gyermek csak majd saját gyermekéhez való viszonyában viszonozhatja saját anyja egykori önmegtagadását. A vita súlypontja, úgy érzem, a hősök világképének modernségére tevődött, ezért én feltétlenül az író, az alkotó világképének maiságát, modernségét akarom nagyon is kiemelni, mint elsődlegest (esztétikai összefüggésben legalábbis). Ha pedig a hősök világképéről is vallanom kell, azt mondhatom: az egyén világképének van egy tudatos (megvallott), tudott rétege, de van egy önmaga számára még meg nem fogalmazott rétege is, amely, ha szabad ezt mondanom, „reflexrendszerében“, idegzetében van, működik, s amely világképének egy elemibb, primitívebb (kevésbé tudati) foka, s nevezhetem világérzésnek, „idő-ösztönnek“, „lét-percipiálásnak“ vagy akárminek, nem az elnevezés a lényeg, hanem az, hogy van. Nos, a világképnek ez a primitívebb foka, állítom, minden emberben megvan: az író, ha ezt felfedezi hőseiben — máris nagy szolgálatot tett. Mert az igaz ugyan, hogy minden korszaknak van egy vagy több „kulcsembere“, „kulcsegyénisége“, típusa (egyik ilyen például manapság az atomfizikus), akiben a korfelelősség állandó támadási felületet nyújt: kötelességteljesítés és lelkiismeret, gyakorlati érdek és humánus cél küszködnek benne, ám az sem hazugság, hogy ugyanezek a kérdéscsomók zártabb és kisebb hatókörű világként minden „átlaghalandóban“ ott viaskodnak vagy viaskodhatnak. A háború atomtudósa éppúgy küszködhet (vagy nem) a kötelességteljesítés és a tudományos humánum összeegyeztethetetlen ellentmondásaival, mint egy „közönséges őrmester“ néhány „rangfokkal lejjebb“ a parancs és az emberi együttérzés problémáival. Az író feladata az emberi lét, a kor lelki problematikáját tükrözni hőseiben, függetlenül attól, hogy azok mennyire tudatosan vagy tudattalanul élik át (de valamilyen fokon mindig átélik), az író teszi, hogy észrevegyük bennük a „korszerűt“, hiszen ők, ahogy már mondtam, csupán „tollunk és fantáziánk áldozatai“. Ürügyek a humanista hitvallásra. Van azonban a modern embernek, jobban mondva a korszerű világképnek egy olyan kérdése is, amely a fenti általánosságokon túlmenő és csakis XX. századi, legalább anynyira, mint Einstein, Picasso vagy Bartók. Ez a kérdéskör a „modernség és tájékozottság“ problematikája (a kettő kölcsönhatásai), íróban és hőseiben egyaránt. Korunkban az egyetemes tájékoztatásnak olyan rendszerét építette ki az emberiség, amilyen, merészség nélkül mondhatjuk, soha nem volt. Nos, ez a hatalmas hálózat (sajtó, rádió, tévé, távíró, telefon, könyvek, szónoklatok, iskolák stb.) megszülte túl a homo sapiensen, ludensen, faberen a „tájékozott embert“. Azt az embertípust, amely foglalkozásától függetlenül tájékozott vagy akar azzá lenni, akinek igénye van „tájékozott tudatra“, akár a szappanra és a fogkefére, mert a tájékozódás létigénye, alapvető szükséglete lett. A „mi van“-ban élő ember az, akit persze tulajdonképpen a „mi lesz“ izgat. A tájékozottsággal mintegy saját öt érzékszervét akarja megtoldani, „ha rövid a kardod“ alapon. Ennek az „újtípusnak“ végtelen változatsora van az „újsághabzsolótól“ a „jólértesültön“ át a „híresztelőig“. Szinte azt merném mondani: más idegtípus a „tájékozott ember“, világérzésében, léttudatában állandóan és gyorsan változó, saját belső alapjait örökösen felülvizsgálja. Igaz, ő csak egy példánya a modern embertípusnak, illetve temérdek hús-vér ember „szellemi kivonata“. Persze, a tájékozottság rengeteg hátulütővel is jár: sznobizmus (magamutogató felszínesség, szalmaláng-rajongás, szellemi divathóbort), jellembeli „túlrugalmasság“, szerepben, illetve pózokban élés, stb. Mindezek ellenére, a „tájékozott ember“ mégis rokonszenves, és nagyon modern típusa a homo sapiensnek. (Foglalkozásától függetlenül!) Az író számára a tájékozottság kétféle: emberi (lásd valóságismeret címszó alatt) és irodalmi. Nemcsak azt kell tudnia, hogy milyenek az emberek és mi van velük általában és „éppen most“, hanem azt is: mi van a világművészetben (a „mi volt“-ról való információt fel kell tételeznünk). A kritikus számára van egy komoly próbakő a „tájékozott író“ esetében: az az író például, aki a legújabb stílust követi, és modernnek tűnő, sikeres — még nem feltétlenül tehetséges is. Előbb-utóbb azonban a szeg úgyis kibúvik a zsákból; kiderül: már volt-e az új stílusokkal való lépéstartás, vagy valami szerves, amely mögött nagy emberi mondanivalók vannak. (Jelen sorok írója például megpróbálkozott a színpadi abszurdnak egy olyan válfajával, amely tartalmasabb szeretne lenni — ez nem azt jelenti, hogy lesz is — a jelenlegi „ászok“ abszurdjánál: tartalmasabb, realistább, ha szabad ezt mondani: „logikusabb abszurdot“ akar, hiszen az abszurdban való kifejezést nem célnak, hanem eszköznek fogja fel, lévén, hogy lelke legmélyén nagyon hisz az emberi tudat szépségében. Hisz benne, de mindig megpróbáltatja. Ezért remélhetőleg ezt az önkifejezési formáját a kritika majd nem tudja be sem a tájékozottságnak, sem valamilyen ködös „abszurd világérzés“ művészi megfogalmazásának, hanem egyszerűen: olyan lehetőségeknek, amely épp mert mai, alkalmasabb bizonyos tartalmak áttételesen realisztikus kifejtésére.) Summa summarum: a modernség egyik fontos vonása ugyan a tájékozottság, de sem a látszat-modernség, sem a tájékozottság nem pótolja azt a már szinte primitívnek tűnő fogalmat, amit többnyire tehetségnek szoktak nevezni. Ha modern világérzésnek merem nevezni a tájékozottságban élést, a modern író meghatározásában nagyon ósdi leszek: modern az, aki tehetséges. páskándi Géza „Szent borzongás” nélkül (Folytatás az első oldalról) fületen mozgó — gyakran téves ismeretet ad, utóbbi csak verejtékes — életen át tartó — munkával érhető el. És akkor is csak egy szűk területen. Tehát nem ilyenfajta tájékozódásról van szó. Ahogy valaki a vita során írta, nem a tudós tudományának kell behatolnia az irodalomba, hanem a tudós problematikájának, és hozzátenném — általában a tudományos élet problematikájának. Nem az a fontos az irodalom számára, amit a tudós felfedez, hanem ahogyan felfedezi, ahogyan dolgozik, alkot, egyszóval él. Mert ugyebár ő is él; de talán kissé másként, mint a Vadász, a Halász, a Paraszt, a Katona, a Polgár és a Munkás; és merném állítani, egészen másként, mint az irodalomkritikus. Neki is vannak bajai, gondjai és örömei, sőt szenvedélyei is. De kissé más természetűek, mint azok, amelyek megjelennek itt-ott az irodalomban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tudós nem örül, nem szeret vagy nem dühöng. Sőt! De másnak örül és ezért kissé másként, mást szeret és másként dühöng és talán furcsább módon, mint az előbb említett kategóriák. Nem mintha különb ember lenne. Csak úgy, foglalkozásánál fogva ... Legyek talán explicitebb. Úgy vélem, hogy a mai valóság akkor hatol be lényegében a modern irodalomba, ez utóbbi akkor fogja a korszerű világképet kifejezni, ha a mai értelemben vett alkotó ember problematikája kerül előtérbe. És itt lép be a harmadik lényeges elem a vitába: az alkotás mikéntje. Mapjaink lényege, hogy mindenütt a gondolkodás nyomulhan előre, szemben a manualitással. Az alkotás egyre kevésbé fizikai s egyre inkább szellemi tevékenységgé válik. Ez általában is igaz, de itt és most én a tudományos alkotásról beszélek. És ez — engedtessék meg nekem, aki időnként tollat is fog a kezébe — nem azonos az irodalmi alkotással. Itt nem elég véleményt mondani vagy élményt tükrözni, itt bizonyos dolgokat tudni kell, méghozzá elég sokat. Kérem, tessék elhinni, nem bántani akarok, mert tudom és vallom: az irodalom — verejtékes és nehéz alkotás. A viszony éppen ezért nem alá- vagy fölérendeltség viszonya egyik vagy másik részről, hanem egyelőre még a racionális és szenzoriális sík túlontúl merev elhatároltsága — mindkét részről. Ez szomorú, de így van. Én egyszer Csehi Gyulával szemben azt állítottam, hogy a tudomány racionális síkján érzelmektől fűtött egyének kínlódnak, de őszintén szólva alig látom itt-ott, hogy az érzelmi síkon operáló egyének műveibe hol hatol be a gondolat? És ezt ne tessék sértésnek venni. De a korszerű irodalomnak — amellett, hogy jól tájékozott tehetségek művelik — véleményem szerint az érzelmek széles skálájának vérbő színei mellett gondolatot is kell tartalmaznia — és nem is keveset. A gondolatdús szellemi élet előtérbe nyomulása újszerűséget jelent szerte a világon. Új tematika jelentkezik a sok általános emberi mellett: a már említett időszűkos lelkiállapot, a hihetetlenül felfokozott felelősség és egyedi tehetetlenség, a félelem és erő kíméletlen dialektikája, az alkotás szabadsága és a rohanó élet korlátai közötti ellentét, az egyén és a kutatócsoport viszonya, harca és örömei, hogy csak néhányat említsek azok közül, melyek — állítom — egészen más síkon jelentkeznek a Tudósnál — hogy én is ezt a szerénytelen jelzőt használjam , mint akár a Halász-, Vadász-, Polgár-, Paraszt- vagy Munkásnál. Valóban tehát a lényeg nem abban keresendő, hogy ha embere rakétával száguld és nem döcög már delizsánszon — bár ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz eleme valóságunknak — hanem úgy vélem, abban, hogy életét a gondolatiság sokkal inkább áthatja, mint teszem azt ötven évvel ezelőtt. Engedtessék meg ezt két — a vitában már említett — ténnyel aláhúznom. Úgy vélem, közhely, de igaz, hogy életünk egyre jobban matematizálódik. Egyes számítások szerint most iskolába induló gyermekeink olyan világban élnek majd, ahol minden negyedik közülük közvetlenül is a matematikához kapcsolt tevékenységet fog folytatni. Ezt az irodalomnak is tudomásul kell vennie. És még egyet. A tudománnyal foglalkozók száma ugrásszerűen emelkedik, a munka mindinkább intellektualizálódik, az irodalom ezzel szemben továbbra is az élményszerűség síkján mozog, és alig racionalizálódik. Félreértés ne essék, nem akarok axiomatikus verselést, sem posztulátumokkal megspékelt novellákat. De gondolatot — a ma emberét foglalkoztató gondolatot — minél többet. Vajon divatnak lehet-e mindezt minősíteni? Vajon egyesek hóbortja-e az, hogy az emberek ma másként gondolkoznak, mint régen, s főleg többet, sokkal többet, egyre szélesebb skálán és nagyobb tömegekben? Vajon merő excentricitás-e az az állítás, hogy az élet intellektualizálódik, a problémák módosulnak és az ember egyre inkább filozófiai magaslatokra tör? Valaki — nem tudom, olcsó szellemességből vagy csupán hozzá nem értés következtében — azt állította egyhelyt, hogy a kétezer nem tudom hányadik évben — ha a tudósok száma ilyen arányban nő — mindenki tudóssá lesz, és eltűnik az ember. Vajon a tudós nem Ember? Lehet, hogy kissé más ember, de ha igazán Tudós, akkor Ember is. És szereti az irodalmat, és szeretni fogja a jövőben is. De önmagát — és embertársait — akarja benne látni, fordulatos életét és problémáit; nem a Tudományt, annak tárgyát — hanem alanyát. Kevés ideje van, a szavakat szűken méri, és úgy is értékeli. Gondolatokra és élményekre vágyik a ma embere, persze szép, élménydús, tehetségesen megírt gondolatokra A Tudás előtt pedig nem kell megilletődni senkinek — a Tudás előtt annál inkább, s főleg azoknak, akik még mindig nem tudnak különbséget tenni a XIX. és a XX század fizikája között. WEISZMANN ENDRE GETA BRATESCU TERMÉKENYSÉG (szőnyeg) UTUNK Várjunk, míg klasszikussá lesz? (Folytatás az első oldalról) Kotásra visszatért volna a kritika, nem a vita kedvéért, hanem azért, hogy a leglényegesebben túl a lényeges kérdések sokaságát rendre-sorra megvizsgálja? Üssük csak fel az irodalomtörténetet: alapjában azonos kritikai módszerekkel mennyi mindent mond el esetleg ugyanaz az irodalomtörténész-kritikus a klasszikussá vált műről! Mennyi belső szépséget fedez fel benne, milyen részletekbe menően — és a részletekből az egészet újraépítve — válaszol a miértek sokaságára: miért és mi benne a szép, miért és hogyan hat, miért rezdül meg minden idegszálunk, amikor olvassuk! Igaz, ezt az irodalomtörténeti tanulmányt kutatások és tanulmányok sora előzte meg. De miért ne vizsgálhatná a kritika ugyanilyen mélyen, ugyanilyen sokoldalúan a ma alkotásait? Ha nem is mindent — ezt nem lehet és nem is érdemes —, bár azokat, melyeknek olvastán tudjuk, érezzük, hogy el nem múló vagy legalábbis hosszú-hosszú időre szóló élményt nyújtanak? Miért kell megvárni, míg a mű a múlté lesz, az író — holtában — irodalomtörténetté válik, hogy a kritika felfedezze az ezernyi „apróságot“, amiből és amitől a Mű lesz? Miért olyan ritkák azok a cikkek, amelyek — miután a kritika a mű egészével már foglalkozott, a könyvet „letudta“ — mélytengeri búvárok módjára merülnének bele a műbe, figyelnének fel a részleteknek a tömegére, ami nélkül azonban a műalkotás nem lenne művészi alkotás? Mikor olvashatunk cikkeket, amelyek egyegy mű stiláris sajátosságaival foglalkoznának, a hangulatkeltés eszközeit vizsgálnák, képalkotási eljárásait vennék szemügyre, képrendszerét tennék mikroszkóp alá, valamelyik kulcsjelenetét elemeznék, elmerülnének a hősök lélektanába, a mű filozófiájába ... Mikor? Ritkán, méltánytalanul ritkán. (Egy Arghezi-monográfiában, vagy sokkal kevésbé egy Nagy István- vagy Kovács György-kismonográfiában, de ez utóbbiakban is inkább az egészre figyelve, mint a részletekre. Mintha ez kezdődött volna meg Láng Gusztáv vagy Veress Zoltán Gondos atyafilap-cikkeiben, de aztán abba is maradt.) Pedig az olvasók várják, kérik ezt, s íróknak is tanulságul szolgálhatna. Hány levél érkezett az irodalmi lapok szerkesztőségébe, melyben esztétikai-irodalomelméleti fogalmak tisztázását kérték, hányszor hangzott el a fentiekhez hasonló kérdés az író-olvasó találkozókon? S hányszor meg nem kérdezték az írókat — éppen ezekről a „részletekről“? Ne elégedjék meg a kritika azzal, hogy erről vagy arról a könyvről már írtak. Egy, két vagy bárhány cikket. S a kritikusok se azzal, hogy nagy vonalakban egyetértenek a megjelent kritikával. Kezdjünk hozzá a mélytengeri búvárkodáshoz: olvasóban, de íróban is mi sem nevelheti-formálhatja jobban az esztétikai érzéket, olvasónak — de írónak is — hasznára lesz az ezerszempontú vizsgálat. Még az illető mű írójának is. BARÓTI PAl