Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-07 / 1. szám

UTUNK / SZABÓ GYULA AB ö(töredék, 1966 A (analógia) Témavázlatok — nár vagyok!0®7 'galad van ■ • • s a gyermekek? Eddig már nagyok. * **«» «tí­váljanakrt Vajnának? Amért megházasodtak, nem muszáj áSSasttasssal V“'" D' ha nem vil"* ®*t­k — Ojé, méghogy szeretik! Habár a lányom « •• “a­ de r°‘* ne,ki «» másik, S volt Tevadúr­va , de azzal nem lett volna olyan jó dolga mint­­ urával. Igen bohémek voltak mind a ketten * *’ 32 — Jól van dolga? Jól, te, mondhatom, hogy jól CspnHp« , , TarG S amH nem akIgenS‘­ AZt csinálhat töle’ a lányom, amit akar. S amit nem akar, azt az ura mind megcsinálja helyette­menet bevásárolTnifl32 ágyba ,viszi a reggelijét, hivatalba ménet bevásárol a piacon, mindenből kikiméli kényezteti mindenre a kedvébe jár. Egy finom, jó lélek egyebet nem r­ánvnt0k'if intillige,ns­ Az még s°ha elő nem fordult, hogy Lncnyrf0mnal'CIpd kelljen takarítson. Mert nemcsak intelli­gens, de pedáns is a végtelenségig. Azt csinálhat tőle a lá­nyom, amit akar. Nem is fognak válni, az fix. — S a fiad? — A fiam?... Hát a fiam ... nála az a baj, hogy az nem jó amikor egy férfi úgy szereti a feleségét, mint ő. Az ilyesmi­vel az asszony visszaél. Én csak azt mondom, hogy kényelem­­szerető, nem akarok mást mondani, de az milyen asszony aki úgy kiszolgáltatja magát, hogy a férje az ágyba kell vigye a reggelijét, elvárja s elnézi, hogy amíg ő olvas, addig a férje süsse a palacsintát, s már úgy hozzá van szokva a kényez­tetéshez, hogy még a cipőjét is, intelligens férfi létére, a férje takarítja, amiben ő aztán, ki tudja, hova-merre kóricál, mi­­lyen utakon sározza be azt, ami a férje kezétől tiszta.. Az ilyen nem vezet jóra. Az ilyennek előbb-utóbb válás lesz a vége, az fix. Hát nem? — Lehet, hogy igazad van ... B (BALLADA) — Mese, az minden gyógyfürdőn van, hogy mankó­val­ jött s futóversenyen ment meg miegymás, de ez itt csakugyan használt. Nekem legalábbis. Ki vagyok cserélve. Más helyeken is voltam, azokra sem mankóval mentem, ide sem, de innen azért másképp megyek el. Úgy látszik, ez is természetre megy, el kell találni, hogy kinek melyik. Magának is használt? — Tudja a fene. Majd elválik. Egyelőre elég jól felkavart. — Az akkor fog használni. — Majd elválik. — Fog az, legyen nyugodt. Volt másfelé is? — Voltam én, ott is felkavart­, utána­ enyhült is, de aztán csak elővett. — Rég, hogy megvan? — Rég-e? Az ilyen, ha csak egy esztendeje van, az is rég. Van ennek már vagy hét esztendeje. — Hét? — Hét? Nyolc?... Amikor az a nagy tél volt. — Amikor az a nagy tél volt? — Az, igen, volt az a nagy tél, ha emlékszik, őrségben vol­tam a gátnál... — A gátnál? — Igen, ott, amikor készült a gát. — A gátnál? Amikor az a nagy tél volt? Most hét éve? — Hét? Nyolc?... Rég volt, nem emlékszem már ponto­san, de mindennap őrséget kellett állni, s olyan tél volt, hogy nem is tudom, hogy lett utána tavasz. — Most hét éve volt. Pontosan hét. — Lehet, nem is vitatom. Tán maga is akkor szerezte, hogy olyan jól emlékszik? — Akkor. — El is hiszem. Kutya egy tél volt az, lehetett szerezni. S maga hol? Biztosan maga is valahol a szabad ég alatt. — Ott én is, a gátnál. Az ég alatt. — A gátnál? Amikor az a nagy tél volt, most hét éve? — Akkor. Most hét éve. — Szintén őrségben? — Nem, nem őrségben. — Ja úgy. Azért emlékszik olyan jól. Én nem emlékez­tem, hét-e, nyolc-e. Rég volt. — Rég... Emlékszik, amikor...? — Hogyne. S hát amikor...? — Abbiza. S utána aztán... Kár, hogy nem találkoztunk hamarább. Lett volna időnk előszedni az összes emlékeket, nem így, kutyafuttában. — Kutyafuttában, mi? Mankó nélkül? Most már, hogy meggyógyult. — Meg én. Ki vagyok cserélve. — Ki van cserélve, azt mondja? Engem is felkavart atyá­­san. — Magának is fog használni, legyen nyugodt. — El is hiszem. Most már tényleg hiszem, hogy nekem is fog használni. — Egészen biztos. Hogy mankóval jött meg miegymás, az mese. El kell találni, hogy kinek melyik. S ha nekem ez találta, magának is ez találja a természetét, legyen nyugodt. Ha maga is ott szerezte, akkor. — Na, ez igazán jól jött, hogy így összetalálkoztunk. Egé­szen megnyugtatott. .,. .. „ — Efelől most már nyugodt lehet. S hát arra emlékszik-e.... — Jaj, én igen. Mit röhögtünk, Úristen! S hát amikor... — Abbiza. S utána aztán... Kár, hogy nem találkoztunk hamarább. — Kár. Egészen megnyugtatott. (CISZ-MOLL) — De hát mért nem akar? — Azért, hogy nem tudok. — De leány korában tudott! — Az akkor volt. — Na ugye? Tud, csak nem akar. — Nem én lesz én, nem énekelek, lelkem, tán — Valamit, nagymama, akármit. Beleénekl ide aztán egmarad Zsófikának, hogy amikor maga nyolc it, hogy tudott énekelni. — Nem bánom én, nem tudok én még *e' - ötéves — Ó, dehogynem tud. Egyet. Látja-e, Zsófika már kétéves fában mennyit beleénekelt? — Nem bizony, nem tudok. — &m°níe°m°énekélek. Nem tudok én már, nem lesz én, ha, nem tudok. — Semmi sem jut eszébe? — Nem, semmi. — Soha nem is tudott énekelni. — Hát aztán tudja a fe­ne ... Nem volt kedvem, mi­kor fiatal voltam. — Mért? — Gyászoltam örökké. — Tán örökké nem? — Én örökké igen. Tizenöt esztendeig örökké úgy, hogy csak feketébe voltam, temeté­sen kívül sehova se mentem. — Elég szép. — Elég szépen ... kihasz­náltam magamat... ugye? — Ki szépen a fiatalságát. — Na... Én fiatal korom­ban olyan rabja voltam az életnek ... mint amelyik be van zárva. Soha sehova, bizony isten, népek közé se, temp­lomba se, csak a gyermekeim között, s aztán dolgoztam, mint a marha... Egyéb semmi... nem volt... nekem. Csak a négy ne­veletlen gyermek ... s a teme­tések. Nagyapátok odamaradt a háborúba... s utána apó­som, anyósom ... tizenöt esz­tendőn keresztül minden má­sodik esztendőben temettem... mint azelőtt ahogy szültem __________________________ minden második esztendőben. Temettem s dolgoztam, mint a marha ... Egyéb nem volt ne­kem ... semmi... Te, lelkem, bemondtam-e oda? — Bé hát! — Bé az istent! — Ezt bé aztán! S aki ilyen jól tud kacagni, a sírásból egy­szerre ilyen nagyot kacag, az énekelni is kell tudjon. Egyet. — Nem, nem énekelek. Éneket nem tudok, nem lesz én, hi­ába, még egyet se. — Pedig itt milyen jól megmaradna Zsófikának, hogy ami­kor nyolcvanesztendős volt, hogy énekelt. — Amikor már nem lennék? ... — Igen, s ő hallgatná, hogy maga nyolcvanesztendős korá­ban hogy énekelt. — S lenne kedve hallgatni, hogy meg vagyok halva s éne­kelek? Fiatal koromban nem énekeltem, s mikor meg vagyok halva, énekelek? — De leány korában énekelt? — Az akkor volt. — Na ugye? Tudna, ha akarna? — Nem, nem énekelek. Nem bizony, nem tudok. (DEZILLÚZIÓ) — Tetszett a tenger? — Igen. — Énekelték, hogy „Kék a Fekete-tenger“? — Nem. — S felhozatal nőben? Volt? — Igen. — S neked? Esett le valami? — Nem. — Na, ez idáig nem volt magas. Nekem is tetszett a ten­ger, a „Kék a Fekete-tenger“-t is énekelték, felhozatal is volt s esett is le, de volt egy csődöm, s az mindent elrontott. Az­óta sem tudom, mit kezdjek a humanizmusommal. Volt ott egy polgár, már a trolibuszon összehaverkedtünk. Tudod, hogy van, amikor egy ilyen trolibuszon, vonatérkezéskor, nya­kig szezonban, az utasokból egy massza lesz, mint a herin­­gek. S egyszer csak ez a pacák, féloldalával a féltüdömben, azt kérdi: „Vajon a rómaiak idején nem volt itt tél? Vagy csak nyáron volt itt római katonaság? Mert akárhány rajzon láttam, mind csak saruban s lepedőben vannak.“ Csuda egy figura volt, jött, hogy megöleljem, ha nem lett volna amúgy is a féltüdőmben. Hát nem? Pállunk a masszában, mint a he­­ringek, s ő azon filozofál, hogy volt-e tél a rómaiak idején. Fé­nyes pofa, a testvéremmé tudtam volna fogadni. Egyébként is, tudod, hogy van, mikor valakivel először kerülsz direkt drót­vonalba, mint amilyen a két nagyhatalom között van: egy­ből megvan, hogy szimpátia, vagy antipátia. Nekem ez a tag maga volt a szimpátia. Mind ilyen fényes kérdései voltak, az semmilyen helyzetben nem volt hering. Azt hiszem, a római­ak idején sokra vitte volna. Csak ránéztem, s éreztem, hogy valósággal tenyészti bennem a humanizmust. Jól van, de jött másnap reggel a kibekezdés. Megyek ki másnap reggel nagy frakkal a tengerre. Csődület. Irtó röhögés. Veszem arra az irányt, hogy mi van feldobva. Hát az én haverom volt fel­dobva, rajta röhögtek valami fürdős huligánok. Azon röhög­tek, hogy buktak le a víz alá, s mint a torpedó, neki az én haveromnak, leverték a lábáról, az felugrott, kapkodott a vízben, markolászta a homokot, míg ki tudta halászni a pro­tézisét. Visszatette, megint letorpedózták, megint kiesett a protézis, megint kapkodott, visszatette... Tényleg röhögtető volt, aláírom, nem teszem az analfabétát. De az ember nem Mobutu, s nekem már a trolin irtó szimpatikus volt. S akkor hagyjam magam puhára? Pláne amikor megláttam a képét, hogy milyen félnótás sivatagi kísérleteket folytat, hogy ő is röhögni tudjon saját magán, akkor már negyvenre futott ben­nem a higany. Tudod, hogy van, amikor az ember nem jog­védő liga, de minden porcikája mitingezik a lozinkás táblák­kal. Úgy mentem oda, mint egy totális mozgósítás. Na de most itt ez a pohár, fogazz meg! Azt mondják ott nekem: „Ön mit ártja bele magát? Nem tetszik, hogy szórakozunk?“ Mit gondolsz, valam­elyik huligán volt, aki ezt a rádiószózatot intézte? — Igen. — Egy frászt! A haverom volt, a római! Érted? — Igen. — „De kisapám — mondok neki —, én vagyok, Dodó, akitől tegnap a rómaiakat kérdezte!“ „Semmi közöm hozzá, menjen dolgára!“ Érted? — Igen. _ Na, én nem. Nekem ez magas volt. Protézisem nincs, de az államat a vízből halásztam ki. Azóta sem tudom, hány óra. S hogy mit kezdjek a humanizmusommal. Még ha nem lett volna olyan szimpatikus, ahogy a rómaiakat kérdezte. Tessék a mikrofon, szólj hozzá! Hozzá tudsz te ehhez szólni? — Nem. _ S ha nem kérdeznélek, egyáltalán zörögnél valamit? Mindenben totál egyetértesz velem? — Igen. _ Na, akkor mondok én neked valamit: az égen van har­minchat fog, s a szádban csillagok milliárdja. Egyetértesz? — Igen. _ Na, akkor figyelj ide, tata: ha te mindennel egyetértesz, ha téged az édesmamád csak erre a két lapostetű szóra taní­tott meg, akkor veled nem lehet a gondolatot kicserélni, ve­led nem lehet vitatkozni, veled nem lehet beszélgetni, s akkor te heringebb vagy annál a félnótásnál, mert az legalább a tro­lin nem volt hering, az a rómaiakat legalább tudta kérdezni, s csak a foga volt protézis, de neked az agyvelőd protézis, ér­ted? Ha neked a szádban csillagok milliárdja, akkor az agy­velőd protézis, s akkor nekem jó, hogy kezdjek valamit a humanizmusommal, jó, hogy fürdős huligán legyek s kiver­jem a fejedből a protézist, érted? E (ETIKA) — Nagy szó az, hidd el, ha az ember elmondhatja, hogy a házasságnak semmi hátrányát nem érzi. Ehhez per­sze egy olyan modern nő kell, mint az én feleségem, aki mind­járt az elején megmondta: „Én tudom, hogy a férfi termé­szeténél fogva poligám, s éppen ezért én soha ebből kázust nem csinálok. De cserében elvárom tőled, hogy soha semmit ne titkolj el előlem. Hazugságban nem akarok élni, sem ne­vetségessé válni bárki előtt azzal, hogy nem tudok semmit, vagy csak legutolsónak szerzek tudomást a viselt dolgaidról.“ Így, szó szerint! Hát lehet egy ilyen asszonyt nem szeretni? — S el is mondasz neki mindent? — Ne légy naiv, hogy aztán kázust csináljon? * — Már megbocsáss, de én az ilyen férjet ki nem állhatom. Megmondtam neki még az elején, hogy ha csinál valamit, úgy csinálja, hogy én soha meg ne tudjam, kíméljen meg a viselt dolgaitól, s ő ennek ellenére jön az őszinteségi roha­maival, a fogadkozásaival, egy lelki klinika az életünk. Egy férfi, akiben nincs annyi önérzet, hogy ha csinál valamit, hallgasson vele. Mafla! Hát lehet egy ilyen férfit szeretni? — És te? Te bevallod neki? — Ne légy naiv, hogy azután ő ne vallja be? F (FIXA IDEA) Nagymama: — Te vagy az, Jocó? Jocó: — Igen, nagymama, én vagyok. Nagymama: — Hol voltál? Jocó: — Moziban. Nagymama: — Maradt egy kis túróscsusza ebédről, ott a kályhán, megkapod. Jocó: — Túróscsusza? Egyéb nincs? Nagymama: — Tán nem is jó? Tán halpástétom kellene? Mozi is, halpástétom is? • Nagymama: — Te vagy az, Ferkó? Jocó: — Igen, nagymama, én vagyok, Ferkó. Nagymama: — Hol voltál, fiam? Jocó: — A lányoknál, nagymama. Nagymama: — Ej, ej, te kópé... Kavartam egy kis hal­pástétomat neked, ott a kamrában a legalsó polcon, megka­pod. Rántottam volna csirkét is, de már fáradt voltam. Jocó: — Jó ez, nagymama, aludjék csak nyugodtan. • Nagymama: — Te vagy az, Lackó? Jocó: — Igen bizony, nagymama, én vagyok, Lackó. Nagymama: — Hol voltál, lelkem? Jocó: — Került egy kis pluszmunka egy privátnál, nem akartam elszalasztani. Nagymama: — Szegény Lackóm, fáradt lehetsz. Rántot­tam egy kis csirkét neked, ott a kamrában a legfelső polcon, megkapod.* Nagymama: — Jaj istenem, ki jár ott? Ferkó: — Ne féljen, nagymama, csak én vagyok, Ferkó. Nagymama: — Ferkó? De hiszen te már hazajöttél az előbb, fiam! Ferkó: — Azt nagymama csak úgy gondolja, hogy a lá­nyoktól olyan hamar haza lehet jönni. Mit kapok vacsorára? Nagymama: — Egy kis halpástétom van, fiam, ha csak­ugyan te vagy s nem etted meg. • Nagymama: — Uramisten, már megint ki járkál ott? Lackó: — Senki, nagymama, csak én vagyok, Lackó. Nagymama: — Lackó? Hát te is már egyszer hazajöttél, lelkem! Vagy álmodtam? Lackó: — Biztosan, nagymama. Van valami harapnivaló? Nagymama: — Hogyne, lelkem. Egy kis rántott csirke van, ha csakugyan csak álmodtam, hogy egyszer már megetted. * Nagymama: — Na, én igazán furcsákat álmodtam az éj­jel. Álmomban Ferkó is, Lackó is kétszer jött haza az este. Ferkó: — Biztosan a halpástétomat is álmodta nagymama! Lackó: — Na meg a rántott csirkét is! Jocó: — Azért a legjobb álmom nekem volt, jó, hogy mondjátok. Én háromfogásos vacsorát ettem álmomban. Há­romszor jöttem haza, s háromszor vacsoráztam. Jocó voltam, túróscsusza, Ferkó voltam, halpástétom, Lackó voltam, rán­tott csirke. Nagymama: — Jocó, Jocó, még álmodban is te vagy a legsemmirekellőbb! Nem szégyelled, akár álmodban is, ilyent tételezni fel rólam? Rólam, aki három unokája közül a leg­mostohább­ja voltam nagyapámnak, mert örökké csak a mo­zit bújtam, s az nagyapám szerint még az udvaroltatásnál is léhább dolog volt... Én tudom, milyen érzés a megkülön­böztetés, a kivételezés, s meg is fogadtam akkor, hogy ha nekem lesznek unokáim, én soha semmi különbséget nem fogok tenni köztük, olyanok lesznek nekem, mint három tojás. És olyanok is vagytok nekem, Jocó, mint három tojás! \ A költő mit tehet ? A költő mit is tehet? Teleírhatja csillagokkal a mennyboltot, míg alusznak a csillagászok. Teleírhatja rózsákkal a kertet, míg alszik a május. Teleírhatja napfénnyel a strandot, míg alszik a napfény, ó, százegyszer is kifoghat a késedelmeskedőn! Teleírhatja reménységgel a szállongó időt, míg alusznak az emberek. Vallomás Gyermekként álmodtam felnőttkoromról, felnőttként álmodtam gyermekkorom. „Majd cigarettázni fogok!“ „Hogyan is volt a kanyaróval?“ A háború is játék volt, amíg ki nem nézte számból a falatot. Csak akkor riadtam, kis állat — beteggé tett a beteg világ. Bartók, halálos ágyán kottafejekkel írt receptet minden leendő nyavalyámra. SZILÁGYI DOMOKOS Halhatatlanság Túl harsányak a napok s túl sietősek — oly hamar elfeledjük a megbánnivalót! S tán éppen ez az, amit halhatatlanságnak hívunk: hogy lassan kint kihullik minden, ami rossz. Megújulás Elszárad ez a nap is, hogy helyet adjon neked, alázatos öröm, megújulás. Álom Nagy-nagy rohanásról, lélegzet­szaggató, boldog rohanásról szeretnék vallani majd, mikor fölserdülök emlékezéssé.

Next