Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1966-11-04 / 44. szám
az IBP asztalnál Miért bonyolult az egyszerű? Szőcs István egyszer tréfásan azt írta róla: százkilós hivatalnok. Meg hogy: aki nem ismeri, nehezen azonosítja a lobogó lelkületű költővel. Érdekes: Majtényi Eriket általában nehezen azonosítják azzal, ami. Magam is is azt hozom fel dicséretéül, hogy lelkiismeretesen intézi ügyeinket az Irodalmi Alap vezető tanácsában. Meg azt, hogy bukaresti lakása mindig meleg otthona az irodalomnak (sőt gyakran az íróknak is). Közel két évtizede állhatatosan munkálkodik e román írókkal való kapcsolatok minél szorosabbra fűzését Azonban mindez azt is igazolhatja, hogy Szőcs tréfájának alapja komoly: valóban jó hivatalnok, az irodalom ügyének lelkes intézője. Pedig méltatlanság lenne — és elsősorban ránk, írótársaira nézve lenne méltatlan — ha azt állítanánk baráti és közösségi szolgálatai miatt áll hozzánk olyan közel Majtényi furcsa ember. Olvassa a kortársai munkáját. És tud lelkesedni azért, ami jó. Figyelme bámulatos: sokszor a legnehezebb pillanatokban érkeznek biztató sorai. Majtényi számunkra, írótársai számára egy kicsit mindig magánügy is. Talán ő őrzi közülünk leghívebben ifjúságunk hitét, indulásunk romantikus humanizmusát . Minden kritikusod siet megállapítani, hogy te a romániai magyar irodalom egyik legtermékenyebb költője vagy Mégis az utóbbi fél évben alig közölsz verset. Mi ennek az oka? — Ennek oka lehet például az az óhajom, hogy a kritika ezt többé ne mondja. Különös tekintettel arra, hogy ezt a termékenységre utaló és dicsérő színezetű kifejezést nem is használta a kritika a legbarátságosabban. Könnyen elképzelhető, hogy valakinek ne az legyen legfőbb ambíciója, hogy úton-útfélen a legtermékenyebbnek minősítsék. Persze, ez a válasz óhatatlanul kikívánkozik az emberből, még ha nem is fedi a teljes igazságot. Mégis jólesik az embernek, ha olyan kérdést tesznek fel neki, amire válaszképpen egy kicsit odamondhat a kritikának. Lehet, hogy ezen az alkalmon mások inkább kaptak volna, én azonban ezzel be is fejezem. Legfeljebb annyit teszek még hozzá, hogy ha nem is elsősorban, de az utolsó kötetemről egyenesen vagy közvetve írt tucatnyi kritika részben, de csak részben, oka ennek a féléves kihagyásnak. Ebben az időszakban dolgoztam mint szerkesztő, megírtam egy négyíves mesekönyvet és Vásárhelynek egy bábdarabot. Közben pedig nyilván nem mondtam le a versekről, de jó néhány dolog meggondolkoztatott és talán még meggondolkoztat, ami a költészet egészét illeti és ami az én problémamentesnek éppenséggel nem mondható áldásos vagy áldatlan ténykedésemet illeti ezen a téren. — A felszabadulás utáni első írónemzedék tagja vagy, s azt hiszem, ennek döntő szerepe van költői alkatod kialakulásában. A te nemzedékednek mindig mondanivalója, sőt sürgős mondanivalója volt a világról a világnak. Talán ez az oka, hogy a te költészetedben a közérthetőség rendkívül fontos szempont. Az olvasók levélben és az irodalmi találkozókon gyakran felvetik: az utóbbi időben a költészet formanyelve bonyolódott, a vers veszített a közérthetőségéből. Hogyan látod, mennyire indokolt ez az olvasói vélemény? Mi a teendő a jövőben ezen a téren? — Először nagyon röviden mondanék valamit az önbírálat álláspontjáról, megjegyezvén azt, hogy a sürgősebben kikívánkozó mondanivaló gyakran vezetett elsietettséghez. Nem tudom, hogy az én nemzedékem tagjai közül ki mennyire érzi ezt, én nagyon érzem. Ami a költészet közérthetőségét illeti, feltétlen híve vagyok ennek a közérthetőségnek, de az az érzésem, hogy sokszor úgy voltam (vagy voltunk?) hívei, hogy az a közérthetőség a költészet rovására ment. A legközérthetőbb nyilván az egyenes köznapi, prózai beszéd. Ha a költészet ezzel a közérthetőséggel él — és valljuk be, gyakran élt is —, akkor hibát követ el. Ha ettől véglegesen elszakad, az szerintem a másik hiba, nem nagyobb és nem kisebb az előzőnél, hanem másik. A közérthetőség kérdése pedig szerintem nem csupán a költészetre vonatkozik, hanem más művészi ágakra is. Elsősorban talán a képzőművészetre, de a legközérthetőbb műfaj, a próza sem mentes ma már, enyhén szólva, némi homálytól. Hol látom én ennek az okát? A költészet nyilván képekkel dolgozik, képekben és jelképekben fejezi ki a gondolatokat. Ugyanez áll persze minden művészeti ágra. Az idők, mondhatjuk, az évszázadok folyamán a képalkotás módszere az egyszerűbbtől az összetettebb felé fejlődött, mégpedig éppen fordítva, mint a közönséges írás, amely eljutott a hieroglifáktól a latin ábécéig. A XX. század művészetében általában egyre több, egyre bonyolultabb a hieroglifa, és mind a képzőművészet, mind pedig a költészet egyre inkább folyamodik olyan jelekhez, amelyeket csak kevesek, azok a bizonyos „kiválasztottak sértenek meg. És itt már nem is csupán a műveltségi fokra gondolok, hanem arra, hogy ezek a kiválasztottak lehetnek a szakma beavatottjai, vagy egész egyszerűen bizonyos lelki alkatok rokonsága teszi őket beavatottakká. Petőfi Sándor a többi között azért volt rendkívül népszerű költő, mert olvasásához semmilyen előtanulmányra nem volt szükség. Nem kellett az olvasónak átrágnia magát egy olyan képzeletbeli köteten, amelynek az lehetett volna a címe, hogy „Bevezetés Petőfi Sándor kép- és jelrendszerébe“. Ilyesmire bizony jó néhány mai költő esetében már szükség volna. Tehát bizonyos költők és képzőművészek megértése feltételezi az előző ismeretek egész lépcsősorát. Érdekes módon, a tudomány rohamos fejlődése is hozzájárult a dolgok bonyolításához. Hogy pontosabban fejezzem ki magam, a XVII. század művészetének és irodalmának ízlelője beérhette segédtankönyvként a mitológiával. Mindenki szépen és illedelmesen oda ment képért, jelzőért. Ha tudtam, hogy ki az a Tantalusz, akkor mindent meg is értettem. Ma már egészen más a helyzet, mert rendkívül sokat kell tudnom nekem, olvasónak a mélylélektantól a relativitáselméletig, nem beszélve a formai bonyolultságok, sokszor nyakatekertségek egész láncolatáról, amelynek ha egyetlen szeme hiányzik, esetleg már úgy nem értem meg Saint-John Perse egyik versét, mint ahogy nem értheti meg az algebrát az, akinek torokgyulladása volt, amikor a közönséges törteket adták elő. Mi adódik szerintem ebből? Nem foglalkozom módszeresen irodalomelmélettel, ezért csak néhány szerény, esetleg vitatható észrevételemet közölném. Az egyik az, hogy a megoldás semmiképpen sem a költők vagy művészek visszaparancsolása egy régebbi jelrendszer aklába. Mert ez lehetetlen is volna. A megoldás nem kevésbé nehéz ugyan, de megvalósítható. A tömegek művészi ízlésének nevelése, elkezdve az elemitől. Hiába adom oda valakinek a bármely izmus területén működő költőt, ha ő az iskolában még mindig csak szabványosan azt tanulta meg, hogy Arany János hogyan és miként volt realista. És áll ez sokkal inkább a képzőművészetekre, amelyekről aztán a szakosított felsőbb fokú intézetekből eltekintve semmit sem tanul a gyermek, hogy aztán később, ha érdekelni kezdi a dolog, rászabadítsák a sajtó képzőművészeti kritikusait, akik általában sem szoktak egymással egyetérteni de akikkel az olvasó semmiképp nem érthet egyet, nem is értvén meg őket. Képzeljük el ugyanezt megint csak a matematikában. Töröljük ezt a tantárgyat a középiskolákban, és közöljünk azután olyan folyóiratokat, amelyek főleg a differenciálról és az integrálról szólnak. Hogyha ezt a kérdést okosan megoldanók, sokkal kevésbé állana fenn egy másik veszély, nevezetesen az, hogy a jelképeknek ebben a túlbonyolítási rendszerében könynyen kerülnek felszínre sarlatánok, nagy kézügyességgel rendelkező emberek, akik rendkívül tetszetős hieroglifákat tudnak rajzolni; ezek nemcsak cikornya tekintetében térnek el az igaziaktól, hanem abban is, hogy egyszerűen nincs semmi értelmük. És hovatovább az avatott kritikus is eljut oda, hogy nehezen tudja majd megállapítani: vajon olyan hieroglifával áll-e szemben, amelyet ő nem ért, vagy olyannal, amelynek nincs is semmi értelme. Persze, naivság lenne feltételezni, hogy az olvasók, a versolvasók valaha is tömeges méretekben lépést tarthatnak a jelrendszer tovább-bonyolódásának ütemével. Hogy akkor mi a teendő? Ami az én véleményemet illeti, a képek és kifejezőeszközök változatossága és folytonos gyarapodása nem szolgálhategyéb célt, mint sokrétűen közérthetővé tenni a mondanivalót. Gondolom, hogy éppen ezt nem tudják sokan, akik a képgazdaságot öncélúan fogják fel, és gondolataiknak minél mélyebb és hozzáférhetetlenebb elásásához használják — a modernség öme alatt. Szerintem például Szilágyi Domokos nagyon modern költő. Még azt sem merném állítani, hogy minden versét könnyen megértheti az olvasó. De merem állítani, hogy ha valamely versét nem érti, akkor ez az olvasón múlik. Tehát szerintem ez a kérdés veleje. A közérthetőség követelésében a nagyközönségnek akkor jogos az igénye, amikor ez a közérthetőség az alkotón múlik. — Az irodalom kifejezésmódjának a bonyolódása az élet, a társadalmi viszonyok, a tudomány bonyolultságából adódik. Te Petőfit hozod fel példának, mint aki mindenki számára közérthető, mégis nagy költő. A kérdésem a következő: vajon ma elképzelhető ilyen Petőfihez hasonló, egyszerű szavú, közérthető nagy költő? Még pontosabban: a nagyság ma is ennyire rokon fogalma az egyszerűségnek? Ezt a kérdésemet a következővel tudnám alátámasztani: Kapica, a nagy szovjet tudós nemrég tanulmányt közölt mesteréről, Rutherfordról Abban írja — mégpedig a korunkban minden diszciplínánál bonyolultabb természettudományokkal kapcsolatban —, hogy szerinte minden egyszerű, igaz, és minden bonyolult, nem igaz. Hogy állunk a költészetben ezzel a kérdéssel? Mit jelent egyszerűnek lenni a költészetben? — Ha nem kapitális igazságokat vagy azoknak cáfolatát várod tőlem, hanem egyszerűen a véleményemet, akkor szerintem a nagyság és az egyszerűség fogalma csakugyan rokon. Persze korántsem úgy a művészetben, mint a tudományban. Ismerek és szeretek sejtelmes verseket, de nem tudok elképzelni sejtelmes tudományos tételeket. Ha ettől a különbségtől eltekintünk viszont, még akkor is fel kell tennünk itt a kérdést, hogy mit nevezünk egyszerűnek? Petőfi tekintetében itt könynyen megegyezünk. Abban is könnyen megegyezünk, hogy ma már ezt sem folytatni nem lehet, még kevésbé megismételni. Mint ahogy egyikünk sem számíthat akadémiai tagságra, ha ma újra felállítja Newton binomiális tételét. De maradjunk meg továbbra is az egyszerűségnél. Az egyszerűség, szerény véleményem szerint, a fölösleges kiküszöbölése. Olyan értelemben, mint amilyen értelemben első látásra bonyolultabbnak tűnő dolgok lehetnek lényegükben egyszerűek és viszont. Ha viszszatérünk a kedvenc vesszőparipámhoz, a matematikához, a következő a képlet: 2-1-1—1—2 rendkívül egyszerűnek tűnik, bár szerintem fölöslegesen bonyolult. Mint ahogy a másodfokú egyenlet megoldási képlete első látásra nagyon bonyolult, de nagyon szépen, tisztán és minden fölösleges kölönctől mentesen levezethető. Ha én ezt most nyilvánvalóan durván átteszem például a költészetre, akkor azt kell mondanom, hogy ott is vannak jelzőfordulatok és jelképek, amelyek fölöslegesen semlegesítik egymást, a kívánt mondanivaló kifejezéséhez tehát semmiben sem járulnak hozzá, annál inkább a vers túlcikornyázottságához és némelyek számára talán tetszetős, buja bonyolultságához. A legegyszerűbben nyilván az a tanár beszél, akinek az előadandó anyag a kisujjában van. Ha ezt nem ismeri eléggé, akkor lesz előadása bonyolulttá és — valószínűleg — ellentmondásossá is. Próbáld ezt most már magad a költőkre alkalmazni, és ha talán nem is tapintasz rá a bonyolultság kérdésének megoldására, de igen messze sem járhatsz tőle — „Útravaló“ című köteteddel kapcsolatban több kritikus megállapította, hogy költészetedben előtérbe került a meditatív hajlam és hogy főleg gondolati költészetet művelsz. Mi a véleményed erről? — Sajnos, ismét csak azt válaszolhatom, amit a termékenységre válaszoltam. Ha a kritikusok ezt esetleg dicséretként fogalmazták meg így, nem érthetek vele egyet. Szerintem nem véletlen az, hogy a nyelv ismeri azt a kifejezést, hogy gondolati költészet, de nem ismeri azt a kifejezést, hogy gondolati költő. A gondolati költészet termékeiből nagyon szép antológiát lehetne összeállítani, mondjuk Vörösmartytól napjainkig. De nem véletlen, hogy ha egy költő különösebb módon erre adja a fejét, akkor abból inkább egy Faust születik vagy egy Ember tragédiája, semmint lírai kötet. Ezt nem szívesen fejtegetném tovább, de talán nem mellébeszélésként elmondanám némely véleményemet a művészeti ágak és különösen a költészet funkcióinak szerintem ma már kimutatható metamorfózisáról. Szerintem a próza és a festészet például, amely más-más eszközökkel ábrázolta a világot, ma szemmel látható erőfeszítéseket tesz, hogy átvegye a költészet funkcióit és a valóság ábrázolása helyett az alkotó érzelmeit érzékeltesse. Ezzel szemben a költészet, talán ennek hatására, kezd lemondani saját funkcióiról, lehet, hogy azért, mert kiszorul a ringből. A költészet elsősorban a pátoszról mondott le. Ha nem is egyenesvonalúan, de Petőfi például kevésbé volt patetikus, mint Zrínyi Miklós, és József Attila sokkal kevésbé, mint Ady. Az utóbbi időben feltétlenül kimutatható egy olyan törekvés, hogy a költő minél inkább elrejtse az érzelmeit és ezért határozottan észlelhető egy folyamat a szubjektívtől az objektív irányába. Hogy merre vág majd esvételt magának a próza vagy a képzőművészet — ahhoz nem szólhatok hozzá. A költészetnek viszont, véleményem szerint, nem szabad belemennie ebbe a „komámasszony, hol az olló“-szerű fatörzs-cserébe, és ha más szinten is, de ragaszkodnia kell a funkcióihoz. Ám mondjon le a pátoszról, azt jól is teszi, mondjon le a mondanivaló kerekded, penzumszerű, csattanó-előlegező megformálásáról, de ne mondjon le a határozottan költői arcélről, amelyről a világ dolgait nagyon is egyéni és megismételhetetlen örömként vagy szomorúságként olvashatom le. És ha már valaki járhatatlannak érzi a régi utat, akkor semmiképpen sem a freskó, a novella, vagy — horribiledictu — tudományos képlet felé próbáljon kitörni, hanem — bármilyen különösen hangzik ez — az esszé felé. — Tehát mégiscsak a gondolatiság felé? — Tartalmilag nyilván nem mond le erről, de mi elsősorban formai kérdésekről beszéltünk. És én az esszé kötetlenebb, lazább, ha akarjuk, csevegőbb hangvételére gondolok, amely lehet például humoros is (lásd Préver-t), , de lehet mélyen megrázó anélkül, hogy ehhez a hagyományos dörgő hang és Lear-királyi őrület járulna. És hogy ne beszéljünk légüres térben, megemlíteném például Marin Sorescut, aki néha fölfogható ugyan a derűs-szomorkás, humoros-parodisztikus Toplrceanu folytatójaként, de azt hiszem, hogy mégis nagyon egyéni, új utat vágott magának pátosz nélkül (Folytatása a 4. oldalon) ASZTALOS SÁNDOR felvétele — 1j október 22. Hűvös, ködös őszi este. Londoni idő. A rádió hírül adja, hogy meghalt Hewlett Johnson. Kilencvenkét éves korában. Elmondja, hogy milyen hosszú időn át viselte a Canterbury érseki helynöki tisztet, hogy a béke megóvásáért folyó világmozgalom prominens tagja volt, és Lenin-békedíjjal tüntették ki. Ülök a rádió előtt és csodálkozom. Csalódottságot érzek, miért kell a legnagyobb öregeknek is egyszer meghalniok? Mióta én emlékszem rá, és az is elég szépecske idő, mindig öreg volt, úgy is mondhatnám, aggastyán, de úgy is: örök fiatal. Éppen olyanforma őszidő volt, mint múlt szombat este. Ködszitálás október, csontig húzódó nyirkosság és hervadó virágok, avar és enyészet fanyar szaga. Nehéz, szenvedő idő volt, 1943 ősze. Bombáktól sebzetten gubbasztott London, tüzek fényétől és álmatlanságtól kivörösödött az emberek szeme. Az üzemben, ahol óriás bombavetők bombát köpködő szerkezetét gyártottuk, ravasz, ijesztően patent dobozokat, melyek hasonlítottak a gyerekek „Ugorj ki Jancsi“ dobozaihoz. Effajta félelmes dobozok alkatrészeit fúrtuk, esztergáltuk és csiszoltuk napi tizenkét órán át, mert tudtuk, hogy a fasizmus ellen készülnek, és mi bennük nem a pusztítás eszközét, hanem a jó ügy szolgálatát láttuk. Azon az estén a súlyos fényvédő függönyöket már behúzták, olaj és pörkölt fém szaga nehezedett a tüdőnkre, kezünk már fáradtan, de gyors ütemben emelte, tette és vette az alkatrészeket — egyik társunk, a hirtelen szőke Pat, géptől géphez lépett és annyit mondott: „A vörös dean beszél Wembley-ben. Várj a kapu előtt.“ Akkor láttam először a deant, zsúfolt teremben, ezernyi, többségében munkáshallgatóság előtt beszélt. Wembley a külön városkák egyike, melyek idővel összeépültek egységes Londonná, s melyet én csak akkor este, permetező esőben, ködben láttam, és soha többé azután, mert utam nem vitt többé arra az irdatlan nagyvárosban. Hewlett Johnson nem sokkal azelőtt tért haza a Szovjetunióból, előadása beszámoló volt a háborúban álló, hét sebből vérző országról, szenvedésről és emberi nagyságról. Egyébről is beszélt, és hangja megkeményedett, szövetségi hűségről és hűtlenségről. Mert még mindig nem indult meg, nem kelt át a csatornán az angol-amerikai hadsereg. Hol késik a második front? Haragosan beszélt a dean, a „vörös dean“, mint a munkások maguk között szeretettel s a reakciós lapok gúnyosan leleplező éllel emlegették, s rendkívül érdekesen is beszélt, megragadta és fogva tartotta a fáradt munkásemberek figyelmét, felajzotta monoton munkában eltompult képzeletüket, felszárnyalt velük és kizárta előttük a széles láthatárt. Beszédének alaphangja, még haragjában is, az ember iránti jóság, a nagy szeretet volt, töretlen logikával, okos érvekre épített és gyermekien tiszta, szinte naiv hittel hitt az igazságban, az igazság végső győzelmében. Huszonhárom év óta őrzöm annak az estének vigasztaló melegét. Másodszor Kolozsváron találkoztam vele. Pontosan nem emlékszem, melyik évben, hiszen többször is járt nálunk, s mindig élénk feltűnést keltett e város utcáin. Emlékszem, a Botanikus kert felé kísértük, mert azt mondta, szívesen megnézné hazai virág-különlegességeinket, lévén maga is szenvedélyes kertész, a híres angol rózsafajták művelője. Az anglikán egyházi férfiak fekete, magasan csukott nyakú öltözékében, mellén a himbálózó arany kereszttel oly délcegen lépkedett, mintha harminc évvel fiatalabb lenne a koránál. Keményen rajzolt vonásain szerény derű. Angol miszszionáriusok legjobbjaihoz hasonlított, keverve filozófusok bölcsességével, s arcán néha, villanásnyira, kalóz ősök vonásai is felderengtek. Tekintetében megértés, tréfakedv és az angolokra annyira jellemző, néha szelíd és néha csípős irónia bujkált. Este a vacsoraasztal körül (mint tolmács a bal oldalán ültem) elragadó könnyedséggel, főpapos eleganciával anekdotázott, keveset evett, még kevesebbet ivott, de annál többet kiesett, formás, kerek kis történeteket, csattanóul nem mindig bölcs tanulsággal, de mindig sok életszeretettel. Az asztaltársaság egyik tagja megkérte, magyarázná meg, hogyan lehetséges, hogy az anglikán egyház ha nem is szereti, de mindenképpen eltűri az ő világjáró, antifasiszta, szovjetbarát, békeharcos tevékenységét, hogy magas papi méltóságától nem fosztja meg politikai meggyőződése és annak világméretű terjesztése miatt. Nem tagadom, egy pillanatra megijedtem, mert ismerem az angolok viszolygását a személyes jellegű kérdésektől, tudom, hogy mennyire fejlett a tapintatérzékük. A Canterbury érseki helynök azonban megnyugtatóan mosolygott. Kedve telt a kérdésben, nyilván nem is először elégített ki effajta kíváncsiságot. „Az anglikán egyház törvényei és joggyakorlata szerint — mondta — hivatalából csak az a pap fosztható meg, aki közvetlenül vagy közvetve a tízparancsolatba ütköző vétket követ el, illetve akinek tettei, magatartása, viselkedése sérti az egyház erkölcsi normáit. Nem akarom felsorolni önöknek mindazokat a hibákat és bűnöket, melyek az esendő embert, azt is, aki papi hivatását teljes meggyőződéssel gyakorolja, fenyegetik, csak annyit mondhatok, hogy én azokat a bűnöket, hál’ istennek, nem követtem el. Hivatalomban tehát érinthetetlen vagyok. Lehet, hogy némelyek alapos bosszúságára" — tette hozzá azzal a ravasz pillantással, melyet angol munkások szemében is gyakran láttam. Kilencvenkét évet élt, könyveket írt, számtalan előadást tartott, beutazta az egész világot, élni és szeretni tanította az embereket, milliókat fegyverzett fel a halál ellen. Most sem hiszem el, hogy tényleg meghalt. LATÓ ANNA A vörös dean UTUNK