Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1966-11-04 / 44. szám

az IBP asztalnál Miért bonyolult az egyszerű? Szőcs István egyszer tréfásan azt írta róla: százkilós hiva­talnok. Meg hogy: aki nem ismeri, nehezen azonosítja a lo­bogó lelkületű költővel. Érdekes: Majtényi Eriket általában nehezen azonosítják azzal, ami. Magam is is azt hozom fel dicséretéül, hogy lelkiismeretesen intézi ügyeinket az Iro­dalmi Alap vezető tanácsában. Meg azt, hogy bukaresti la­kása mindig meleg otthona az irodalomnak (sőt gyakran az íróknak is). Közel két évtizede állhatatosan munkálkodik e román írókkal való kapcsolatok minél szorosabbra fűzését Azonban mindez azt is igazolhatja, hogy Szőcs tréfájának alapja komoly: valóban jó hivatalnok, az irodalom ügyének lelkes intézője. Pedig méltatlanság lenne — és elsősorban ránk, írótársaira nézve lenne méltatlan — ha azt állítanánk baráti és közösségi szolgálatai miatt áll hozzánk olyan közel Majtényi furcsa ember. Olvassa a kortársai munkáját. És tud lelkesedni azért, ami jó. Figyelme bámulatos: sokszor a legnehezebb pillanatokban érkeznek biztató sorai. Majtényi számunkra, írótársai számára egy kicsit mindig magánügy is. Talán ő őrzi közülünk leghívebben ifjúságunk hitét, indulásunk romantikus humanizmusát . Minden kritikusod siet megállapítani, hogy te a romá­niai magyar irodalom egyik legtermékenyebb költője vagy Mégis az utóbbi fél évben alig közölsz verset. Mi ennek az oka? — Ennek oka lehet például az az óhajom, hogy a kritika ezt többé ne mondja. Különös tekintettel arra, hogy ezt a termékenységre utaló és dicsé­rő színezetű kifejezést nem is használta a kritika a legbarát­ságosabban. Könnyen elkép­zelhető, hogy valakinek ne az legyen legfőbb ambíciója, hogy úton-útfélen a legterméke­nyebbnek minősítsék. Persze, ez a válasz óhatatlanul kikíván­kozik az emberből, még ha nem is fedi a teljes igazságot. Mégis jólesik az embernek, ha olyan kérdést tesznek fel neki, ami­re válaszképpen egy kicsit oda­mondhat a kritikának. Lehet, hogy ezen az alkalmon mások inkább kaptak volna, én azon­ban ezzel be is fejezem. Leg­feljebb annyit teszek még hoz­zá, hogy ha nem is elsősorban, de az utolsó kötetemről egye­nesen vagy közvetve írt tu­catnyi kritika részben, de csak részben, oka ennek a féléves kihagyásnak. Ebben az idő­szakban dolgoztam mint szer­kesztő, megírtam egy négy­­íves mesekönyvet és Vásár­helynek egy bábdarabot. Köz­ben pedig nyilván nem mond­tam le a versekről, de jó né­hány dolog meggondolkoztatott és talán még meggondolkoztat, ami a költészet egészét illeti és ami az én problémamentes­nek éppenséggel nem mondha­tó áldásos vagy áldatlan tény­kedésemet illeti ezen a téren. — A felszabadulás utáni első írónemzedék tagja vagy, s azt hiszem, ennek döntő szerepe van költői alkatod kialaku­lásában. A te nemzedékednek mindig mondanivalója, sőt sürgős mondanivalója volt a világról a világnak. Talán ez az oka, hogy a te költészetedben a közérthetőség rendkívül fon­tos szempont. Az olvasók levélben és az irodalmi találkozó­kon gyakran felvetik: az utóbbi időben a költészet forma­nyelve bonyolódott, a vers veszített a közérthetőségéből. Ho­gyan látod, mennyire indokolt ez az olvasói vélemény? Mi a teendő a jövőben ezen a téren? — Először nagyon röviden mondanék valamit az önbírá­­lat álláspontjáról, megjegyez­vén azt, hogy a sürgősebben ki­kívánkozó mondanivaló gyakran vezetett elsietettség­­hez. Nem tudom, hogy az én nemzedékem tagjai közül ki mennyire érzi ezt, én nagyon érzem. Ami a költészet közért­hetőségét illeti, feltétlen híve vagyok ennek a közérthetőség­nek, de az az érzésem, hogy sokszor úgy voltam (vagy vol­tunk?) hívei, hogy az a köz­­érthetőség a költészet rovásá­ra ment. A legközérthetőbb nyilván az egyenes köznapi, prózai beszéd. Ha a költészet ezzel a közérthetőséggel él — és valljuk be, gyakran élt is —, akkor hibát követ el. Ha ettől véglegesen elszakad, az szerintem a másik hiba, nem nagyobb és nem kisebb az elő­zőnél, hanem másik. A közérthetőség kérdése pe­dig szerintem nem csupán a költészetre vonatkozik, hanem más művészi ágakra is. Első­sorban talán a képzőművészet­re, de a legközérthetőbb mű­faj, a próza sem mentes ma már, enyhén szólva, némi ho­málytól. Hol látom én ennek az okát? A költészet nyilván képekkel dolgozik, képekben és jelképekben fejezi ki a gon­dolatokat. Ugyanez áll persze minden művészeti ágra. Az idők, mondhatjuk, az évszá­zadok folyamán a képalkotás módszere az egyszerűbbtől az összetettebb felé fejlődött, mégpedig éppen fordítva, mint a közönséges írás, amely elju­tott a hieroglifáktól a latin ábécéig. A XX. század művé­szetében általában egyre több, egyre bonyolultabb a hierogli­fa, és mind a képzőművészet, mind pedig a költészet egyre inkább folyamodik olyan je­lekhez, amelyeket csak keve­sek, azok a bizonyos „kivá­lasztottak s­értenek meg. És itt már nem is csupán a mű­veltségi fokra gondolok, ha­nem arra, hogy ezek a kivá­lasztottak lehetnek a szakma beavatottjai, vagy egész egy­szerűen bizonyos lelki alkatok rokonsága teszi őket beavatot­takká. Petőfi Sándor a többi között azért volt rendkívül népszerű költő, mert olvasásá­hoz semmilyen előtanulmány­ra nem volt szükség. Nem kel­lett az olvasónak átrágnia ma­gát egy olyan képzeletbeli kö­teten, amelynek az lehetett volna a címe, hogy „Bevezetés Petőfi Sándor kép- és jelrend­szerébe“. Ilyesmire bizony jó néhány mai költő esetében már szükség volna. Tehát bi­zonyos költők és képzőművé­szek megértése feltételezi az előző ismeretek egész lépcsőso­rát. Érdekes módon, a tudo­mány rohamos fejlődése is hozzájárult a dolgok bonyolí­tásához. Hogy pontosabban fe­jezzem ki magam, a XVII. szá­zad művészetének és irodal­mának ízlelője beérhette se­gédtankönyvként a mitológiá­val. Mindenki szépen és ille­delmesen oda ment képért, jelzőért. Ha tudtam, hogy ki az a Tantalusz, akkor mindent meg is értettem. Ma már egé­szen más a helyzet, mert rend­kívül sokat kell tudnom ne­kem, olvasónak a mélylélek­tantól a relativitáselméletig, nem beszélve a formai bonyo­lultságok, sokszor nyakatekert­­ségek egész láncolatáról, amelynek ha egyetlen szeme hiányzik, esetleg már úgy nem értem meg Saint-John Perse egyik versét, mint ahogy nem értheti meg az algebrát az, akinek torokgyulladása volt, amikor a közönséges törteket adták elő. Mi adódik szerintem ebből? Nem foglalkozom módszeresen irodalomelmélettel, ezért csak néhány szerény, esetleg vitat­ható észrevételemet közölném. Az egyik az, hogy a megoldás semmiképpen sem a költők vagy művészek visszaparancso­­lása egy régebbi jelrendszer aklába. Mert ez lehetetlen is volna. A megoldás nem kevés­bé nehéz ugyan, de megvaló­sítható. A tömegek művészi ízlésének nevelése, elkezdve az elemitől. Hiába adom oda va­lakinek a bármely izmus te­rületén működő költőt, ha ő az iskolában még mindig csak szabványosan azt tanulta­ meg, hogy Arany János hogyan és miként volt realista. És áll ez so­kkal inkább a képzőművé­szetekre, amelyekről aztán a szakosított felsőbb fokú inté­zetekből eltekintve semmit sem tanul a gyermek, hogy aztán később, ha érdekelni kezdi a dolog, rászabadítsák a sajtó képzőművészeti kritikusait, akik általában se­m szoktak egymással egyetérteni de akik­kel az olvasó semmiképp nem érthet egyet, nem is értvén meg őket. Képzeljük el ugyan­ezt megint csak a matemati­kában. Töröljük ezt a tantár­gyat a középiskolákban, és kö­zöljünk azután olyan folyóira­tokat, amelyek főleg a diffe­renciálról és az integrálról szólnak. Hogyha ezt a kérdést okosan megoldanók, sokkal kevésbé állana fenn egy másik veszély, nevezetesen az, hogy a jelképeknek ebben a túlbo­­nyolítási rendszerében köny­­nyen kerülnek felszínre sarla­tánok, nagy kézügyességgel rendelkező emberek, akik rendkívül tetszetős hieroglifá­kat tudnak rajzolni; ezek nem­csak cikornya tekintetében tér­nek el az igaziaktól, hanem abban is, hogy egyszerűen nincs semmi értelmük. És ho­vatovább az avatott kritikus is eljut oda, hogy nehezen tudja majd megállapítani: va­jon olyan hieroglifával áll-e szemben, amelyet ő nem ért, vagy olyannal, amelynek nincs is semmi értelme. Persze, naiv­­ság lenne feltételezni, hogy az olvasók, a versolvasók vala­ha is tömeges méretekben lé­pést tarthatnak a jelrendszer tovább-bonyolódásának ütemé­vel. Hogy akkor mi a teendő? Ami az én véleményemet ille­ti, a képek és kifejezőeszkö­zök változatossága és folyto­nos gyarapodása nem szolgál­hat­­egyéb célt, mint sokrétűen közérthetővé tenni a monda­nivalót. Gondolom, hogy éppen ezt nem tudják sokan, akik a képgazdaságot öncélúan fogják fel, és gondolataiknak minél mélyebb és hozzáférhetetle­­nebb elásásához használják — a modernség öm­e alatt. Sze­rintem például Szilágyi Domo­kos nagyon modern költő. Még azt sem merném állítani, hogy minden versét könnyen megértheti az olvasó. De me­rem állítani, hogy ha valamely versét nem érti, akkor ez az olvasón múlik. Tehát szerin­tem ez a kérdés veleje. A köz­­érthetőség követelésében a nagyközönségnek akkor jogos az igénye, amikor ez a közért­hetőség az alkotón múlik. — Az irodalom kifejezésmódjának a bonyolódása az élet, a társadalmi viszonyok, a tudomány bonyolultságából adó­dik. Te Petőfit hozod fel példának, mint aki mindenki szá­mára közérthető, mégis nagy költő. A kérdésem a követ­kező: vajon ma elképzelhető ilyen Petőfihez hasonló, egy­szerű szavú, közérthető nagy költő? Még pontosabban: a nagyság ma is ennyire rokon fogalma az egyszerűségnek? Ezt a kérdésemet a következővel tudnám alátámasztani: Kapica, a nagy szovjet tudós nemrég tanulmányt közölt mesteréről, Rutherfordról Abban írja — mégpedig a ko­runkban minden diszciplínánál bonyolultabb természettu­dományokkal kapcsolatban —, hogy szerinte minden egy­szerű, igaz, és minden bonyolult, nem igaz. Hogy állunk a költészetben ezzel a kérdéssel? Mit jelent egyszerűnek lenni a költészetben? — Ha nem kapitális igazsá­gokat vagy azoknak cáfolatát várod tőlem, hanem egyszerű­en a véleményemet, akkor sze­rintem a nagyság és az egy­szerűség fogalma csakugyan rokon. Persze korántsem úgy a művészetben, mint a tudo­mányban. Ismerek és szeretek sejtelmes verseket, de nem tu­dok elképzelni sejtelmes tudo­mányos tételeket. Ha ettől a különbségtől eltekintünk vi­szont, még akkor is fel kell tennünk itt a kérdést, hogy mit nevezünk egyszerűnek? Petőfi tekintetében itt köny­­nyen megegyezünk. Abban is könnyen megegyezünk, hogy ma már ezt sem folytatni nem lehet, még kevésbé megismé­telni. Mint ahogy egyikünk sem számíthat akadémiai tag­ságra, ha ma újra felállítja Newton binomiális tételét. De maradjunk meg továbbra is az egyszerűségnél. Az egysze­rűség, szerény véleményem szerint, a fölösleges kiküszö­bölése. Olyan értelemben, mint amilyen értelemben első lá­tásra bonyolultabbnak tűnő dolgok lehetnek lényegükben egyszerűek és viszont. Ha visz­­szatérünk a kedvenc vesszőpa­ripámhoz, a matematikához, a következő a képlet: 2-1-1—1—2 rendkívül egyszerűnek tű­nik, bár szerintem fölöslege­sen bonyolult. Mint ahogy a másodfokú egyenlet megoldási képlete első látásra nagyon bonyolult, de nagyon szépen, tisztán és minden fölösleges kölönctől mentesen levezethe­tő. Ha én ezt most nyilvánva­lóan durván átteszem például a költészetre, akkor azt kell mondanom, hogy ott is van­nak jelzőfordulatok és jelké­pek, amelyek fölöslegesen sem­legesítik egymást, a kívánt mondanivaló kifejezéséhez te­hát semmiben sem járulnak hozzá, annál inkább a vers túlcikornyázottságához és né­melyek számára talán tetsze­tős, buja bonyolultságához. A legegyszerűbben nyilván az a tanár beszél, akinek az elő­adandó anyag a kisujjában van. Ha ezt nem ismeri eléggé, akkor lesz előadása bonyolult­tá és — valószínűleg — ellent­mondásossá is. Próbáld ezt most már magad a költőkre alkalmazni, és ha talán nem is tapintasz rá a bonyolultság kérdésének megoldására, de igen messze sem járhatsz tőle — „Útravaló“ című köteteddel kapcsolatban több kriti­kus megállapította, hogy költészetedben előtérbe került a meditatív hajlam és hogy főleg gondolati költészetet mű­velsz. Mi a véleményed erről? — Sajnos, ismét csak azt válaszolhatom, amit a termé­kenységre válaszoltam. Ha a kritikusok ezt esetleg dicsé­retként fogalmazták meg így, nem érthetek vele egyet. Sze­rintem nem véletlen az, hogy a nyelv ismeri azt a kifejezést, hogy gondolati költészet, de nem ismeri azt a kifejezést, hogy gondolati költő. A gon­dolati költészet termékeiből nagyon szép antológiát lehetne összeállítani, mondjuk Vörös­­martytól napjainkig. De nem véletlen, hogy ha egy költő különösebb módon erre adja a fejét, akkor abból inkább egy Faust születik vagy egy Ember tragédiája, semmint lí­rai kötet. Ezt nem szívesen fejtegetném tovább, de talán nem mellébeszélésként elmon­danám némely véleményemet a művészeti ágak és különö­sen a költészet funkcióinak szerintem ma már kimutat­ható metamorfózisáról. Szerin­tem a próza és a festészet pél­dául, amely más-más eszkö­zökkel ábrázolta a világot, ma szemmel látható erőfeszítéseket tesz, hogy átvegye a költészet funkcióit és a valóság ábrázo­lása helyett az alkotó érzel­meit érzékeltesse. Ezzel szem­ben a költészet, talán ennek hatására, kezd lemondani sa­ját funkcióiról, lehet,­­ hogy azért, mert kiszorul a ringből. A költészet elsősorban a pá­toszról mondott le. Ha nem is egyenesvonalúan, de Petőfi például kevésbé volt patetikus, mint Zrínyi Miklós, és József Attila sokkal kevésbé, mint Ady. Az utóbbi időben feltét­lenül kimutatható egy olyan törekvés, hogy a költő minél inkább elrejtse az érzelmeit és ezért határozottan észlel­hető egy folyamat a szubjek­tívtől az objektív irányába. Hogy merre vág majd esvételt magának a próza vagy a kép­zőművészet — ahhoz nem szól­hatok hozzá. A költészetnek viszont, véleményem szerint, nem szabad belemennie ebbe a „komámasszony, hol az ol­­ló“-szerű fatörzs-cserébe, és ha más szinten is, de ragaszkod­nia kell a funkcióihoz. Ám mondjon le a pátoszról, azt jól is teszi, mondjon le a mon­danivaló kerekded, penzum­szerű, csattanó-előlegező meg­formálásáról, de ne mondjon le a határozottan költői arc­­élről, amelyről a világ dolgait nagyon is egyéni és megismé­telhetetlen örömként vagy szo­morúságként olvashatom le. És ha már valaki­ járhatatlan­nak érzi a régi utat, akkor semmiképpen sem a freskó, a novella, vagy — horribile­­dictu — tudományos képlet fe­lé próbáljon kitörni, hanem — bármilyen különösen hang­zik ez — az esszé felé. — Tehát mégiscsak a gondolatiság felé? — Tartalmilag nyilván nem mond le erről, de mi elsősor­ban formai kérdésekről beszél­tünk. És én az esszé kötetle­nebb, lazább, ha akarjuk, cse­­vegőbb hangvételére gondolok, amely lehet például humoros is (lásd Préver-t), , de lehet mélyen megrázó anélkül, hogy ehhez a hagyományos dörgő hang és Lear-királyi őrület já­rulna. És hogy ne beszéljünk légüres térben, megemlíteném például Marin Sorescut, aki néha fölfogható ugyan a de­rűs-szomorkás, humoros-paro­­disztikus Toplrceanu folytató­jaként, de azt hiszem, hogy mégis nagyon egyéni, új utat vágott magának pátosz nélkül (Folytatása a 4. oldalon) ASZTALOS SÁNDOR felvétele —­ 1j október 22. Hűvös, ködös őszi este. Londoni idő. A rádió hírül adja, hogy meghalt Hewlett Johnson. Kilencven­­két éves korában. Elmondja, hogy milyen hosszú időn át vi­selte a Canterbury érseki hely­­nöki tisztet, hogy a béke meg­óvásáért folyó világmozgalom prominens tagja volt, és Le­­nin-békedíjjal tüntették ki. Ülök a rádió előtt és csodál­kozom. Csalódottságot érzek, miért kell a legnagyobb öre­geknek is egyszer meghalniok? Mióta én emlékszem rá, és az is elég szépecske idő, mindig öreg volt, úgy is mondhatnám, aggastyán, de úgy is: örök fia­tal. Éppen olyanforma őszidő volt, mint múlt szombat este. Ködszitálás október, csontig húzódó nyirkosság és hervadó virágok, avar és enyészet fa­nyar szaga. Nehéz, szenvedő idő volt, 1943 ősze. Bombáktól sebzetten gubbasztott London, tüzek fényétől és álmatlanság­tól kivörösödött az emberek szeme. Az üzemben, ahol óriás bombavetők bombát köpködő szerkezetét gyártottuk, ravasz, ijesztően patent dobozokat, melyek hasonlítottak a gyere­kek „Ugorj ki Jancsi“ dobozai­hoz. Effajta félelmes dobozok alkatrészeit fúrtuk, esztergál­tuk és csiszoltuk napi tizenkét órán át, mert tudtuk, hogy a fasizmus ellen készülnek, és mi bennük nem a pusztítás eszközét, hanem a jó ügy szol­gálatát láttuk. Azon az estén­­ a súlyos fényvédő függö­nyöket már behúzták, olaj és pörkölt fém szaga nehezedett a tüdőnkre, kezünk már fá­radtan, de gyors ütemben emelte, tette és vette az alkat­részeket — egyik társunk, a hirtelen szőke Pat, géptől gép­hez lépett és annyit mondott: „A vörös dean beszél Wemb­­ley-ben. Várj a kapu előtt.“ Akkor láttam először a deant, zsúfolt teremben, ezernyi, több­ségében munkáshallgatóság előtt beszélt. Wembley a kü­lön városkák egyike, melyek idővel összeépültek egységes Londonná, s melyet én csak akkor este, permetező esőben, ködben láttam, és soha többé azután, mert utam nem vitt többé arra az irdatlan nagy­városban. Hewlett Johnson nem sokkal azelőtt tért haza a Szovjetunióból, előadása be­számoló volt a háborúban álló, hét sebből vérző országról, szenvedésről és emberi nagy­ságról. Egyébről is beszélt, és hangja megkeményedett, szö­vetségi hűségről és­­ hűtlen­ségről. Mert még mindig nem indult meg, nem kelt át a csa­tornán az angol-amerikai had­sereg. Hol késik a második front? Haragosan beszélt a dean, a „vörös dean“, mint a munkások maguk között sze­­­­retettel s a reakciós lapok gú­nyosan leleplező éllel emleget­ték, s rendkívül érdekesen is beszélt, megragadta és fogva tartotta a fáradt munkásem­­berek figyelmét, felajzotta mo­noton munkában eltompult képzeletüket, felszárnyalt ve­lük és kizárta előttük a széles láthatárt. Beszédének alap­hangja, még haragjában is, az ember iránti jóság, a nagy sze­retet volt, töretlen logikával, okos érvekre épített és gyer­mekien tiszta, szinte naiv hit­tel hitt az igazságban, az igaz­ság végső győzelmében. Hu­szonhárom év óta őrzöm annak az estének vigasztaló melegét. Másodszor Kolozsváron ta­lálkoztam vele. Pontosan nem emlékszem, melyik évben, hi­szen többször is járt nálunk, s mindig élénk feltűnést kel­tett e város utcáin. Emlékszem, a Botanikus kert felé kísértük, mert azt mondta, szívesen megnézné hazai virág-különle­gességeinket, lévén maga is szenvedélyes kertész, a híres angol rózsafajták művelője. Az anglikán egyházi férfiak fekete, magasan csukott nyakú öltözékében, mellén a himbáló­zó arany kereszttel oly délce­gen lépkedett, mintha harminc évvel fiatalabb lenne a korá­nál. Keményen rajzolt voná­sain szerény derű. Angol misz­­szionáriusok legjobbjaihoz ha­sonlított, keverve filozófusok bölcsességével, s arcán néha, villanásnyira, kalóz ősök vo­násai is felderengtek. Tekin­tetében megértés, tréfakedv és az angolokra annyira jel­lemző, néha szelíd és néha csí­pős irónia bujkált. Este a vacsoraasztal körül (mint tolmács a bal oldalán ültem) elragadó könnyedség­gel, főpapos eleganciával anek­­dotázott, keveset evett, még kevesebbet ivott, de annál töb­bet kiesett, formás, kerek kis történeteket, csattanóul nem mindig bölcs tanulsággal, de mindig sok életszeretettel. Az asztaltársaság egyik tagja meg­kérte, magyarázná meg, ho­gyan lehetséges, hogy az angli­kán egyház ha nem is szere­ti, de mindenképpen eltűri az ő világjáró, antifasiszta, szov­jetbarát, békeharcos tevékeny­ségét, hogy magas papi mél­tóságától nem fosztja meg po­litikai meggyőződése és annak világméretű terjesztése miatt. Nem tagadom, egy pillanatra megijedtem, mert ismerem az angolok viszolygását a szemé­lyes jellegű kérdésektől, tu­dom, hogy mennyire fejlett a tapintatérzékük. A Canterbury érseki helynök azonban meg­nyugtatóan mosolygott. Kedve telt a kérdésben, nyilván nem is először elégített ki effajta kíváncsiságot. „Az anglikán egyház törvényei és joggyakor­lata szerint — mondta — hi­vatalából csak az a pap foszt­ható meg, aki közvetlenül vagy közvetve a tízparancso­latba ütköző vétket követ el, illetve akinek tettei, magatar­tása, viselkedése sérti az egy­ház erkölcsi normáit. Nem akarom felsorolni önöknek mindazokat a hibákat és bűnö­ket, melyek az esendő embert, azt is, aki papi hivatását teljes meggyőződéssel gyakorolja, fe­nyegetik, csak annyit mond­hatok, hogy én azokat a bűnö­ket, hál’ istennek, nem követ­tem el. Hivatalomban tehát érinthetetlen vagyok. Lehet, hogy némelyek alapos bosszú­ságára" — tette hozzá azzal a ravasz pillantással, melyet an­gol munkások szemében is gyakran láttam. Kilencvenkét évet élt, köny­veket írt, számtalan előadást tartott, beutazta az egész vi­lágot, élni és szeretni tanította az embereket, milliókat fegy­verzett fel a halál ellen. Most sem hiszem el, hogy tényleg meghalt. LATÓ ANNA A vörös dean UTUNK

Next