Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-07 / 1. szám

UTUNK. UTAM CÉLJA, ELŐZMÉNYEK A Korea út derekától — ahol lakom — a Cafe-Bar-ig akartam eljutni, de ez egy bizonyos szemszögből úgy is tűnhet, mintha Magyardécséről Kolozsvárra igyekeztem volna. Mert a Korea úton lakom, de a Cafe-Barban költöm el azt a pénzt, amit a feleségem Magyardécsén keres. Az utak egymásban foglaltatnak és jelképei is egymásnak. MI KELL EGY AUTÓSTOPPHOZ? I. Megjelenés. Ami nem jelent mást, mint azt, hogy az ember másnak fessen, mint ami. Azon a napon például, miután nem stuccoltam meg a bajuszomat, hogy úgy nézzek ki, mint agronómus, átvasaltattam a kalapomat vadászfazonúra, ugyanazért. Jól fog még általában egy sárga bőrtáska is, mert így az embert inspektornak nézik, aki a vonatját lekéste. Ugyanazért. II. Sport. Tájékozottan kell tudni beszélni a sofőr csapatáról, és dicsérni azt. Főleg a futballistákat. Be kell vallanom, azon a napon, míg a kocsira vártam, szorongással gondoltam arra, hogy nem tájékozódtam előre. Alaptalan balsejtelmeim közepette fölelevenítette emlékezetem szomorú tapasztalataimat. Egyszer például hiába próbáltam azzal átlinkelni az egyik sofőrt, hogy Mateianu, Pinzaru meg a fél Ştiinta évfolyamtársam volt, sőt az sem volt neki elég, hogy felsoroltam, hány pulóvert hozott Petru Emil Madridból, milyen zsebrádiót Svájcból. Mert amikor nem tudtam megmondani, hogy melyik, hol, hány gólt lőtt, akkor rajtam a milánói Scala sem segített, ahova nem mentek el az Aidát megnézni. Lerakott. De az sem jó, ha az ember túl okos, azaz tájékozott. Mert egyszer meg azért raktak le, mert tudtam azt Casius Clayről, a bokszolóról, hogy verseket is ír. A baj már ott kezdődött, amikor azt mondtam, hogy szerintem a pasas egy primadonna. A sofőr erre rám förmedt, hogy neki ilyet ne mondjak, mert Clay 97 kilós és ő még ekkora primadonnát életében nem látott. Mikor aztán a Clay verseit hoztam szóba, a sofőr úgy gondolta, meggyőződésére tesz, ha letesz. III. Gumicsizma. Riporterek és t. sz. mezei brigádosok tudják, mi a gumicsizma: az ember sártól való elidegenedésének jelképe. LEINTÉSEK A mi kell fejezetből sajnos kimaradt, hogy kell egy kocsi is, amit az ember leint, meg egy bolond sofőr is, aki megálljon. És főleg, hogy ne üljön mellette fiatal nő. Na, most jön. — Elviszen? — próbáltam az egyszerű nép ajkán megszólalni balladai tömörséggel, miközben intésemre fékezett. — Naná, mer a bajuszáról akartam levenni a mintát — mondta barátságosan. — Mászszon be. Én mindjárt láttam rajta, hogy szkizoféniás. — öt üveg sör ára a tokány — mondta —, azaz 15 frank. Elhűltem. — Mert ide hallgasson, apafej, én azt is megmondhatom, hogy magától miért kérem előre a pénzt. Tudja, én az olyan ócska pofákkal, mint maga, útközben szívesen elbeszélgetek. És nemegyszer az út végére összehaverkedom. Akkor meg hogy vegyem el majd a pénzt? Az megbontaná a hangulat egységét. Prózaivá silányitaná közös művünk. Az antiheppiendet egyébként ugyanúgy ki nem állhatom, mint azt a másik hogyismondjákot. — Nézze csak — kapja fel a fejét hirtelen, ahogy a Horea úti nagy hídra értünk —, az a kövér t. sz. elnök formája ide integet? Igen? — A posta melletti Apafüdéig — szólal meg a joviális idegen, amint az ajtót kizárom neki. — Két üveg sör ára — hangzik a tárgyilagos válasz. — A vonat hat lejért is elvisz — mondja a rohadt kövér. — Akkor menjen vonattal — dördül az ajtó. — Hiszen én a sört aprózári áron számítom, ami két üveg esetében éppen egy hatost jelent. Hát mit gondolt ez rólam, hogy én kocsmai felárral dolgozom? Amúgy is kövér volt, zavarta volna magát. A tizenöt lejt még mindig nem vette át, mert már megint fékez. És felszállt egy — hogy szabatosan fogalmazzunk — vidéki dolgozó nő. Külső jelek alapján ítélve a mezőgazdaságban tevékenykedett. De szeme körül a karikák mélyebb érzelmekről tanúskodtak. A fölszállás már-már a főtér közelében történt. — Három üveg sör ára a Bonchidáig — hallom, miközben magamban értékelek. És tényleg visszaad a tízesből egy fényes lejest. Én még mindig hiába nyújtom az én pénzemet. — Hány éves vagy, kisanyám? — kezdi a sofőr a társalkodást. — Tizenhat. — Többnek néztelek. Hova mész? — A férjemhez. — Nézené. Mióta vagy férjnél? — Fél éve. — Na akkor már megvolt a rodázs — teszi hozzá megnyugodva. De a nő részéről semmi reflexió. — Miért vagy úgy lelombozva, kisanyám? Újra semmi. — Na, látja? Na, figyeli? Egy keresztkérdés, s az ember mindjárt tudja, hogy kivel van dolga, — fordul felém. — A lelombozást nem érti. Ez még a „hogy izeg a mozog“-nál tart, de arra is csak akkor tudna felelni, ha közben nem pirulna el. Hiába, ma ilyen ócska napom van — dörzsöli össze tenyerét. — Mit csináltál a városban? Miért vagy ilyen szomorú? — kérdi jókedvűen. — Bevittem anyámat a kórházba. — Nincs tán valami baja? — Szívinfarktus. — Biztos először. Ha vigyáztok reá, sokáig elélhet. — Most vette elő negyedszer. — Nahát. Bele kell törődni, öreg biztos, élt eleget — köszörüli a torkát. — Harminckét éves mindössze. — Na, most mondja meg — bólint együttérzőn, miközben szerencsére a drogériával szembe, Bonchidára érkezünk. KABALA — Na látja? Élő példa. Ha én nem kértem volna tőle a pénzt előre, most itt állok a hideg lábaimmal s a meleg szívemmel. — Pedig azért dolgozik az ember — próbálom megnyugosztalni, lelket önteni belé. Mindig nagy erényem volt, hogy tudok az emberek nyelvén beszélni. — Hogy mondhat ilyet maga, maga ... Na. De nézzen ide. Most is... Itt van három büntetés. Két darab 150-es meg egy 200 lejes. Az összesen 500. — Azt is ki kell fizetni, igaz — ellenkezem. — Bizony, bizony, míg az ötszázat kikubikolja három üveg sörönkint... Nagy idő ... — Hát maga íze ... Hát maga azt hiszi, azért teszem? Azt hiszi, nekem olyan könnyű bezsebelni más dolgozók véres verítékit? Hát minek néz engem? De kénytelen vagyok vele. Eddig még ahányszor nem fogadtam el pénzt, a milícia mindig lecsapott rám, mint egy sikkasztóra. Hát hiányzik ez nekem? Most mondja meg. De az még semmi. Csak ócska nők ne lennének. — A múltkor is egy 80 éves vén nyanya. Megállok. Hát látom, fel se tud szállni. Leszállok, segítek neld. Mire egyből azzal kezdi, hogy „áldjászketye dumnyezó...“ Hát akkor szedessem vele elő azt az ócska bugyellárisát? Nem én. Mikor még a jóistent is idekeveri. De nem ám. Hogy aztán a második kanyarnál beugorjon a 150-es. Az első. — De a fiatalja se jobb. Azt hiszi? Á, egy nyavalyát. Éppen defektbe voltam, mikor odaállít egy húszéves formájú. Azt mondja, vigyem el, ha megjavítom. Mondtam neki, az ő baja. Addig is megkértem, az ujjacskáit tartsa rajta a kontaktkulcson — míg én kurblizok. S hát nem begyúlt? És akkor mondjam azt neki, hogy fizessen? Mikor bizalma volt bennem, hogy be tudom gyújtani? Na ne féljen, mert 10 kilométert sem mentem, kaptam én bizalmat, olyan 150- et! A másodikat. — A harmadikról nem jó beszélni se. Még jóformán ki sem érek Désről, s hát a szemivel int le egy kis fiatalaszszony. Érti, a szemivel. Nem is a kézivel, ne gondolja, mert azzal tartott egy alvó kisgyereket. Félje a kém a csomagját, s ő — a megterheléshez képest — könnyedén felszökik. Na de hogy kérjek tőle pénzt, mikor fogja a gyereket. Én meg ... Már engedjen meg a világ. Emberek vagyunk, nem igaz? És még jóformán be se érünk Némába, mikor az a süket alak a Rátától beteszi nekem a talpat, mind a kettőt, méghozzá szürkéből. Mind mondhattam annak, hogy a gyerekek öt év alatt még a Ráta is ingyen cipeli. Gondolja? De az még semmi. Na, most mondja meg. — Leszállanék — próbáltam hízelegni neki, s barátságosan nyújtottam a 15 fejemet. — Tegye el már, maga baromállat, az istenért. De hogy rám még mi vár? — fejezte be patetikusan. — Mit sír, apafej? — emberéltem meg végre magam szigorúan rászólva —, hiszen nem állította meg a milicista, mit akar? — De hát nem érti, épp ez a baj. Azt gondolja, hogy az ember biztonsága 150-et ér? Azt hiszi, ha az ember egy apafejjel összehaverkedhet a mai világban, az 500-at ér? De nekem oda a kabalám! Mi vár most reám, amíg valami újra ki nem alakul? Akkor kiugrottam a kocsiból. Idejében. Mert már csak három hüvelykre valók a Gate-Bartól. SZILÁGYI ISTVÁN ÁRKOSSY ISTVÁN rajzai UJYAN EGY TOMPA ERNŐ ISLÍKHÍl/ \Min% !\ePE! A BETONÚTON elhullatott burgonyák és cukorrépák között ügyeskedtem a terepjáróval. Termelőtől fogyasztóig folytak a betakarított élelmiszerek. Éppen átcsúsztam két ravaszul elhelyezett répa között, amikor a szembejövő szekér mögül kiugrott egy motorért. Fékeztem és szétnyomtam vagy három krumplit. — Vigyázzon, marha! — integettem kedvesen a palinak. — Ez az — szólalt meg mellettem az osztályfőnök. — Jövő héten három emberrel elindul témát keresni. Állatokat és egyebeket fényképeznek. * Hétfőn felszedtem embereimet. Az egyik a kiállítási főnök. Ő volt a szervező és javasolóbizottság, s azonkívül végrehajtó bizottság egy személyben. A másik, a Mester több fényképezőgéppel a nyakában, villanóval és három lábbal. A harmadik a szakér. Mozgó szakmai tanácsadó. EBBEN AZ ÉVBEN nagyított fényképek alkotják a kiállítás gerincét. ... Mit tudja a látogató, hogy születik egy ilyen kiállítás. Én ismerem a műhelytitkokat. A jó sofőr az mindent lát. Megálltunk egy leengedett sorompónál. Egész szerelvény traktor kúszott elő a kanyarból. Mászott a Mester is. A Főnök taszigálta kifelé. Mester: Babrál a gépen. Szakér: A 651-es traktorok. Nyomás! Téma: negyven kilométeres sebességgel elrohan. Én: Tropp. Főnök: Olvasó híján a kabátgombjait morzsolja. Mester: Tovább babrál. Távolság végtelen. ... Dúdoltam és az utat néztem. A Főnök mint prédára éhes saskeselyű fürkészte a mezőt. Váratlanul felordított: — Mester, itt a téma. Nézze azt a traktort! Látja azt a fényt és csillogást? A Szakér. Figyelje a szántást. Gyorsan. Most fordul új barázdába. — Megálljon, ember! A Mester kirepült a kocsiból. Bukdácsolt a szántásban. Integetett és lóbálta a gépeit. — Hahó! Álljon meg! A gépkezelő későn kapott észbe. „Miért rohan úgy rám ez az alak? Az igaz, hogy letörött az utolsó kormánylemez szárnya s gyengén fordít, de a következő menet elkent. Holnapig új testet szerelnek fel. Miért kell úgy izgulni? Messzelátóval mászkálhat s meglátta. Ez most lefényképez a törött ekémmel. Aztán letolja az igazgatót. Az igazgató az agronómust, az agronómus a bérelszámolót, a bérelszámoló a brigádost, a brigádos engemet. Fuccs a prémiumnak.“ Pánik-Felemelte az ekét, s kiugrott a barázdából. Irány a föld vége. Ott vannak a kiélezett szántóvasak. Ha ez az atyafi odáig rohan utána, arra hivatkozik, hogy vasat akart cserélni. Ha kifullad az üldöző, akkor nyert. — Hej, hova rohan? Csak egy szóra. A traktoros füle mellett fütyül a levegő. Száguldott. Na, mit gondolnak, mennyi időbe került, amíg erről a traktoristáról mosolygós kép készült? AMIKOR BEÁLLÍTOTTUNK egy termelőszövetkezetbe, azt mondta a brigádos: — Lekéstek, elvtársak. Nem ősszel kell jönni. Kaszáláskor, az igen. A tagok derekasan dolgoztak, gyönyörű terményeink voltak. A herénk térdig ért. Azt kellett volna lencsevégre kapni. VERŐFÉNYES DÉLELŐTT startoltunk egy másik gazdaságban. A legszebb tehenet vezessék ki borjúval együtt — így a Főnök. Kivezették. _ Takarítsák meg — alkudozott a Szakér. — A silótól mocskosok — vigasztalt az ember. __ Jó, jó, de fülétől farkáig? — Melyik felével eszi a tehén a silót? — szólalt meg a Mester tudásszomjason, miközben a keresőbe kacsingatott. A tag vakarta a tehenet, de hamar megunta. — Az asszony nem főz ebédet, ha nem segítek pityókát szedni a kertből. A tehén másik oldalát pucolják meg maguk, ha szükséges. — Dehogy pucoljuk — morgott Szaker. Akcióba léptünk. A tehén mellé hurcoltuk a borjút. Ügyesen szopott. — Na, most kitűnő. Félre mindenki. Repül a madárka. A mama aggodalmasan elbódült és kisétált a képből. Később a borjú fejét akarták fényképezni. A Szakér szerint fajtiszta. — Premier plán — rendelkezett a Főnök. A gondozó fogta a boci farkát, hogy ne rohanjon az anyjához. Ettől a kékvérű paprikásjelölt olyan képet vágott, mint akit vissza akarnak tartani a fejlődésben. — Ilyen pofával nem lehet kiállításra menni — dühöngött a Főnök. — Csak lenne az elvtárs az ő helyében, talán mosolyogna — lihegte a gondozó, s az erőlködéstől piros arccal megvetette a sarkát. MÁSNAP NEHÉZ DIÓVAL kellett megküzdeni. A vasutasoknak van szárnyas kereke, a mezőgazdaságnak szárnyas kombinátja. Ez már döfi. Nyolcmillió tojás évente és amikor a telep teljesen kiépül, húszmillió tojás százezer tyúkból. Az autó megállt az épülettömbök előtt. Egy blokkban 10 000 lakó. Előtérben bölcsőde, ahonnan évente egymillió hatszázezer pihés jószág lép az életbe s onnan a húslevesbe. Hatalmas tepsin gyalogoltunk át. Szörnyű-büdös valami volt benne. Hirtelen barna, apró és elszánt emberkébe botlottunk. — Félek az ilyen zsebagronómusoktól. Ez olyan makacs, mint egy terelőpult — aggodalmaskodott joggal a Főnök. — Ide nem mennek be, kérem. Itt nem lehet csak úgy ukk-mukk fényképezni. _ Az agrárpincsi mindjárt megharap — tartoit az ajtó felé Szakér. — Meghatalmazás az igazgatóságtól — közölte távirati stílusban a Főnök. — Mit tud az igazgatóság az én felelősségemről? Behurcolják a pestist és vége az állománynak. Menjenek a minisztériumba. — Nem jöttünk külföldről, csak a szomszédból vagyunk. Megfelel nekünk ön is. Odakint az a nagy medence gyilkos porokkal tele, csak reprezentáció? A negyvenezer szárnyas technikai egyeduralkodója magába szállt, és hindu fanatizmussal bámulta a köldökét. Ha százezer tyúkja lesz, az atyaúristennek is kevés az esélye, hogy bejusson. Teljes tanácstalanság vett erőt rajtunk. Elmarad a kiállítás szenzációja. Állítólag hathét kilós kakasok kurizálnak odabent. — Ide figyeljen, dupla fekete kollega — vett mély lélegzetet Szakér —, még a fényképezőgép lencséjét is fertőtleníteni fogjuk, s tisztességtelen szándékkal , egyik tyúkjához sem közeledünk. Majd még nagyobb lendülettel folytatta: — Olyan felvételeket készítünk, hogy megél az idegenforgalomból. Akár felhagyhat a csibeneveléssel és rózsaszirom-izet árul. A Főnök lelkendezett, mint a pásztortilinkó, zengett, mint a hárfa, harsonázott, mint az arkangyal és bőgött, mint a hajókürt. Kétszáz fölé emelte barátunk vérnyomását. Végül köpenyes ember vette kezelésbe a megszeppent Mestert. Fehér burnuszt adott rá és óriási kalucsnikat. Szakasztott olyan lett, mint egy stilizált pingvin, így lett a kiállításon kombinát kívülről és belülről. RENDEZTÉK A RENGETEG ANYAGOT. Selejtezték a képeket. — Miért van glória a tehén feje körül? — Mit keres ez az asszony trágyahányó villával a burgonyaprizmánál ? — Azt mondotta, háromszáz munkanapja van, megérdemli hogy lefényképezzem. A meglepetéstől azt sem tudta, mit fog — mentegetőzött a Mester. — Mi ez, kérem? Vidám harangozó harangkötéllel? — Hát izé, a tehén elment s a gondozó ott maradt — makogta a Mester. — A farkáról máskülönben lehet látni, hogy szép állat. Már kész volt minden, amikor jött az átvevő bizottság. A Főnök körbe kalauzolt. Én füleltem. — Ezt a nagy bütykös mancsot kukoricacsövei minek fényképezték le? — A mozdulatban a munka van benne. A két csinált embert belőlünk — fejtegette a Főnök. — Nem volt az mindig úgy, hogy az após, a nagybácsi, a focistából meg a lába csináljon embert. Hát öregistent fényképezzünk közelről? — csattant fel a végén. — Na rendben, rendben — nyugtatta az átvevő bizottság —, de itt nyitás egyelőre nincs. _ ??? — Mi ez itt? Temetkezési vállalat? Senki nem mondta még maguknak, hogy a kiállítás gyászos? A falon minden fekete és szürke. — És fehér, hát ilyen a fénykép. A termények, állványok, virágok annál színesebbek. A terem nagy, nyitott újság fényképekkel és szöveggel — tárta szét karjait a Főnök. — Riport rájövünk mezőgazdaságáról, tetszik érteni? — hajolt közelebb Szakér. — Majd hirtelen nekidühödve folytatta: — Napilap és nem divatlap. Azért nincs piros bikini a tehénen, sárga napernyő a kocák felett és szegfű a bika gomblyukában. Világos? — Világos. Ha nem intézkednek, nincs kiállítás. Behivatták a társadalmi munkákért rajongó művészönkéntest. Tényleg egyhangú, mondta ő. Két órán át nyúzott egy táskarádiót és várta az ihletet. Váratlanul rávetette magát a keretekre és felírásokra. Negyedóra leforgása alatt cinóberpirossal, citromsárgával, okkersárgával, narancssárgával megvonalazta az egész mindenséget. Szemét összehúzva hátrált az ajtóig, gyönyörködött s köszönés nélkül elment. Az egész kiállítás úgy nézett ki, mint a feketeruhás vőfély a pántlikás hivogatópálcájával. Ránézésre komoly megjelenésű, de mégis utoléri az embert a csizmaszárveregetés és az ujjogtatás. Hát ujjogtatott is az átvevő bizottság s mindent visszacsináltunk eredetibe. Amire a hó leesett, megnyílt a kiállítás. BELÉNYI PIROSKA rajza