Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-05-05 / 18. szám

UTUNK. VARRÓ ILONA Hová lett az az ősz? Hát az a dal? Borús, barátságtalan idő járt. A köd albérletbe vette a Szamos medrét, s úgy elter­peszkedett benne, mint aki ott­hon van. Pörölt is vele eleget a hídon pattogó gesztenyék füstje: állj már odébb! A nagy köd azonban lomhán elnyelte a kicsi füstöt, és a vita ezzel be volt fejezve. Ezen kívül még az történt, hogy Piroska férjhez ment. A legszebb leány a redakcióban (és ez nagy szó, mivelhogy több lány nem volt), a skrib­­ler, a tanonc a szarkalábaso­­­dó szemű asszonyok s a harcsa­­bajszos, pápaszemes vén ten­gerimedvék közt. Hiába óvták, kérték: fiatal vagy, ráérsz még! (Erzsi, a bohém, vállon ragadta, ne bolondulj!) Piros­ka csak mosolygott, s egy reg­gel új kosztümben, bőrönddel állított be. A kosztümöt illő módon körül is állták, a bő­röndön csóválták a fejüket, de hiába. Kisvártatva megjelent a fiú, egy kettes számot lobogtat­va, s jöttek a tanúk is, nylon­köpenyben. Feszélyezett mo­solyba merevülve vonultak el, mintha tojáson lépkednének, mert nem tudták, mit hang­súlyozzanak, azt hogy: „no, és? megyünk az anyakönyvvezető­höz“, vagy hogy: „hűha! me­gyünk az anyakönyvvezetőhöz!“ A redakció akkor összeült, s kikotorta a pénztárcáját, belát­ván, hogy ennek fele se tréfa. És mire a mosolyba merevül­­tek visszajöttek, hímes tojáson lépkedve („no és? jövünk az anyakönyvvezetőtől“, valamint: „hűha! jövünk ...“ stb.), a bő­rönd mellett villanyvasaló, villanyfőző várt hazacipelésre, két egyfülű fazék társaságában. Szent ég — hökkent meg az új pár —, mik kellenek a házassághoz! — s a tárgyakat inkább mint szimbólumot, semmint valamire való dolgo­kat vették kézbe, talán meg­köszönni is elfelejtették, s vil­­logtatták-csörgették őket ha­záig, csak egy sétatéri padon tartva pihenőt, elgondolkozni azon, ami eddig nem volt, és most van. Másnap, mint akik rossz fát tettek a tűzre, elsőnek jelen­tek meg a munkahelyükön. Szerették volna rögtön felhívni egymást, de restellték a taka­rítónőktől. S nagy álmosan pislogtak, tettek-vettek, míg mindenki begyűlt. Ünnep előestéje volt. A re­dakció hagyományos háziün­nepséget készült megülni. Vek­nit, borosüveget hoztak ma­gukkal a kollégák, és Piroska süllyedt el, hogy neki kiment a fejéből. Dél felé a főszerkesz­tő letétette a lantot, s meghir­dette az összejövetelt a nagy­szobában. Ment minden a maga rend­jén, csak ezúttal az ünnepi szónok, a lelkes riporter, kö­szöntőjében őket, az új párt is felemlegette. A szarkalábak megsokasodtak a szemek sar­kában, amint ráemelték a po­harakat. Ittak. Piros mosoly­gott. Vajon ő mit csinál? Meg­bökte Gált. — Hány óra? — Egy évszázad... — súgta vissza Gál. — ?? — ...múlva találkoztok. Csak fél egy. Fél egy? Már? Hiszen ak­kor... két óra múlva itt lesz! És hazamennek — haza! — a nyirkos Sétatéren, mint teg­nap, és bedurrantanak a kály­hába, és... A szónok ezalatt leült, és a titkárnő szendvicset hozott be. — A poharakra nagyon vi­gyázzunk — hagyta meg tisz­tára feleslegesen, hiszen senki sem látszott duhajkodni. — Kölcsön vannak! Erzsi, a bohém, nem is hagy­ta szó nélkül. — Micsoda ünneprontás, szakmai javíthatatlanság — kezdte, de siettében cigány­­útra nyelt, s most kegyetlenül prüszkölt, köhögött, mint aki végét járja. A reszortfelelős ütögette a hátát, a harcsabaj­­szú főszerkesztő pedig félrené­zett: — Istenem, vedd magadhoz, ne kínlódjék! Ismét ittak. Csöő, a rajzoló, alig hasz­nált fogpiszkálókat kínált kör­be. Nem vettek. Gál, a fotós, papírkosárba vágott egy vaksi villanykörtét. A titkárnő fel­ugrott, hogy meggyőződjék: valóban ki volt égve? Külön­ben senkinek sem akarózott felállni, pedig a szendvics hol volt már? A bor is csak muta­tóban sárgult még az üvegek alján. Valaki énekelni kezdett. Zajosan belekapcsolódtak, hogy legyen mire inni. A riporter lelkesülten közölte, hogy a Pi­­ros fülén át meg át lehet látni, s ennek mindannyian a végére jártak. Mikor a vaskos jókedv te­­tőfokra hágott, s Piroska mosolya restelkedővé bizonyta­­lanult, Ágnes, a tapintatos, új indítvánnyal jött. — Halljuk Halász elvtársat. Az érdeklődés, mint szétver­te hullám, egyszerre levált az új asszonyról, s körülcsapkod­ta a harcsabajszát: úgy bizony, énekeljen. Meddig kérlelték, mikor kez­dett dalba komor­ szép bariton­ján, Piroska nemigen ügyelte. Örömével, zavarával, várakozá­sával volt elfoglalva. Csak ak­kor figyelt fel, mikor már együtt zúgták: ... te bunkócska, te drága! Elpirult. Körülnézett. Min­denki énekelt, kissé félrebil­lentett fejjel, fél kezével a po­háron, és... Furcsa. Mindenki őt nézte. Még a harcsabajszú is rápislantott, amikor öblösen — ilyen hangjuk lehet a hegy­ről hegyre kiáltó pásztoroknak — útjára indította az új stró­fát: Nagyapákról e dal unokákra maradt S unokákra maradt ez a szerszám. Piroska fellélegzett. Ha nagy baj van veled, soha el ne feledd ... — Nagy baj? Hát van nagy baj is a világon? Hogy van bunkócska, van még ezerszám... És hömpölygött, áradt to­vább a dal, mint aminek nincs kezdete s nincs vége. Felvált­va vették a lélegzetet, egymás szájába adták a szót, mint a staféták. A tömör bariton mel­lé megszépülve, kitelve, meg­színesedve sorakozott fel ciga­rettamarta, gyenge hangjuk. Mint a csúnya lány, ha meg­csókolják, felragyogott a kis szerkesztőség. De ha eljön a nap, mikor ébred a rab , lekötött kezét, lábát kinyújtja... Ágnes, aki annak idején Szamosfalván 127 repedést tar­tott számon hosszában, és het­venegyet széltében a cellája mennyezetén, összehúzott szem­mel rábólintott: Aki ellene volt, az a fűbe harap. Mert a bunkó a földre lesújtja. Már nem is ének, tüntetés volt, ahogy megremegtették az ablakokat: Hej, te bunkócska, te drága! Hej, te egyenes fa giccses­görcsös ága, Te drága, Segíts most! Azzal kezdték elölről. Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, Amilyent sihedernyi koromban. Mintha őt akarnák megtaní­tani rá. A szívembe nyíllal ez a bús, régi dal, S kicsordulnak a könnyeim nyomban .. . Itt kicsit elhalkultak, a rit­mus lassúbbá, emlékezőbbé vált. A riporter, aki Auschwitz óta árva, mintha éppenséggel el is hallgatott volna. Csak a harcsabajszú nyújtotta ki srap­neltől merev térdét, mielőtt rázendített volna a refrénre. S mintegy varázsütésre felrepült a „bunkócska“. Mintha százan, ezren, megszámlálhatatlanul kiáltottak volna. Mintha tes­tet öltött volna a perc, amikor valahol, valaki csakugyan így fohászkodott fel: Segíts most! Piroska ámult-bámult Mi ez? Miféle dal? Mért nem hallotta eddig? Mért ismeri mindenki? Mit tudhatnak ezek, amit ő nem tud? És mit néznek úgy — rajta? S tán sosem szakad vége a sosem hallott dalnak, ha nem jön a fiú, „a férjem“, hogy ebédelni hívja. — Vivát! — ugrott fel Gál, s nyújtotta a székét. De a fiú nem ült le. —­ Legyetek boldogok — emelték rájuk az utolsó pohár bort. — Legyetek boldogok — koc­cintott velük Ágnes. Erzsi, a bohém, a lépcső­házig kísérte őket. — Legyetek boldogok — csó­válta a fejét. Alig várták, hogy becsukód­jék az ajtó. Megcsókolták egy­mást, s úgy, kézen fogva lép­tek ki az esőbe. Azzal hazaszéledt a redakció is, mint aki jól végezte dolgát. TÓTH LÁSZLÓ rajza forró a nyár. Ilyenkor nem jó gondolkodni,­­ sem emlékezni, sem semmit. Ássuk be ma­gunkat a hűvös homokba, vagy tegyünk hatalmas szalmakalapot, és csobogjunk lefele a folyón, mintha csak a szalmakalap úszna. Vagy üljünk be egy könyvtárba, a hűvös félhomály feledteti az izzadtan görgő napot — ilyenkor nem jó gon­dolkodni, sem emlékezni, s mégsem szabadulsz. Feltör belőled, hogy reménytelenül hideg volt a június, térdig érő rövid nadrágunk volt, pén­zünk soha, s azok az örökös sorbanállások, olajért, cukorért, ha a hússorban kellett tartanunk a fel­nőttek helyét, még értelmesnek is látszott merev kínlódásunk, mert tudtuk, hogy vékony szeletekben, de azért jut valami ízesebb a vegyeslekvárnál vagy a napraforgó­­olajos mártásoknál. A ház, ahol a nyaraimat töltöttem gyermekkoromban, a város központjában állt, hátul, egy udvar végében épült, de amikor először láttam, már elmondhattam nyugodtan, hogy utcára néznek az ablakai, mert a külső házat telitalá­lat érte a háborúban, csak egy fal maradt belőle, korabeli felirattal: V. K. Úgy mondták, a vészkijárat rövidítése. Rengeteg vészkijárat volt mindenütt, s nagyon sokat töp­rengtem azon, hogy mire szolgálnak, hisz sehol sem láttam a bejáratot, s hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem is lé­teztek lejárók és bombabiztos labirintusok, csak azért ír­ták fel a V. K. kezdőbetűket, hogy megnyugtassák az em­bereket, vagy mert a felelőtlen katonásdit-játszás hevében tévútra akarták vezetni a hunyót. Az emberek golfnadrágot hordtak, micisapkával, s a jegy­re vásárolt ing volt a divat nyakkendő nélkül, mert a nyakkendő a gyerekek kiváltsága volt, s a kis piros sely­mek (trapéz alakú boggal) ahol megjelentek, koreai anyát ábrázoló bélyeget osztogattak pénzért, vasat, csontot, papírt, üveget gyűjtöttek, s harsányan homlokhoz lendülő kézzel üd­vözölték egymást. Reménytelenül hideg volt a június, és állandóan esett az eső. A lebombázott házat befedte a gaz. Itt-ott véletlen napraforgók csöngették ázott fejüket, s ha véget ért a sor­­banállás, razziát játszottunk, kémesdit meg partizánosdit, és kiabáltuk, hogy „Hand-zupp“, „kaput“, s messzire előre­nyújtottuk kezünket és sírósan mondottuk, hogy „kléb“. Valami egykedvű természetességgel játszottuk egymás el­lenségét, s tudtuk, a seprűnyél is fegyver. A megmaradt ház fala tele volt szilánkokkal, hámlott a vakolat, s elkép­zelhetetlen iramban épültek a katonatemetők, szobrok, s egyszer órákon keresztül álltam egy virágcsokorral a ke­zemben egy katonának öltözött ember előtt, mert a város akkori nagy festője elég soványnak talált, hogy egy rea­lista képen én legyek a felszabadított kisfiú. Aztán megunod a könyvtárat, leteszed a könyvet, kimész a folyosóra s rágyújtasz egy cigarettára. Nem a köny­vet emészted, hisz nem is figyeltél oda. Már dühöngsz, hogy miért jöttél ide, aztán fölfedezel egy világítóudvart. Az al­ján poros kacatok, egy faliújság maradványa, egy lemez néhány kiolvashatatlan nagybetűvel, s egy ládából idejét­­múlt könyvek mutogatják rongyos bordáikat. Emlékszel, mennyi új könyvüzlet született? Hatalmas kirakataik előtt naphosszat ácsorogtunk. Vitrineikben hemzsegtek a mesés­könyvek, s az eladókban is volt valami különösség. Látszott, hogy szeretik azokat a könyveket, árultak, s néha oldala­kat olvastak nekünk csodás, messzi világokról, ahol állan­dóan süt a nap, mindenki boldog, s mi szipogva, térdig érő nadrágunkhoz kenve maszatos kezünket, szurkoltunk egy lányért, aki férfiként harcolt, s amikor az ellenség elfogta, volt bátorsága a halálhoz is. A ház háta mögött volt egy pici kert, s mert a lebombá­zott ház helyén dudva nőtt és bodza s mert volt valami történelemelőtti az egész hangulatában, „régi kert­­nek ne­veztük, ahol, ha megkapartuk a romokat, mindig találtunk valami érdekes játékot. Ide néztek a bérház vécéablakai, melyek kitüntetésként csillogtak a befeketedett falon. Be­törtük őket, mert bosszantott a ház, mely korlátlan udva­runkat határolta, s mert rosszak voltunk. Mindig rájöttek, hogy mi tettük, s libasorban érkeztek a panaszosok. Kisütött a nap, melegebb lett, mint amilyenre számítani lehetett a soknapos eső után. Vertük egymást, amikor be­­lépett az udvarra egy egyenruhás férfi. Azt hittük, hogy a rendőr, s rohantunk hátra — valahova el kellett bújnunk. — Hé! — kiáltotta a férfi, s egyensapkájával a levegőbe kapott, mint mi a lepkék után azzal a rongyos szalmakalap­pal, melyet minden reggel kisorsoltunk egymás között. Hé, álljatok meg! — kiáltotta. Ültünk a pincében a fahasábok között, s hallgattuk a legnagyobb Zoli meséjét arról, hogy a város­ alatt mennyi alagút van. Aztán felmentünk. A kölyköt küldtük előre kémnek, s mi hallgatóztunk az ajtó mellett. VÁRI ATTILA — Nem is mi törtük be az ablakot — bömbölte egyből a kölyök, s nagynéném hangját hallottuk, ahogy vigasztalta: — Nincs semmi baj, aranyom. Bementünk mi is, kivittek a teraszra s bemutattak az alezredesnek s magyarázták, hogy az a nagybátyánk. Min­­deniket megsimogatta az egyenruhás ember, csak engem, nem, s az volt az érzésem, hogy nem is nagybátyám. Nem voltam hazug, de magamra kellett hívnom valahogy a fi­gyelmét. — Tiszt bácsi — kezdtem. — A pincében két ember be­szélgetett. Biztos, hogy kémek, mert aztán lementek egy csapóajtón. Nem tudtam, hogy mi a csapóajtó, csak tet­szett a szó és ki kellett mondanom. De nem fi­gyelt rám senki. Aztán újra esett és fújt a szél, s mi zöld ba­rackot loptunk s ettünk a pincében, és valahon­nan kaptunk pénzt, moziba mentünk. „Valahol Európában“, ez volt a film címe, s emlékszem, hogy volt benne minden, ami nálunk a régi kert­ben. Voltak romok,­­gyerekek és más is, amiből egy szót sem értettem. Csak egy dolgot jegyez­tünk meg mindannyian, hogy a film egyik kis hő­se imára kulcsolt kezekkel könyörgött a bará­tainak, hogy valakit akasszanak fel. És hazaf­le belelovaltuk magunkat a játékba. Körülálltun­k egy öregasz­­szonyt, szalutáltunk neki, és én azt mondtam a többieknek, hogy: „könyörgöm, akasszuk fel“. Az öregasszony eszelősen széttárta a karját és visított: — Ne, ne, ne! Aztán szaladtunk, és felcsaptuk háromnegyedes haris­nyánkra a sarat. É­­­s egyszer csak utánam jött nagyapám és hazavitt, és én nagyon örvendtem, mert nagyapó engedte, hogy ját­szódjak a bajuszával. Szerettem, mert be tudtam venni a cigarettát a szájába úgy, hogy nem maradt ki belőle sem­mi, s mert mindig úgy kezdte a meséjét, hogy: „Amikor te még nem éltél...“ Nem mondta meg soha, hogy én akkor miért nem éltem, amikor olyan csodás dolgok történtek, csak mindig mesélt, hogy volt nekem egy nagyon szép nagy­mamám, akinek olyan kék volt a szeme, mint az ég, s hogy nagyon fiatal volt, amikor meghalt, és hogy édesanyám is akkor még kislány volt, és én kuncogtam. Mondtam neki, hogy az nem igaz, mert minden nagymama öreg, és az édes­anyám nem spilhóznis kislány. — Miért tettek alagutakat a sínre? — kérdeztem. — Azért, hogy a mozdony bújócskázzon a vagonokkal — mondta. M­indegy, hogy hova mentél,­ mert úgyis végigsétálsz az utcán, melynek porát te is kavartad ilyen fülledt nyári délelőttökön. A járdák mellett keskeny virágágyak, és is­merősök, akik rád köszönnek az ablakból. A sarki fűszeres (ha még ugyanaz van ott, aki tíz évvel ezelőtt) tudja, mit adjon vissza apró helyett, nápolyit vagy törökpuliszkát. S a félelmetes verekedésök, akiket ívben elkerültél, most messziről mosolyognak, bemutatják négy-ötéves gyereküket, s „öregszünk, tata“ vállveregetéssel mondják: „gyerünk, Pis­tike“. Emlékszel, milyen melegek voltak júliusban? Majd­nem olyan nagy volt a meleg, mint most. És akkor is ide jöttünk fürdeni a fűzfákhoz, ahol a folyó háta a legszéle­sebb, s nem a halak ugranak a felszínre, hanem a víz sza­lad ki alóluk. Ha itt ugrottunk a vízbe, mi is olyanok vol­tunk, mint a ficánkoló halak. Én már nem voltam kisgye­rek, mutált a hangom, s Áronnal, a barátommal, akivel hadseregekről álmodtunk és világkörüli útról, lángok után mászkáltunk a füzesben. A vágóhíd előtti téren izzadt hajcsárok lődörögtek. Ott, ahol a telep szennyvize egy boltozatos nyíláson keresz­tül a folyóba ömlött, két magas ember ült. Nézték a túlsó partot, unatkoztak. — Beszélgessünk — mondta Demeter, akinek bársony nadrágja volt s bajusza, s aki mindig felpofozott, ha el­kapott véletlenül, s azt mondta, adjam át a barátomnak. — Beszélgessünk — felelte a kopasz, akit nem ismer­tem, s izzadt tenyerével csapkodta a feje búbját. Hatalmas, vörösre meg kékre festett hűtőkocsik rakod­tak a vágóhíd udvarán, s a bejáró halászkölykök, akik al­vadt vért és húscafatokat kunyeráltak csalinak, torokhan­gon kiabálták a sofőröknek: „Mandzsáré gátti!“ „Egyetek macskát !” Demeter nézte a folyón lefele sikló uszályokat. Kibújt az ingéből. — Beszélgetünk? — kérdezte. — Igen — mondta a kopasz. A hátuk mögött mentünk el Áronnal. Átúsztunk a túlsó partra. Fűzfák és szedres és csalán. A part nyirkosan süp­­pedős. Erre szokott kiönteni a folyó. Az apró kúszónövények indái rácsavarodnak a nádra, a fákra s a szederindákra is. Fojtó gőz lebegett a parti erdőben. Talán a víz alatt is per­zselt a nap. Cigarettáztunk, mi, a két feketére égett kamasz, mert ott lehetett. — És akkor én odamennék és azt mondanám, hogy ugye, mi már találkoztunk valahol — mondta Áron. — Ez közhely — feleltem úgy, mint aki mindent tud. — Mi az a közhely? — Az, amit nem szabad mondani, mert mindenki mond­­(Folytatása a 6. oldalon) m­indpor ry^r WITTLINGER MARGIT rajza

Next