Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-05-05 / 18. szám
UTUNK. VARRÓ ILONA Hová lett az az ősz? Hát az a dal? Borús, barátságtalan idő járt. A köd albérletbe vette a Szamos medrét, s úgy elterpeszkedett benne, mint aki otthon van. Pörölt is vele eleget a hídon pattogó gesztenyék füstje: állj már odébb! A nagy köd azonban lomhán elnyelte a kicsi füstöt, és a vita ezzel be volt fejezve. Ezen kívül még az történt, hogy Piroska férjhez ment. A legszebb leány a redakcióban (és ez nagy szó, mivelhogy több lány nem volt), a skribler, a tanonc a szarkalábasodó szemű asszonyok s a harcsabajszos, pápaszemes vén tengerimedvék közt. Hiába óvták, kérték: fiatal vagy, ráérsz még! (Erzsi, a bohém, vállon ragadta, ne bolondulj!) Piroska csak mosolygott, s egy reggel új kosztümben, bőrönddel állított be. A kosztümöt illő módon körül is állták, a bőröndön csóválták a fejüket, de hiába. Kisvártatva megjelent a fiú, egy kettes számot lobogtatva, s jöttek a tanúk is, nylonköpenyben. Feszélyezett mosolyba merevülve vonultak el, mintha tojáson lépkednének, mert nem tudták, mit hangsúlyozzanak, azt hogy: „no, és? megyünk az anyakönyvvezetőhöz“, vagy hogy: „hűha! megyünk az anyakönyvvezetőhöz!“ A redakció akkor összeült, s kikotorta a pénztárcáját, belátván, hogy ennek fele se tréfa. És mire a mosolyba merevültek visszajöttek, hímes tojáson lépkedve („no és? jövünk az anyakönyvvezetőtől“, valamint: „hűha! jövünk ...“ stb.), a bőrönd mellett villanyvasaló, villanyfőző várt hazacipelésre, két egyfülű fazék társaságában. Szent ég — hökkent meg az új pár —, mik kellenek a házassághoz! — s a tárgyakat inkább mint szimbólumot, semmint valamire való dolgokat vették kézbe, talán megköszönni is elfelejtették, s villogtatták-csörgették őket hazáig, csak egy sétatéri padon tartva pihenőt, elgondolkozni azon, ami eddig nem volt, és most van. Másnap, mint akik rossz fát tettek a tűzre, elsőnek jelentek meg a munkahelyükön. Szerették volna rögtön felhívni egymást, de restellték a takarítónőktől. S nagy álmosan pislogtak, tettek-vettek, míg mindenki begyűlt. Ünnep előestéje volt. A redakció hagyományos háziünnepséget készült megülni. Veknit, borosüveget hoztak magukkal a kollégák, és Piroska süllyedt el, hogy neki kiment a fejéből. Dél felé a főszerkesztő letétette a lantot, s meghirdette az összejövetelt a nagyszobában. Ment minden a maga rendjén, csak ezúttal az ünnepi szónok, a lelkes riporter, köszöntőjében őket, az új párt is felemlegette. A szarkalábak megsokasodtak a szemek sarkában, amint ráemelték a poharakat. Ittak. Piros mosolygott. Vajon ő mit csinál? Megbökte Gált. — Hány óra? — Egy évszázad... — súgta vissza Gál. — ?? — ...múlva találkoztok. Csak fél egy. Fél egy? Már? Hiszen akkor... két óra múlva itt lesz! És hazamennek — haza! — a nyirkos Sétatéren, mint tegnap, és bedurrantanak a kályhába, és... A szónok ezalatt leült, és a titkárnő szendvicset hozott be. — A poharakra nagyon vigyázzunk — hagyta meg tisztára feleslegesen, hiszen senki sem látszott duhajkodni. — Kölcsön vannak! Erzsi, a bohém, nem is hagyta szó nélkül. — Micsoda ünneprontás, szakmai javíthatatlanság — kezdte, de siettében cigányútra nyelt, s most kegyetlenül prüszkölt, köhögött, mint aki végét járja. A reszortfelelős ütögette a hátát, a harcsabajszú főszerkesztő pedig félrenézett: — Istenem, vedd magadhoz, ne kínlódjék! Ismét ittak. Csöő, a rajzoló, alig használt fogpiszkálókat kínált körbe. Nem vettek. Gál, a fotós, papírkosárba vágott egy vaksi villanykörtét. A titkárnő felugrott, hogy meggyőződjék: valóban ki volt égve? Különben senkinek sem akarózott felállni, pedig a szendvics hol volt már? A bor is csak mutatóban sárgult még az üvegek alján. Valaki énekelni kezdett. Zajosan belekapcsolódtak, hogy legyen mire inni. A riporter lelkesülten közölte, hogy a Piros fülén át meg át lehet látni, s ennek mindannyian a végére jártak. Mikor a vaskos jókedv tetőfokra hágott, s Piroska mosolya restelkedővé bizonytalanult, Ágnes, a tapintatos, új indítvánnyal jött. — Halljuk Halász elvtársat. Az érdeklődés, mint szétverte hullám, egyszerre levált az új asszonyról, s körülcsapkodta a harcsabajszát: úgy bizony, énekeljen. Meddig kérlelték, mikor kezdett dalba komor szép baritonján, Piroska nemigen ügyelte. Örömével, zavarával, várakozásával volt elfoglalva. Csak akkor figyelt fel, mikor már együtt zúgták: ... te bunkócska, te drága! Elpirult. Körülnézett. Mindenki énekelt, kissé félrebillentett fejjel, fél kezével a poháron, és... Furcsa. Mindenki őt nézte. Még a harcsabajszú is rápislantott, amikor öblösen — ilyen hangjuk lehet a hegyről hegyre kiáltó pásztoroknak — útjára indította az új strófát: Nagyapákról e dal unokákra maradt S unokákra maradt ez a szerszám. Piroska fellélegzett. Ha nagy baj van veled, soha el ne feledd ... — Nagy baj? Hát van nagy baj is a világon? Hogy van bunkócska, van még ezerszám... És hömpölygött, áradt tovább a dal, mint aminek nincs kezdete s nincs vége. Felváltva vették a lélegzetet, egymás szájába adták a szót, mint a staféták. A tömör bariton mellé megszépülve, kitelve, megszínesedve sorakozott fel cigarettamarta, gyenge hangjuk. Mint a csúnya lány, ha megcsókolják, felragyogott a kis szerkesztőség. De ha eljön a nap, mikor ébred a rab , lekötött kezét, lábát kinyújtja... Ágnes, aki annak idején Szamosfalván 127 repedést tartott számon hosszában, és hetvenegyet széltében a cellája mennyezetén, összehúzott szemmel rábólintott: Aki ellene volt, az a fűbe harap. Mert a bunkó a földre lesújtja. Már nem is ének, tüntetés volt, ahogy megremegtették az ablakokat: Hej, te bunkócska, te drága! Hej, te egyenes fa giccsesgörcsös ága, Te drága, Segíts most! Azzal kezdték elölről. Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, Amilyent sihedernyi koromban. Mintha őt akarnák megtanítani rá. A szívembe nyíllal ez a bús, régi dal, S kicsordulnak a könnyeim nyomban .. . Itt kicsit elhalkultak, a ritmus lassúbbá, emlékezőbbé vált. A riporter, aki Auschwitz óta árva, mintha éppenséggel el is hallgatott volna. Csak a harcsabajszú nyújtotta ki srapneltől merev térdét, mielőtt rázendített volna a refrénre. S mintegy varázsütésre felrepült a „bunkócska“. Mintha százan, ezren, megszámlálhatatlanul kiáltottak volna. Mintha testet öltött volna a perc, amikor valahol, valaki csakugyan így fohászkodott fel: Segíts most! Piroska ámult-bámult Mi ez? Miféle dal? Mért nem hallotta eddig? Mért ismeri mindenki? Mit tudhatnak ezek, amit ő nem tud? És mit néznek úgy — rajta? S tán sosem szakad vége a sosem hallott dalnak, ha nem jön a fiú, „a férjem“, hogy ebédelni hívja. — Vivát! — ugrott fel Gál, s nyújtotta a székét. De a fiú nem ült le. — Legyetek boldogok — emelték rájuk az utolsó pohár bort. — Legyetek boldogok — koccintott velük Ágnes. Erzsi, a bohém, a lépcsőházig kísérte őket. — Legyetek boldogok — csóválta a fejét. Alig várták, hogy becsukódjék az ajtó. Megcsókolták egymást, s úgy, kézen fogva léptek ki az esőbe. Azzal hazaszéledt a redakció is, mint aki jól végezte dolgát. TÓTH LÁSZLÓ rajza forró a nyár. Ilyenkor nem jó gondolkodni, sem emlékezni, sem semmit. Ássuk be magunkat a hűvös homokba, vagy tegyünk hatalmas szalmakalapot, és csobogjunk lefele a folyón, mintha csak a szalmakalap úszna. Vagy üljünk be egy könyvtárba, a hűvös félhomály feledteti az izzadtan görgő napot — ilyenkor nem jó gondolkodni, sem emlékezni, s mégsem szabadulsz. Feltör belőled, hogy reménytelenül hideg volt a június, térdig érő rövid nadrágunk volt, pénzünk soha, s azok az örökös sorbanállások, olajért, cukorért, ha a hússorban kellett tartanunk a felnőttek helyét, még értelmesnek is látszott merev kínlódásunk, mert tudtuk, hogy vékony szeletekben, de azért jut valami ízesebb a vegyeslekvárnál vagy a napraforgóolajos mártásoknál. A ház, ahol a nyaraimat töltöttem gyermekkoromban, a város központjában állt, hátul, egy udvar végében épült, de amikor először láttam, már elmondhattam nyugodtan, hogy utcára néznek az ablakai, mert a külső házat telitalálat érte a háborúban, csak egy fal maradt belőle, korabeli felirattal: V. K. Úgy mondták, a vészkijárat rövidítése. Rengeteg vészkijárat volt mindenütt, s nagyon sokat töprengtem azon, hogy mire szolgálnak, hisz sehol sem láttam a bejáratot, s hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem is léteztek lejárók és bombabiztos labirintusok, csak azért írták fel a V. K. kezdőbetűket, hogy megnyugtassák az embereket, vagy mert a felelőtlen katonásdit-játszás hevében tévútra akarták vezetni a hunyót. Az emberek golfnadrágot hordtak, micisapkával, s a jegyre vásárolt ing volt a divat nyakkendő nélkül, mert a nyakkendő a gyerekek kiváltsága volt, s a kis piros selymek (trapéz alakú boggal) ahol megjelentek, koreai anyát ábrázoló bélyeget osztogattak pénzért, vasat, csontot, papírt, üveget gyűjtöttek, s harsányan homlokhoz lendülő kézzel üdvözölték egymást. Reménytelenül hideg volt a június, és állandóan esett az eső. A lebombázott házat befedte a gaz. Itt-ott véletlen napraforgók csöngették ázott fejüket, s ha véget ért a sorbanállás, razziát játszottunk, kémesdit meg partizánosdit, és kiabáltuk, hogy „Hand-zupp“, „kaput“, s messzire előrenyújtottuk kezünket és sírósan mondottuk, hogy „kléb“. Valami egykedvű természetességgel játszottuk egymás ellenségét, s tudtuk, a seprűnyél is fegyver. A megmaradt ház fala tele volt szilánkokkal, hámlott a vakolat, s elképzelhetetlen iramban épültek a katonatemetők, szobrok, s egyszer órákon keresztül álltam egy virágcsokorral a kezemben egy katonának öltözött ember előtt, mert a város akkori nagy festője elég soványnak talált, hogy egy realista képen én legyek a felszabadított kisfiú. Aztán megunod a könyvtárat, leteszed a könyvet, kimész a folyosóra s rágyújtasz egy cigarettára. Nem a könyvet emészted, hisz nem is figyeltél oda. Már dühöngsz, hogy miért jöttél ide, aztán fölfedezel egy világítóudvart. Az alján poros kacatok, egy faliújság maradványa, egy lemez néhány kiolvashatatlan nagybetűvel, s egy ládából idejétmúlt könyvek mutogatják rongyos bordáikat. Emlékszel, mennyi új könyvüzlet született? Hatalmas kirakataik előtt naphosszat ácsorogtunk. Vitrineikben hemzsegtek a meséskönyvek, s az eladókban is volt valami különösség. Látszott, hogy szeretik azokat a könyveket, árultak, s néha oldalakat olvastak nekünk csodás, messzi világokról, ahol állandóan süt a nap, mindenki boldog, s mi szipogva, térdig érő nadrágunkhoz kenve maszatos kezünket, szurkoltunk egy lányért, aki férfiként harcolt, s amikor az ellenség elfogta, volt bátorsága a halálhoz is. A ház háta mögött volt egy pici kert, s mert a lebombázott ház helyén dudva nőtt és bodza s mert volt valami történelemelőtti az egész hangulatában, „régi kertnek neveztük, ahol, ha megkapartuk a romokat, mindig találtunk valami érdekes játékot. Ide néztek a bérház vécéablakai, melyek kitüntetésként csillogtak a befeketedett falon. Betörtük őket, mert bosszantott a ház, mely korlátlan udvarunkat határolta, s mert rosszak voltunk. Mindig rájöttek, hogy mi tettük, s libasorban érkeztek a panaszosok. Kisütött a nap, melegebb lett, mint amilyenre számítani lehetett a soknapos eső után. Vertük egymást, amikor belépett az udvarra egy egyenruhás férfi. Azt hittük, hogy a rendőr, s rohantunk hátra — valahova el kellett bújnunk. — Hé! — kiáltotta a férfi, s egyensapkájával a levegőbe kapott, mint mi a lepkék után azzal a rongyos szalmakalappal, melyet minden reggel kisorsoltunk egymás között. Hé, álljatok meg! — kiáltotta. Ültünk a pincében a fahasábok között, s hallgattuk a legnagyobb Zoli meséjét arról, hogy a város alatt mennyi alagút van. Aztán felmentünk. A kölyköt küldtük előre kémnek, s mi hallgatóztunk az ajtó mellett. VÁRI ATTILA — Nem is mi törtük be az ablakot — bömbölte egyből a kölyök, s nagynéném hangját hallottuk, ahogy vigasztalta: — Nincs semmi baj, aranyom. Bementünk mi is, kivittek a teraszra s bemutattak az alezredesnek s magyarázták, hogy az a nagybátyánk. Mindeniket megsimogatta az egyenruhás ember, csak engem, nem, s az volt az érzésem, hogy nem is nagybátyám. Nem voltam hazug, de magamra kellett hívnom valahogy a figyelmét. — Tiszt bácsi — kezdtem. — A pincében két ember beszélgetett. Biztos, hogy kémek, mert aztán lementek egy csapóajtón. Nem tudtam, hogy mi a csapóajtó, csak tetszett a szó és ki kellett mondanom. De nem figyelt rám senki. Aztán újra esett és fújt a szél, s mi zöld barackot loptunk s ettünk a pincében, és valahonnan kaptunk pénzt, moziba mentünk. „Valahol Európában“, ez volt a film címe, s emlékszem, hogy volt benne minden, ami nálunk a régi kertben. Voltak romok,gyerekek és más is, amiből egy szót sem értettem. Csak egy dolgot jegyeztünk meg mindannyian, hogy a film egyik kis hőse imára kulcsolt kezekkel könyörgött a barátainak, hogy valakit akasszanak fel. És hazafle belelovaltuk magunkat a játékba. Körülálltunk egy öregaszszonyt, szalutáltunk neki, és én azt mondtam a többieknek, hogy: „könyörgöm, akasszuk fel“. Az öregasszony eszelősen széttárta a karját és visított: — Ne, ne, ne! Aztán szaladtunk, és felcsaptuk háromnegyedes harisnyánkra a sarat. És egyszer csak utánam jött nagyapám és hazavitt, és én nagyon örvendtem, mert nagyapó engedte, hogy játszódjak a bajuszával. Szerettem, mert be tudtam venni a cigarettát a szájába úgy, hogy nem maradt ki belőle semmi, s mert mindig úgy kezdte a meséjét, hogy: „Amikor te még nem éltél...“ Nem mondta meg soha, hogy én akkor miért nem éltem, amikor olyan csodás dolgok történtek, csak mindig mesélt, hogy volt nekem egy nagyon szép nagymamám, akinek olyan kék volt a szeme, mint az ég, s hogy nagyon fiatal volt, amikor meghalt, és hogy édesanyám is akkor még kislány volt, és én kuncogtam. Mondtam neki, hogy az nem igaz, mert minden nagymama öreg, és az édesanyám nem spilhóznis kislány. — Miért tettek alagutakat a sínre? — kérdeztem. — Azért, hogy a mozdony bújócskázzon a vagonokkal — mondta. Mindegy, hogy hova mentél, mert úgyis végigsétálsz az utcán, melynek porát te is kavartad ilyen fülledt nyári délelőttökön. A járdák mellett keskeny virágágyak, és ismerősök, akik rád köszönnek az ablakból. A sarki fűszeres (ha még ugyanaz van ott, aki tíz évvel ezelőtt) tudja, mit adjon vissza apró helyett, nápolyit vagy törökpuliszkát. S a félelmetes verekedésök, akiket ívben elkerültél, most messziről mosolyognak, bemutatják négy-ötéves gyereküket, s „öregszünk, tata“ vállveregetéssel mondják: „gyerünk, Pistike“. Emlékszel, milyen melegek voltak júliusban? Majdnem olyan nagy volt a meleg, mint most. És akkor is ide jöttünk fürdeni a fűzfákhoz, ahol a folyó háta a legszélesebb, s nem a halak ugranak a felszínre, hanem a víz szalad ki alóluk. Ha itt ugrottunk a vízbe, mi is olyanok voltunk, mint a ficánkoló halak. Én már nem voltam kisgyerek, mutált a hangom, s Áronnal, a barátommal, akivel hadseregekről álmodtunk és világkörüli útról, lángok után mászkáltunk a füzesben. A vágóhíd előtti téren izzadt hajcsárok lődörögtek. Ott, ahol a telep szennyvize egy boltozatos nyíláson keresztül a folyóba ömlött, két magas ember ült. Nézték a túlsó partot, unatkoztak. — Beszélgessünk — mondta Demeter, akinek bársony nadrágja volt s bajusza, s aki mindig felpofozott, ha elkapott véletlenül, s azt mondta, adjam át a barátomnak. — Beszélgessünk — felelte a kopasz, akit nem ismertem, s izzadt tenyerével csapkodta a feje búbját. Hatalmas, vörösre meg kékre festett hűtőkocsik rakodtak a vágóhíd udvarán, s a bejáró halászkölykök, akik alvadt vért és húscafatokat kunyeráltak csalinak, torokhangon kiabálták a sofőröknek: „Mandzsáré gátti!“ „Egyetek macskát !” Demeter nézte a folyón lefele sikló uszályokat. Kibújt az ingéből. — Beszélgetünk? — kérdezte. — Igen — mondta a kopasz. A hátuk mögött mentünk el Áronnal. Átúsztunk a túlsó partra. Fűzfák és szedres és csalán. A part nyirkosan süppedős. Erre szokott kiönteni a folyó. Az apró kúszónövények indái rácsavarodnak a nádra, a fákra s a szederindákra is. Fojtó gőz lebegett a parti erdőben. Talán a víz alatt is perzselt a nap. Cigarettáztunk, mi, a két feketére égett kamasz, mert ott lehetett. — És akkor én odamennék és azt mondanám, hogy ugye, mi már találkoztunk valahol — mondta Áron. — Ez közhely — feleltem úgy, mint aki mindent tud. — Mi az a közhely? — Az, amit nem szabad mondani, mert mindenki mond(Folytatása a 6. oldalon) mindpor ry^r WITTLINGER MARGIT rajza