Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-07-28 / 30. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMANIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA ÉVFOLYAM, 30. (978.) SZÁM — ARALEJ — KOLOZSVÁR, 1967. JÚLIUS 28. XXII. napokban találkoztam barátommal, a festővel, aki frissiben tért haza külföldi útjáról. Benyomásairól érdeklődtem, s ő, aki igen érzékeny művész, de kissé szkeptikus és apolitikus lélek, számomra egészen váratlanul így kezdte beszámolóját: „Te, olyan különös érzés volt, de meg kell mondanom, utazásom egyik nagy élménye marad, hogy többször is büszkének éreztem magam, amiért román állampolgár vagyok." A világ, mint a hazaszeretet nagy, régi és kipróbált iskolája, vajon csak erről volna szó? Az igazság az, hogy mindannyian valahányszor kapcsolatba lépünk valamilyen formában a világgal — s ez a kapcsolat napról napra nagyobb méreteket ölt —, nemcsak a világ jobb megismerésének, de önismeretünknek is új élményeivel gazdagodunk. Írótársaink egy csoportja nemrég tért haza élményekkel telítve Bulgáriából, ahol a közös harcok emlékét őrző plevnai múzeum éppoly mély visszhangot váltott ki belőlük, akárcsak találkozásuk a brassói sofőrökkel, akik a Steagul Roşu teherautóit próbálják ki sikeresen az új Bulgária egyik építőtelepén. Novellista barátunk olaszországi barangolásából tért meg az önbecsülés és kölcsönös megbecsülés örömteli érzéseivel. Köszönő munkatársunk magával hozta Párizsból az országunk iránti szeretet és nagy érdeklődés élményét. Marosvásárhelyi írótársunk az óceán vizein hajózik a Galaţi halászhajóval, s forró hazaszeretettől áthatott tudósításokat küld haza a távoli vizekről. Ismerem jól ezeket az érzéseket, magam is átéltem őket, amikor taxily nyáron a baráti Jugoszlávia tájait jártam, s a Duna tükrébe nézve a Vaskapunál engem is elfogott a büszkeség a grandiózus látványtól, amelyet a két ország építőinek közös munkája varázsolt a Dunára. Merőben új érzések, tartalmak ezek, egyidősek szocialista emberségünkkel, munkánk, törekvéseink, legnemesebb szocialista eszményeink kiteljesedésével. Mert a szülőföld, a haza, amelyet munkánkkal növeltünk, nemcsak a mi szemünkben, de a világ szemében is növekedett, becsülete van ma az országnak túl a Dunán és túl az óceánokon is, s öröm ez és jó érzés s még ezen jóval túl is — haszon, kincs, értékes tőke, ajándék magunknak s a világnak, mert azt jelenti, hogy haszna, becsülete van a munkánknak, pártunk és kormányunk politikájának. Ezeket a gondolatokat ébresztette bennem Nicolae Ceausescu elvtársnak a Nagy Nemzetgyűlés VII. ülésszakán tartott beszámolója a párt és a kormány külpolitikájáról. A jó értelemben vett szenzáció, élmény mozgósító, felvillanyozó erejét sugározta szét az egész országban ez a beszámoló. Mert — ami egykoron igen ritka dolog volt, kivált a külpolitikában — program és végrehajtás teljes egységben jelentkeztek az ország színe előtt. A IX. kongresszus programja a külpolitikában is következetesen megvalósul. Az a külpolitikai program, amelynek középpontjában a szocialista országokkal való barátság és sokoldalú együttműködés fejlesztése áll, amely a békés egymás mellett élés elvei alapján a világ összes országaival fejleszti az együttműködést, amely szembeszáll az imperializmus agresszív akcióival, harcol a leszerelésért, a nukleáris fegyverek betiltásáért, a balkáni békéért, az európai biztonságért, a gyarmati elnyomás minden maradványának megszüntetéséért, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom egységének erősítéséért, az öszszes haladó mozgalmakkal való együttműködésért — ez a gazdag és nemes külpolitikai program ugyanazzal a dinamizmussal és következetességgel valósul meg, akárcsak a IX. kongresszus országépítő, szocializmust kiteljesítő belpolitikai programja. A beszámoló minden mondata mögött a tények aranyfedezete áll, hatalmas, lendületes, bölcs munka, amelyet a párt és a kormány a diplomácia, a nemzetközi fórumok, a kölcsönös látogatások, személyes találkozások, tárgyalások összes lehetőségeinek felhasználásával, nagy felelősségérzettel, sok kitartással vitt véghez. Abban a komplexitásban, amelyet ma a világpolitika jelent, az élet, a tények, az események tűzpróbája teljes egészében igazolta ennek a programnak a helyességét, az ország sikerei az építőmunkában, a nemzetközi kapcsolatok fejlesztésében tevékenyen járultak hozzá a szocializmus, a haladás, a béke erőinek sikereihez az egész világon. Becsülete van a munkánknak, becsülete van hazánknak mindenütt, ahol emberek élnek, dolgoznak, hogy a földkerekségen a barátság nyelve végleg meghonosodjék. MIKÓ ERVIN Helyünk a világban Cegui il tuo corso... A nagy firenzei költő jeligéjével bocsátotta útjára száz esztendővel ezelőtt Marx a tudományos gondolkodás történetének egyik legmonumentálisabb művét, A tőkét. Ha Marx túlzott is akkor, amikor A tőkéhez viszonyítva minden más írását semmiségnek nevezte (ez a túlzás nyilván abból a felszabadult örömből fakadt, amelyet Marx érzett életet a szó szoros értelmében felörlő művének közreadásakor), kétségtelen, hogy A tőke Marx főműve. Marx minden írása a zsenialitás jegyeit viseli, mindegyiknek rendkívüli jelentősége van a tudományos és forradalmi gondolkodás, a kommunista mozgalom szempontjából, de kétségtelen, hogy mindegyik A töke körül és A tőke irányába gravitál, mindegyik élő vizét A töke hatalmas folyama gyűjti magába A töke Marx grandiózus életművének szintézise. Marx kedvelt munkahipotézise és munkamódszere a kifejlett formákból kibontani a történelmi fejlődést, a csúcsról mérni fel a megtett útszakaszokat. „Az emberi élet formáiról való elmélkedés — írja A tökében —, tehát tudományos elemzésük is, a valóságos fejlődéssel ellenkező utat tesz meg. Post festőm (utólag) kezdődik, és így a fejlődési folyamat kész eredményeiből indul ki.“ Marx módszertani útmutatása a marxi életmű tudományos elemzésire is érvényes. Éppen A tőke az a munka, amelyen keresztül az egész marxi életmű megközelíthető és megérthető. Mint ahogy Marx nemcsak közgazdász, A töke sem csupán politikai gazdaságtani munka. Nagyon is gyakran idézik (kevésbé hasznosítják) Lenin ismert megállapítását, miszerint ha Marx nem hagyott is hátra Logikát, hátrahagyta A töke logikáját. Lenin gondolatmenetét folytatva minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy’ A tőke a marxizmus legfontosabb filozófiai, szociológiai, történelembölcseleti, antropológiai, etikai és axiológiai műve. Nincs a jelenkori társadalomtudománynak olyan ága, amely közvetve vagy közvetlenül, kisebb vagy nagyobb mérték a százéves TŐKÉ ben nélkülözni tudná A töke kimeríthetetlen eszmegazdagságát. Segui il tuo corso... A töke évszázados útját az emberiség történetének legmélyebbre ható forradalmi átalakulásai kísérték. Az átalakulások azoknak a törvényszerűségeknek az értelmében mentek végbe, amelyeket Marx tárt fel, azoknak a forradalmi erőknek a tevékenysége nyomán, amelyeknek életművét szentelte. A változott világban A töke változatlanul a tudományos gondolkodás, a tudósi etika hasonlíthatatlan példájaként hat. Tökéletes alkotás. Tökéletessége nem az a fajta, amely lenyűgöz, amely kívülről és fentről ragyog felénk, amely maga alá gyűr; tökéletessége a legjobb emberi képességek sokszínű ragyogásából származik, befogadásra késztet és termékeny közreműködésre szólít, okosít, nemesít, mozgósít. A tőke munkásosztály és tudomány, kommunista mozgalom és tudomány viszonyának a megtestesülése. Még az ifjú Marxtól származik a felismerés: a forradalmi mozgalom szíve a proletariátus, feje a bölcselet. A tőke a kommunista mozgalom legjelentősebb bölcseleti műve. Csak aki nem olvasta A tőkét vagy vonakodik megérteni, csak az láthat különbséget az ifjú Marx bölcseleti munkái és A töke között. Mindaz, amit az ifjú Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban zseniálisan felismer, A töke mérhetetlen tudományos tényanyagára támaszkodva, abból leszűrve, a társadalom objektív fejlődéstövényeiből kihántva magasabb szintézisben tárul elénk. Marx és Engels érdeme, hogy a szocializmus utópiából tudománnyá vált. A tőke ennek az átváltozásnak legjelentősebb, legnagyobb méretű laboratóriuma. Segui il tuo corso ... Miután felismerte a tudomány szerepét a kommunista mozgalomban, jelentőségét a társadalom forradalmi átalakítása, a dolgozók számára, sem anyagi gondok, sem betegség, sem a mozgalom napi kérdései, sem a hatóságok zaklatásai nem téríthették el Marxot a maga elé tűzött óriási feladat végrehajtásától. A tudomány tényleges szerepének és jelentőségének a felismerése oly elevenen élt tudatában, hogy a legcsekélyebb eltérést a tudomány belső logikájától és következményeitől, a legkisebb engedményt a tudománytól idegen szempontok érvényesítése számára — a munkásosztály, a szocializmus ügye elleni vétségnek tartott. A tudományban egyfajta sztoicizmus és kíméletlenség volt a sajátja; nem tett különbséget hamis és ártalmas, jó és rossz igazság között, az igazságot, a tudományos igazságot mindig és minden körülmények között per definicionem jónak és hasznosnak tartotta, ártalmasnak, rossznak csak azt, ami (Folytatása a 2. oldalon) KALLÓS MIKLÓS A költészet útjain kóta már biztosan hazaértek. Végetért a kirándulás, beteltek a kékfedeles naplófüzetek, hova annyi boldog izgalommal jegyezték be az új s újabb állomásokat, Kolozsvárt is, találkozónkat. Milyen jó volt elnézni őket, naptól, utazástól, felfedezésektől kigyűlt fiatal arcukat, a negyven diáklányt-fiút, itt a tölgyfaburkolásos, ünnepélyes íróteremben, kissé megilletődötten a nagy asztal körül. Sohse fogjuk elfelejteni a találkozót ■— fogadkoztak búcsúzkodáskor. Lehet, hogy így lesz. Ami azonban bizonyos: számomra, számunkra, akik velük voltunk, igazi öröm volt együtt lenni velük. S ha én is vezetnék naplót , nagyon szép sorokat kellene írnom róluk. De miről is van szó? Pethő Ilona, fiatal Csíkszeredai tanárnő hároméves tervet dolgozott ki: nagyvakációkban végigvezetni tanítványait az ország irodalmi helyein. Tavaly már bejárta Moldvát, Ipotestin, Humulestin voltak s fel a Szeret mentén a szucsavai kolostorig. Az idén Erdély van soron, jövőre a Kárpátokon túli déli részek. Faluk és városok, szülőházak s emlékmúzeumok, szobrok, sírok, könyvtárak, minden, amit csak el lehet érni, amihez csak irodalmi emlék fűződik, vagy épp élő irodalom — költők, írók, szerkesztőségek!... Mennyi fáradozást, gondot, gondosságot, figyelmet és körültekintést kíván meg csak önmagában egy kéthetes körút! Kezdve az autó előteremtésétől, a szállás, ellátás biztosításától a látogatások és találkozások megszervezéséig, napokkal előre s mégis percnyi pontossággal — meszszi falukban, városokban! S közben negyven ide-oda rebbenő fiatal! S amíg egyáltalán el lehet indulni!? Jó iskola a Csíkszeredai gimnázium, megértő, messzenéző az igazgatósága, tanári kara, felkarolja a szép kezdeményezést. S a tanévben — elsősorban persze a közvetlenül érdekeltek közreműködésével — egymást érik a műsoros estek, zsong-zsibong az irodalmi kör, színdarabokat tanulnak, s figyeljünk csak, milyen nagyszerű ez! — műsoraikkal vasárnaponként járják a falvakat, kultúrotthonokat, s a kiránduláshoz így még a pénz is előkerül. Az ember nem tudja hirtelenében, minek örüljön jobban mindebből. Annak-e, hogy megfogant a terv? Annak-e, hogy volt, aki életre hívja? Hogy amíg kovácsolgatták, megtanultak megdolgozni érte a fiatalok? Annak-e, hogy dolgozván maguknak, rájönnek közben a közösségi munka jó ízeire is? Hogy többet vállalva mindennapi feladataiknál, megedződnek jövendő nagy feladataikra? Minek lehet jobban örülni? ... Irodalomról beszélünk nekik s az útjukban rájuk váró további látnivalókról, arról, amiből kisarjad az irodalom, s nagyra nő, verseket olvasunk nekik, tanárnőjük — mindent átfogó gondosan — pillantásaival őket, kezével a mikrofont igazgatja, pereg a magnótekercs, mert szalagra veszik a találkozót, hadd legyen meg nekik otthon is az írók, költők hangja, annál élőbb lesz az irodalom-óra, annál kevésbé lesz „tananyag“ a költészet... Milyen kár, hogy Agrrbiceanu és Asztalos István, Blaga, Isac Emil, Gaál Gábor csak fényképeikről nézhetnek ránk ebben a teremben, élőszóval nem szólhatnak többé tanárhoz, diákhoz!... De én tudom, hogy az ittlétükből, az együttlétükből itten, szavak nélkül is felfognak, megértenek valamit a minden magnószalagnál érzékenyebb fiatal szívek ... Milyen jó is volt velük lenni! Felelgetni kérdésekre, hallgatni élményeiket. Rebreanu falujában Anával beszéltek, áron Daciu Anajával, Coșbucfalván a tavalyi centenáris ünnepségek kis menyasszonyát, Zamfirát szólaltatták meg. Holnap Csúcsa következik, Goga és Ady, Váradon Horváth Imrével szeretnének találkozni s felkeresnék a Famíliát, aztán Szalonta jön, a Csonkatorony ... Hallgatjuk szép terveiket, s gondolatban velük megyünk mi is tovább Arad, Déva, Segesvár felé. Pereg majd a magnótekercs, telnek a naplófüzetek, a fehéregyházi síkon ifjúi szívvel és pirosló arccal Petőfi-verseket mondunk, s büszke, boldog szívvel idézzük majd a szavakat, amelyekkel csak a minap a Román Kommunista Párt főtitkára adózott a legnagyobb magyar költő emlékének ... Azóta már biztosan hazaért a negyven csíkszeredai diák. Sokat tanultak a szép kiránduláson. S nemcsak irodalmat. Csordultig szépséggel a szív, versekkel, nevekkel, képekkel a naplók. A tervnek megfelelően — a második naplófüzet immár. S jövőre biztosan telerják a harmadikat is. Aztán kirajzanak az iskolából. Pethő Ilona tanárnő pedig újabb és újabb terveket készít, újabb tekercseket fűz be a magnetofonba, s viszi a diákjait... S valahányszor a régi diákok kinyitják majd naplófüzetüket, s ahányszor csak könyvet fognak majd kinyitni, a költők, az írók mellett feltűnik majd a Tanárnő arca, a kedves, okos arc, a fáradhatatlan, érzékeny útikalauz, aki őket a Költészet — a Haza útjain vezetgette. ANDONIS PAPADOPULOS rajza