Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-27 / 4. szám
UTUNK CSEMPE SZABÓ JÁNOS kerámiája VERONA BRATESCH MOZGÁSOK Ezüst eső kopog. Végigcsurog a tetőkön. És hull és egyre hull a párolgó fűbe. S egyszer csak nem hallani már. Felhő ágaskodik. Mint aranytornyú vár, úgy emelkedik a Nap felé. Egy perc, egy pillanat és a semmibe tűnik. Évek. Sajognak, véreznek, akár a sebek. S a jajongó idő befészkeli magát a szívekbe. De a fájdalomnak is nyoma vész végül. Ezért mindig a Hűség arcát nézzed. S az örök virágzás dalát keresd a végtelen tereken. Hogy jelek maradjanak utánad. SZÉLROHAM Nem tudtam összefogni már a lapokat, és a szél beléjük kapott. Nevetve röpültek ki a kezemből, s tovafutottak fehér zizegéssel. S csupa játék volt, ahogy fölszálltak, és egyre keringőztek a levegőben. S aztán elnyugodtak, keresztbe feküdve, az aszfalton, a porban. Gyerekek vették fel őket, s míg mentek, ámultak a furcsa szavakon: ... a hamuból kiemelkedtem ... ... daloltam már a Nap lábánál... ... s míg ült a lány mellettem ... ... az Élet italából... ... a dombok terített asztalán ... ... később majd messze megy ... stb. MÁRKI ZOLTÁN fordításai A Brassóban élő költőnőnek az Irodalmi Kiadó- nál nemrég megjelent Bleibende Spuren (Jelek) című kötetéből. mi—p. MÁTÉ ÍRÁSA SZERINT .(De la Mátéi Vodá cetire) — ezzel a címmel hagyta hátra Ion Nonna Ottescu befejezetlen főművét, egyetlen, háromfelvonásosra tervezett vígoperáját. A szerző a két világháború közötti bukaresti zenei élet egyik legkiemelkedőbb személyisége volt. Mint a kor majd valamennyi nagy muzsikusa — Enescu, Alessandrescu, Constantin Bobescu, Jóra, Rogalski — ő is „mindenese" volt a zenének: zeneszerző, karmester, kritikus, igazgató — mikor mire volt égetőbb szüksége a főváros nagy lendülettel kibontakozó zenei életének. Még felsorolni is hosszú volna, hány zenei intézményt alapított és igazgatott, vagy hogy melyik zenekarnak hány évig volt állandó karmestere. Mint zeneszerző 1911-ben Enescu-díjat kapott. Szimfonikus költeményeit és balettjeit a román nemzeti intonáció és a párizsi tanulmányok során elsajátított, korszerű zeneszerzési technika ■egyensúlya jellemzi. Posztumusz műve, mely most Kolozsváron első ízben került bemutatásra, torzó volta ellenére is fontos láncszeme a román operazene történetének: ez az első modern román vígopera. A mű zenei anyagát Ottescu túlnyomórészt a román népi és népies dallamkincsből merítette. A partitúra legfőbb erénye, hogy lapjain ez a nemzeti és kollektív ihletből fakadt építőanyag egyéni és korszerű operazenévé szerveződik. Kár, hogy a mű befejezetlen maradt. Nem mintha Aurel Stroe nemrégi keletű kiegészítése ellen a legcsekélyebb kifogást is kellene emelnünk, hanem Ottescunak nem volt alkalma az operát végre a maga teljes egészében áttekinteni. Ottescu mint szövegíró természetesen nem versenyezhetett önmaga zeneszerzői képességeivel, így a librettó nincs mindenütt a zeneileg mindvégig jelentékeny opera színvonalán. Ha a szerző nem hal meg oly korán, egészen biztos, hogy segített volna ezeken a hibákon; éppen a partitúra zenei értékei kötelezték volna arra, hogy — akár újabb, több éves munka árán is — teljes értékű művet hagyjon hátra. Aurel Stroe, aki az operát befejezte, a jelentős előd iránti köteles tisztelet jegyében, az ő szövegéhez és zenei elképzeléséhez híven komponálhatta meg a finálét. Igaz viszont, hogy bár Stroe bőven merített Ottescu zenéjének intonációiból, egészében véve ez a felvonás mégiscsak a fiatal bukaresti kortársunk zeneszerzői és operaszerzői kvalitásait bizonyítja inkább. Dina csodálatosan szép áriája például az egész román operazene egyik legmelegebb fényű gyöngyszeme (egészen biztos, hogy az operából kiemelve, a hangversenydobogón is sikert aratna), a csillogó hangszerelésű, ötnyolcados parasztkórus is abszolút alkotói telitalálat. Csodálkoznánk, ha Stroe — miután ilyen sikerrel állta ki ezt a korántsem könnyű próbát — nem jelentkezne előbb-utóbb önálló, saját operával is. A szereplők nagy száma s a kettős szereposztás kizárja, hogy a szólóénekesek alakítását egyénenként értékeljük, mégis meg kell emlékeznünk bár két fiatal művész kimagasló teljesítményéről. Az egyik Gheorghina Orlovschi, aki Dina előbb említett, harmadik felvonásbeli áriájában az előadás lírai csúcspontját nyújtotta, a másik a kocsmajelenetben a cigányvajda hálás szerepét kitűnő humorérzékkel karikírozó Virgil Dobrita. A bemutatót Anatol Chisadji érdemes művész a rá jellemző biztonsággal és hozzáértéssel vezényelte, a harmadik előadást pedig a kórus másoddirigense, Ion lánca meglepő biztonsággal és vezényelni tudással. (Itt jegyezzük meg: az intézmény nem most bízott először fontos előadást tehetséges, de még nem karmester fiatalra. Nemrég Barbu Cassiuval, a főiskola hegedű tanszékének az asszisztensével hallottunk egy jó Traviatát. Ő is, akárcsak most láncú, öreg professzionistákat is megszégyenítő, fölényes partitúratudással és abszolút magabiztossággal állt az együttes élére. Ebben hasonlítanak egymáshoz. Ami azonban a gesztust, az elképzelés vizuális kivetítését illeti, láncánál sokalljuk, Barbunál keveselljük a spontaneitást. Mindenesetre a legmelegebben gratulálunk az Operának ezért a bátor kezdeményezésért, mely eddig csak sikerrel járt s melynek, reméljük, lesz még folytatása.) Ilyen fontos bemutatón elvártuk volna, hogy az Opera igényesen szerkesztett, tartalmas műsorfüzetet adjon a hallgatók kezébe, melyből a kolozsváriak is megtudják, hogy ki volt Ottescu, és hogy miért volt fontos befejezetlenül maradt operáját előadni. Reméltük, hátha a zenetudósként is kiváló Aurel Stroe maga ismerteti az operát, rendkívül érdekes lett volna, ha az eredeti Ottescu-kézirat befejezésének során szerzett tapasztalatait megosztja a hallgatóval. Nos, mindebből semmi sem lett. A műsorfüzet a szereposztáson kívül csak egy több oldalas idézetet tartalmazott Octavian L. Cosma egyik, a román opera fejlődéstörténetét tárgyaló, összefoglaló jellegű könyvéből. Még az sem derült ki a füzetből, hogy Stroe mikor fejezte be az operát, vagy hogy ez a kolozsvári premier egyben a mű ősbemutatója is. Néhány nap múlva, egy emlékezetes Othello-előadáson már a műsorfüzet is — még mielőtt a függöny felgördült volna — a kritikát szélsőséges elismerésre kötelezte. A harminckét oldalas füzet ugyanis — egy terjedelmes bevezető tanulmány után — az Othello teljes szövegkönyvét is tartalmazza! (Lehet, hogy egyelőre még túlzás volna azt kérnünk az Operától, hogy minden előadáson egy ennyire dokumentum értékű és tartalmas műsorfüzetben tájékoztassa a közönséget, de ekkor eszünkbe jutott, hogy a Máté írása szerint, egy első ízben bemutatásra kerülő, zenetörténeti becsű, hazai mű esetében talán nagyobb szükség lett volna erre.) LÁSZLÓ V. FERENC :Operai esték Állami Román Opera, Kolozsvár Jelenet a második felvonásból A mindennapi élet esztékája Hová tűnnek a keramikusok? a keramikus végzett eddig a kolozsvári művészeti főiskolán. Ketten a segesvári fajanszgyárban, ketten a kolozsvári porcelángyárban, egy pedig a feketeerdői üveghutában kapott elhelyezést. A többi tanügyben dolgozik, illetve a művészi munkából él. Szabó János a porcelángyár tervezője lett, de kerámiaműhelyében látogattam meg, mert még sohasem jártam olyan műteremben, ahol kizárólag kerámia készül, s ahol minden a kerámiát szolgálja. Szatmáron született, a városnak abban az övezetében, amely észrevétlenül vezet át a földekhez, a városképből a faluvégbe. Festőnek készült, másodéves korában iratkozott át a kerámiaszakra. „A tér és a szín elválaszthatatlan összefüggései vonzották..." — indokolja most, az akkor oly hirtelen támadt elhatározást. Engem is mindig csodálattal töltött el egy-egy szép kerámiaedény vagy falikép. Semmiféle festmény és dombormű nem foglalhat magában anynyit a másik varázsából, mint a kerámia — mindkettőjéből. S mert régen nem láttam ilyen eredeti, annyira valódi kerámiát, mint amilyenekkel ennek a fiatal művésznek a műtermében találkozhat a látogató — most újra felfedeztem elsősorban talán nem is a magam, hanem az építészet számára. Szabó János minden egyes munkája valósággal issza a teret. Rajzuk és színvolumenük annyira sűrített élet, hogy el sem képzelhetőek a levegő, a szabad tér keretezése nélkül. Sőt ezt a levegőt is tartalmazzák, mert érződik, hogy alkotójuk soha, egyetlen pillanatra sem szakadt még ki a gyermekkori világot át- meg átszövő őserők, őselemek bűvköréből: a Nap — mint égitest, jelkép, forma és ragyogás — szinte középponti eleme művészetének. A Nap szekerét mitológiai tiszttel felruházott szilaj, Szamos parti lovak ragadják magukkal. (A ló, a kakas meg néhány madármotívum máris olyan sűrű áttételekben tűnnek fel újra meg újra munkáiban, mint leitmotívumok vagy mint keramikusi kézjegyek.) Ha figurális kerámiát készít (égetés előtt áll néhány szabadtéri, illetve padlófigurája, például egy néni két gyerekkel, amint elcsodálkozva állnak valahol, egy másik figurájában az élet folytonosságát érzékelteti néhány naivan megrajzolt természeti elem felhasználásával), a hazulról hozott alföldi derű és életszemlélet csapódik ki bennük, mint ahogy mázainak a hangolásában is (zöldek, okkerek, sárgák, kékek) a földszínek uralkodnak. Három év alatt két kisebb csoportkiállításon szerepelt, s a most decemberben, Prágában megnyílt román iparművészeti tárlaton két munkával képviseli a kolozsvári kerámiaművészetet. Ennyit tudunk Szabó Jánosról, pedig ő itt van Kolozsváron, a szemünk előtt. S bár itt van a szemünk előtt, mióta elvégezte a főiskolát, még egyetlen építészmérnök sem kereste fel, egyetlen olyan megrendelés sem jött számításba, amelyen kipróbálhatta volna az erejét. S ezzel nem Szabó Jánost sajnálom, mert ő talán még nem is tudja, mennyire hiányzik neki a „nagy“ megrendelés. Asztali készletek, pannók és mondjuk 60X50-es csempék tervezésében éli ki munkakedvét és motívumait. A Képzőművészeti Alap boltjában el is adják ezeket, mert valahogy a vásárlók ösztönösen megérzik, ha technikailag és szellemileg tiszta műfajú tárgyak kerülnek a kezükbe. De hol vannak és mit csinálnak a többi keramikusok? Egy teljesen új városnegyedben lakom, ahol már elég magas műszaki szinten alkalmazzák a külső csempedíszítést. De mennyivel szebbek lennének ezek a nagy falsíkok, ha, mondjuk, egyetlen motívummal megmozgatnák homogén zöld vagy sárga színtáblájukat. Potom összegbe kerülne, de a művésznek a társadalmi megbecsülést, a társadalomnak pedig a művészettel minden órában megteremtett közvetlen és állandó kapcsolatot jelentené. Vagy tavasszal, a kiserkent zöldövezetek mennyivel szervesebben simulnának az építészeti formákhoz néhány, rusztikusan csorgatott mázó térkerámia közvetítésével. És akkor magától megoldódna a rejtély, hogy hová tűnnek a keramikusok... BANNER ZOLTÁN A NAP SZEKERE SZABÓ JÁNOS kerámiája 9 ♦ Londonban a közelmúltban román képzőművészeti kiállítás nyílt Bráncu$i és kortársai címmel. A kiállítás egyik kritikusa, Paul Overy a The Listener című folyóiratban méltatja a bemutatott műveket, különösen Bráncu$i és Corneliu Baba alkotásait. Sajnálkozással jegyzi meg, hogy noha Bránculi-nak ez a legnagyobb angliai kiállítása, 1920 utáni művei nem szerepelnek, s az angol műértők így nem ismerkedhetnek meg velük, különösen a neves tirgu-jiu-i Végtelen oszloppal . A kritikus Bránculi alkotásai közül Az első kiáltást és a Csókot emeli ki, a festészeti részlegből pedig Baba Leányarcképét méltatja és elemzi hosszasan. A Beszélő lexikon címmel hanglemez-sorozatot indított a párizsi Hachette kiadó. A Beszélő lexikon legfrissebb kiadványa André Malraux szépirodalmi műveiből, filozófiai és esztétikai írásaiból közöl részleteket. A bevezetőt Georges Pompidou francia miniszterelnök írta, a szemelvényeket pedig neves színészek, Jean-Louis Barrault, M. Bouquet és mások olvassák fel. A Malraux-antológián kívül a sorozatban válogatás „jelent meg" Albert Camus és Antoine de Saint-Exupéry műveiből, a további kiadványok pedig Paul Claudel, Charles Péguy, Jean-Paul Sartre és Paul Éluard műveivel ismertetik majd meg a hallgatókat. Latin-Amerika szabadsághőséről készít filmet a jövő évben Ronald Lubin. A film felvételeit négy országban, Venezuelában, Columbiában, Peruban és Ecuadorban forgatják majd, a szabadsághős szerepét pedig Richard Burton alakítja. Elhunyt Nyikolaj Chlopkov, a nálunk is jól ismert szovjet színész, filmszínész, rendező. A forradalom után az irkutszki színház tagja volt, 1923-tól a moszkvai Meyerhold Színházban játszott és rendezett. 1930 és 1937 között a Realista Színházat vezette, majd a Vahtangov Színház rendezője lett, 1943-tól kezdve pedig a Majakovszkij Színházban rendezett. Filmszínészi, filmrendezői és forgatókönyv-írói munkásságával beírta nevét a filmtörténetbe is: ismertebb filmjei az Alexandr Nyevszkij, Lenin Októberben, Lenin 1918- ban, Távol Moszkvától. A New York-i International Publishers megjelentette Wilfred G. Burchett új könyvét a vietnami háborúról. A riportkönyvben, melynek Észak-Vietnam a címe, Burchett ismerteti a Ho Si Minhnel és a Vietnami Demokratikus Köztársaság más államférfiaival folytatott beszélgetéseit, interjúit, ír az amerikai bombatámadásokról és a fogságba esett amerikai pilótákról, s beszámol dél-vietnami útjáról is, melynek során meglátogatta a felszabadított területeket és alkalma volt elbeszélgetni a Felszabadítási Front vezetőivel. Az indiai filmstúdiókban a múlt évben 322 egész estét betöltő játékfilm készült. A filmek java részét természetesen csak egy-egy államban vagy nyelvterületen játsszák, s csak a legsikerültebbeket mutatják be az egész országban. Dávid Alfaro Siqueiros, a mexikói monumentális festészet világhírű képviselője, aki nemrégiben, december végén töltötte be hetvenedik életévét, élete legnagyobb méretű művén dolgozik. A selvai kaszinó monumentális-dekoratív ciklusán. Ugyanakkor új eljárással kísérletezik a művész, mely lehetővé tenné, hogy a legnagyobb méretű falfestményeket is műteremben lehessen elkészíteni. A festményeket, részletekben, vékony cementlapra dolgozná rá, s ezeket a cementlapokat erősítenék az épületek falára. Ezzel az eljárással akarja megfesteni az új mexikói olimpiai szálló egyik hatalmas termének falait. A falikép az emberi haladás eszméjét illusztrálja majd.