Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-06-30 / 26. szám

2 Sóvárgás Jér az erdei forráshoz. Kavicsos mederben ing, Hol a szárnyék rá lehajló Ereszébe rejtve ring. Jöjj, kitárom karjaim, fuss. A szívemre hullva hullj. Oldd meg arcodon a fátyolt És emeld föl szótlanul. A térdemre ülsz, hisz ottan ketten leszünk, kedvesem. Reszketeg hársfa virága Hull hajadra csendesen. A karomra hajtod lassan Aranyszőke fejedet, Es ajkad az ajakamnak Csókkal dűlni engeded. Boldog álmot álmodunk majd. Ringatózunk halk dalon. Dalol a magános forrás S a szelíd szélfugalom. Szélingatta rengetegnek Csöndjén álmok szállanak, Hullong olykor és lehull ránk Hársvirág is álmatag. Ha ág kopog . .. Ha ág kopog az ablaküvegen S a nyárfák megborzonganak: S Mindig eszembe jutsz nekem, S jössz felém lassan, hallgatag. Ha csillag veri a tavat, A mélybe szűrve sugarát, Fájdalmam megbékélve, vad Gondolatomnak nyugtot ad. Ha felhők húznak át az égen , a hold kibukkan ragyogón. Csak rád emlékszem, büszkeségem, örökké csak rád, drága jóm. látjuk, elsősorban a hátrahagyott versek tolmácsolásai sokasodtak meg örvendete­sen, márpedig köztudomású, hogy a posztumusz költemények Eminescunál körül­belül két és félszer többet tesznek ki, mint az életében közreadottak, s tartozásunk is e téren volt a legnagyobb... Gazdagodtunk tehát új fordításokkal, mennyisé­gileg. De a mennyiség a mi esetünkben minőséget is jelent bizonyos értelemben, mihelyt eltűnődünk egy keveset azon, hogy a kész fordítások mekkora választéka könnyítette (s nehezítette) meg itt a szelektálás mindig vitatható, kényes munkáját. A magyar műfordítás-irodalomban ismert rekord a szonettköltő Shakespeare-é: a „szőke férfihoz“, majd „fekete hölgyhöz“ intézett petrarcai gyöngyszemeivel ő lett a magyar verstolmácsok legnagyobb inspirátora (a 73. szonettnek például tíz for­dítása született az utolsó nyolcvan esztendőben, Szabó Lőrinc kétszer is lefordí­totta). Valami hasonló történt Eminescuval, csak többnyire hazai berkekre szőkítve a kört: nyolc évtized leforgása alatt kereken „kilencven magyar költő és műfordító tolmácsolta a legnagyobb román költő 121 versét“ (Reichel Cecília — Văsieş Cor­nel: Eminescu in limba maghiară). Mivel 121 versről 281-re akarta emelni a magyar Eminescu-corpust, a szer­kesztő természetesen nem elégedhetett meg azzal, hogy a készen álló variánsok kö­zül a legjobbakat kiválogatja: átdolgozott és friss-új fordítások sokaságát kellett előállítania aránylag rövid idő alatt. Az Eminescu költeményei még a bevont vers­tolmácsok puszta számával is előrelendülés a múlthoz viszonyítva: harmincegyen dolgoztak-alkottak vállvetve, hogy a nemes vállalkozást siker koronázza. A lista élén műfordítás-irodalmunk nemzetközi tekintélyű fáradhatatlan nesztora, Franyó Zoltán áll, aki negyven esztendeje szolgálja tolmácsolásaival a román—magyar kö­zeledést, s ebben a kötetben 34 fordítással szerepel. Szemlér Ferenc — Alecsandri, Arghezi, Jebeleanu és mások magyar megszólaltatója — 31 fordítást szignál, Kacsó Sándor 29-et, Majtényi Erik 23-at, Kiss Jenő 8-at, Kányádi Sándor 6-ot, és így tovább. Szemmel láthatóan szigorú volt a szerkesztői rosta a korszerűség számon­kérésében: régebben készült fordítások gyéren kaptak helyet az új kötetben ... Eminescu verseinek teljesnek mondható magyar kiadása olyan időben indul útjára, mikor a Luceafărul költője világszerte növekvő népszerűségnek ör­vend, mikor Mariio Ruffini Dante nyelvén, Rafael Alberti és Maria Tereza León a Gongoráén „daloltatja“ a legnagyobb román poétát. Ha erre gondolunk, büszke örömmel tölt el az a tudat, hogy Petőfi nyelvén már úgyszólván minden költe­ményét olvassák. OLÁH TIBOR cikkének folytatása az első oldalról Gleb Golubjov : Híren piramisának titka Minden kalandregénynek úgyszólván műfaji sza­bálya, hogy végül megoldja a bonyodalmakat: a kíváncsiság, érdeklődés, izgalom, ami a száz-százötven oldalon végig­­hajszolt, az utolsó lapoknál elül bennünk,­­ az elrabolt kincs megkerül, a bűnös meg­­bűnhődik, a szerelmesek egy­másra lelnek. Golubjov könyve, mint utó­lag sejteni kezdjük, szintén efféle kalandregény — azzal a különbséggel, hogy a legna­gyobb érdeklődést, a legfeszül­tebb, már-már bosszús kíván­csiságot elolvasása után kelti az olvasóban. Egy szovjet ré­gészcsoportról szól s bizonyos egyiptomi ásatásokról, ame­lyek során egyre több fény derül egy titokzatos fáraó, a reformátor Híren­­ uralko­dásának korára; az események két síkon bonyolódnak, fi­zikailag a jelenben s gondo­latilag a nagyon messze régmúltban — mígnem a leg­modernebb felszereléssel ku­tató régészcsoport feltárja Híren ,sírját, mesés értékű kincseket és páratlan doku­mentumokat lel benne, a múlt ködéből ragyogóan bontakozik ki egy felvilágosult uralkodó alakja, s a műkincslopással foglalkozó nyugati ügynököket, letartóztatja az egyiptomi rendőrség. Eddig a műfajilag szabályos, sőt azon belül jól megírt ka­landregény. De mint mondot­tam türelmetlen kíváncsisá­gunk itt kezd el a legjobban ágaskodni: nem tudjuk hogy igaz-e mindez. Jóllehet a fül­­szövegszerű, semmitmondó elő­szó regényről beszél, az Uni­verzum sorozat eddig megje­lent kötetei, például az Isme­retlen bolygónk (a nemzet­közi geofizikai évről), forrás­értékű művek voltak, amelyek tárgyi hiteléhez kétség sem fért — és ez a könyv is vala­miképpen hasonló igénnyel lép fel. Tutanhamon sírjának közismert feltáróira hivatko­zik. Módosítja eddigi képünket az óegyiptomi történelemről. Fényképeket közöl — de egyetlenegy sem a Híren sír­jában talált több száz tárgy­ról, egyetlenegyet sem a könyv szereplőiről... S a régészcso­port főnöke, aki a történetet első személyben elbeszéli, s akiről eleinte szentül azt hit­tem, hogy Golubjov, a szerző, egy telefonbeszélgetése alkal­mával egészen más nevet mond be. Nem tudom eldönteni, végül is fiktív regényt, avagy egy régészeti expedíció regényesí­­tett, de alapjában hiteles le­írását olvastam-e; innen van kielégítetlen és enyhén szólva bosszús kíváncsiságom. Mon­dom, a könyv jó. Hanem a ki­adója mindenképpen lelkiis­meretlenül rászedett,­­ akár úgy, hogy alapos gyanút tá­masztott bennem egy felfede­zéssel szemben, s megrövidí­tett az illusztrációs anyaggal (ha a történet igaz), akár úgy, hogy kiagyalt, de legjobb eset­ben is hipotetikus adatokat lopott be történelmi ismere­teim közé (ha a történet köl­tött). Guliver utazásait — a félreértések elkerülése végett, vagy a gyengébbek kedvéért, ha úgy tetszik — nem szokás a földrajzi felfedezéseknek szentelt sorozatban kiadni. (Kossuth Könyvkiadó, 1966.) (veress zoltán) Vitorla-ének­nel nőtt egy költőnemze­­­­dék, s szinte vele együtt nőtt fel olvasóik tábora is, akikről sokszor nem is tudjuk, hogy tulajdonképpen verset vagy költőt olvasnak, mert így is van az rendjén, hogy egyiknek a versek habzsolása okozzon örömöt, a másiknak a kiválasztott költő megismerése. És mert folyóirataink nem te­hetnek meg mindent sem az egyik olvasóért, sem a mási­kért — marad, mint egyedüli üdvözítő i­egoldás: az anto­lógia. Így okoskodom, s tulaj­donképpen már ki is hagytam egy lényeges szempontot, hogy végül is a költő is csak ember, s a magamutatás, a megértés­re vágyás vezérli, ő is sok verset akar és önmagát is akarja adni, s ez aztán a leg­bonyolultabban akkor jelent­kezik, ha huszonnyolc fiatal költő önmagán túl még a ge­nerációját is meg akarja ér­tetni az olvasóval, de az is igaz, hogy így talán még egy­szerűbb, mert amiről nem vall az egyik, a maga módján be­szél a másik, s így lassan ki­kerekedik egy kép arról, hogy honnan, hova és miért. A kötet indító verseiben így vall Kenéz Ferenc: „...ha azt akarom, hogy segítsem a vi­lágot, / csak egyetlen helyen állhatok: / az én helyemen!...“ (21 éved mellé), ez a látszólag egyszerű igazság uralkodik az antológiában, mert mindenki a javát akarja adni annak, amit tud, ott akar állni, ami­ről elmondhatja: ez az én he­lyem. Jó érzés olvasni ezeket a verseket, mert mindenik más, mint a többi, s egy ki­csit mégis ugyanaz, mert fia­talos, lendületes mindenik, még akkor is, ha éppen a legtöprengőbbnek látszik; jó hallgatni őket, mint egy zene­kart, ha jó karmester vezényel, s ennél a huszonnyolc tagú „kamarazenekarnál“ ebben sincs hiba, mert az, aki egy­behangolta, válogatta és be­vezetővel ellátta a kötetet, nem más, mint a generáció legjobb barátja, Lászlóffy Aladár. Van, aki már annyira érett, hogy mindent ért, s ha nagyot mond, nem hamis egyetlen hangja sem; van, akinek már kötete jelent meg, s van olyan is, aki így vall: ......s lehet fáj neki, / hogy elengedte dalát, lehet / ez az ének volt egyet­len kalandja.“ Ezeket a soro­kat a kötet legfiatalabb köl­tője, Balla Zsófia írta le, s tulajdonképpen a végtelensé­gig lehetne beszélni az őszin­teségről, a helytállásról, és so­rolhatnám a neveket, egészen 28-ig, de nem teszem, s befe­jezésül is csak egyetlen dolgot kívánok: vegyék olyan komo­lyan az olvasók az antológiát, mint költőink az egyéniséget és verset. (Ifjúsági Könyvki­adó, Bukarest, 1967.) (vári attila) UTUNK Oláh Gábor EMINESCU tolmácsolásaiból Az Utunk olvasói egy korábbi híradásból és egy közle­­­­ményből értesültek róla, hogy oly sok kiváló magyar költő-műfordító mellett Oláh Gábor, az Ady-nemzedék egyik legsokoldalúbb költője szintén lefordította Eminescunak az akkor (1936-ban) ismert 104 versét. Eminescuról Oláh elő­ször Seni Laura román származású orvosnőtől hallott, aki­vel 1911-ben az Adria partján, Cirkvenica üdülőhelyen is­merkedett meg. Laura, akihez Oláh Gábor kötetnyi szerel­mes verset írt, elválásukkor megajándékozta hódolóját Emi­­nescu: Lumina de Luna című kötetével. Oláh, aki nem beszélt románul, csak 1936-ban gondolt az Eminescu-versek magyarra ültetésére. Ekkor ugyanis meg­látogatta őt Costa Carei román publicista és író, egy Debrecenbe nemrégen letelepedett fiatal költő, Mata János társaságában. Mata jól tudott románul, később a debreceni egyetemen román nyelvi lektorként működött. Oláh felje­„.r.... ‘ w.. . a veszelgetes adta az indítékot, hogy átültesse Eminescu költeményeit. Mata nyersfordítása alap­­ján még azon a nyáron be is fejezi a kötet verseinek átül­tetését, majd egy terjedelmes tanulmányt szentelt Eminescu lírájának melyet a legnagyobb kortársakéval (Byron, Ler­montov, Mickiewicz) helyez egy sorba. A fordítás­­ elkészülte után eredménytelenül tárgyalt kiadókkal Gábor’­usz,0.m­it éve’ 1942. június 24-én halt meg Myhalm­írben",Mai 9. kiadatlan hagyatékában lassan feledésbe merültek ezek a fordításai is. Sajnálatos, hogy még a leg­újabb magyar nyelvű Eminescu-kötetek szerkesztői előtt ismeretlenek maradtak. A budapesti Nagyvilág után most az Utunk is bemutatja Eminescu néhány költeményét, Oláh Gábor fordításában. TÓTH ENDRE (Debrecen) MÁTYÁS JÓZSEF illusztrációja udapesten történt, a paksi halász­­csárdában — most két hete. Kanalaztam a jóféle halászlét, amelyet egész Budapesten talán itt főznek a legfinomabban, olyannyira, hogy kedves kollégám, Bálint Tibor is megnyalná utána mind a tíz ujját — ami nagy szó. A szomszédos asztal­nál két, húsz év körüli kislány pusztította a pontypörköltet — és be­szélgettek. Valami fiatalember­ről volt szó, akit ideig­lenesen az ország egy távolabbi sarkába küld­tek, és meghosszabbítot­ták az egyébként lejáró­ban levő kiküldetését. Várni kell tehát az es­küvővel októberig. — Pedig már minden­nel elkészültünk — szo­­morkodott a menyasz­­szony. A barátnője vigasztal­ta: eltelik valahogy ez a nyár, nem is olyan hosszú, néhány hét az egész, ha jól megszámít­juk — a kis menyasz­­szony azonban csak fúj­ta a magáét: — Már a lakást is be­rendeztük, akár holnap beköltözhetnénk, és tes­sék, nem jön, nem jön... A barátnő nagyot só­hajtott és egy versbe fogott: Nézd, indul már a fecs­kehad, / Diófáról a lomb szakad. / Szőlők felé dért küld az ősz, / Miért nem jösz, miért nem jösz? Önkéntelenül felkap­tam a fejem, hozzájuk fordultam. — Honnan ismeri ezt a verset? — kérdeztem a lánytól. — Én ismerem, de maga­biztosan összeté­veszti valamelyik Vajda János-verssel. Ezt nem magyar költő írta ... — Tudom... — bó­lintottam. — Talán ismeri Emi­­nescut? — nézett rám csodálkozva, mire én a nagyobb hatás kedvéért eredetiben kezdtem mon­dani az idézett verset: Vezi, rindunelele se duc, / Se scutur frunzele de nuc, / S-aşează bruma peste vii — / De ce nu-mi vii, de ce nu-mi vii? Csodálkoztak, én pe­dig nagy szerényen meg­jegyeztem, hogy kicsi a világ... A verskedvelő lány mosolyogva ingatta a fejét: — A világ tényleg ki­csi, de itt egyébről van szó. — Nos? — Arról, hogy Emi­nescu nagy költő. Mit mondjak? Igaza volt. FODOR SÁNDOR kicsi a VILÁG...? A ki­rezgő pici csillagnak... A kirezgő pici csillagnak Oly hosszú, hosszú útja van, Hogy évezredek elrohannak. Míg fénye hozzánk átsuhan. Lehet, már lelke rég kilobbant A tompán kéklő messzeségbe, Mikor súgóra, az a roppant. Szemünk tükrébe alig ég be. A rég halott csillag alakja Lassan csak fellobog az égen. Volt, amíg nem tűnt fel ragyogva. Mikor látjuk: már vége régen, így, midőn vagyunk halva már a Mélységes éjben s nem virágzik. A kihunyt szerelem súgora követ bennünket még sokáig. Abl KÖNYVESBOLT VITORLA-ÉNEK. Fiatal költők antológiája. A verse­ket válogatta és a bevezetőt írta Lászlóffy Aladár. Apáthy Géza, Aradi József, Balázs András, Balla Zsófia, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Gábor, Cseke Pé­ter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Paizs Tibor, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos, Tatár György, Vásárhelyi Géza versei. Árkossy István, Kopacz Mária, Bencsik János, Papadopulos Andonis, Venczel János, Vass Tamás grafikai munkái. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967. Ára kötve 21.— lej. fűzve 11.— lej.

Next