Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-06-30 / 26. szám
2 Sóvárgás Jér az erdei forráshoz. Kavicsos mederben ing, Hol a szárnyék rá lehajló Ereszébe rejtve ring. Jöjj, kitárom karjaim, fuss. A szívemre hullva hullj. Oldd meg arcodon a fátyolt És emeld föl szótlanul. A térdemre ülsz, hisz ottan ketten leszünk, kedvesem. Reszketeg hársfa virága Hull hajadra csendesen. A karomra hajtod lassan Aranyszőke fejedet, Es ajkad az ajakamnak Csókkal dűlni engeded. Boldog álmot álmodunk majd. Ringatózunk halk dalon. Dalol a magános forrás S a szelíd szélfugalom. Szélingatta rengetegnek Csöndjén álmok szállanak, Hullong olykor és lehull ránk Hársvirág is álmatag. Ha ág kopog . .. Ha ág kopog az ablaküvegen S a nyárfák megborzonganak: S Mindig eszembe jutsz nekem, S jössz felém lassan, hallgatag. Ha csillag veri a tavat, A mélybe szűrve sugarát, Fájdalmam megbékélve, vad Gondolatomnak nyugtot ad. Ha felhők húznak át az égen , a hold kibukkan ragyogón. Csak rád emlékszem, büszkeségem, örökké csak rád, drága jóm. látjuk, elsősorban a hátrahagyott versek tolmácsolásai sokasodtak meg örvendetesen, márpedig köztudomású, hogy a posztumusz költemények Eminescunál körülbelül két és félszer többet tesznek ki, mint az életében közreadottak, s tartozásunk is e téren volt a legnagyobb... Gazdagodtunk tehát új fordításokkal, mennyiségileg. De a mennyiség a mi esetünkben minőséget is jelent bizonyos értelemben, mihelyt eltűnődünk egy keveset azon, hogy a kész fordítások mekkora választéka könnyítette (s nehezítette) meg itt a szelektálás mindig vitatható, kényes munkáját. A magyar műfordítás-irodalomban ismert rekord a szonettköltő Shakespeare-é: a „szőke férfihoz“, majd „fekete hölgyhöz“ intézett petrarcai gyöngyszemeivel ő lett a magyar verstolmácsok legnagyobb inspirátora (a 73. szonettnek például tíz fordítása született az utolsó nyolcvan esztendőben, Szabó Lőrinc kétszer is lefordította). Valami hasonló történt Eminescuval, csak többnyire hazai berkekre szőkítve a kört: nyolc évtized leforgása alatt kereken „kilencven magyar költő és műfordító tolmácsolta a legnagyobb román költő 121 versét“ (Reichel Cecília — Văsieş Cornel: Eminescu in limba maghiară). Mivel 121 versről 281-re akarta emelni a magyar Eminescu-corpust, a szerkesztő természetesen nem elégedhetett meg azzal, hogy a készen álló variánsok közül a legjobbakat kiválogatja: átdolgozott és friss-új fordítások sokaságát kellett előállítania aránylag rövid idő alatt. Az Eminescu költeményei még a bevont verstolmácsok puszta számával is előrelendülés a múlthoz viszonyítva: harmincegyen dolgoztak-alkottak vállvetve, hogy a nemes vállalkozást siker koronázza. A lista élén műfordítás-irodalmunk nemzetközi tekintélyű fáradhatatlan nesztora, Franyó Zoltán áll, aki negyven esztendeje szolgálja tolmácsolásaival a román—magyar közeledést, s ebben a kötetben 34 fordítással szerepel. Szemlér Ferenc — Alecsandri, Arghezi, Jebeleanu és mások magyar megszólaltatója — 31 fordítást szignál, Kacsó Sándor 29-et, Majtényi Erik 23-at, Kiss Jenő 8-at, Kányádi Sándor 6-ot, és így tovább. Szemmel láthatóan szigorú volt a szerkesztői rosta a korszerűség számonkérésében: régebben készült fordítások gyéren kaptak helyet az új kötetben ... Eminescu verseinek teljesnek mondható magyar kiadása olyan időben indul útjára, mikor a Luceafărul költője világszerte növekvő népszerűségnek örvend, mikor Mariio Ruffini Dante nyelvén, Rafael Alberti és Maria Tereza León a Gongoráén „daloltatja“ a legnagyobb román poétát. Ha erre gondolunk, büszke örömmel tölt el az a tudat, hogy Petőfi nyelvén már úgyszólván minden költeményét olvassák. OLÁH TIBOR cikkének folytatása az első oldalról Gleb Golubjov : Híren piramisának titka Minden kalandregénynek úgyszólván műfaji szabálya, hogy végül megoldja a bonyodalmakat: a kíváncsiság, érdeklődés, izgalom, ami a száz-százötven oldalon végighajszolt, az utolsó lapoknál elül bennünk, az elrabolt kincs megkerül, a bűnös megbűnhődik, a szerelmesek egymásra lelnek. Golubjov könyve, mint utólag sejteni kezdjük, szintén efféle kalandregény — azzal a különbséggel, hogy a legnagyobb érdeklődést, a legfeszültebb, már-már bosszús kíváncsiságot elolvasása után kelti az olvasóban. Egy szovjet régészcsoportról szól s bizonyos egyiptomi ásatásokról, amelyek során egyre több fény derül egy titokzatos fáraó, a reformátor Híren uralkodásának korára; az események két síkon bonyolódnak, fizikailag a jelenben s gondolatilag a nagyon messze régmúltban — mígnem a legmodernebb felszereléssel kutató régészcsoport feltárja Híren ,sírját, mesés értékű kincseket és páratlan dokumentumokat lel benne, a múlt ködéből ragyogóan bontakozik ki egy felvilágosult uralkodó alakja, s a műkincslopással foglalkozó nyugati ügynököket, letartóztatja az egyiptomi rendőrség. Eddig a műfajilag szabályos, sőt azon belül jól megírt kalandregény. De mint mondottam türelmetlen kíváncsiságunk itt kezd el a legjobban ágaskodni: nem tudjuk hogy igaz-e mindez. Jóllehet a fülszövegszerű, semmitmondó előszó regényről beszél, az Univerzum sorozat eddig megjelent kötetei, például az Ismeretlen bolygónk (a nemzetközi geofizikai évről), forrásértékű művek voltak, amelyek tárgyi hiteléhez kétség sem fért — és ez a könyv is valamiképpen hasonló igénnyel lép fel. Tutanhamon sírjának közismert feltáróira hivatkozik. Módosítja eddigi képünket az óegyiptomi történelemről. Fényképeket közöl — de egyetlenegy sem a Híren sírjában talált több száz tárgyról, egyetlenegyet sem a könyv szereplőiről... S a régészcsoport főnöke, aki a történetet első személyben elbeszéli, s akiről eleinte szentül azt hittem, hogy Golubjov, a szerző, egy telefonbeszélgetése alkalmával egészen más nevet mond be. Nem tudom eldönteni, végül is fiktív regényt, avagy egy régészeti expedíció regényesített, de alapjában hiteles leírását olvastam-e; innen van kielégítetlen és enyhén szólva bosszús kíváncsiságom. Mondom, a könyv jó. Hanem a kiadója mindenképpen lelkiismeretlenül rászedett, akár úgy, hogy alapos gyanút támasztott bennem egy felfedezéssel szemben, s megrövidített az illusztrációs anyaggal (ha a történet igaz), akár úgy, hogy kiagyalt, de legjobb esetben is hipotetikus adatokat lopott be történelmi ismereteim közé (ha a történet költött). Guliver utazásait — a félreértések elkerülése végett, vagy a gyengébbek kedvéért, ha úgy tetszik — nem szokás a földrajzi felfedezéseknek szentelt sorozatban kiadni. (Kossuth Könyvkiadó, 1966.) (veress zoltán) Vitorla-éneknel nőtt egy költőnemzedék, s szinte vele együtt nőtt fel olvasóik tábora is, akikről sokszor nem is tudjuk, hogy tulajdonképpen verset vagy költőt olvasnak, mert így is van az rendjén, hogy egyiknek a versek habzsolása okozzon örömöt, a másiknak a kiválasztott költő megismerése. És mert folyóirataink nem tehetnek meg mindent sem az egyik olvasóért, sem a másikért — marad, mint egyedüli üdvözítő iegoldás: az antológia. Így okoskodom, s tulajdonképpen már ki is hagytam egy lényeges szempontot, hogy végül is a költő is csak ember, s a magamutatás, a megértésre vágyás vezérli, ő is sok verset akar és önmagát is akarja adni, s ez aztán a legbonyolultabban akkor jelentkezik, ha huszonnyolc fiatal költő önmagán túl még a generációját is meg akarja értetni az olvasóval, de az is igaz, hogy így talán még egyszerűbb, mert amiről nem vall az egyik, a maga módján beszél a másik, s így lassan kikerekedik egy kép arról, hogy honnan, hova és miért. A kötet indító verseiben így vall Kenéz Ferenc: „...ha azt akarom, hogy segítsem a világot, / csak egyetlen helyen állhatok: / az én helyemen!...“ (21 éved mellé), ez a látszólag egyszerű igazság uralkodik az antológiában, mert mindenki a javát akarja adni annak, amit tud, ott akar állni, amiről elmondhatja: ez az én helyem. Jó érzés olvasni ezeket a verseket, mert mindenik más, mint a többi, s egy kicsit mégis ugyanaz, mert fiatalos, lendületes mindenik, még akkor is, ha éppen a legtöprengőbbnek látszik; jó hallgatni őket, mint egy zenekart, ha jó karmester vezényel, s ennél a huszonnyolc tagú „kamarazenekarnál“ ebben sincs hiba, mert az, aki egybehangolta, válogatta és bevezetővel ellátta a kötetet, nem más, mint a generáció legjobb barátja, Lászlóffy Aladár. Van, aki már annyira érett, hogy mindent ért, s ha nagyot mond, nem hamis egyetlen hangja sem; van, akinek már kötete jelent meg, s van olyan is, aki így vall: ......s lehet fáj neki, / hogy elengedte dalát, lehet / ez az ének volt egyetlen kalandja.“ Ezeket a sorokat a kötet legfiatalabb költője, Balla Zsófia írta le, s tulajdonképpen a végtelenségig lehetne beszélni az őszinteségről, a helytállásról, és sorolhatnám a neveket, egészen 28-ig, de nem teszem, s befejezésül is csak egyetlen dolgot kívánok: vegyék olyan komolyan az olvasók az antológiát, mint költőink az egyéniséget és verset. (Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967.) (vári attila) UTUNK Oláh Gábor EMINESCU tolmácsolásaiból Az Utunk olvasói egy korábbi híradásból és egy közleményből értesültek róla, hogy oly sok kiváló magyar költő-műfordító mellett Oláh Gábor, az Ady-nemzedék egyik legsokoldalúbb költője szintén lefordította Eminescunak az akkor (1936-ban) ismert 104 versét. Eminescuról Oláh először Seni Laura román származású orvosnőtől hallott, akivel 1911-ben az Adria partján, Cirkvenica üdülőhelyen ismerkedett meg. Laura, akihez Oláh Gábor kötetnyi szerelmes verset írt, elválásukkor megajándékozta hódolóját Eminescu: Lumina de Luna című kötetével. Oláh, aki nem beszélt románul, csak 1936-ban gondolt az Eminescu-versek magyarra ültetésére. Ekkor ugyanis meglátogatta őt Costa Carei román publicista és író, egy Debrecenbe nemrégen letelepedett fiatal költő, Mata János társaságában. Mata jól tudott románul, később a debreceni egyetemen román nyelvi lektorként működött. Oláh felje„.r.... ‘ w.. . a veszelgetes adta az indítékot, hogy átültesse Eminescu költeményeit. Mata nyersfordítása alapján még azon a nyáron be is fejezi a kötet verseinek átültetését, majd egy terjedelmes tanulmányt szentelt Eminescu lírájának melyet a legnagyobb kortársakéval (Byron, Lermontov, Mickiewicz) helyez egy sorba. A fordítás elkészülte után eredménytelenül tárgyalt kiadókkal Gábor’usz,0.mit éve’ 1942. június 24-én halt meg Myhalmírben",Mai 9. kiadatlan hagyatékában lassan feledésbe merültek ezek a fordításai is. Sajnálatos, hogy még a legújabb magyar nyelvű Eminescu-kötetek szerkesztői előtt ismeretlenek maradtak. A budapesti Nagyvilág után most az Utunk is bemutatja Eminescu néhány költeményét, Oláh Gábor fordításában. TÓTH ENDRE (Debrecen) MÁTYÁS JÓZSEF illusztrációja udapesten történt, a paksi halászcsárdában — most két hete. Kanalaztam a jóféle halászlét, amelyet egész Budapesten talán itt főznek a legfinomabban, olyannyira, hogy kedves kollégám, Bálint Tibor is megnyalná utána mind a tíz ujját — ami nagy szó. A szomszédos asztalnál két, húsz év körüli kislány pusztította a pontypörköltet — és beszélgettek. Valami fiatalemberről volt szó, akit ideiglenesen az ország egy távolabbi sarkába küldtek, és meghosszabbították az egyébként lejáróban levő kiküldetését. Várni kell tehát az esküvővel októberig. — Pedig már mindennel elkészültünk — szomorkodott a menyaszszony. A barátnője vigasztalta: eltelik valahogy ez a nyár, nem is olyan hosszú, néhány hét az egész, ha jól megszámítjuk — a kis menyaszszony azonban csak fújta a magáét: — Már a lakást is berendeztük, akár holnap beköltözhetnénk, és tessék, nem jön, nem jön... A barátnő nagyot sóhajtott és egy versbe fogott: Nézd, indul már a fecskehad, / Diófáról a lomb szakad. / Szőlők felé dért küld az ősz, / Miért nem jösz, miért nem jösz? Önkéntelenül felkaptam a fejem, hozzájuk fordultam. — Honnan ismeri ezt a verset? — kérdeztem a lánytól. — Én ismerem, de magabiztosan összetéveszti valamelyik Vajda János-verssel. Ezt nem magyar költő írta ... — Tudom... — bólintottam. — Talán ismeri Eminescut? — nézett rám csodálkozva, mire én a nagyobb hatás kedvéért eredetiben kezdtem mondani az idézett verset: Vezi, rindunelele se duc, / Se scutur frunzele de nuc, / S-aşează bruma peste vii — / De ce nu-mi vii, de ce nu-mi vii? Csodálkoztak, én pedig nagy szerényen megjegyeztem, hogy kicsi a világ... A verskedvelő lány mosolyogva ingatta a fejét: — A világ tényleg kicsi, de itt egyébről van szó. — Nos? — Arról, hogy Eminescu nagy költő. Mit mondjak? Igaza volt. FODOR SÁNDOR kicsi a VILÁG...? A kirezgő pici csillagnak... A kirezgő pici csillagnak Oly hosszú, hosszú útja van, Hogy évezredek elrohannak. Míg fénye hozzánk átsuhan. Lehet, már lelke rég kilobbant A tompán kéklő messzeségbe, Mikor súgóra, az a roppant. Szemünk tükrébe alig ég be. A rég halott csillag alakja Lassan csak fellobog az égen. Volt, amíg nem tűnt fel ragyogva. Mikor látjuk: már vége régen, így, midőn vagyunk halva már a Mélységes éjben s nem virágzik. A kihunyt szerelem súgora követ bennünket még sokáig. Abl KÖNYVESBOLT VITORLA-ÉNEK. Fiatal költők antológiája. A verseket válogatta és a bevezetőt írta Lászlóffy Aladár. Apáthy Géza, Aradi József, Balázs András, Balla Zsófia, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Gábor, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Paizs Tibor, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos, Tatár György, Vásárhelyi Géza versei. Árkossy István, Kopacz Mária, Bencsik János, Papadopulos Andonis, Venczel János, Vass Tamás grafikai munkái. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967. Ára kötve 21.— lej. fűzve 11.— lej.