Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-27 / 52. szám
Mottó: Ismerjük meg saját gyermektársainkat, avagy: ki mit tud felhozni mentségére? PZ: Volt-e üldöztetésben részed gyermekkorodban? És milyen haszonnal járt? BAJOR ANDOR: 1. Freud már nem volt divatban éppen akkor, így hát minek háborgassuk jólnevelt bocsánatunkat. Az ember magától is esendő, jól tudjuk. Hát még ha a történelem belehajszolja a jövőbe. Figyelj csak ide: jól mondtam úgy, hogy belehajszolja a jövőbe? Ha eszembe jut valami bánat, mindig azt éneklem: Lánc, lánc, eszterlánc. De mivel hiába kerestem utóbb a kottáját, csak nagyon halkan. Iőlég azt találják hinni: arra utalok, hogy nem lehet cérnát kapni. Félek, hogy egyeseket a jövő vissza fog toloncolni a májukba. Ennél nagyobb üldöztetés pedig nincs. 2. ? ? ? Gyermekkoromat már megírtam — csak szeretném mégegyszer, elölről. Pedig igazán tágas volt. Abból lettem aztán. PZ: Kaptál-e gyermekkorodban elegendő léggömböt? És milyen színben, illetve szín alatt? BALOGH EDGÁR: 1. Kérdésed, kérlek, zavarba hozás ejt. Elnézlek benneteket. Most különben arra készülök, hogy kimondatlanul maradt szavaimat eresz alá gyűjtsem — mert valamikor abba egy tavasz fecskéje költözhet, ahonnan a nyarat majd számítandók leszünk, ebben biztos vagyok. 2. Emelkedni mindig emberi tisztség. Ezért voltam ellensége bármikoriságom eseteiben a szinekurának. Ha megiszom a déli feketémet, bárhol fekete. Ez már egyenes beszéd. Gyere, ottan elbeszélgethetünk — hadd hallják mások is. Gyermekkoromban egyébként boldog kevéssé voltam: nem ismerték fel bennem a vitát, mely akkoriban burzsoáföldesúri, még mindig. Most Mária Terézzel mondom: Vitám és véremet az irodalomért. Séd Arénám non. Ha nem érted velem, kijavítjuk, kérlek. PZ: Szeretted-e eléggé régebb gyermekkorodban? És kiadtade volna? BODOR PÁL: 1. Nekem olyan bonyolult gyermekkorom volt, hogy annak én sem tudok a végére érni. De hagyjuk ezt is. A gyermekkor estéje, a serdülőkor. Hány fényképem maradt róla? Igen. Amikor még igen. Amikor még a füvektől a fákig, legalább harántirányban tágas látomású volt a világ. De most? Fehér léptekkel járkál bennem egy igazgató szurokból készült járdán. Én hagyom. Mert én magam vagyok. Nem érdemes. De igenis, érdemes. Ezt csak úgy, magamnak mondom, aztán leírom, hadd hallják meg: Emberek, gyerekek, az istenért, hát ÉRDEMES. 2. Megragadom az alkalmat, hogy — röviden — kifejtsem a Kiadó jótékonysági tervét. Aztán közügyem az én magánügyem is. Tehát: értsétek meg, hogy én még az értetlenjeimmel is értőn értve — egyszer, ez dédelgetett tervem, mert sok van, kiadom az összes írókat. Azután majd az olvasókat is, rendre. Természetesen. Mert az olvasó is ember: HOMO LIBELLI. Az írók olvasókból lettek. Különben már annyian vannak, az írók, egyelőre, hogy néha, mikor nem látja senki, összetévesztem őket. Valamit tenni kéne. Én, aki pedig csak jót akartam. Dehát nem érdemes. De igenis, nem érdemes írni, írni, írni — mégsem. PZ: Mikor határoztad el, hogy szeretni fogod a gyermekeket? És mi szeretnél lenni felnőtt korodban? FODOR SÁNDOR: 1. Sir Panek: nálam ez mindig megvolt. ÖÖÖÖÖÖÖÖ. Már amikor még csak ilyeneket rajzoltam a totál befagyott csíki ablakokra, amik télen richtig befagynak. Természetesen belülről. Csíkban mindenki szereti a gyermeket, ha leány is. Áldás. A gyermek: gyermekáldás. Az angol gyermek sem éppen imperialista, amíg gyermek. Leveleimet is mindig így kezdem, ha tinédzsereknek írok: Kedves gyerekek. A gyermek érdekes napsugár, mely beragyogja a befagyott csíki ablakokat is. Egy kis melegséget visz által rajtuk. Ezért. 2. Januártól ez a lakcímem: London, W 1., BBC. Majd még hallotok rólam. PZ: Volt-e ÁBÉCÉS könyved? És alapítottál-e ebből valamit? FRANYÓ ZOLTÁN: 1. Éppen most rendezem sajtó alá egykori ÁBÉCÉS könyvemet, mert végre megtaláltam, már jeleztem is a nemzetközi PEN- klubnak, csak néhány lapja hiányzik, de ezt, ha az idő sürget, semmiség, lefordítom emlékezetből, ha jól emlékszem, többnyelvű kiadás volt, mellesleg Ady Banditól kaptam karácsonyi ajándékba, amikor ő már elment Párizsba, ahová én most készülök. Szeretnék valami jobb papírokat hozzá. Kleine warme Gerichte, passend zu Zwischen, Vor- und Krühstüsksgerichten címmel fog megjelenni. Kapsz belőle. 2. Most jut eszembe, hogy miért hiányzik egyik-másik lapja annak a könyvemnek: el dedikáltam. Dehát ez érthető: annyi háború volt életemben, hogy féltem, még elvész együtt, ezért szórtam szét barátaimnál, akik azóta is ereklyeként őrzik. Írni pedig úgy kezdtem, hogy volt abban a könyvben egy mondat. Nekem mindkettő sikerült. Szervusz, mert sietek, már megjelentek a reggeli lapok rólam. PZ: Meghatott-e, hogy az óvodában más gyerekek is vannak? És gondoltad-e, hogy ez lesz belőle? HUSZÁR SÁNDOR: 1. Én már többször sírtam, kérlek, semmint azt lélektanilag alá tudtam volna támasztani az állam. Ha nem restellném bevallani, elmondanám néktek: halvány sárga rózsa. De nem ezt akartam, (hová tegyem a pontosvesszőt?), csak most úgy meghatódtam, hogy éppen a meghatódottság került szóba. Jól teszitek. Emlékszem egy kisfiúra az óvodából. Sanyikénak hívták. Néha velem jön. Néha elhagy. Megsértődik. Pont olyan kisfiú szerettem volna lenni. Amilyen voltam. Ki tudja, hol tartanak már a többiek. Ezen néha elsírom magam, de már csak én hallom. Szép gyermekkor, jöjj vissza az irodalmamba — mondom. S akkor az a kisfiú megfogja a kezem, ő vezet engem, aki már rég nem a gyermekkorba szeretnék járni meghatódni. 2. Mit csináljunk. Ez lett belőle. Én már beletörődtem. Legalább lesz mire emlékezni, amikor úgysem lesz érdemes. Ezt be kéne mondani a rádióba is. Ott meghallgatják nekem. PZ: Minek voltál a tagja gyermekkorodban? És milyen tisztségeket viseltél? LÁSZLÓFFY ALADÁR: 1. Spártában, pártában, voltam demokrata, tata, különben hagyjuk. Ne marháskodjatok, mi volt a kérdés, még egyszer. Folytassuk. Nekem olyan volt, ha volt volna gyermekkorom, aminek nyilván tagja is voltam rögtön, mint a tordai híd, felírása volt, mint a régi pénzeknek, „itt helyben, Tordán“ — képes leszel, tudom, ezt is beletördelni. Legyen. Ha éppen tudni akarod, azért én írtam. Megjelent egy levelem, amit én írtam. És nem volt más játékom, mint az a bizonyos viaszbaba. A Napba. Baba a Napba. Ez nem megy. Jöhet a másik kérdés. 2. Ez jó. Mindig én nyitottam meg a bújócskázást meg a pankrációt. Egyesek úgy elbújtak, hogy azóta sem láttam őket. Na, mit szólsz? Ez már jobb. Voltam mindahánya helyett mások másodkapitánya. Te, ez Dzsida. Na, nem baj: ő is költő lett végül. Ezennel átadom. Szia, vagyis: fő a permanenszia. Egymásban ők eljátszanak, írj még hozzá valamit. PZ: Találtál-e fel valamilyen gyermekjátékot eddig? És jó kisfiú voltál-e? LÉTAY LAJOS: 1. Megmondom őszintén: az elmúlt vasárnap végre jutottam hozzá néhány percre önmagamhoz, amikor megírhattam egy hosszabb költemény első sorát, így hangzik: Mert aki játszani nem tud, immár nem tud az semmit. Hexaméterben lesz, ilyen mederbe akarom terelni az életemet, a gyermekek is jobban értik, mert ma már tanítanak az iskolákban, megnőttek az igények, tanítják ezt is, úgy értem, ennél szebb játékot nem tudok írni sem immár. Példát vettem. Épp csak rápillantottam: Gépjárművezető jogosítványok kiadása. Legszebb gyermekjáték a kisautóbusz: meleg, összetartó hely, emberi közösség, mint a falusi porta, lehet vele felnőtteket és gyermekeket szállítani. Valami ilyesmit akarok én az utunkjainkhoz is. A címe ez lesz: Vigyázat, írók. 2. Jó volt lenni gyermek, mert lehettem jó. Engem különben is mindig neveltek. A minap tudtam meg, mert megmondta, hogy Páskándi Géza például úgy nevelt engem, hogy őt is megértsem, mivel jönnek még a kis rőzsedalok után atommáglyák is, azt is fogjuk közölni, a papírnak mindegy, mitől lobog, mitől lesz a fény; ha kibírtunk annyi furcsa dallatot, rajtunk már nem kell csodálkozni, az elképzelések készülnek'. Az ember jó , gyermekverseimben ezt fenntartás nélkül hiszem is. PZ: Gyermek voltál-e kicsi korodban is? És hol töltötted el ezt az érzést? MAJTÉNYI ERIK: 1. Én nem lehettem gyermek, sem újra, na most megtanítanak a gyermekeim, akik megoldják az én házi feladataimat is. Valakik folytatni akarták, pedig már délután volt, a második világháborút, minek okáért, úgy lehet túl korán bevonultam, az irodalomba is, ahol ért ez-az, de értenek is, igyekszem. Játékaim ma is, ami kicsi koromban: a matematika meg az autó. Az autó nagyobb. Érdekes, hogy gyermekkoromban nem buktam meg, csak a sofőrvizsgán — hátrafelé menetből. De most már tudnék menni hátrafelé — ha majd kellene. 2. Ez az érzés a garázsban tölt el. Csak eszembe jut, bemegyek, beülök a kocsiba — és dudálok, dudálok egyre, modern költő lantja autóduda, tudom. A teljes autó: alantja , alantasa, alávalója, alattvalója, legfeljebb alváza, Alvareze, különben láss egy szótárt. De van egy tanácsom: át kell ereszteni az olajszűrőn. Akkor nem fogyaszt annyit. Papírost. PZ: Féltél-e gyermekkorodban a fülesbagolytól? És miért nem múlt el? MAROSI PÉTER: 1. A kérdés így: rágalom, sohasem féltem-láttam fülesbaglyot, kutya állt, de nem tudom, miért három lábon fánál, az bezzeg nyolc példányszámban megharapott, szerencsére nagyobb időközökben. 2. Na, most komolyan. Mikor látható az a fülesbagoly? Betetted a fülembe a fülesbaglyot. Ebből a cikkből ezt húzzuk ki. Add ide, kihúzom én. De nem értek egyet azzal, ne mondd meg senkinek, hogy egy kritikust népszerűsítsenek: ott van Kántor. Adjátok vissza a gyermekkori fényképeimet. Melyik lap közöl gyermekképeket? Ja, értem. A Dolgozó Nő. El van intézve. De azok mai gyerekek. És mi már nem gyártunk olyan játékokat, amitől féljenek a mai gyermekeink. Vagy ha mégis, ez nem tartozik a nyilvánosságra. Megnyugodtam. De holnap azért felvetlek apukámnak. PZ: Voltál-e egyedül gyermekkorodban? És mikortól vagy fiú? MÁRKI ZOLTÁN: 1. Voltam, igenis, miért ne, majd bolond leszek pont én nem lenni, és ragaszkodom hozzá, máig, mert mi lenne velem, ha nem lenne hová — a magány az élet sója, ezért nem járok sem vendéglőbe, inkább otthon iszom-eszem, van saját sóm tehát, a székem is olyan, hogy egyszerre csak egyedül ülhetek rajta, de nem érdekel, hadd szidjanak, minél többet szid valaki, annál közelebb kerül hozzám, miközben én távolodom tőle, pedig megírtam a Kesztyűs kézzel című versemet, de — elárulom neked — itthon csak félkesztyűt viselek, nehogy a magánya kesztyűimnek összetalálkozzék, legyen csak külön, és zongorám is csak egy. 2. Vagy fiú, leány vagy, légy ember, asszony a talpadon, leány a gáton, minek az ilyesmit bolygatni, amíg nincs irodalomtörténeti eredménye-sugallása, akkor meg hiába, asszony lett a lányból, a bimbóból ökör, annyit még elárulhatok, hogy nagy marhaság, mármint eldönteni — a nők nem érdemlik. Én, mert mertem, kicsinykoromban lányos frizurával átvészelni mindent, ez csak volt, még nem kellett, amit én is akartam később, katona-marcona többfelé. Azóta vagyok fejléce műveimnek, léc, léma, hóc, katona. PZ: Miért hagytad ott a gyermekkorodat? És megérte-e? PALOCSAY ZSIGMOND: 1. Szilágyi Domival már akkor szerettem volna találkozni, mikor nád még suttyó. De nem lehetett, mód hiányzott. Mert együtt játszottunk, de máshol. Úgy hallom, kutatják. Miért és mikor. De én előbb meg akarok tanulni mindent, ami felnőtt. Az én múzsám legalábbhetvenöt éves, úgy hívják: tanítónő. 2. Ültessünk sok-sok nyírt-nyárt. Ahol lehet jóformán bújócskázni is. Nem éri meg virágon taposni. Négyzetméterében ott az ember. Majd regényben is megpróbálom. Két ember beszélget egy szabálytalan négyzethexaméterben. „Megjöttél, kicsike?“ Mire a másik: „De meg ám“. PZ: Rájöttél-e már gyermekkorodban, hogy gyermek voltál? És mit kezdtél vele? PAPP FERENC: 1.P 2. Igen. De erről nem nyilatkozom. Székely Jánosnak már elmondtam. ő megért engem. Nekem ennyi elég. De ha éppen tudni akarod: igen. Csakhogy már akkor szenvedélyes keresztrejtvényfejtő voltam ám. Mert először egy keresztrejtvényben találkoztam a kérdéssel. Ha megengeded, inkább én tennék fel neked egy keresztkérdést: Hová akarjátok ezt a választ közölni? Mert ha az Utunkban, akkor nem. Tavaly már adtam nekik egyszer. Remélem, ebből világos, hogy a második kérdésnek semmi értelme feszegetni. Aminthogy ebből következően, de visszafelé, az elsőnek sem. Különben is: egyikőtök sem merte előttem megírni. Én is voltam gyermek. Ne haragudj, hogy elbocsátalak. Délután kacsavadászaton holmi vidéki pergőrécékkel. Mert nekem nem volt olyan vidám gyermekkorom, mint egyeseknek. PZ: Igaz-e, hogy a műveltségeddel születtél? És a tehetségedet viszont szerezted? PÁSKÁNDI GÉZA: Megtagadom a sajtó képviselőjének a választ. Vonulj vissza, és fogalmazz rendesen. — Igaz-e, hogy a tehetségedet viszont szerezted? És a műveltségeddel születtél? — Így már egészen más. íme, a válaszom: Én már nem is tudom. Az egész felfogás dolga. — Köszönöm. — Várjál, fiacskám, még ne köszönj semmit. Hogy is hangzott a kérdésed? — Igaz, hogy a műveltségeddel születtél? És a tehetségedet viszont szerezted? — Látom, hogy nehéz felfogású vagy. Mondtam már, hogy a kérdést felfogás dolga jól feltenni. A poétát szülik, a tudós születik. Velem ugyanezt szimultán. PZ: Jártál-e gyermekkorodban falun? És miután? SZABÓ GYULA: 1. Értem. Lehet, meglátszik rajtam, csak egy faluba jártam, & viszsza is. De nekem ott dolgom van. Műveim most is falun tartózkodnak. Ahol az emberek. Ahol jobb a levegő nekik: tágas szénafüvek, sűrű lakodalmak, okulásra, tiszta szanatórium a tartósabb gondolatoknak. No meg: szerelem, falura én vittem a szerelmet. Ha én hazamegyek, nincs időm folyton-furt a gyermekkorommal bíbelődni, elém szalad az magától is, kinyílik, mint aranybicska, mikor vagy írok, vagy kaszálok, vasárnap meg beszélgetünk, mert abból lesz a regény. 2. Falun tisztább az autógumiabroncsnyom is. Látszik, hogy ember hatortrin Aszfalton elvegyül a többivel. Mondták is Almáson, egy kicsi Gondos-fiú, aki azóta született: „Gyula bá, ami modern, múlandó“. Nahát ehhez tartsa majd magát a monográfusom, akit, csak végezze el az egyetemet, viszek rögvest a röghöz, magammal falura, mert városon még stressek érnék. Stress alatt a fű sem nő kaszához. PZ: Igaz-e, hogy korán reggel tanultál meg beszélni? — És kihez? TAMÁS GÁSPÁR: íme, a válaszom: 1. Nem. 2. Nem. 3. Az emberek nem valamilyelyenek lesznek, hanem olyanabbak. PZ: írtál-e sok házifeladatot elemista korodban? És miért vállalkoztál rájuk? VERESS ZOLTÁN: 1. Egy Szeptemberben írattak be az iskolába, olyan nem lesz többé, de ez most nem lényeges, még nem tudtam írni, nyilvánvalóan sem olvasni, hogy is volt csak: valaki, igen, valaki, mert vannak ilyenek ma is, ajaj, nem készítette el a házifeladatát, ami különben közös volt, már úgy értve, mindenkinek egyformán ugyanaz, én megcsináltam — attól kezdve rámkaptak, pedig nagyon adtam, már akkor is, a külalakra is, amit a második világháború vagy minek is neveztem, azután — de ez most nem érdekes, csak ha a kérdést összefüggésében nézzük —, összezilált, már úgy képzeld el, hogy a külalakját Európának, ha jó a szó rá, erre, tehát ott tartottunk, azóta sincs vége. 2. Hogy miért vállalkoztam rá? Ez valahogy a dolog természetéből következik, nem gondolod? Nem lehet abbahagyni. Főleg, ha az ember mindent elvállal. Én mindent elvállalok. Tehát én ember vagyok. Csakhogy az ember egyéb is. Te, itt már nincs több helye a következő mondatnak, én azt mondanám, a többit hagyjuk el — nem szeretem, ha valaminek a vége úgy, úgy, hogy is mondjam: lóg, igen, a levegőben. Inkább — de most már, ha átmentünk a másik sorba is, írjuk végig: csak úgy szép, ennyi még kifér, ez a szó ugyanis.