Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-06-28 / 26. szám
A hegyekben újra fölugatott a géppuska. __ Nem lesz sohasem vége __ mondta apó, és még kisebbig húzta magát. — A partizánok tartják magukat. A lány a kerítés mellett állott és nekivetette hátát a göcsörtös kőrisfának. A másik géppuska is megszólalt. _ Ugatnak megint — bámult a hegy felé. Már meg tudta különböztetni a géppuska hangját a golyószóróétól. _ Kövesmarton — hökkentett apó, és szurkálni kezdte botjával a megrepedezett földet. Tényleg ott lőnek — gondolta a lány. — Már egy hete __ válaszolt az öregnek. — Mindig csak ott. — Beásták magukat, mint mi tizennyolcban. Egy hét kellett, amíg kifüstöltek. — Kis kört rajzolt elé a földre. — Itt volt az egyik géppuskafészek. Hoszszában lőtte a völgyet. És itt meg mi tízen. — Vonalat húzott a körtől balra. — Öt ember aludt, a másik öt lőtte a völgy bejáratát... És amott a másik géppuska — folytatta a lány az öreg gondolatát. S képzeletében berajzolta a vonal mellé balra a másik köröcskét. Azt a nagyszerű géppuskafészket, ahol maga a kapitány volt. S maga előtt látta a völgyet, a túlsó köves oldalt, melyet teljesen befogott apóék tüze. — Senki sem tudott bejönni a völgybe. De ki se ám. Ha csak egy levél megzörrent, felugatott a géppuska. — Ugatott. Most is ugat. — A lány már számtalanszor hallotta a történetet. Betéve tudta az egészet. Azt azonban sehogy sem képzelte el, hogy apa valaha is kibírhatta a géppuskaropogást. Törékeny, félénk öregember volt. Tiszteletlenség lett volna ennek ellenére keresztkérdéseket tenni fel neki. Ezért hagyta mindannyiszor, hadd mondja úgy, ahogy akarja. S hallgatta, mint gyerekkorában a mesét. Az öreg tényleg Kövesmarton harcolt fiatal korában. Ezt mások is mondták. Egy hétig beszorították őket a megtorló csapatok a völgybe. Egy éjszaka állítólag leereszkedett az erdőn keresztül a faluba. Ezt a részt mesélte el a legtöbbször ... — Mikor már fogytán volt a töltény, és az élelem is megcsappant, magához parancsolt a kapitány. Élelem meg lőszer kell! Megértette? — Igenis — vágtam rá. — ... de honnan? A kapitány, mert ez olyan kapitány volt, csak annyit válaszolt: Kell! Megértette? .. . A lány elmosolyodott. Hányszor tüzelt fel ennél a mondatnál az apa kedve. Hányszor meg hányszor utánozta vékony, nyikorgó lábával a katonás mozdulatot... — Élelem kellett, hát elmentem élelemért. Töltény kellett? Hát elmentem töltényért. S hoztam... Ilyenkor rekedtes hangja megtelt izgalommal, mozdulatai szinte kiszabadultak inas tétovaságából. „Ó, apó, maga egy hős“ — mondta mindanynyiszor a lány, és gondolatban elmosolyodott. Az öreg szeme megcsillant, és lendülettel mesélt tovább. — Tudtam, hogy a papnak van puskája és a kamara is tele van oldalasokkal. Sötét volt az egész faluban. Az emberek féltek. Cudar idők voltak azok errefelé. Hol ennek, hol annak kellett élelem, s idel igen kedvelték a lábon járó jószágot, mert azt nem kellett tarisnyálni. A saját lábán ment terítékre . .. Szóval az emberek féltek, jobbnak látták leoltani a lámpákat, mert nem jó az ilyen időkben szem előtt lenni. A papáknál is sötét volt. Mikor beugrottam a konyhaablakon, hallottam, amint éppen kacarásznak az ágyban. Azt csinálták — hunyorgott huncutkásan az öreg. — Falhoz! Kezeket tarkóra! — kiáltottam. Mikor a fal mellé álltak, jól megszedtem magam szalonnával meg puliszkaliszttel, felpakoltam az egészet egy jó kövér marhára, s irány a hegyoldal... — Az öreg legyintett. A lány tudta, hogy az öreg még aznap este visszatért Kövesmartra, de senkit sem talált ott a bajtársak közül. A csoport fölhúzódott a hegyekbe és a túlsó oldalon leereszkedett a városba. A csapattesthez. — Ilyen sokáig még nem ugattak — merengett maga elé az öreg. — És mind hosszú sorozat — egészítette ki a lány. — Harapják egymást. Dühösek ... A lányba hirtelen és megmagyarázhatatlanul belenyilallt, hogy azok közül ott fenn bármelyik meghalhat. Bármelyik .. . Vagy meg is hal. Pontosan most. Pedig milyen békés nyárutól délután van. Elhallgattak. Apó tanácstalanul nézett a földre. Mintha az előbb rajzolt ábrák megfejtenék, miért hallgattak el a hegyen a fegyverek. — Elhallgattak — ismételte meg hangosabban és mindinkább tűnődve apó. A kecskecsorda kolompjai hangos zakatával hallatszottak be a felszegről. A lány a hegy felé nézett. Fürkészőn. A hangok, melyek a hirtelen beállt csendben fölszabadultak, zavarták. A halálra gondolt, folytatta az előbb megkezdett gondolatot. — Újrakezdik, ne féljen — nyugtatta az öreget. — Jöjjön, egyék valamit. Az öreg feltápászkodott a padkáról és a tornác felé bicegett. Hasogatóan fájtak a térdei. — Nem kezdik újra — szólt vissza az ajtóból. — Nincs mivel újrakezdjék. ,,És akkor azt mondta a kapitány, mert az olyan kapitány volt, hogy kell. Megértette!?“ Kövesmart felett fátyolosan oldódott el a levegőben a lőporfüst. A csend megült a falu felett és vészjóslóan verődött a kecskék kolompjaihoz. Vékony csíkkal jelent meg az este a keleti hegyek csipkéi fölött. — Sötét éjszaka lesz — mondta apó. — Menjen lefeküdni — felelt a lány, és ő is szedelőzködött. Apó elindult a belső szoba felé. Az ajtó mögül szólt vissza: — Sötét éjszaka lesz. Oltsd el hamar a lámpát. Egyedül maradt a konyhában. A sötétség szinte rátapadt a testére. Fojtotta. „Elhallgattak a géppuskák. Vajon mi van azokkal ott fenn? Most biztosan tanácskoznak. S a kapitány, mert az olyan kapitány . ..“ Lefeküdt az ágyra. A szűnni nem akaró bizsergés egyre futkosott a bőre alatt. Izzadságcseppeket sajtolt a homlokáról. Levetette a pendelyt. „Nincs élelem, nincs lőszer ... kell... megértettem!“ Hánykolódott. Mintha fűrészpor szorult volna a szemhéja alá ... Nem tudott aludni. „Kell. .. megértettem . ..!“ Kint egyre sűrűsödött az éjszaka ... — Falhoz! Kezeket tarkóra! Röhögés kísérte a vezényszavakat. A fiú hirtelen kiugrott az ágyból, majd mikor belátta, hogy nincs mit tenni, tarkóra tett kézzel, meztelenül elindult a fal felé. ő is kikászálódott. Lassan ért el a tudatáig, mi is történt. .. — Egy moccanás se legyen! Szerette volna megnézni a fiú szemét. Kíváncsi volt a szemére.— Bizonyosan nagy, kék szemeid vannak ------Kedves ... ------Meleg a nézésed. — Nem kell megmotozni — röffentett a tiszt — ... majd később — kacsintott a katonákra. A katonák röhögve hátrább húzódtak. A fiú mellé ért. Az arcát kereste pillantásával, de csak a vállán elsikló fények értek el a szeméig. „Látnom kell, tényleg kék-e szeme.“ Végig csak erre gondolt... A helyiség megtelt pálinkabűzzel és nyirkos testszaggal. „A ruhái bizonyosan megszáradtak eddig“ — gondolta, s egészen elfeledkezett szégyenkezni azért, mert ennyi férfi előtt tiszta meztelenül áll. — No, cicuska, jó éjszaka volt? — A tiszt belebámult az arcába. — Na, mosolyogjunk egy kicsit a bácsinak. Nem esz meg a bácsi. A vörös fiú meg igazán nem haragszik meg, ha majd egy kicsit kölcsönveszünk, hogy falogassunk belőled ... Hisz neki úgyis mindegy és hüvelyujjával lefelé mutatott. A lány még mindig csak a fiú szemére gondolt. Arra, hogy el kell kapnia a pillantását.— Az én szememben felismered magad. — Igen, felismerem magam! „Csak elkapnám a tekintetét!“ — Parancsnok úrnak alázatosan jelentem, ezt itt kaptuk a szomszédban! Apó egy szál gatyában ott remegett nyikorgó lábain a tiszt előtt. — Melléjük! — a katona lódított egyet rajta, és apó odaperdült a fal mellé kettejük közé. „Pedig hős volt. Tizennyolcban lejött ő is Kövesmartról. Mert kellett... Most pedig még az árnyéka sem látszott rendesen, annyira remegett. S odaállította a papot meg a papnét a fal mellé, mikor azok éppen azt csinálták.“ Elmosolyodott ... — Mi az, cicus, nevetgélünk? „Csak elkaphatnám a pillantását“, s úgy érezte, ezzel minden megoldódna. (Hisz felismerem magam benne...) A tiszt közeledett. Hirtelen megfordult és belenézett a fiú arcába. Kék szeme van!... — Vöröskurva! — Az ökölcsapás ledöntötte a földre. — Ne mozdulj! —- kiáltotta a tiszt, de már késő volt. A fiú megmarkolta a nyakát... Vörös torokkal mindent beborított a sortűz... A katonák nehezen fejtették le a tiszt nyakáról a megmerevedett ujjakat. A másik három holttestet otthagyták... Sietni kellett, mert Kövesmarton újra fölugatott a géppuska ... TOMÖRY PÉTER Szélcsend S BÖZÖDI GYÖRGY versei Ama keserű pohár Nagyon is elmerülhettem magamba és töltöttem a saját poharamba. S csak akkor vettem észre, magam, hogy nincs és nem is volt poharam. Rigmus egy kortársra Ha látom a szalmacséplő súlyos testi munkádat, helyetted is minden igaz gondolatom kifárad. Kifogás Meg csak azt sem mondhatom, hogy nem tudok semmit mondani, mert akkor mindjárt belekapaszkodó, hogy ebben is van valami. Tavasz? Mert egyedül vagyok? Nem vagyok elhagyatva, csak ez a gondolat, ha elhagyhatna. Van nekem sok és nagy rokonságom: minden előkelő virág minden ágon. Fülemüle-dal Ha jól meggondolom magam, eláll a saját énekes szavam: nem is hallottam eredetiben, nem én, pedig ott volt s ott van otthon a ciheres peremén. S maholnap (rossz fülemmel) egyre kevesebb a remény, hogy nem is hallom soha én, szinte tudom, hogy nem is hallom, nem én! De mástól szívódik belém s ha nem tudnám, akkor is elfújnám, el én! (Bár mástól szívódik belém.) A szil beszél Szil a szívem s ha jő a szél, a szil magában beszél, például: de szép a szél, de szépen szerte-széjjel szórja, amit a szil beszél s de szépen hallgat róla, amit a szív beszél. Te szil, s te szél, szálljál és szóljál szerteszél, ne csak a szil szólja amit a szív beszél. n essz a vonat is Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok tövében, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, sem a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol, a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt. A vonat a kis állomáson még egyszer fütyült. A mozdonyvezető az ablakban állt. Odafutottak és felnyújtottak neki egy fonott kosarat. — Viszlát — intett a mozdonyvezető, és indított. A sütő megnézte a kosarat. Csak egy kis nyílást hagytak rajta, a többi része le volt kötve egy rongydarabbal. — Mi ez? — érdeklődött. — Kiskutya — mondta a mozdonyvezető. — Kéthetes. — Minek? A mozdonyvezető egy kicsit kihajolt az ablakon, félkézzel adta rá a gőzt. — A néném küldi valakijének. Egy szobrásznak. — Leült a forgószékre. A fűtő is leült és nézte a kosarat, benézett a kis nyíláson. — Alszik — mondta. — Este van — mondta a mozdonyvezető. — Egyébként nem alszik. — Jól elhelyezkedett az ablak mellett és nézett kifelé. Közel voltak már a városhoz. — Jó dolga lesz. A szobrásznak volt egy ugyanilyen kutyája, de eltűnt. Ennek most nagyon fog örülni. Kis foxi. — Jópofa. Ha nem ügyel rá, majd ezt is nézheti — mondta a fűtő. — Erre ügyelni fog — mondta a mozdonyvezető. — A másikat nagyon szerette. Annyira szerette, hogy adott egy százast valakinek, aki azt mondta, hogy tud valamit a kutyáról. Valami nőnek. Azt mondta, egy százasért nyomra vezeti. Aztán semmi. Elment a százassal. — Át akarta ejteni. — Az. De aztán elment és felhajtotta valahonnan azt a nőt, hogy na, mi van a kutyával. A nő azt mondta, sajnos, a kutya nincs többé. De megmutathatja azért a pénzért. Jó, mi? — A mozdonyvezető kifelé nézett, sapkája alatt lobogott a haja. — És aztán mi lett? — Aztán beültek egy autóba és kimentek a városból, egészen ki valahová, egy utcába, ami a sínek alatt végződött. Mindenféle hulladék hevert ott már. Az utolsó telek után a nő megállította a kocsit és kiszálltak. Ez az, mondta a nő, és rámutatott ott valami csúnyaságra. A szobrász csak legyintett arra a fél kutyára és gyorsan visszaült a kocsiba. A nő azt mondta, sajnos, más döglött kutyát nem tud. — Visszaadta a pénzt? — Tudom én? Ezt is a nénémtől hallottam. Valamilyen rokonságunk az a szobrász. — A mozdonyvezető kiemelte a sarokból a kancsót és húzott egyet. Aztán megint kinézett. Kellemes este volt. Nagy ívben kerülték meg a várost, az állomás felé. Levette a gőzt. — Két perc múlva benn vagyunk — mondta. — Ha idejében lekapcsolnak, elkapjuk a buszt — mondta a fűtő. — Én legalábbis majdnem mindig elkapom. — Ő is nézett kifelé, a fényeivel közeledő városra. A mozdonyvezető a másik ablakon nézett ki. Nézték, hogy robognak be a házak közé. A fűtő félig megfordult, hogy a másik jobban hallja, amit mond. — Én azért nem értem azt a nőt — mondta. — Honnan tudta azt a döglött kutyát? — Ezt én sem értem — mondta a mozdonyvezető, kifelé a levegőnek. A fűtő lehajolt és belenézett a kosárba. — Alszik — mondta. A mozdonyvezető figyelte a színes jelzőlámpákat. Félkézzel hátranyúlt és leakasztotta a zubbonyát. Közben lenézett a töltésre is. A fűtő is öltözködni kezdett. — Azért kíváncsi lennék arra a nőre. — Micsoda? — A nőre, azzal a kutyával. Szeretném látni sikítani, miközben jól ellátják a haját. Egy ilyent, aki egy százasért megfigyeli a dögöket. — Az. — Még csinálhatott egypár ilyen dolgot. — Az biztos. A mozdonyvezető még mindig kifelé nézett. Fékezni kezdett. — Benn vagyunk — mondta. A vonat megállt a fedett pályaudvaron. A mozdonyvezető fogta a kosarat és kiállt a sátorajtóba. — Mi újság? — kérdezte egy vizsgálólakatos, aki egy hosszú kerékkopogtató kalapáccsal a mozdony elől került elé. — Mi az? — Kiskutya — mondta a mozdonyvezető. Egy férfi odajött és felnyúlt a kosár után. Mosolygott. — Köszönöm — mondta, és integetett. — Viszlát. — A mozdonyvezető is mosolygott. A fűtő mellette állt. — A szobrász volt — magyarázta neki. Álltak az ajtóban, várták, hogy lekapcsolják őket. — Jól jöttetek? — kérdezte lentről a vasutas. — Jól hát. Simán. — Akkor viszlát. — Viszlát. A kalapácsot végighúzta a kerekeken. A kerekek kemények voltak és élesek.