Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1968-06-28 / 26. szám

A hegyekben újra fölugatott a géppuska. __ Nem lesz sohasem vége __ mondta apó, és még kisebb­ig húzta magát. — A partizá­nok tartják magukat. A lány a kerítés mellett ál­lott és nekivetette hátát a gö­­csörtös kőrisfának. A másik géppuska is megszólalt. _ Ugatnak megint — bá­mult a hegy felé. Már meg tudta különböztetni a géppus­ka hangját a golyószóróétól. _ Kövesmarton — hökken­tett apó, és szurkálni kezdte botjával a megrepedezett föl­det. Tényleg ott lőnek — gon­dolta a lány. — Már egy hete __ válaszolt az öregnek. — Mindig csak ott. — Beásták magukat, mint mi tizennyolcban. Egy hét kellett, amíg kifüstöltek. — Kis kört rajzolt elé a földre. — Itt volt az egyik géppuskafészek. Hosz­­szában lőtte a völgyet. És itt meg mi tízen. — Vonalat hú­zott a körtől balra. — Öt em­ber aludt, a másik öt lőtte a völgy bejáratát... És amott a másik géppuska — folytatta a lány az öreg gondolatát. S képzeletében be­rajzolta a vonal mellé balra a másik köröcskét. Azt a nagy­szerű géppuskafészket, ahol maga a kapitány volt. S maga előtt látta a völgyet, a túlsó köves oldalt, melyet teljesen befogott apóék tüze. — Senki sem tudott bejönni a völgybe. De ki se ám. Ha csak egy levél megzörrent, fel­ugatott a géppuska. — Ugatott. Most is ugat. — A lány már számtalanszor hal­lotta a történetet. Betéve tud­ta az egészet. Azt azonban se­hogy sem képzelte el, hogy apa valaha is kibírhatta a gép­puskaropogást. Törékeny, fé­lénk öregember volt. Tisztelet­lenség lett volna ennek elle­nére kereszt­kérdéseket tenni fel neki. Ezért hagyta mind­annyiszor, hadd mondja úgy, ahogy akarja. S hallgatta, mint gyerekkorában a mesét. Az öreg tényleg Kövesmar­ton harcolt fiatal korában. Ezt mások is mondták. Egy hétig beszorították őket a megtorló csapatok a völgybe. Egy éjsza­ka állítólag leereszkedett az erdőn keresztül a faluba. Ezt a részt mesélte el a legtöbb­ször ... — Mikor már fogytán volt a töltény, és az élelem is meg­csappant, magához parancsolt a kapitány. Élelem meg lőszer kell! Megértette? — Igenis — vágtam rá. — ... de honnan? A kapitány, mert ez olyan ka­pitány volt, csak annyit vála­szolt: Kell! Megértette? .. . A lány elmosolyodott. Hány­szor tüzelt fel ennél a mon­datnál az apa kedve. Hányszor meg hányszor utánozta vé­kony, nyikorgó lábával a ka­tonás mozdulatot... — Élelem kellett, hát elmen­tem élelemért. Töltény kellett? Hát elmentem töltényért. S hoztam... Ilyenkor rekedtes hangja megtelt izgalommal, mozdula­tai szinte kiszabadultak inas tétovaságából. „Ó, apó, maga egy hős“ — mondta mindany­­nyiszor a lány, és gondolatban elmosolyodott. Az öreg szeme megcsillant, és lendülettel me­sélt tovább. — Tudtam, hogy a papnak van puskája és a kamara is tele van oldalasokkal. Sötét volt az egész faluban. Az em­berek féltek. Cudar idők vol­tak azok errefelé. Hol ennek, hol annak kellett élelem, s idel­­ igen kedvelték a lábon járó jószágot, mert azt nem kellett tarisnyálni. A saját lá­bán ment terítékre . .. Szóval az emberek féltek, jobbnak látták leoltani a lámpákat, mert nem jó az ilyen időkben szem előtt lenni. A papáknál is sötét volt. Mikor beugrot­tam a konyhaablakon, hallot­­­tam, amint éppen kacarásznak az ágyban. Azt csinálták — hunyorgott huncutkásan az öreg. — Falhoz! Kezeket tar­kóra! — kiáltottam. Mikor a fal mellé álltak, jól megszed­tem magam szalonnával meg puliszkaliszttel, felpakoltam az egészet egy jó kövér mar­hára, s irány a hegyoldal... — Az öreg legyintett. A lány tudta, hogy az öreg még aznap este visszatért Kö­vesmartra, de senkit sem ta­lált ott a bajtársak közül. A csoport fölhúzódott a hegyek­be és a túlsó oldalon leeresz­kedett a városba. A csapattest­hez. — Ilyen sokáig még nem ugattak — merengett maga elé az öreg. — És mind hosszú sorozat — egészítette ki a lány. — Harapják egymást. Dühö­sek ... A lányba hirtelen és meg­magyarázhatatlanul belenyi­lallt, hogy azok közül ott fenn bármelyik meghalhat. Bár­melyik .. . Vagy meg is hal. Pontosan most. Pedig milyen békés nyárutól délután van. Elhallgattak. Apó tanács­talanul nézett a földre. Mintha az előbb rajzolt ábrák meg­fejtenék, miért hallgattak el a hegyen a fegyverek. — Elhallgattak — ismételte meg hangosabban és mindin­kább tűnődve apó. A kecskecsorda kolompjai hangos zakatával hallatszottak be a felszegről. A lány a hegy felé nézett. Fürkészőn. A hangok, melyek a hirtelen beállt csendben fölszabadultak, zavarták. A halálra gondolt, folytatta az előbb megkezdett gondolatot. — Újrakezdik, ne féljen — nyugtatta az öreget. — Jöjjön, egyék valamit. Az öreg feltápászkodott a padkáról és a tornác felé bice­gett. Hasogatóan fájtak a tér­dei. — Nem kezdik újra — szólt vissza az ajtóból. — Nincs mivel újrakezdjék. ,,És akkor azt mondta a ka­pitány, mert az olyan kapi­tány volt, hogy kell. Megér­tette!?“ Kövesmart felett fátyolosan oldódott el a levegőben a lő­porfüst. A csend megült a falu felett és vészjóslóan verődött a kecskék kolompjaihoz. Vékony csíkkal jelent meg az este a keleti hegyek csip­kéi fölött. — Sötét éjszaka lesz — mondta apó. — Menjen lefeküdni — fe­lelt a lány, és ő is szedelőz­­ködött. Apó elindult a belső szoba felé. Az ajtó mögül szólt vissza: — Sötét éjszaka lesz. Oltsd el hamar a lámpát. Egyedül maradt a konyhá­ban. A sötétség szinte ráta­padt a testére. Fojtotta. „El­hallgattak a géppuskák. Va­jon mi van azokkal ott fenn? Most biztosan tanácskoznak. S a kapitány, mert az olyan kapi­tány . ..“ Lefeküdt az ágyra. A szűnni nem akaró bizsergés egyre futkosott a bőre alatt. Izzadságcseppeket sajtolt a homlokáról. Levetette a pen­­delyt. „Nincs élelem, nincs lőszer ... kell... megértettem!“ Hánykolódott. Mintha fűrész­­por szorult volna a szemhéja alá ... Nem tudott aludni. „Kell. .. megértettem . ..!“ Kint egyre sűrűsödött az éj­szaka ... — Falhoz! Kezeket tarkóra! Röhögés kísérte a vezénysza­vakat. A fiú hirtelen kiugrott az ágyból, majd mikor belátta, hogy nincs mit tenni, tarkóra tett kézzel, meztelenül elin­dult a fal felé. ő is kikászá­lódott. Lassan ért el a tuda­táig, mi is történt. .. — Egy moccanás se legyen! Szerette volna megnézni a fiú szemét. Kíváncsi volt a szemére.­­— Bizonyosan nagy, kék szemeid vannak ------Kedves ... ------Meleg a nézésed. — Nem kell megmotozni — röffentett a tiszt — ... majd később — kacsintott a kato­nákra. A katonák röhögve hátrább húzódtak. A fiú mellé ért. Az arcát kereste pillantásával, de csak a vállán elsikló fények értek el a szeméig. „Látnom kell, tényleg kék-e szeme.“ Végig csak erre gondolt... A helyiség megtelt pálinka­bűzzel és nyirkos testszaggal. „A ruhái bizonyosan meg­száradtak eddig“ — gondolta, s egészen elfeledkezett szé­gyenkezni azért, mert ennyi férfi előtt tiszta meztelenül áll. — No, cicuska, jó éjszaka volt? — A tiszt belebámult az arcába. — Na, mosolyogjunk egy kicsit a bácsinak. Nem esz meg a bácsi. A vörös fiú meg igazán nem haragszik meg, ha majd egy kicsit köl­csönveszünk, hogy falogassunk belőled ... Hisz neki úgyis mindegy é­s hüvelyujjával le­felé mutatott. A lány még mindig csak a fiú szemére gondolt. Arra, hogy el kell kapnia a pillantását.­­— Az én szememben felis­mered magad. — Igen, felismerem magam!­ „Csak elkapnám a tekinte­tét!“ — Parancsnok úrnak aláza­tosan jelentem, ezt itt kaptuk a szomszédban! Apó egy szál gatyában ott remegett nyikorgó lábain a tiszt előtt. — Melléjük! — a katona ló­dított egyet rajta, és apó oda­perdült a fal mellé kettejük közé. „Pedig hős volt. Tizennyolc­ban lejött ő is Kövesmartról. Mert kellett... Most pedig még az árnyéka sem látszott rendesen, annyira remegett. S odaállította a papot meg a papnét a fal mellé, mikor azok éppen azt csinálták.“ El­mosolyodott ... — Mi az, cicus, nevetgélünk? „Csak elkaphatnám a pil­lantását“, s úgy érezte, ezzel minden megoldódna. (Hisz felismerem magam benne...) A tiszt közeledett. Hirtelen megfordult és bele­nézett a fiú arcába. Kék sze­me van!... — Vöröskurva! — Az ököl­csapás ledöntötte a földre. — Ne mozdulj! —­- kiáltotta a tiszt, de már késő volt. A fiú megmarkolta a nyakát... Vörös torokkal mindent bebo­rított a sortűz... A katonák nehezen fejtet­ték le a tiszt nyakáról a meg­merevedett ujjakat. A másik három holttestet otthagyták... Sietni kellett, mert Köves­marton újra fölugatott a gép­puska ... TOMÖRY PÉTER S­zélcsend ­S BÖZÖDI GYÖRGY versei Ama keserű pohár Nagyon is elmerülhettem magamba és töltöttem a saját poharamba. S csak akkor vettem észre, magam, hogy nincs és nem is volt poharam. Rigmus egy kortársra Ha látom a szalmacséplő súlyos testi munkádat, helyetted is minden igaz gondolatom kifárad. Kifogás Meg csak azt sem mondhatom, hogy nem tudok semmit mondani, mert akkor mindjárt belekapaszkodó­, hogy ebben is van valami. Tavasz? Mert egyedül vagyok? Nem vagyok elhagyatva, csak ez a gondolat, ha elhagyhatna. Van nekem sok és nagy rokonságom: minden előkelő virág minden ágon. Fülemüle-dal Ha jól meggondolom magam, eláll a saját énekes szavam: nem is hallottam eredetiben, nem én, pedig ott volt s ott van otthon a ciheres peremén. S maholnap (rossz fülemmel) egyre kevesebb a remény, hogy nem is hallom soha én, szinte tudom, hogy nem is hallom, nem én! De mástól szívódik belém s ha nem tudnám, akkor is elfújnám, el én! (Bár mástól szívódik belém.) A szil beszél Szil a szívem s ha jő a szél, a szil magában beszél, például: de szép a szél, de szépen szerte-széjjel szórja, amit a szil beszél s de szépen hallgat róla, amit a szív beszél. Te szil, s te szél, szálljál és szóljál szerteszél, ne csak a szil szólja amit a szív beszél. n­ essz a vonat is Egy ember ült valahol a vá­ros szélén, valami bokrok tö­vében, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy ki­csit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, sem a léleg­zését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és ott­hagytak. Amikor meghallotta, hogy távol, a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt. A vonat a kis állomáson még egyszer fütyült. A moz­donyvezető az ablakban állt. Odafutottak és felnyújtottak neki egy fonott kosarat. — Viszlát — intett a moz­donyvezető, és indított. A sütő megnézte a kosarat. Csak egy kis nyílást hagytak rajta, a többi része le volt kötve egy rongydarabbal. — Mi ez? — érdeklődött. — Kiskutya — mondta a mozdonyvezető. — Kéthetes. — Minek? A mozdonyvezető egy kicsit kihajolt az ablakon, félkézzel adta rá a gőzt. — A néném küldi valakijének. Egy szob­rásznak. — Leült a forgószék­re. A fűtő is leült és nézte a kosarat, benézett a kis nyí­láson. — Alszik — mondta. — Este van — mondta a mozdonyvezető. — Egyébként nem alszik. — Jól elhelyezke­dett az ablak mellett és nézett kifelé. Közel voltak már a városhoz. — Jó dolga lesz. A szobrásznak volt egy ugyan­ilyen kutyája, de eltűnt. Ennek most nagyon fog örülni. Kis foxi. — Jópofa. Ha nem ügyel rá, majd ezt is nézheti — mondta a fűtő. — Erre ügyelni fog — mond­ta a mozdonyvezető. — A má­sikat nagyon szerette. Annyira szerette, hogy adott egy százast valakinek, aki azt mondta, hogy tud valamit a kutyáról. Valami nőnek. Azt mondta, egy százasért nyomra vezeti. Aztán semmi. Elment a százas­sal. — Át akarta ejteni. — Az. De aztán elment és felhajtotta valahonnan azt a nőt, hogy na, mi van a kutyá­val. A nő azt mondta, sajnos, a kutya nincs többé. De meg­mutathatja azért a pénzért. Jó, mi? — A mozdonyvezető kife­lé nézett, sapkája alatt lobo­gott a haja. — És aztán mi lett? — Aztán beültek egy autó­ba és kimentek a városból, egészen ki valahová, egy ut­cába, ami a sínek alatt végző­dött. Mindenféle hulladék he­vert ott már. Az utolsó telek után a nő megállította a kocsit és kiszálltak. Ez az, mondta a nő, és rámutatott ott valami csúnyaságra. A szobrász csak legyintett arra a fél kutyára és gyorsan visszaült a kocsiba. A nő azt mondta, sajnos, más döglött kutyát nem tud. — Visszaadta a pénzt? — Tudom én? Ezt is a né­­némtől hallottam. Valamilyen rokonságunk az a szobrász. — A mozdonyvezető kiemelte a sarokból a kancsót és húzott egyet. Aztán megint kinézett. Kellemes este volt. Nagy ívben kerülték meg a várost, az ál­lomás felé. Levette a gőzt. — Két perc múlva benn vagyunk — mondta. — Ha idejében lekapcsolnak, elkapjuk a buszt — mondta a fűtő. — Én legalábbis majd­nem mindig elkapom. — Ő is nézett kifelé, a fényeivel kö­zeledő városra. A mozdonyve­zető a másik ablakon nézett ki. Nézték, hogy robognak be a házak közé. A fűtő félig megfordult, hogy a másik jobban hallja, amit mond. — Én azért nem értem azt a nőt — mondta. — Honnan tudta azt a döglött kutyát? — Ezt én sem értem — mondta a mozdonyvezető, kife­lé a levegőnek. A fűtő lehajolt és belenézett a kosárba. — Alszik — mondta. A mozdonyvezető figyelte a színes jelzőlámpákat. Félkéz­zel hátranyúlt és leakasztotta a zubbonyát. Közben lenézett a töltésre is. A fűtő is öltöz­ködni kezdett. — Azért kíváncsi lennék ar­ra a nőre. — Micsoda? — A nőre, azzal a kutyával. Szeretném látni sikítani, mi­közben jól ellátják a haját. Egy ilyent, aki egy százasért megfigyeli a dögöket. — Az. — Még csinálhatott egypár ilyen dolgot. — Az biztos. A mozdonyvezető még min­dig kifelé nézett. Fékezni kez­dett. — Benn vagyunk — mondta. A vonat megállt a fedett pályaudvaron. A mozdonyvezető fogta a kosarat és kiállt a sátorajtóba. — Mi újság? — kérdezte egy vizsgálólakatos, aki egy hosszú kerékkopogtató kalapáccsal a mozdony elől került elé. — Mi az? — Kiskutya — mondta a mozdonyvezető. Egy férfi odajött és felnyúlt a kosár után. Mosolygott. — Köszönöm — mondta, és integetett. — Viszlát. — A mozdonyve­zető is mosolygott. A fűtő mel­lette állt. — A szobrász volt — magyarázta neki. Álltak az aj­tóban, várták, hogy lekapcsol­ják őket. — Jól jöttetek? — kérdezte lentről a vasutas. — Jól hát. Simán. — Akkor viszlát. — Viszlát. A kalapácsot végighúzta a kerekeken. A kerekek kemé­nyek voltak és élesek.

Next