Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-03 / 1. szám
KIRÁLY LÁSZLÓ ríme, mik vagyunk Gondoljunk Frank Bormanra, James Lowellre és William Andersre. Gondoljunk Frank Bormanra, James Lowellre és William Andersre. Gondoljunk Frank Bormanra, James Lowellre, William Andersre. Gondoljunk órájuk, s most az egyszer próbáljuk minél hamarabb elfelejteni a Saturn-5 rakéta első lépcsőjének száznyolcvanmillió lóerős, hihetetlen teljesítményét, a harminchat emeletnyi magas repülő építményt, a háromszázötvenkétezer kilométeres utat, felejtsük el most az egyszer a technikát, a lehetetlennek tűnő műszaki bravúrokat, és gondoljunk Frank Bormanra és az emberre, James Lowellre és az emberre, William Andersre és az emberre; és örüljünk annak, hogy szívünk szerint percenkét elismételnék ezt a mondatot a világ minden rádióadójában, a világ minden nyelvén, mint valami újfajta imádságot, varázsos, ördögűző mondókát, rossz szellemtől óvó, szerencsehozó ráolvasást: — gondoljunk Frank Bormanra és önmagunkra, — gondoljunk James Lowellre és önmagunkra, — gondoljunk William Andersre és önmagunkra, mert mi mást képviselnének ők hárman, mint azt, ami bennünk a legjobb, a legigazabb: a hitet, az erőt, az akaratot, s mert mi másra kényszerítené mindnyájunkat az ő cselekedetük, mint arra, hogy magától értetődően magasabbra emeljük a tekintetünket, feszesebbé húzzuk a gerincünket, nyugodtan, méltósággal és jogos büszkeséggel kezdve a beszédet: íme, mik vagyunk. II. Frank Borman, James Lowell és William Anders tette a képzelet határait feszegeti. Minden bizonnyal az ő számukra időtlennek tűnik ez az utazás, mely aligha mérhető valamihez is az emberiség máig ismert történetéből, s amely esetében a legminimálisabb zavar is elegendő lehet a pusztuláshoz. Olyan csúcson állnak ők hárman, mely alatt valahol messze a mélyben pislákolnak a történelem véres háborúinak gyöngécske tüzei, a félelmetes hadvezérek kivajúdott, „tökéletes“ ötletei, a híres-legendás vitézek sárkánypusztításai. Olyan csúcson, melynek magassága kiemeli őket a földi mércék hatásköréből. Hogy költői legyek: ők hárman első ízben merészelték elhagyni a Föld gravitációs terét, első ízben mertek elszakadni a Föld, az Anya vonzerejétől — s talán éppen ezért az ő lépésük az emberiség igazi nagykorúvá válásának első pillanata. III. Ezért mondom hát: most az egyszer próbáljuk meg elfelejteni a számokat, a rajzokat és a képleteket, mert amikor e sorokat írom, s tisztelegni próbálok őelőttük, még nem tudom, csak hiszem és érzem, hogy sikerrel zárul ez a repülés, azt azonban tudom, hogy feszült figyelem húrjai pengenek a Földön, és várakozásban élünk, hitet ébresztő várakozásban, mely ha többre nem is, de e repülés idejére közelebb hoz egymáshoz minket, földieket, figyelmeztetve, hogy végül is együvé tartozunk. És ezért mondom, hogy gondoljunk egymásra s önmagunkra. S GONDOLJUNK FRANK BORMANRA, JAMES LOWELLRE, WILLIAM ANDERSRE! 1968. december 23. Ez jól sikerült ÍRTA: KACSÓ SÁNDOR Persze, meg kellett szervezni ezt is ... Azt, hogy ne csak az írók, hanem az olvasók is ünnepelhessék a 85. életévét betöltött Kós Károlyt. Az írót, az építészt, az irodalomszervezőt, a demokrata harcost. Mert az igazi az olvasó. Az olvasónak ugyanis csak alkalom az író, még ha 85 éves is. Az olvasó csak látszólag ünnepli az írót, voltaképpen azért lelkesedik, tapsol, esetleg könnyezik, amit az elmúlt évtizedek alatt az író műveiből, közéleti alakjából, emlékezetes cselekedetiről magának kiszűrt, megtartott, megőrzött... És jól van ez így, mert nem kétséges, hogy ennyi az, am igaz volt benne, az íróban, bizonyára ... Ennek örvend az író is, mivel annak igazán nem is örvendhet, hogy azért ünnepük, mert — sajnos’— már 85 éves... Az Igaz Szó nagyon helyesen járt el, hogy nem hivatalos ünnepséget szervezett, hanem csak alkalmat. Alkalmat szervezett ara, hogy az olvasók ünnepeljék az íróban azt, amit szeretnek és tisztelnek benne. így ő lett az Igaz Szó Irodalmi Színpadának december 20-án tarott előadása honosan meleg ésőszintén, szinte szinte könnyesen megkapó. Az író lelkiben azért, mert lám nem kellett nagy tábor, s néhány plakát és udvarosságból kiküldött meghívó elég volt, hogy megmozgassa Marosvásárhely társadalmát. a Művelődési Palota nagy színházterme zsúfolásig megtelt, ’s a hallgatóság meleg érdeklődéssel hallgatta végig, ahovy öreg vagy öregedő kortársai, költők és prózaírók (Sartalis János, Molter Károly, Kiss Jenő) üdvözölték Kós Károlyt, vagy emlékeiket felemlegetve beszéltek róla, mint íróról, műépítészről és főként mint emberről... A marosvásárhelyi színház több kiváló művésze pedig (Csorba András, Erdős Irma, Kovács György és Lohinszky Lóránd, valamint Ádám Erzsébet és Szabó Éva) Kós Károly műveiből vagy róla szóló írásokból olvastak föl. Lehet, minderre nem is volt szüksége a közönségnek, de azért jólesett hallgatnia, hogy az öreg és fiatalabb írók ugyanúgy szeretik és tisztelik Kós Károlyt, mint ő, s ennek a kifejezéséhez nemigen van szüksége egynek is művirágok nyújtogatására. Ha nincs a helyén, amúgy is csak szemét még az igazi virág is! Itt Kós Károlynál aztán igazán nem lett volna helyén semmiféle szóvirágfüzér. Szüksége volt azonban a közönségnek, hogy Kós Károlytól halljon valamit. Ez kitűnt abból, ahogyan Bajor Andort hallgatta végig, aki interjút készített a 85 éves Kós Károllyal s ezt olvasta fel, olyan sikerrel, hogy a hallgatóság kétszer is viharosan beletapsolt a szövegbe, s maga Kós is mosolyogva csóválgatta a fejét (láttam, mellette ültem): — Ügy is van! Igazat mond! — Hát hiszen Te nyilatkoztad! — Én mondtam hát! Csak nem éppen úgy ... De úgy is nagyon jól volt, ahogy a riporter Bajor Andor fogalmazta meg Kós Károly igazságát. Egyetértett vele Kós Károly is, meggyőzött engem is, s látszott abból, ahogy felolvasta, hogy egyetért vele maga Bajor Andor is. Szülők gondja Ma is restelkedik bennem a meghatódottság. Nem mintha valamit is el kellene hallgatni abból a beszélgetésből, amit Dsida Jenő szüleivel folytattam — de inkább azért, amit már akkor, ezelőtt tizenkéttizenhárom évvel nem jegyeztem le, nem írtam meg. Jellemző, hogy akkor nemcsak nekem, hanem egyikünknek sem jutott eszébe az Utunk szerkesztőségében a pillanat megörökítése. Pedig már újra le lehetett írni — a kirobbant vita számtalan cikkében leírtuk a költő nevét. A költőt már akkor sem kellett feltámasztani: nem róla, maga 11"- ról kellett némi port leverni Dsida Jenő ébresztésé-é írtam olyan köszönetét amire igazán nevt számí ctam, Dsida Jenő, akkoriban Győrben élő szülei megkerestek az Utunk szerkesztőségében. Először azt hittem, nentem jól- A szülők? De hiszen a költő akkor már húsz éve halk volt, két fehér hajú öreg pedig leül velem szemben, beszélgetünk, igen, elkezdünk beszélgetni, ahogy a mindnyájunkban feszengő zavar kissé csillapodik, Szatmárról beszélgetünk, arról, hogy hol állt a család háza, milyen gyermek volt Jenő — szinte le sem merem írni. Jenő, igen, ugyanabban a gimnáziumban végeztem én is, hány évesek vagyunk, hány éves az emberiség? Az apa — de hiszen ő Amundsen kortársa, hogy kérlelte a fiú, ne menjen a hivatalba, de hiába, most is megy, megy a Hivatalba, még mindig van eljárnivalója, de boldogan teszi, hogyne menne fiáért — és vele megy az anya is, százkilométereket törődik vonaton, hogy még egyszer fölkeressék azokat a helyeket, ahol fiuk élt , és újra élni kezd, mert nekik sohasem halt meg, de most boldogság, ha van valaki halálában boldogság, nem élt hiába mégsem, ő, akinek meg kellett volna tiltani, a legszigorúbban, hogy ne menjen olyan szenvedéllyel a Hivatalba, ossza be jobban az életét, hiszen az azutánival nincs baj. Megrendítő volt nézni a két öreget. Voltaképpen azt érték meg, amire titkon minden szülő vágyik: gyermekük gyermek maradt, az ő kedves gyermekük, akit — íme — húsz évig kellett halála után, féltett kincsként bújtatni. Öreg Mária és öreg József mennek a Hivatalba, mennek Egyiptomba, menekítik a kisdedet, akiben a költészet szunnyad, akiben a költészet jósága vár az emberekre, akiben nem volt gyűlölet senki iránt, azért kapott ő váratlanul annyit, aki vállalta az emberséget, pedig (Folytatása a 2. oldalon) PANEK ZOLTÁN Georgeta Aramescu Anderson: Kolostorfa! Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIV. ÉVFOLYAM • 1. (1053). SZÁM • ARALEJ , KOLOZSVÁR, 1969. JANUÁR 3. „OIC. 1^, '*? 1. 3'JOAPEs! A NÉMA: LAOKOON Bretter György esszéje wmmmammm NÉPMŰVÉSZET- AMATŐRMŰTVÉSZET Bandi Dezső tanulmánya