Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-08 / 32. szám

Ily kormos, nagy szívet az látott-hallott, ki napot látott s füstjében fulladni meg, s ki lüktetését hallotta a föld sok tárnás mélyeinek! — Vajon tudott-e József Attila Lupényről, a Zsilvölgye soktárnás mélyeiről, a nagy, föld alatti fekete városról, ahol nincsenek színes bányavirágok, sem aranyos csillogású fehlérek, csak egy-egy szénrög őrzi millió éve elsüllyedt erdők levelének hajszál erezetű finom lenyomatát, s miért ne tudott volna róla, hiszen apja, éppen valahonnan a Zsil partjáról szakadt el, s vajon épp ő ne hallotta volna meg ennek a földnek a lüktetését, ő ne látta volna meg a kormos, nagy szívet, amelyet Lupény negyven évvel ezelőtt mutatott fel a világnak? S miért ne foglalta volna versbe, hiszen nem igaz, hogy e fekete világnak nincs poézise. Ott hallottam ezt a régi mesét a bányászról, aki sírjából kikelve elindult a túlvilág sötét tárnáin át, lámpájával egyik kezében, másik kezében egy szénrögöt szorongatva, a mennyország kapuihoz, s addig döngette őket, mígnem belülről rárivalltak: takarodj el, nincs itt semmi keresnivalód, hitetlen, iszákos, kötekedő, verekedős voltál; igaz, válaszolta a bányász, de nézd meg, Péter, mi maradt meg odalent a lelkemből, s kinyitotta a markát, odanyújtva a fekete szénrögöt, amelyen csak egy falevél halvány nyomai látszottak. Amikor 1929. augusztus 6-án eldördült az első fegyver a lupényi bánya udvarán, s az első golyó kioltotta Vitos Gábor ifjú kommunista életét, aki még csak nem is a mennyországba kért bebocsátást, csupán munkát és kenyeret követelt, a világ rá kellett hogy döbbenjen a Zsilvölgye kormos, nagy szívére, amely vérét ontotta egy emberibb életért. Lupény egyik új bányásznegyedének lakásában mutattak nekem egy kis csuprot, amit az Egon Erwin Kisch és Ernst Toller vezette nemzetközi szolidaritási bizottság juttatott az üldözött, munkanélküli lupényi családoknak, s a szolidaritásnak ezt a kis csuprát mindmáig ereklyeként őrzi az egyik bányászcsalád. S aztán láttuk e kormos, nagy szívet a felszabadulás utáni legelső nehéz időkben, amint nagylelkűen, minden nehézséget leküzdve harcolt és dolgozott, hogy meginduljon az élet a háború sújtotta országban. Negyven év múltán, épp egy másik augusztus hatodikán, amikor összeült az ország új sorsának kovácsa, hogy tanácskozzék a szép, emberi élet kiteljesedéséről, amelybe bebocsátást nyert a bányász is, a tudatos jövőbe látó Zsilvölgye kormos, nagy szívének erős dobbanásait egy egész világ hallgatja. MIKÓ ERVIN SZILÁGYI ISTVÁN NOVELLÁJA Vonalzók és tölgy emberek ... Néha csak úgy feltűnnek, előbukkannak utcasarkokon, állomások, vásárterek táján, aztán bandukolnak, mindig gyalogosan, hosszú utakon; hogy ötvenévesek vagy százesztendősök, szinte egyre megy; szálegyenesek; valahonnan mindig csak előkerülnek és mindig tartanak valahová, s mi úgy látjuk, nagyon jól tudják útjuk célját; hónuk alatt néha balta van, vagy fűrész vállukon, bennünket a látványuk is riaszt, ilyenkor néha arra gondolunk, mi lenne, ha könnyű félcipős lábunkra lépnének ormótlan bakancsukkal — véletlenül —, igen, ők észre sem vennék talán, csak igyekeznének tovább hallgatagon, hosszú léptekkelvárosunk aszfaltos útjain. Amúgy becsületes az ábrázatuk — a magunkfajtát az ejti át —, kalap lóg a szemükbe, rozsdás vagy fakó rozskalász-bajszuk van, és a kezük hatalmas, erős, nem csökevényesedett el, mint a miénk; ingük ujja kezükszáráig feltűrve, kopott vagy inkább napszítta vékony kabátjuk panyókán a vállukra lökve; olyanok a tarkaruhás városi nép közé keveredve, mint egy virágzó őszibarackligetbe vetődött tölgyfa. És az ilyen tölgyfaembereknek az arcukra van írva, hogy ismerik, mi több, érvényesíteni akarják az erdő maguk megtestesítette törvényeit — fanatikusan. Különösen gyermekeink csodálták az ilyen alakokat — bizonyára filmélményeik alapján —, na de aztán történt volt a mi házunk táján is egy cifra eset valami effajta tölgyemberrel, aztán azóta csemetéink is kigyógyultak belőlük. ... Az utcánk viszonylag csendes, amolyan egyemeletesnégylakásos házakban rendezkedtünk be, merjük remélni, egész életünkre; szükségünk van a meghittségre, a nyugalomra, hogy dolgozhassunk, hiszen mi már sohasem bírjuk abbahagyni, vonalzós, logarléces emberek, valamikor talán még lázadtunk áhított, majd sikeresen választott pályáink ellen, aztán letettünk arról, hogy életünkben másként is legyen. Talán ezzel a mi nyugalmas mikrométeres robotunkkal, ezzel a nagyon is elfogadott, bennünk állapottá rögzítődött életünkkel, illetve az élet pillanatnyi rövidzárlatával volt magyarázható kiborulásunk, mely aztán napokig tartó másfajta töprengésekre késztetett. ... Történt ugyanis, hogy gyermekeink valahonnan szereztek egy apró madarat. Igenigen szalonképeset. Aludttejmeg madártejszíne volt a jámbor játékszernek, amolyan mindenkori kalickalakó. Igen, jóllehet mi a madarak ismerésében nem vagyunk szakemberek, mégis az az érzésünk, hogy ma már vannak olyanfajta törékeny élő tollpamacsok, amelyeknek egész nemzetsége gyerekkezektől kalitkába hintett kölesen él, és ez így talán már rendjén is lenne, hogy úgy mondjuk: természetes állapot. Szóval nagy becsben — és persze cifra kalitkában tartották az apró madarat, kirakták a verandára, majd mikor a déli órákban erősen odatűzött a nap, a huzatos folyosóra telepítették át, óvták mindentől, talán azt is megszámlálták, hány kölesmagot reggelizik. De meg sem unhatták ezt az élő tolldíszt — jóllehet gyermekeknél három napig sem tart a szenzáció —, figyelmük mágneses teréből ki sem került a madár, már birtokbavétele után a második napon indokoltnak kellett bizonyuljon minden féltő aggodalmuk, mellyel a kis jószágot övezték. Jómagam éppen valami rendkívül érzékeny feszültségmérő tervezésén dolgoztam, mikor gyermekeink sírás-rívása, jajveszékelése fölriasztott. De igazán komolyan csak akkor kezdtem fogni a hepajt — másodperc-töredékeknek kellett eltelniük addig csupán —, mikor meghallottam a durva bakancsdobogást. Akkor már tudtam, de talán egyaránt, egyidőben tudtuk mindnyájan, hogy nyugalmunk, békés délutánunk megrablója csakis valami rozskalász-bajszú, valami rücskös, valami ormótlan, valami aszott képű tölgyember lehet. ... Kiderült később — a gyerekek mesélték tova utána a bajnak —, hogy a madarat a verandán nyugtalankodni hallották, ki is néztek rögvest, hát rémültükben lélegzetük is elakadt, a kalitka ugyanis himbálózni kezdett, majd valami sima szerszám nyelén — mely végével tartókarikáját akasztójából kiemelte — siklott tova a veranda korlátja felé, egy onnan fölnyúló eres kéz felé, s a kéz a szerszámnyelet irányította bravúrosan. Aztán csak sivalkodás meg bakancsdobogás. Erre aztán mi sem vesztegeltünk tovább. Kapott magára melyikünk mit tudott: szomszédom kezében felejtette fényes fejesvonalzóját; házikabátosan dübörgött le a lépcsőn fölöttünk lakó kollégánk; papucsosan slattyogott mögöttünk egy öreg művezető. Üldözőbe vettük a kalickarabló idegent. Elöl bőgő gyermekeink rohantak, utánuk mi, ordítozva, éreztük, hogy el fogjuk kapni az öreget. Igen, ordítoztunk, azt sem tudjuk már, hogy miket, talán szégyenletes szavakat; a hangunk idegen volt, s a kényszerű rohanásban eltorzulhattak arcvonásaink. De valahogyan mégis büszkén, legalábbis kötelességszerűen és minden szégyenérzet, minden restelkedés nélkül űztük azt az elszabadult tölgyfaembert, végig máskor oly csöndes utcánkon, befele a forgalmas sugárút felé. Csemetéink mármár beértek, s mi is hallottuk nehéz szuszogását; futásában akadályozta a szerszám meg a kalicka, no meg aztán sokkal öregebb volt nálunknál, apáinkkal lehetett egyidős. Azért ahhoz volt esze, hogy amint a sugárútra kiért, útját egyenesen a zebra felé vegye. De itt már a nyomában voltunk, s a gyalogjáró túlsó oldalán mintha rá várt volna a forgalmi rend őre, szinte ölébe szaladt az öreg. Végül mégis a szomszédom bírta megállásra: szaporázó lába közé röpítette, úgy a bokája magasságában, fejesvonalzóját, mire a tölgyember elesett. Még akkor is, kapkodott zsákmánya után, kabátját dobta rá, aztán meglepő fürgén talpra szökött — ekkor már körül volt véve —, rúgta a kalickát, bakancsával próbálta összegörbíteni a cifra drótalkotmányt s elpusztítani a madarat, ha már az övé nem lehetett. Hát persze, megfékeztük az öreget. Elráncigáltuk tőle a nyomorult madarat, s takaródót fújtunk, mielőtt még komolyabb csődület keletkezett. Körülöttünk, velünk szepegő csemetéink vonultak békés hajlékaink felé. (... Azt viszont ma is érdekesnek találjuk mi, megállapodottak, hogy csöppet sem restelltük zilált külsőnket akkor, ott, hazafelé menet. Lehet, úgy éreztük, igazolja nem mindennapos szerencsétlen kiállásunkat, hogy a tölgyember e kiállásba belekényszerített. No meg aztán elégtétellel töltött el a tudat , amit talán sohasem hittünk volna azelőtt, ha e megpróbáltatás nem éri nyugalmunkat —, hogy fényesre politúrozott vonalzóinkkal megkardlapozhatjuk a tölgyembereket. És bizonyára nagynagy szükségünk volt erre a tudatra — ha nem is vallottuk be még magunknak se szívesen. Hiszen mi mégiscsak sokkal közelebb álltunk e baltás, fűrészes emberfajtához, mint gyermekeink. És úgy látszik, ez a csatánk még hátra volt, hiszen a tét rém csekély — ha mégoly kedves is bőgő kölykeinknek az a madár —, indulatunkat, készültségünket gyéren igazolhatná. De nekünk végre bizonyítanunk kellett, mondom, talán önmagunk előtt. Bizonyítani a logarléc, a fejesvonalzó fényezettségével, igazával rücskös tölgyekkel szemben, mert úgy látszik, a tölgyek sötét árnyéka, sötét zúgása még mindig túl közelről vetül, szól utánunk. Ezt persze csak mi értjük ma már. És lehet, könnyebb volt ilyenképpen tagadva hadakozni, mint megértetni magunkat gyermekeinkkel. Bár ez részünkről velük szemben máris megfutamodás. De kellett, igen, kellett bukni lássuk a rozskalász-bajszú öreget, hogy érezhessük: fiainknak apái méltán vagyunk. Hiszen titkos aggodalmaink ellen is hadakoztunk akkor hadonászva ott, mert addig rettegve néztük őszibarackvirág-létű örökünket, rettegve, hogy vajon védelmükre elég hatékony-e törékeny fegyverzetünk.) ... Közben az is érdekes — no meg főként jellemző —, mi indíthat kalickalopásra egy ilyen szerszámos, rozskalászbajszú öreget. Gyermekeink azt hihették, az apróbbak legalábbis, hogy „a bácsi is játszani akart vele“; vagy azt, hogy „el akarta adni“ (így a nagyobbak); „meg akarta inni az árát“ (így a legnagyobbak) ... Micsoda képtelenség. Igaz, nem ismerhetik a tölgyembereket. Nekünk talán fájt is titokban, amikor hallgattuk később az efféle feltételezgetéseket. Hiszen valahol szentek ők, a rozskalász-bajszúak, mert tűrhetetlenül következetesek. Mert mi azt valamennyien nagyon jól tudjuk, hogy ha akkor annak is a kalickával sikerül elinúlnia, első dolga az lesz, ahogy egy csöndes zugba ér, hogy kinyitja a nyavalyás tákolmány ajtaját és kiengedi belőle a madarat. Aztán pedig ugyanazokkal a heves taposó mozdulatokkal, melyeket láthattunk tőle, amikor vállalkozása kudarcot vallott , szétrombolja a kalickát. Ó, menynyire ismerjük mi ezeket. A szent bolondokat. Ha sorsukon elgondolkozunk, szemünkbe könny szökik. Hiszen ők akkor is útjára engedik, mi több, vesztébe útjára kergetik a madarat, hogyha az addig soha nem repült. Hogyha az immár repülni sem tud. És éhen döglik. Az első kóbor macska megfogja. És így tesznek akkor is, ha tudják, hogy mindez bekövetkezik. Hisznek abban, hogy így kell tenniük, hogy csak ezt tehetik. Ezért féltünk hát tőlük mi is, amikor elkerülhetetlenné vált közöttünk a csatározás. ... Ezért örvendtünk kicsinyesen vonalzóink mindenhatóságának. ... És ezért fájt ugyanakkor, hogy vonalzóink valóban mindenhatók. Árkossy István illusztrációja EGY NEMZEDÉK-KÉT NEMZEDÉK Távol áll tőlem a szándék, hogy az irodalomtörténészek dolgába avatkozzam. Ha egy mód van rá, elkerülöm a hiábavaló munkát. Persze nyilvánvaló, hogy legszívesebben minden író maga írná meg az irodalomtörténetet, s lehetőleg profetikus hangnemben. Félős azonban, hogy az ilyen különbejáratú irodalomtörténet utólag erős kiigazításraszorulna. Mint általában a kortársi irodalom elkerülhetetlenül lóversenyszempontú közelképe. De ha már mindenképpen korrigálni kell, akkor bízzuk az egyetlen — ha nem is mindig igaz, de kérlelhetetlen — bíróra, az időre. Roppant nyugtalanító sírásóra bízni az eleven életet, de nem megy másképp, itt nem lehet sem erőszakkal, sem jó szóval előre megvásárolni a díszsírhelyet. Jogcímet kell tehát adnom a hozzászólásomnak. S ha a lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk... Nos, erről van szó: a szándékról, amelyet — írjam azt, hogy becsületünkre legyen mondva? — szentnek hittünk mi is, s hiszi minden generáció, minden korban. Az eredmény már tőlünk független, azt más méri le (és remélhetőleg majd jóval később), de a szándék maradéktalanul a miénk. Mondhatnám, egyedül ez a mienk. Hogy bizonyos korban, bizonyos eszmék, lehetőségek és lehetetlenségek közepette mit akartunk, hogyan és mennyire. Azaz mit akart általunk a kor. Hisz a bennünk való szándék nem is szándék, hanem megvalósulás, a koreszmék megvalósulása. Tehát akarásunkhoz, irodalmi és emberi célkitűzéseink kialakításához az író sajátos érzékenységét adja, a többi a kor munkája. A talaj a mienk, a magot más veti bele. Még egy magyarázó bekezdés: a többes számról. Kinek a nevében szólok? Alighanem a magaméban. De mégis, elkerülhetetlenül, a máséban is. Ahogy az állomástól a főtérig utazván elmondanám az autóbusz közönségének élményeit. Nyilvánvaló, hogy ezeket az élményeket mindenki másképpen mondaná el, de az is, hogy az azonos tér és idő meghatározza élményeinket, sőt bizonyos mértékben szempontjainkat is. De kikkel utaztam én egy autóbuszban? Ma úgy tűnik, sokkal többekkel, mint valójában. Nem jelent külön megtiszteltetésta társaságom, ezért nyugodtan disztingválhatok. Annál is inkább, mert az idő összemossa az egymás után érkező csoportokat, amelyek így egy-egy kritikus vagy irodalomtörténész szempontjai szerint viszonylag könnyen állanak össze egy nemzedékké. Marosi Péter irodalomtörténeti vázlatában így keletkezik s lesz egységes egész az az írócsoportosulás, amit harmadik nemzedéknek nevez el. Ám itt megítélésem szerint több autóbusz közönsége ad egymásnak randevút, nem mondhatnám, hogy akarata, inkább természete ellenére. Mert a tény valóban az, hogy itt vagyunk és valahogyan együvé is tartozunk. Valahogyan egymáshoz idomultunk. Az együtt töltött idő, a közös élmények és megrázkódtatások úgy alakítottak, hogy ma már sok mindenben egyetértünk (bár ez igen ritkán derül ki), sőt azt is elmondhatnám, hogy alapvető kérdésekben talán egyet is akarunk, ám ennek ellenére az egynemzedékiség kérdésében van némi differencia. Mert a „lehetetlen“ összeköt, a szándék azonban kevésbé. A valóság igen, az életérzés nem. De mielőtt magunkat másoktól elhatárolnám, nézzük meg, mi jellemzi azt az írócsoportot, amelyhez tartozónak érzem magam. Mindenekelőtt az, hogy íróként a már államrenddé szerveződött szocializmus idején indul. Emberi tudatosodása a demokratikus állam intézményeinek és valóságának hatására következik be. Hogy a kezdet jobbára romantikus eszméit és eszményeit a legtisztább megszűrtségben kapta. Mi, az ötvenes évek elején indultak, az alakuló (!) új társadalmi rend találmánya vagyunk jó és rossz értelemben egyaránt. Többé-kevésbé kísérleti nemzedék. Mesterséges bolygók, akiket Nap körüli pályára irányítottak, amikor még nem mérték fel, hogy ez jóval későbbi feladat. Legközelebbi rokonaink és sorstársaink a volt szatmári színészek, ők hordozzák sorsunk egyéb jegyeit is. Széles körű kutatómunkával, állampolitikai meggondolások alapján válogatták ki őket, hogy az „új típusú“ színész eszményét megtestesítsék.A legtöbbjük a munkapad vagy az ekeszarva mellől jött, esetleg valamilyen ősi kispolgári életformát hagyott cserben. Érkeztek többnyire iskolai végzettség. * Marosi Péter: A romániai magyar irodalom huszonöt éve. III. Emberek indulnak. Utunk, 1969. május 30. kialakult ideológia, vagy egyéb rendbeli társadalmi tapasztalat nélkül. Amit kaptak — kivéve az otthonról hozott és később alaposan próbára tett erkölcsi, nevelésbeli alapot —, mind, mind az új államformától kapták. Ez határozza meg első lépésüket is: új színházat alapítanak, hatalmas utánajárással, energiával, hittel és erőfeszítés árán. Újat, szocialistát, merőben másat csinálni — ez a jelszó és ez a koreszme. De mi az az új? — kérdeznék ma. Mi akkor effélét nem kérdeztünk, mert valami olyan életérzés uralkodott el rajtunk, ami — nyilván történelmi okokból — egyetlen más fajnak vagy csoportnak nem adatott meg, sem előttünk, sem utánunk, nevezetesen, hogy a szocializmus mi vagyunk. (Mellesleg ezt nem mi találtuk ki.) És ez a szubjektív tudati tényező a lényeg. Mi testesítettük meg — emberi tapasztalatlanságunkból is adódóan — a romantika korszakának a legtisztább hitét és naivitását. Szinte azt mondhatnám, bizonyos értelemben a korán jöttek sorsa a mienk. A gyereklányé, aki a gólyamese tudatában megy férjhez. Megrázkódtatást rejtő elem ez? Feltétlenül. Meg lehet kérdezni: ebben ki a hibás? A lány-e, aki „jó mindhalálig“, vagy az élet, amely nem bízza a gólyára a perpetuálódást? Nem hibáról van itt szó, hanem tényről, még inkább a tudat és a fejlődő valóság sajátos viszonyáról, amely további életutunkat meghatározza. Tehát mindenekelőtt azt kifogásolom Marosi Péter irodalomtörténeti vázlatában, hogy a romániai magyar irodalom nemzedéki beosztása — pontosabban négy egymást követő nemzedékre való bontása — nála mechanikus és elmossa az egyes írócsoportok közötti irodalomtörténeti lényeget. Marosi ugyanis láthatóan abból a tudományosan elismert igazságból indul ki, hogy az irodalmi korszakok „a történelmi korszakok irodalmi vetületei (Magyar Irodalmi Lexikon). Csakhogy az HUSZÁR SÁNDOR FÓRUM