Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-09-12 / 37. szám

BRAVÚROS GRIMASZ Nincs az az olvasó, aki bele ne esnék ebbe a Rovarcsap­­ród­ba*, ha egyszer kézbe vet­te a kétszázhúsz oldalas re­gényt. Mert ellenállhatatlan ol­vasmány; nem ismerek — a szó jó értelmében véve — megcsináltabb könyvet újabb elbeszélő irodalmunkban (a Bálint Tiborét még nem ol­vastam), mint ezt a bravúro­san „vágott“ értelmiségcsúfoló pszeudo-krimit. Három évvel ezelőtt (az Utunk 1966-os év­folyamának 31. számában) többek között azt róttam fel az első regényét publikáló Szőcs Istvánnak, hogy bár azt a kritikus holdtöltést kitűnő­en exponálta, amikor kezdenie is kellett volna valamit a nagyszerűen kibontott belső cselekményszálakkal, akkor egyszeriben beállott nála vala­miféle . .. holdfogyatkozás, és a kritikus pontoknál éppen csak összerántotta, hogy gyor­sabban befejezhesse érdekes­nek ígérkező regényét. Mint­ha írás közben megunta vol­na a szerző, úgy hatott az a könyv. A Rovarcsapdá­ban nyoma sincs ilyenszerű fele­másságnak; második regényét Szőcs István úgy megépítette, vagy inkább: szálait olyan művészettel fonta egybe, hogy a modern magasépítkezés bár­melyik mestere, vagy bármi­féle fajta pók is megirigyel­hetné a Rovarcsapda külső és belső szerkezeti elemeinek a kialakítását, egybefogását, összhatását. A könyv alapanyaga egy mai erdélyi értelmiségi környezet­be ágyazott krimi. Vajon ki ölte meg azt a meglehetősen szabados erkölcsű szépleányt, aki pontosan úgy tündökölt szürkécske kisvárosi világában, ahogyan helyi „kávé­bárok“ jólértesült körei szerint Pá­rizsban „illik“ tündökölni? A lány különben már a könyv első lapjain halott, hogy aztán a regény montázsa forgassa elénk, vetítse mintegy vissza olvasói tudatunkba cukrász­dák e „nagy nőjének“ a szo­morkásan groteszk sorsát. És ki ölte meg a levéltárossá visz­­szavedlett egykori egyetemi professzort, akiről csak a könyv legvégén tudjuk meg, hiába gyanúsítottuk kétszáz oldalon át az előbbi gyilkossággal, mert hát ő is áldozat, sőt, ő ennek az irodalmiasított kri­minek az utolsó pillanatban bevetett szenzációja, az a hul­la, amelyre már senki se szá­mított az olvasók közül... Szóval, úgy meg van csinálva ez a bűnügyi história, hogy a műfaj nemzetközi nagymenői is megnyalhatnák utána a tíz Ujjúkat. Szőcs István bebizo­nyítja, hogy a Szülővárosának kisállomása és orvosi főisko­lája közötti tájba éppen olyan rangos bűnügyi mese „építhe­tő be“, mint teszem azt Dür­­renmatt bármelyik svájci mik­rokozmoszába. E krimi azonban csak a re­gény elejét és végét uralja; ebbe ágyazódnak be a könyv más rétegei. Például: egy kis­városi baráti társaság egyik falusi nyaralásának a részle­tes leírásai és az ezt követő otthoni „utóéletük“ részletezé­se. Mindez pedig úgy van be­állítva, ahogyan a gyilkost nyomozó ügyész — egy rém­képekkel viaskodó, de a rém­képek mögött valós összefüg­gésekre is rátapintó gyógyít­hatatlan szkizofrén — tudatá­ban rekonstruálódik, illetőleg „agyabbul“ is, mert a rekonst­­rukció során az író folytono­san kiemeli elbeszélését az adott keretből, és önálló élet­re kelti történeteinek figuráit, akiknek még a belső monolitg­­jait is kivetíti zárójelek közé tett, de kurzív szedéssel ki­emelt bekezdésekbe. E figurák különben mind hasonlítanak egymásra: valamennyien ki­tűnő szakemberek, de mégsem találnak kielégülést szakmá­jukban, hanem különböző mű­vészetek (írás, festés) irányá­ban tapogatózva, dilettáns pró­bálkozásokban élik igazán ki magukat. A Kritikus holdtölte zenekritikusát annak idején felemás embernek neveztem, akinek jellemhibái mind ab­ból származtak, hogy nem tudta megtalálni helyét vá­lasztott pályáján. Nos, a Ro­varcsapda értelmiségi figurái nem is felemás, hanem fele­másságukban már többé-ke­­vésbé mániákus emberek. Szőcs István ennek az értel- ■ miségi fél világnak a pszicho­fizikai feltérképezése terén is meglep regényével. Azt mond­hatjuk, hogy amilyen ügyes­nek bizonyul a szóban forgó * Szőcs István: Rovarcsapda, regény, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969. krimi bonyolításánál, olyan öt­letes figuráinak a tipológiai jellemzése során is. Az érzékeltetett két rétegre épül rá aztán a regény harma­dik síkja: az említett levéltá­ros-professzor életrajzi regényt írt Bodor Péterről, a XIX. szá­zad első fele Marosvásárhelyé­nek erről a rendkívül kalan­dos sorsú ezermesteréről, és mi — olvasók — úgy ismerke­dünk meg ezzel a (regénybe zárt) regénnyel, hogy a pro­fesszor nyaralás közben rész­leteket olvas fel belőle társa­ságának; persze csak lényeges részleteket, mert regénye átla­gos kötőanyagára csak­ odave­tett mondatokban utal. Bámu­latra méltó, hogy még ezt is kibírja ez a kétszázhúsz oldal — mert kibírja! —, funkcio­nálisan ugyanis még ezt is el­hordozza a Rovarcsapda bel­ső szerkezete, hiszen a Bodor Péter-story ráépítése a gyil­kosságok meséjére és a tipoló­giai jellemzésekre egyáltalán nem formabontó játék, ha­nem a regény előbbi síkjainak históriai visszavetítése-igazolá­­sa. Az olvasó ugyanis, ha oda­figyel a regény szövegalattijá­ra, azaz nem merül el végze­tesen és véglegesen a krimi örvényeiben, feltétlenül észre­veszi, hogy Bodor Péter tör­ténetében tulajdonképpen az egész regény főszereplőinek a fentebb jelzett problematiká­ja ismétlődik meg. Szőcs Ist­­­ván lényegében ugyanazt­ mondja Bodor Péterről, amit mai cukrászda-hőseiről is mond: hogy ha valaki nem te­szi — vagy nem teheti — fel egész életét egyetlen nagy hi­vatás teljesítésére, akkor a fe­lemásság, a lelki provincializ­musnak ez a velejárója meg­semmisítheti a legígéretesebb tehetséget is. A Szőcs István regényének harmadik síkján éppen csak felsejlő Bodor Pé­­ter-portré különben nem kí­nál tragikus vonásokat, de a nevetségessé tétel útján sem „csinálja ki“ hősét a szerző. Éppen csak előadja az ezer­mester jellemképletének egy­mást semlegesítő, ellentmondó elemeit. Nem heroizál, de va­lamilyen látványos deheroizá­­cióhoz sincsen kedve. Úgy vizsgálgatja Bodor Péter tet­teit, helyzeteit, indítékait, aho­gyan szakember helyezi el rendszerében az eléje kerülő rovart, entomológiai kritériu­mokat mérlegelve. De hát ezért írt Szőcs István Rovar­­csapddit! Ezzel azonban túlju­tottunk már a kitűnően meg­szerkesztett regény konstruk­ciójának az egymásba fonódó körein, és egészen vitás ter­mészetű kérdésekkel kerülünk szembe. A lehető legszubjektívebb kiindulási pontról szeretném megközelíteni ezeket a kérdé­seket. Hogy is van az, hogy ez az annyira lekerekített és befejezett, ily ellenállhatatla­nul érdekes Rovarcsapda más természetű, de nem kisebb hi­ányérzetet támaszt bennem, mint az az elnagyolt, kiteljesí­tetlen kritikus holdtölte an­nak idején? " Sőt, miért haj­lok arra a vélekedésre, hogy bár ez a második regény jobb és érettebb munka, mégis az az első volt a több, az ember­ségemhez közelebb kerülő al­kotás? Bizonyára a Johanna taní­tókisasszony alakja és még mindig emlékezetemben­­ győzöm meg magamat. Az, a legnehezebb életkörülmények­kel vakmerően szembenéző ro­mantikus lányalak, akiért még a gyáva férfiből is „hős“ lesz, legalább egyetlen éjszakára, úgy kiemelkedik abból a re­gényből, hogy — ne tessék túl­zást emlegetni és meghara­gudni érte —, a legkedvesebb irodalmi hőseim sorába került. Ennek a Rovarcsapdá­nak pe­dig nincs ilyen emlékezetes hőse, nincsenek vonzó vagy taszító alakjai sem. Értelmi­ségi figuráit eleve diszkvalifi­kálja — bennünk — a szerző, mégpedig azzal az írói hozzá­állással, hogy szinte fagyos közönnyel szemléli őket, mint más a mikroszkóp lencséje alá kerülő véglényeket. (Bár el tudom képzelni, hogy akadjon tudós, aki szereti is azokat a parányi valamiket, amelyek­nek életét szentelte.) Bod Pé­terről szólva sem forrósodnak át soha a Szőcs István sorai. Kétségtelen: a Rovarcsapdá­ból hiányzik az a romantikus szépség, ami Johanna szemé­lye körül derengett fel a Kri­tikus holdtölté­ben. A fentebbi és a hasonló megállapításokkal azonban könnyen azoknak a vizeire evezhetünk át, akik eleve ki­mondják, hogy „regénynek" tekinthető regény pedig csak az emberábrázolás ilyen vagy olyan — mégpedig az olvasó vagy a kritikus által is elis­mert — módozatainak érvé­nyesítése révén jöhet létre. A kérdés tehát nem olyan egy­szerű, amilyennek az első pil­lanatban tűnik. Hiszen se sze­ri, se száma azoknak az iro­dalmi remekeknek is, ame­lyeknek nincsen kiemelkedő főalakjuk, és romantikus dics­fény sem koszorúzza hőseiket, sőt nincsenek is hőseik, mert szerzőik semmilyen vonatko­zásban sem azonosultak törté­neteik szereplőivel. (Arról nem is beszélve, hogy nem­egy modern regényben már történés sincsen.) Szóval, ef­féle újszerű regényt írt volna Szőcs István, és írását nem lenne méltányos avult nor­­­mák szerint megítélni? Vagy éppen megmerevedett kon­venciók tiltakoznak tudatunk­ban a Rovarcsapda újszerűsé­ge ellen? Ilyenszerű felmentést sem adhatunk a szerzőnek, mint ahogy olvasói előítéleteink alapján sem szabad beskatu­lyáznunk művét. Szőcs István _______________/____________ tényleg más irányba tért ez­zel a második regényével, mint amerre az elsővel indult. Ab­ban még egy heroiko-roman­­tikus világkép nyomai sejlet­tek fel, és éppen azt fájlaltuk, hogy az író nem küzdött meg világképének művészi képben való kiteljesítéséért. Második regényében viszont tudatosan és következetesen a groteszk elemeket domborította ki egy önmagába zárkózó vidéki ér­telmiségi réteg ábrázolása so­rán. Az írónak ez a tö­rekvése pedig annál nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mivel szocialista körülmé­nyek között mutatja ki (és be) azokat a típusokat, amelyek­nek előképeivel Tolnai Lajos és Petek­i István, majd Mol­­ter Károly és Kovács György népesítette be „bolond kisvá­rosát“. Pontosabban: a provin­cializmus kínzó társadalmi problémáinak irodalmunkban oly gyakori vetületei merül­nek fel újra Szőcs István tipo­lógiai konstrukciói nyomán é­s hiányérzetünk ez alkalom­mal abból fakad, hogy az író megint csak nemigen tud mit kezdeni bravúrosan megkom­ponált groteszk képeivel, leg­feljebb grimaszokra telik az erejéből. Bravúrosnak neve­zem a konstrukciót, de ami összhatásként megmarad az egész mű nyomán bennünk, az elég kevés: írói fintorok emléke. Van aki azt mondja: a Ro­varcsapda tulajdonképpen iz­galmas krimi, ezt a funkcióját jól is teljesíti, minek tehát a regény többi elemeivel kap­csolatban igényeskedni? ... Ezzel a „dicsérettel“ azonban mélyen lebecsülnénk a szerző­nek a Rovarcsapdá­ból kiol­vasható intencióit. Ezért én így fogalmaznék: a regényte­remtő Szőcs István figyelmét­­erejét annyira lefoglalta a vár­építés gondja, intellektuális kínja-öröme, hogy sem objek­tív érvényű belső életanyagot, sem lírai reflexiót nem tudott annyit és olyan fajsúlyút fel­rakni erre a vázra, amennyi (és ami) jelentőssé tehetné az elbeszélést önmagában — és­­bennünk. Kit szánunk meg szívünk szerint ebből a könyv­ből, kit csodálunk, kit gyű­lölhetünk meg, kin mulatunk, kinek a sorsa érinti mélyeb­ben emberségünket? Vagy ta­lán a szerző érzelmi hozzáál­lása és reflexióinak a gazdag­sága, esetleg meggondolkoztató újszerűsége pótolja ebben a könyvben a sokrétű emberáb­rázolást? (Mert állítólag ame­lyik regénynek nincsenek ki­emelkedő alakjai, abban az érzelmileg rezonáló vagy intel­lektuálisan meditáló szerző válik főalakká ...) Bármennyi­re érdekfeszítő munka is ez a regény, a fentebbi hatásokat nem éri el. Remekül van ugyan megcsinálva, de a bra­vúr gyümölcsei nem lélegzet­állító szaltó mortálék, hanem csak grimaszok a mélységek peremén. Szőcs István újra meg újra elindul a felé a regény felé, amely mai valóságunkról szól­va, intellektuális utakon kö­zelít meg egyetemes és végső­nek mondott emberi kérdése­ket. Ezért rokon­szen­ve­zünk próbálkozásaival. De még min­dig nem írta meg — a Rovar­­csapdával sem — azt a re­gényt, amelyet félreérthetetle­nül meg akar írni. Keveseb­bel azonban nem érhetjük be, mint amit maga szab maga elé. MAROSI PÉTER 2 ÚJ KÖNYVEK SILVIO PELLICO: BÖRTÖNEIM Lapról lapra haladva, ke­serű szájízzel döbben rá­ az ol­vasó, hogy e csaknem száz­negyven éves börtön-memoár mennyire kortársa a mai, a modern irodalomnak. Hiszen ha elvonatkoztatunk a börtön­élet „couleur locale“-jától, ugyanazok a témák, ugyan­azok a lírai fájdalmak nyug­talanítják a spielbergi foglyot, mint huszadik századi kortár­sait: a magány rettenete, az emberi kapcsolatok hiánya, az érzelem hagyományos harmó­niáinak (amilyen a tájél­mény, a szerelem) az elérhe­tetlen messzesége. S egyazon veszélyekről is ad hírt: a ma­gára maradt ember betegesre torzult félelmeiről, a társi szókat fájdalmas-groteszk mó­don helyettesítő hallucináci­­ókról, a görcsösen önszuggesz­­tív kapaszkodásról a vallás konszolatív elemeibe. S nem Kafka tollára kívánkozik-e a személytelen hatalomnak a személyes kiszolgáltatottságot hangsúlyozó lelki szadizmusa, mely a szorongást, a bizony­talanságot állandósítja a fogolyban: az oktalan el­lenőrzések, az ének-tilalom, az otthoniakról „kegyként“ közölt, de lélekéztően kétértelmű hí­rek: a büntetés időtartamának ismeretlensége? S ami már nem keserű, ha­nem fájdalmas-fölemelő tanul­sága a könyvnek, az a szívós, napról napra megvívott küz­delem a lélek épségéért a bomlasztó börtön­ valóságban Ami az oly rokonfájdalmú Proustnak az emlékezés, az Pellicónak a képzelet. Egy-egy cellájába szűrődő hangból, résztvevő asszony-pillantásból egész történetet, jellemet kere­kít, néhány messziről látott fa­lomb a természet üzenetét hozza: a képzelet így teremti újjá az elvesztett valóságot. S biztosítja az egyensúlyőrző munkát, a könyvek és író­szerszámok nélkül is makacsul művelt költészet vigaszát. A másik fegyver a szeretet. A lélek önmagát mérgező bomlásterméke a gyűlölet, s a Börtöneim megvilágosodás­erejű pillanata az, amikor Pel­­lico az öreg foglárban felis­meri a hivatala miatt szenve­dő lelkiismeretet, s ettől a pil­lanattól a megérteni vágyó és tudó szeretet az­ emberi jóság és szolidaritás mérhetetlenül gazdag jelrendszerét fogja föl e mégoly rideg és egyhangú világban. (S a mindentől meg­fosztott fogoly még viszontál­­dozatra is képes: Pellico több­ször is visszautasítja őrének titkos kenyér-ajándékát, ne­hogy az elfogadással rendsze­res adakozásra késztesse — az éhség lealacsonyító nyűgén így kerekedik felül a szeretet szül­te tapintat.) Persze, ebben az aránytalanul a jóság oldalára billenő érzelmi mérlegben nem kis szerepet játszik a jó­tékony öncsalás, mégis erre épül a könyv gazdag léleklá­­tása. Kétféle kívülről, epiku­san látott ember szerepel a könyvben: egyik a tehetetlen jóság képviselője, maga is szenvedő rabja a hatalomnak, melyet szolgálni kénytelen, mint az öreg Schiller. A má­sik a romantikusan felfokozott jellemező hőse, aki a tudato­san vállalt áldozat magassába emeli ezt az öntudatlan jósá­got — mint Maroncelli, aki egy szál virággal mond köszö­netet, még műtéttől vérezve, a lábát amputáló sebésznek. Az első a lehetőség, a másik a cél — s a két pólus között hullámzik a vallomás lírája, az eszménnyel való azonosulás sokszor önkínzó, válságokkal, kétségbeeséssel megszakított útjának belső rajza. S ez megint csak nem pusz­tán romantikus véglet, mert vajon nem máig is a legna­gyobbakat kínzó kérdése a hu­mánumot vállaló művészetnek, melyet így fogal­mazott meg a költő: „minek is kell fegy­vert vezetni belőled, arany ön­tudat?“ A romantikusan „ön­­csaló” választ azonban csak a börtön önvédelmi lélekharca igazolja. Az immár kiszaba­dult, hazafelé tartó Pellico a schönbrunni parkban sétál. „ ... a császár arra jött — örö­kíti meg Pellico a »romanti­kus« jelenetet —; a biztos fél­revont bennünket, hogy a fel­séget elnyomorodott voltunk látása meg ne szomorítsa.“ A lázadni, gyűlölni nem tudó jó­ság itt válik szánandóvá; ez az a pillanat, amikor az öntudat csak fegyverként lehet arany. Köszönet a kiadónak, hogy új sorozatában ezt az oly rit­ka helyen olvasható művet — ha szemelvényesen is — kö­zönségünkhöz juttatta. Talán nem ártott volna — éppen a szemelvényes jelleg miatt — a memoár hézagjait pármon­datos összefoglalókkal kitölte­ni, hogy a lélekrajz mozzana­tai ne szakadjanak el a bör­tönélet folyamatosabb rajzá­tól, életrajzi valóságától. Cset­­ri Elek előszava és jegyzetei példásan tömör és áttekinthető formában nyújtják mindazt az ismeretanyagot, mely a Bör­töneim zavartalan olvasásai biztosítja — ha történésznek megbocsátható módon talán a kelleténél kevesebbet is » a könyv szépirodalmi értékei­ről. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.) (láng csusztár) BODOR PÁL Akin nem segít a csönd Ott ül az öregember a kis temetői padon, mintha csak sorára várna: korán, egészen korán reggel ban­dukol föl az örök erdei ösvényekre emlékeztető, ka­nyargós, mohás úton, mintha csak itt is számon tar­taná valaki, hogy ki hány órakor érkezett, mintha csak számokat osztogatnának, s ő szorgalmasan első szeretne lenni valami hajnali, fájdalmas névsorolva­sásnál .. . Fölbandukol a kanyargós, suta kis ösvényen, némi izgatott zihálással a mellében, mint aki hajnal­ról hajnalra azon aggódik, amíg csak föl nem ér, hogy vajon nem foglalta-e el valaki a megszokott he­lyét azon a kajla, kecskelábú, öregszürke padon, me­lyen most már egész életét letölti majd, hajnaltól al­konyig, a megbékítő halálig ... Néztem az öregembert gyakorta, figyeltem magafa­ragta, göcsörtös botját — eleven fa görcsös ága! —, egyetlen társát immár a földi barangolásban, a hű társat, mely az öreg kézszorításra mintegy kézszorí­­tással válaszol mindig, soha el nem hagyja, kitart hű­ségesen ... Néztem az öregembert szinte még éjszaká­nak beillő hajnalokon, melyek nekem bizony még a lefekvés előtti órák voltak, néztem, amint föltapoga­tózik a temetői világba — aztán később délelőtt, csönd­­sóvárgó perceimben találtam rá a vasszürke padon, végül szokásommá lett efféle furcsa sétáimon meg­keresni őt, megnézni, vajon ott mélázik-e szomorú, szinte látványtalan fapáholyában — s tán még soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ott ne találjam. Megszoktam már végül öreges állandóságát, minden­kori, műemlékszerű jelenlétét, zárkózott magába for­dulását — csak azt találtam különösnek, hogy olykor­olykor mintha megrándulna, mintha egészen kicsit összerázkódna, mintha a kezébe temetné fejét__Le­ültem egy névtelenre kopott, száraz-fekete márvány­ra, onnan figyelgettem kíváncsi, de akaratlanul is szomorú szemmel. Valóban, tíz-húsz percenként ismét­lődött a szinte önkéntelen mozdulat, az a gyönge, el­fojtott összerándulás, a kezek görcsös fölrándulása a fejig — aztán ismét a békésnek tűnő, változatlan moz­dulatlanság következett... Máskor még közelebb fér­kőztem hozzá észrevétlenül, s oly feszülten figyeltem, mint gyűjtő expedíciók vadásza a kihaló, nagy, szürke madarakat... Igen, az én öreguram a füléhez tapasz­totta a kezét abban a teljes házsongárdi csendben, igen, úgy rázkódott időnként össze, mint aki valami elviselhetetlen zajt hall, ki tudja mit, micsoda sikolyt, dörejt, s betapasztja a fülét kétségbeesetten, ezt a lár­mát soha kirekeszteni nem képesen, önkéntelen gör­­csösséggel és megmagyarázhatatlan félelemmel... ... Évekig raktároztam magamban ezt a különös ké­pet, a teljes csendben fülét betapasztó, a sosem hal­lott lármától összerezzenő öregember képét ott a te­metői padon — míg végül most, annyi idő után, egy mondatfoszlány ismét fölvetítette elém az öreget. Egy mondatfoszlány, mely leemelte róla a csönd áthatol­hatatlan buráját, igazzá és elviselhetetlenné tette a sosem hallott lármát... Világháborús rokkant volt az öreg, robbanás, lég­lökés ölte meg örökre hallását — de azt a robbanást, azt a léglökést ő, aki már mit sem hallott a világból, mindegyre vissza-visszahallotta: siket fülében újra meg újra robbant az a régi robaj, az, amely minden zajt, minden emberi hangot, minden zenét örökre kiüldö­zött, kitiltott életéből... S menekült föl az öreg kora hajnalban már a csönd csúcsaira, föl a temető végi­be, mert úgy érezte, mert az kínozta, hogy más is hallja az ő fülében robbanó robajt, attól gyötrődött, hogy nem hagyja pihenni, nyugodni a világot az a fülében dörrenő robbanás ... És azóta sokszor, elalvás előtt, arra a sosem­ hallott robajra gondolok — és azóta sokszor nem hagy alud­ni az a mindörökké elült lárma. Ugye, emberek, hallják mindannyian az elmúlt há­borúk robbanásait?

Next