Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-12 / 37. szám
BRAVÚROS GRIMASZ Nincs az az olvasó, aki bele ne esnék ebbe a Rovarcsapródba*, ha egyszer kézbe vette a kétszázhúsz oldalas regényt. Mert ellenállhatatlan olvasmány; nem ismerek — a szó jó értelmében véve — megcsináltabb könyvet újabb elbeszélő irodalmunkban (a Bálint Tiborét még nem olvastam), mint ezt a bravúrosan „vágott“ értelmiségcsúfoló pszeudo-krimit. Három évvel ezelőtt (az Utunk 1966-os évfolyamának 31. számában) többek között azt róttam fel az első regényét publikáló Szőcs Istvánnak, hogy bár azt a kritikus holdtöltést kitűnően exponálta, amikor kezdenie is kellett volna valamit a nagyszerűen kibontott belső cselekményszálakkal, akkor egyszeriben beállott nála valamiféle . .. holdfogyatkozás, és a kritikus pontoknál éppen csak összerántotta, hogy gyorsabban befejezhesse érdekesnek ígérkező regényét. Mintha írás közben megunta volna a szerző, úgy hatott az a könyv. A Rovarcsapdában nyoma sincs ilyenszerű felemásságnak; második regényét Szőcs István úgy megépítette, vagy inkább: szálait olyan művészettel fonta egybe, hogy a modern magasépítkezés bármelyik mestere, vagy bármiféle fajta pók is megirigyelhetné a Rovarcsapda külső és belső szerkezeti elemeinek a kialakítását, egybefogását, összhatását. A könyv alapanyaga egy mai erdélyi értelmiségi környezetbe ágyazott krimi. Vajon ki ölte meg azt a meglehetősen szabados erkölcsű szépleányt, aki pontosan úgy tündökölt szürkécske kisvárosi világában, ahogyan helyi „kávébárok“ jólértesült körei szerint Párizsban „illik“ tündökölni? A lány különben már a könyv első lapjain halott, hogy aztán a regény montázsa forgassa elénk, vetítse mintegy vissza olvasói tudatunkba cukrászdák e „nagy nőjének“ a szomorkásan groteszk sorsát. És ki ölte meg a levéltárossá viszszavedlett egykori egyetemi professzort, akiről csak a könyv legvégén tudjuk meg, hiába gyanúsítottuk kétszáz oldalon át az előbbi gyilkossággal, mert hát ő is áldozat, sőt, ő ennek az irodalmiasított kriminek az utolsó pillanatban bevetett szenzációja, az a hulla, amelyre már senki se számított az olvasók közül... Szóval, úgy meg van csinálva ez a bűnügyi história, hogy a műfaj nemzetközi nagymenői is megnyalhatnák utána a tíz Ujjúkat. Szőcs István bebizonyítja, hogy a Szülővárosának kisállomása és orvosi főiskolája közötti tájba éppen olyan rangos bűnügyi mese „építhető be“, mint teszem azt Dürrenmatt bármelyik svájci mikrokozmoszába. E krimi azonban csak a regény elejét és végét uralja; ebbe ágyazódnak be a könyv más rétegei. Például: egy kisvárosi baráti társaság egyik falusi nyaralásának a részletes leírásai és az ezt követő otthoni „utóéletük“ részletezése. Mindez pedig úgy van beállítva, ahogyan a gyilkost nyomozó ügyész — egy rémképekkel viaskodó, de a rémképek mögött valós összefüggésekre is rátapintó gyógyíthatatlan szkizofrén — tudatában rekonstruálódik, illetőleg „agyabbul“ is, mert a rekonstrukció során az író folytonosan kiemeli elbeszélését az adott keretből, és önálló életre kelti történeteinek figuráit, akiknek még a belső monolitgjait is kivetíti zárójelek közé tett, de kurzív szedéssel kiemelt bekezdésekbe. E figurák különben mind hasonlítanak egymásra: valamennyien kitűnő szakemberek, de mégsem találnak kielégülést szakmájukban, hanem különböző művészetek (írás, festés) irányában tapogatózva, dilettáns próbálkozásokban élik igazán ki magukat. A Kritikus holdtölte zenekritikusát annak idején felemás embernek neveztem, akinek jellemhibái mind abból származtak, hogy nem tudta megtalálni helyét választott pályáján. Nos, a Rovarcsapda értelmiségi figurái nem is felemás, hanem felemásságukban már többé-kevésbé mániákus emberek. Szőcs István ennek az értel- ■ miségi fél világnak a pszichofizikai feltérképezése terén is meglep regényével. Azt mondhatjuk, hogy amilyen ügyesnek bizonyul a szóban forgó * Szőcs István: Rovarcsapda, regény, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969. krimi bonyolításánál, olyan ötletes figuráinak a tipológiai jellemzése során is. Az érzékeltetett két rétegre épül rá aztán a regény harmadik síkja: az említett levéltáros-professzor életrajzi regényt írt Bodor Péterről, a XIX. század első fele Marosvásárhelyének erről a rendkívül kalandos sorsú ezermesteréről, és mi — olvasók — úgy ismerkedünk meg ezzel a (regénybe zárt) regénnyel, hogy a professzor nyaralás közben részleteket olvas fel belőle társaságának; persze csak lényeges részleteket, mert regénye átlagos kötőanyagára csak odavetett mondatokban utal. Bámulatra méltó, hogy még ezt is kibírja ez a kétszázhúsz oldal — mert kibírja! —, funkcionálisan ugyanis még ezt is elhordozza a Rovarcsapda belső szerkezete, hiszen a Bodor Péter-story ráépítése a gyilkosságok meséjére és a tipológiai jellemzésekre egyáltalán nem formabontó játék, hanem a regény előbbi síkjainak históriai visszavetítése-igazolása. Az olvasó ugyanis, ha odafigyel a regény szövegalattijára, azaz nem merül el végzetesen és véglegesen a krimi örvényeiben, feltétlenül észreveszi, hogy Bodor Péter történetében tulajdonképpen az egész regény főszereplőinek a fentebb jelzett problematikája ismétlődik meg. Szőcs István lényegében ugyanazt mondja Bodor Péterről, amit mai cukrászda-hőseiről is mond: hogy ha valaki nem teszi — vagy nem teheti — fel egész életét egyetlen nagy hivatás teljesítésére, akkor a felemásság, a lelki provincializmusnak ez a velejárója megsemmisítheti a legígéretesebb tehetséget is. A Szőcs István regényének harmadik síkján éppen csak felsejlő Bodor Péter-portré különben nem kínál tragikus vonásokat, de a nevetségessé tétel útján sem „csinálja ki“ hősét a szerző. Éppen csak előadja az ezermester jellemképletének egymást semlegesítő, ellentmondó elemeit. Nem heroizál, de valamilyen látványos deheroizációhoz sincsen kedve. Úgy vizsgálgatja Bodor Péter tetteit, helyzeteit, indítékait, ahogyan szakember helyezi el rendszerében az eléje kerülő rovart, entomológiai kritériumokat mérlegelve. De hát ezért írt Szőcs István Rovarcsapddit! Ezzel azonban túljutottunk már a kitűnően megszerkesztett regény konstrukciójának az egymásba fonódó körein, és egészen vitás természetű kérdésekkel kerülünk szembe. A lehető legszubjektívebb kiindulási pontról szeretném megközelíteni ezeket a kérdéseket. Hogy is van az, hogy ez az annyira lekerekített és befejezett, ily ellenállhatatlanul érdekes Rovarcsapda más természetű, de nem kisebb hiányérzetet támaszt bennem, mint az az elnagyolt, kiteljesítetlen kritikus holdtölte annak idején? " Sőt, miért hajlok arra a vélekedésre, hogy bár ez a második regény jobb és érettebb munka, mégis az az első volt a több, az emberségemhez közelebb kerülő alkotás? Bizonyára a Johanna tanítókisasszony alakja és még mindig emlékezetemben győzöm meg magamat. Az, a legnehezebb életkörülményekkel vakmerően szembenéző romantikus lányalak, akiért még a gyáva férfiből is „hős“ lesz, legalább egyetlen éjszakára, úgy kiemelkedik abból a regényből, hogy — ne tessék túlzást emlegetni és megharagudni érte —, a legkedvesebb irodalmi hőseim sorába került. Ennek a Rovarcsapdának pedig nincs ilyen emlékezetes hőse, nincsenek vonzó vagy taszító alakjai sem. Értelmiségi figuráit eleve diszkvalifikálja — bennünk — a szerző, mégpedig azzal az írói hozzáállással, hogy szinte fagyos közönnyel szemléli őket, mint más a mikroszkóp lencséje alá kerülő véglényeket. (Bár el tudom képzelni, hogy akadjon tudós, aki szereti is azokat a parányi valamiket, amelyeknek életét szentelte.) Bod Péterről szólva sem forrósodnak át soha a Szőcs István sorai. Kétségtelen: a Rovarcsapdából hiányzik az a romantikus szépség, ami Johanna személye körül derengett fel a Kritikus holdtöltében. A fentebbi és a hasonló megállapításokkal azonban könnyen azoknak a vizeire evezhetünk át, akik eleve kimondják, hogy „regénynek" tekinthető regény pedig csak az emberábrázolás ilyen vagy olyan — mégpedig az olvasó vagy a kritikus által is elismert — módozatainak érvényesítése révén jöhet létre. A kérdés tehát nem olyan egyszerű, amilyennek az első pillanatban tűnik. Hiszen se szeri, se száma azoknak az irodalmi remekeknek is, amelyeknek nincsen kiemelkedő főalakjuk, és romantikus dicsfény sem koszorúzza hőseiket, sőt nincsenek is hőseik, mert szerzőik semmilyen vonatkozásban sem azonosultak történeteik szereplőivel. (Arról nem is beszélve, hogy nemegy modern regényben már történés sincsen.) Szóval, efféle újszerű regényt írt volna Szőcs István, és írását nem lenne méltányos avult normák szerint megítélni? Vagy éppen megmerevedett konvenciók tiltakoznak tudatunkban a Rovarcsapda újszerűsége ellen? Ilyenszerű felmentést sem adhatunk a szerzőnek, mint ahogy olvasói előítéleteink alapján sem szabad beskatulyáznunk művét. Szőcs István _______________/____________ tényleg más irányba tért ezzel a második regényével, mint amerre az elsővel indult. Abban még egy heroiko-romantikus világkép nyomai sejlettek fel, és éppen azt fájlaltuk, hogy az író nem küzdött meg világképének művészi képben való kiteljesítéséért. Második regényében viszont tudatosan és következetesen a groteszk elemeket domborította ki egy önmagába zárkózó vidéki értelmiségi réteg ábrázolása során. Az írónak ez a törekvése pedig annál nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mivel szocialista körülmények között mutatja ki (és be) azokat a típusokat, amelyeknek előképeivel Tolnai Lajos és Peteki István, majd Molter Károly és Kovács György népesítette be „bolond kisvárosát“. Pontosabban: a provincializmus kínzó társadalmi problémáinak irodalmunkban oly gyakori vetületei merülnek fel újra Szőcs István tipológiai konstrukciói nyomán és hiányérzetünk ez alkalommal abból fakad, hogy az író megint csak nemigen tud mit kezdeni bravúrosan megkomponált groteszk képeivel, legfeljebb grimaszokra telik az erejéből. Bravúrosnak nevezem a konstrukciót, de ami összhatásként megmarad az egész mű nyomán bennünk, az elég kevés: írói fintorok emléke. Van aki azt mondja: a Rovarcsapda tulajdonképpen izgalmas krimi, ezt a funkcióját jól is teljesíti, minek tehát a regény többi elemeivel kapcsolatban igényeskedni? ... Ezzel a „dicsérettel“ azonban mélyen lebecsülnénk a szerzőnek a Rovarcsapdából kiolvasható intencióit. Ezért én így fogalmaznék: a regényteremtő Szőcs István figyelméterejét annyira lefoglalta a várépítés gondja, intellektuális kínja-öröme, hogy sem objektív érvényű belső életanyagot, sem lírai reflexiót nem tudott annyit és olyan fajsúlyút felrakni erre a vázra, amennyi (és ami) jelentőssé tehetné az elbeszélést önmagában — ésbennünk. Kit szánunk meg szívünk szerint ebből a könyvből, kit csodálunk, kit gyűlölhetünk meg, kin mulatunk, kinek a sorsa érinti mélyebben emberségünket? Vagy talán a szerző érzelmi hozzáállása és reflexióinak a gazdagsága, esetleg meggondolkoztató újszerűsége pótolja ebben a könyvben a sokrétű emberábrázolást? (Mert állítólag amelyik regénynek nincsenek kiemelkedő alakjai, abban az érzelmileg rezonáló vagy intellektuálisan meditáló szerző válik főalakká ...) Bármennyire érdekfeszítő munka is ez a regény, a fentebbi hatásokat nem éri el. Remekül van ugyan megcsinálva, de a bravúr gyümölcsei nem lélegzetállító szaltó mortálék, hanem csak grimaszok a mélységek peremén. Szőcs István újra meg újra elindul a felé a regény felé, amely mai valóságunkról szólva, intellektuális utakon közelít meg egyetemes és végsőnek mondott emberi kérdéseket. Ezért rokonszenvezünk próbálkozásaival. De még mindig nem írta meg — a Rovarcsapdával sem — azt a regényt, amelyet félreérthetetlenül meg akar írni. Kevesebbel azonban nem érhetjük be, mint amit maga szab maga elé. MAROSI PÉTER 2 ÚJ KÖNYVEK SILVIO PELLICO: BÖRTÖNEIM Lapról lapra haladva, keserű szájízzel döbben rá az olvasó, hogy e csaknem száznegyven éves börtön-memoár mennyire kortársa a mai, a modern irodalomnak. Hiszen ha elvonatkoztatunk a börtönélet „couleur locale“-jától, ugyanazok a témák, ugyanazok a lírai fájdalmak nyugtalanítják a spielbergi foglyot, mint huszadik századi kortársait: a magány rettenete, az emberi kapcsolatok hiánya, az érzelem hagyományos harmóniáinak (amilyen a tájélmény, a szerelem) az elérhetetlen messzesége. S egyazon veszélyekről is ad hírt: a magára maradt ember betegesre torzult félelmeiről, a társi szókat fájdalmas-groteszk módon helyettesítő hallucinációkról, a görcsösen önszuggesztív kapaszkodásról a vallás konszolatív elemeibe. S nem Kafka tollára kívánkozik-e a személytelen hatalomnak a személyes kiszolgáltatottságot hangsúlyozó lelki szadizmusa, mely a szorongást, a bizonytalanságot állandósítja a fogolyban: az oktalan ellenőrzések, az ének-tilalom, az otthoniakról „kegyként“ közölt, de lélekéztően kétértelmű hírek: a büntetés időtartamának ismeretlensége? S ami már nem keserű, hanem fájdalmas-fölemelő tanulsága a könyvnek, az a szívós, napról napra megvívott küzdelem a lélek épségéért a bomlasztó börtön valóságban Ami az oly rokonfájdalmú Proustnak az emlékezés, az Pellicónak a képzelet. Egy-egy cellájába szűrődő hangból, résztvevő asszony-pillantásból egész történetet, jellemet kerekít, néhány messziről látott falomb a természet üzenetét hozza: a képzelet így teremti újjá az elvesztett valóságot. S biztosítja az egyensúlyőrző munkát, a könyvek és írószerszámok nélkül is makacsul művelt költészet vigaszát. A másik fegyver a szeretet. A lélek önmagát mérgező bomlásterméke a gyűlölet, s a Börtöneim megvilágosodáserejű pillanata az, amikor Pellico az öreg foglárban felismeri a hivatala miatt szenvedő lelkiismeretet, s ettől a pillanattól a megérteni vágyó és tudó szeretet az emberi jóság és szolidaritás mérhetetlenül gazdag jelrendszerét fogja föl e mégoly rideg és egyhangú világban. (S a mindentől megfosztott fogoly még viszontáldozatra is képes: Pellico többször is visszautasítja őrének titkos kenyér-ajándékát, nehogy az elfogadással rendszeres adakozásra késztesse — az éhség lealacsonyító nyűgén így kerekedik felül a szeretet szülte tapintat.) Persze, ebben az aránytalanul a jóság oldalára billenő érzelmi mérlegben nem kis szerepet játszik a jótékony öncsalás, mégis erre épül a könyv gazdag léleklátása. Kétféle kívülről, epikusan látott ember szerepel a könyvben: egyik a tehetetlen jóság képviselője, maga is szenvedő rabja a hatalomnak, melyet szolgálni kénytelen, mint az öreg Schiller. A másik a romantikusan felfokozott jellemező hőse, aki a tudatosan vállalt áldozat magassába emeli ezt az öntudatlan jóságot — mint Maroncelli, aki egy szál virággal mond köszönetet, még műtéttől vérezve, a lábát amputáló sebésznek. Az első a lehetőség, a másik a cél — s a két pólus között hullámzik a vallomás lírája, az eszménnyel való azonosulás sokszor önkínzó, válságokkal, kétségbeeséssel megszakított útjának belső rajza. S ez megint csak nem pusztán romantikus véglet, mert vajon nem máig is a legnagyobbakat kínzó kérdése a humánumot vállaló művészetnek, melyet így fogalmazott meg a költő: „minek is kell fegyvert vezetni belőled, arany öntudat?“ A romantikusan „öncsaló” választ azonban csak a börtön önvédelmi lélekharca igazolja. Az immár kiszabadult, hazafelé tartó Pellico a schönbrunni parkban sétál. „ ... a császár arra jött — örökíti meg Pellico a »romantikus« jelenetet —; a biztos félrevont bennünket, hogy a felséget elnyomorodott voltunk látása meg ne szomorítsa.“ A lázadni, gyűlölni nem tudó jóság itt válik szánandóvá; ez az a pillanat, amikor az öntudat csak fegyverként lehet arany. Köszönet a kiadónak, hogy új sorozatában ezt az oly ritka helyen olvasható művet — ha szemelvényesen is — közönségünkhöz juttatta. Talán nem ártott volna — éppen a szemelvényes jelleg miatt — a memoár hézagjait pármondatos összefoglalókkal kitölteni, hogy a lélekrajz mozzanatai ne szakadjanak el a börtönélet folyamatosabb rajzától, életrajzi valóságától. Csetri Elek előszava és jegyzetei példásan tömör és áttekinthető formában nyújtják mindazt az ismeretanyagot, mely a Börtöneim zavartalan olvasásai biztosítja — ha történésznek megbocsátható módon talán a kelleténél kevesebbet is » a könyv szépirodalmi értékeiről. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.) (láng csusztár) BODOR PÁL Akin nem segít a csönd Ott ül az öregember a kis temetői padon, mintha csak sorára várna: korán, egészen korán reggel bandukol föl az örök erdei ösvényekre emlékeztető, kanyargós, mohás úton, mintha csak itt is számon tartaná valaki, hogy ki hány órakor érkezett, mintha csak számokat osztogatnának, s ő szorgalmasan első szeretne lenni valami hajnali, fájdalmas névsorolvasásnál .. . Fölbandukol a kanyargós, suta kis ösvényen, némi izgatott zihálással a mellében, mint aki hajnalról hajnalra azon aggódik, amíg csak föl nem ér, hogy vajon nem foglalta-e el valaki a megszokott helyét azon a kajla, kecskelábú, öregszürke padon, melyen most már egész életét letölti majd, hajnaltól alkonyig, a megbékítő halálig ... Néztem az öregembert gyakorta, figyeltem magafaragta, göcsörtös botját — eleven fa görcsös ága! —, egyetlen társát immár a földi barangolásban, a hű társat, mely az öreg kézszorításra mintegy kézszorítással válaszol mindig, soha el nem hagyja, kitart hűségesen ... Néztem az öregembert szinte még éjszakának beillő hajnalokon, melyek nekem bizony még a lefekvés előtti órák voltak, néztem, amint föltapogatózik a temetői világba — aztán később délelőtt, csöndsóvárgó perceimben találtam rá a vasszürke padon, végül szokásommá lett efféle furcsa sétáimon megkeresni őt, megnézni, vajon ott mélázik-e szomorú, szinte látványtalan fapáholyában — s tán még soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ott ne találjam. Megszoktam már végül öreges állandóságát, mindenkori, műemlékszerű jelenlétét, zárkózott magába fordulását — csak azt találtam különösnek, hogy olykorolykor mintha megrándulna, mintha egészen kicsit összerázkódna, mintha a kezébe temetné fejét__Leültem egy névtelenre kopott, száraz-fekete márványra, onnan figyelgettem kíváncsi, de akaratlanul is szomorú szemmel. Valóban, tíz-húsz percenként ismétlődött a szinte önkéntelen mozdulat, az a gyönge, elfojtott összerándulás, a kezek görcsös fölrándulása a fejig — aztán ismét a békésnek tűnő, változatlan mozdulatlanság következett... Máskor még közelebb férkőztem hozzá észrevétlenül, s oly feszülten figyeltem, mint gyűjtő expedíciók vadásza a kihaló, nagy, szürke madarakat... Igen, az én öreguram a füléhez tapasztotta a kezét abban a teljes házsongárdi csendben, igen, úgy rázkódott időnként össze, mint aki valami elviselhetetlen zajt hall, ki tudja mit, micsoda sikolyt, dörejt, s betapasztja a fülét kétségbeesetten, ezt a lármát soha kirekeszteni nem képesen, önkéntelen görcsösséggel és megmagyarázhatatlan félelemmel... ... Évekig raktároztam magamban ezt a különös képet, a teljes csendben fülét betapasztó, a sosem hallott lármától összerezzenő öregember képét ott a temetői padon — míg végül most, annyi idő után, egy mondatfoszlány ismét fölvetítette elém az öreget. Egy mondatfoszlány, mely leemelte róla a csönd áthatolhatatlan buráját, igazzá és elviselhetetlenné tette a sosem hallott lármát... Világháborús rokkant volt az öreg, robbanás, léglökés ölte meg örökre hallását — de azt a robbanást, azt a léglökést ő, aki már mit sem hallott a világból, mindegyre vissza-visszahallotta: siket fülében újra meg újra robbant az a régi robaj, az, amely minden zajt, minden emberi hangot, minden zenét örökre kiüldözött, kitiltott életéből... S menekült föl az öreg kora hajnalban már a csönd csúcsaira, föl a temető végibe, mert úgy érezte, mert az kínozta, hogy más is hallja az ő fülében robbanó robajt, attól gyötrődött, hogy nem hagyja pihenni, nyugodni a világot az a fülében dörrenő robbanás ... És azóta sokszor, elalvás előtt, arra a sosem hallott robajra gondolok — és azóta sokszor nem hagy aludni az a mindörökké elült lárma. Ugye, emberek, hallják mindannyian az elmúlt háborúk robbanásait?