Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-21 / 47. szám
Új Asztalos - monográfia Az utóbbi két esztendőben két könyv is íródott Asztalos Istvánról: 1967-ben az Izsák Józsefé, most pedig a magyarországi Balogh Lászlóé.* S bár kísért a csábítás szemügyre venni, hogyan látják az egyes szerzők az immár tíz esztendővel ezelőtt lezárult életpálya súlypontjait, az író helyét századunk magyar prózairodalmában — helyszűke miatt nem vállalkozom erre az egybevetésre. E helyett az Irodalomtörténeti füzetek sorozatban megjelent 137 oldalas tanulmány írójának néhány érdekesebb s egyben új szempontokat érvényesítő meglátására szeretném a figyelmet felhívni. Balogh László — nagyon helyesen — nem ismétli meg részletesen a már sokszor leírt életrajzi adatokat és óvatosan ügyel arra, hogy csak a műhöz szorosan fűződő események kapjanak helyet a könyvben. Az író életútja, társadalmi környezete csak anynyiban foglalkoztatják, amenynyiben ezek „az alkotás kényszerét“ felébresztették a tollat ragadó fiatal munkásban. Az első fejezet életrajzi momentumai (háttérben a 30-as évek végének irodalmi, irodalompolitikai törekvéseivel) ilyen értelemben épülnek be a kismonográfiába. A továbbiakban is különös jelentőséget tulajdonít Asztalos személyes élményeinek, de úgy, hogy ezek a személyes tapasztalatok, az egyéni sorsproblémák (Balogh szavaival élve: a „sodródó sorsok“) ne veszítsék el szociális meghatározottságukat. Az egyéni és társadalmi fájdalmak ötvöződését tárja fel a könyv írója már a korai művekben; azokban, amelyekben a korabeli kritika nem vette ezt észre, s amelyeket a későbbi méltatások szívesen raktároztak el a „vád és panasz“ egymástól mereven elválasztott — nemegyszer szembeállított — kategóriájába. Balogh a jó elemző érzékével fedi fel az áttételesebb, a „csak“ egyéni vajúdásokat hordozó írásokban (Elmondja János, az Üröm novellái) érvényesül Balogh László, Asztalos István, Bp. 1969. fő társadalmi sorsproblémákat. Mintegy szuggerálva ezzel, hogy az a sokat emlegetett spontán panasz művészileg több, mondandójában súlyosabb, mint ahogy azt Asztalos értékelői látták. Hisz az „elmondás“ nem puszta regisztrálás, a látszólagos kívülállás Asztalosnál is többet jelent a szemlélődő objektivitásnál: egyik formája az írói állásfoglalásnak. Ahogy azt a napokban Lukács György Déryköszöntésében általános érvénnyel megfogalmazta: „Már maga a tudomásulvétel, az emlékezésben történő megrögződés nincs és nem lehet — pozitív vagy negatív — értékítélet nélkül. Még a felejtés is értékítéletet tartalmaz, akár tudja azt a felejtő, akár nem, akár akarja, akár nem akarja tudomásul venni.“ Erre az ilyenszerű társadalmi-etikai magatartásra figyel fel Balogh László az induló Asztalos István novelláit elemezve, finom érzékkel bontva ki a látszólagos tárgyilagosságon átperzselő indulatokat. Már az első Asztalos-elbeszélés — véli Balogh — „determináltan megmutatta az írói alkat leglényegesebb sajátosságait is“. Műfajilag is a Történt az utcán-hoz hasonló írásokat tekinti sajátosan asztalosinak. Ezt írja: „Igazi műfaja a miniatúra, a story, a karcolat, a tökéletes rajz, a kisgrafika. Elbeszélései is akkor a legsikerültebbek, amikor a miniatúra belső törvényeinek megfelelően tágítja a történés burkát és nem kívülről, erőszakolt beavatkozással.“ Lényegre tapintó megállapítás, amelyet a szerző az első négy-öt év novellatermésével bizonyít a leginkább. Az életmű súlypontját illetően igaznak érzem a monográfiaíró következtetését: Asztalos István valóban ezekben az években találja meg (az egyéni élmények és az irodalmi hagyományok szerencsés összekapcsolásával) az alkatához leginkább illő epikai formát. Hogy ez mennyire így van, azt néhány novellacím puszta felsorolásával érzékeltetni lehet. Íme: A dohány (1938), A virtus (1938), Marika hazajön (1938), Angyalvárás (1938) ,A nekurát (1939), Egy szál gyufa (1939), A szakáll (1939) , Balog-színház (1939), A tejesember (1941), Gyergyó (1941), A kabát (1942), A szamár (1943), Borjúkötélen (1943). Asztalos legjobb írásai közé tartozik valamennyi. Ebben az önmagára találásban Balogh László elhatároló szerepet juttat az előbb ösztönösen, majd egyre tudatosabban vállalt móriczi epika örökségének, a mestertől tanult emberi-művészi magatartásnak, írói lehetőségnek. Mindenekelőtt a személyes élmények rokonságát s az ebből fakadó alkotói habitust állítja előtérbe, nem tévesztve szem elől Asztalos sajátos, a világ dolgaira szelídebben reagáló írói alkatát. Sőt Asztalos István helyét is e sokrétű ösztönzés alapján keresi és jelöli meg: a magyar próza Móricz Zsigmond nevével fémjelzett paraszti-népi írói között. Az ökonomikusan megírt kis könyvnek épp ez a betájolás, az életmű elhelyezésig egyik vitathatatlan érdeme. Az új társadalmi körülmények közt (az utolsó másfél évtizedben) született műveket történeti távlatból ítéli meg: meg tudja bennük látni azt, ami akkor újnak számított, és ami mai szemmel nézve is több, mint kortörténeti dokumentum; ugyanakkor a gyorsan változó társadalmi viszonyok, árnyaltabb esztétikai igények közepette elhalványuló vonulatok, rétegek sem maradnak homályban. Főleg az új falu szociális és nemzetiségi problémáit feszegető Szél fúratlan nem indul értékelésekor figyelhetjük meg a mű esztétikai önértékének és a korviszonyoknak a szembesítését. Nem vonom kétségbe a korabeli kritikával perlekedő szerző igazát, helyenként azonban talán jobban tekintetbe kellett volna vennie e kritikai megnyilatkozások irodalompolitikai miliőjét. Azt, amit a művek esetében megtett Balogh László. KOZMA DEZSŐ A helytállás minősége (Folytatás az első oldalról) zajának egész világa felvázolódik már ebben a két korai írásban. Az a természeti környezet, mely legtöbb írásában az emberi integritás része, s amely sokszor szemünk láttára humanizálódik, telik meg az embert nemcsak kiegészítő, hanem kifejező emberi tartalmakkal és az az emberi problematika, mely Papp Ferencet érettkori — ha szabad ezt a kifejezést használni — írásaiban a helytállás költőjévé teszi. Egyelőre felvázolódik — igaz, egyik-másik későbbi novellájában sem lép túl rajtuk, mint a Jó lesz, fiúk!-ban vagy a Csalódás-ban —, mégis ezek a novellák Papp Ferenc írói művének igazi zsengéi, katartikus lélektani realizmusának első alkotásai. Zsengék, anélkül, hogy ígéretek lennének; minden fenntartásunk ellenére már megvalósulásoknak kell tekinteni őket. Akkor is, ha tisztában vagyunk vele, milyen körülményeskedő helyzetteremtésében-leírásában (különösen az időben utolsó novellák, a Még öt perc, az Amikor a kutya megkerül és a Gyászajándék szokatlanul éles exponálása mellett) helyenként mennyire túlmagyarázott (a Pihenés például két hosszú epizóddal folytatódik azután is, hogy lényegében, a mai Papp Ferenc szemével,újabb írásainak optikáján át nézve befejeződött), milyen nyelvi-ábrázolási igénytelenséget (vagy tehetetlenséget?) leplez a túlrészletezés. Az ismertetés szempontjából felesleges, igényeiben pedig egy ismertetés kereteit messze meghaladó lenne végigkísérni Papp Ferencet művészetszemlélete alakulásának, módosulásainak bonyolult, az előzményekhez minduntalan visszavisszatérő útján s a helytállás egyre tágabb körű, egyre elmélyülő és a kor létkérdéseit egyre alaposabban feszegető értelmezéseiben akár csak e vékonyka novelláskötet visszfényében-tükrében is. De nem is lehet zárni anélkül, hogy utolsó novelláit — talán egy újabb novellatermő korszak első darabjait — ne említenék. Az 1968-ban írott novellák közül kettő, a Még öt perc és a Gyászajándék tárgyi világában még szorosan kapcsolódik A földreszállt emberhez, repülőkről szól és a felelősség vállalásáról. Mégis, ez a felelősségvállalás, pontosabban a felelősség vállalásának belső kényszere más tartalmú, mint annakelőtte: a két írás hőse (s nyilván nem véletlenül nevezi Papp Ferenc mindkettőt Bogdánnak) tudatosan megszegi a fegyelmet (s talán ez magyarázza első pillanatra excentrikusnak tűnhető tárgyválasztását is: ha valahol, hát éppen a repülésben a fegyelem maradéktalan betartása valósággal axiomatikus), magasabbrendű, mert humánus meggondolásokból: a helytállás, mely még természetes és magától értetődő volt az egyszerűnek érzékelt világban, akár a Pihenésben, akár más novelláiban vagy első kisregényeiben, a bonyolultnak megismert világban egyszerű képletből több megoldású egyenletrendszerré lesz: bármilyen egyszerű a helytállás ténye, hihetetlenül bonyolult minősége, az egyén választás elé kerül, mert kötelességei önnön kötelességeinek mondanak ellent, különböző jellegű, de nem különböző mértékű felelősségei, kötöttségei, erkölcsi meggyőződései szembekerülnek egymással; az idő, már a következő pillanat esetleg feloldaná a dilemmát, de a pillanat elodázhatatlan, és az egyénnek a cselekvés és a nem-cselekvés között is választania kell, s ez a választás egyben az önmagához való hűség, tehát az önmagával való maradéktalan azonosság választása is. A Bogdánok választanak — de a választás lelki rugóit csak az Amikor a kutya megkerül tárja fel, ez a különös parabola egy kutyáról, melyet gazdája szeretetében, mert belső magányában egyedüli társa volt, odáig idomított, hogy kiirtotta természetes ösztöneit (legalábbis bizonyos vonatkozásban), mígnem rá kell döbbennie, hogy ezzel voltaképpen megszüntette barátjának, legigazibb társának önmagával való azonosságát. Cirkuszi mutatvánnyá lett a kutya, bűnné a szeretet és tragikus hőssé az ember. Ezzel lettek többek Papp Ferenc helytálló hősei; eddig megalkudni nem tudtak, nem akartak egy magasabbrendű eszmény nevében; a választás kényszerében és nehézségében most már önmagukért önmagukkal is meg kell küzdeniük. BARÓTI PÁL ÚJ KÖNYVEK FRIEDRICH DÜRRENMATT: GÖRÖG FÉRFI GÖRÖG NŐT KERES Az irodalmi zsonglőrmutatványok közé tartozik Dürrenmatt kisregénye. Élet és társadalom súlyos — vagy éppen legsúlyosabb — kérdései villannak föl benne: magány és szerelem, a társadalmi hierarchiába vetett naiv hit és a sokkszerű kiábrándulás belőle, egy hazug világ látványos önleleplezése ad úgyszólván minden lapon új fordulatot a cselekménynek. A hamvas feleségről kiderül, hogy hivatásos prostituált, a gyáros egyszerre készítteti és reklámozza a legkorszerűbb szülészfogókat és gépfegyvereket, a szentéletű püspök titkos kéjenc, s a tejivást hirdető ősz államelnök éjszaka pezsgősüveggel fogadja merénylőjét. Mindezt azonban oly szórakoztató könnyedséggel pergeti az író, mint cirkuszi erőművész ujjbegyén a mázsásnak tűnő vasgömböket, s csak a mutatvány végén, a helyreállt lélegzet pillanatában jut eszünkbe gyanakodni, hogy a gömbök esetleg üresek belül. A gyanú cseppet sem alaptalan: a groteszk jelenetek, abszurd túlzások, melyek az író színdarabjaiban a valóság vérfagyasztó hazugságait, emberpusztító ellentmondásait idézik a néző elé, itt humorrá szelídülnek s szelídítik ezt a valóságot is; a félelmetes, riasztó tapasztalatokat feledteti az egészséges nevetés, a filmburleszkbe illő jelenetek harsány komikuma. A regény „első befejezésében“, amikor a címszereplő görög férfi ott áll rokokó palotájának és együgyű eszményeinek romjai fölött, önkéntelenül vetődik fel a „merre innen“ kérdése. Amire választ az író nem adhat: számára a világ öntörvényűen olyan, amilyennek groteszk képzelete láttatja; forradalom, változás csak felszíni tünet, mely mögötti ugyanolyan képmutatással folytatódik az egyes emberek életét megszabó Történelem, mint azelőtt. Hiába alakul családi penzióvá az egykori kéjlak, hiába vállalja az erény hirdetését most már az anarchistából lett új államelnök, az egyszer emberi öntudatra ébredt főszereplőknek egyetlen választásuk marad: a menekülés a mindenkori egyhangúságból a szeretet ugyan öntörvényű, a valósát utat fordító világába hádúlnak el, megkeresni 5.. fis sriss.sift finsor _ kölcsönként^tirat szamara" irta, azoknak , akik nem tudnak a beléri,.jelenségbe beletörődni, de - az első befejezés riasztó látástalanságától is visszannak. A végszavak i ‘ [' azonban megint tápot aa gyanúra, hogy az író sem minden őszinteség nélkül bele ebbe a játékba“' hogy a valóságtól menekítő nosktalgia, a „nevessünk a hazugságokon, s ha már nem nevethetünk, fussunk előlük, kicsit „bölcsönkönyvtári“ bölcsessége tőle sem egészen idegen. A mutatvány alatt azonban minderre nincs időnk gondolni, s ha sokkal bölcsebbek nem lettünk is a könyv elolvasása után, szórakozni ragyogóan szórakoztunk. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest 1969.) (sóti ágoston) Túl a kísérletek szakaszán Csaknem negyedszázada keresi drámairodalmunk az irodalmi értékű alkotások útját. A dráma területén különben a két világháború közötti alkotások is szegényebbek, mint a regény, elbeszélés és költészet terén. Sok drámát írtak és mutattak be, a hazai magyar irodalomba azonban talán csak Tamási Áron néhány drámája, Nagy István társadalmi színműve és Kós Károly történeti drámája kerülhet be kellő értékeléssel. Az utóbbi két évtizedben megszületett színpadi művek nagy részében pedig sok a mesterkéltség, felületen mozgó naturalizmus vagy idegen irányzatok többé-kevésbé szolgai átmásolása. Egy-egy sikeres kísérlet után, valójában csak az utóbbi négy-öt évben jutott el drámairodalmunk az érettség állapotába. Végre valóban beszélhetünk drámairodalomról s művekről, amelyek megállják helyüket irodalmunk egészében. Ezúttal nem számbavételről van szó. Nem drámairodalmunk egészébe kívánunk betekinteni. De eljött az ideje, hogy legalább egy pillantást vessünk Méhes György drámaírói műhelyébe. Kíséreljük meg felmérni — most már nem csupán egy-egy sikeres vagy kevésbé sikeres színházi előadás után — drámáinak irodalmi értékét. Végre kötetben került az olvasó elé Méhes György négy színdarabja, s ez az, ami lehetővé teszi a szemlélődést és értékelést immár az irodalom szempontjából is.* A színházi kritika állásfoglalása nem volt egyöntetű Méhes György darabjainak bemutatásakor. Abban azonban mintha egyetértettek volna kritikusai, hogy problémákat felvető, a színpadot ismerő vérbeli drámaíróval állunk szemben. Most, ahogyan darabjait olvasom, az az első benyomásom, hogy Méhes György modern drámaíró. A modernségen pedig semmiképpen sem divatot, a céltalanul újat keresést értem, hanem a dráma minden korban való tartalmi és formai megújítására irányuló kísérletet. A drámairodalomban nemcsak egymásból fakadó és egymásba folyó kontinuitás van, hanem szüntelen megújulás, a korszellem felismerése s annak irodalmi műben való megörökítése is. A századforduló nagy modern drámaíróinak egyike sem vonta ki magát a korszellem hatása alól, ellenkezőleg, felismerve azt, maguk egyengették még csak csírázó és a jövendőben megvalósuló eszmék és gondolatok útját. Mennyire más eszközökkel és formában jelentkezik ez a modernizmus Csehov és Gorkij, Ibsen és Strindberg, Shaw és Hauptmann színpadán a századsor. Méhes György: Noé bárkája. Bukarest: Irodalmi Könyvkiadó, 1969. dűlőn. És mennyire másképpen velük párhuzamosan az új utakat kereső Pirandellónál, majd Brechtnél, a modern színház újabb modernizálóinál. És ha továbbmegyünk még egy lépéssel, ha közelebb kerültünk életünkhöz, nem arra kell rádöbbennünk, hogy az atomkorszak új realitásait és új ellentmondásait éppen a legmodernebb irányzatok, a realizmus talajából kinőtt alkotóknak a „dühöngő“ fiataloktól az abszurdig terjedő vonulata fejezi ki legvilágosabban. Még azt is hozzátenném: a legérthetőbben. Csak éppen meg kell tanulnunk az új nyelvet, az új modernizmus nyelvét, amely az emberi lélek rezdüléseinek realitása mindenre, ami valóságos és mindenre, ami vágyaink és álmodozásaink valósága. Szeretem az újat és mindent, ami modern, s talán ezért kerültek annyira közel hozzám az utóbbi időben Méhes György színpadi művei. Közülük is elsősorban azok, amelyek egész létünket érintő problémákat ragadnak meg. Ezért áll közelebb hozzám az abszurdnak látszó, alapjában véve mélyen realista Barbár komédia és Noé bárkája, mint az élet realitásából ellopott, annak egy-egy darabját bemutató 33 névtelen levél és a Mi férfiak. Egyik igen jó barátom hívta fel a figyelmem a kötetből nem tudom miért kimaradt Méhes György-darabra. Az Oroszlán a kastélyban — mondotta barátom — az első kísérlet drámairodalmunkban az abszurd dráma megteremtésére. Azt hiszem, igaza van, s éppen ezért sajnálhatjuk, hogy a kötetből kimaradt, így kissé csonkulva áll előttünk az a fejlődési út, amelyen át Méhes György eljutott a modern dráma kifejezési formájához. Abszurdról és realizmusról beszélek egyidőben. Méhes György drámái igazolják, hogy a két fogalom nem zárja ki egymást, sőt harmonikusan egybekapcsolódnak. Az abszurd dráma látszólag a valóságtól elvonatkoztatva, seholsincs országban játszódik le. Mihelyt azonban rádöbbenünk, hogy ez a sehol sincs ország mégiscsak létezik, bennünk él és mi benne élünk, rögvest rájövünk a drámai helyzetek realitására. Ezt érzem Méhes György darabjaiban, s ez teszi drámáit irodalmunk jelentős fejezetévé. A Barbár komédia a szerző meghatározása szerint „játék a történelemmel“, s a dialógusok olvasása döbbent rá a játék kegyetlen realitására. A kvád és markománn vezérek és kisemberek gyűlölete és egyezkedése, a mögöttük megjelenő nagyhatalom, Bizánc sókereskedő nagykövete, az alkudozások és vesztegetések, a sima diplomáciai eszközök és a nyers erőszak alkalmazása — kísértetiesen emlékezteti a szerző kortársait a ma valóságára. Tízezer arany a vesztegetési pénz, de az „üzlet üzlet“ elve alapján nem készpénzben kapják, hanem áruban. „Bizánc a béke érdekében ellát fegyverekkel“ — mondja a bizánci Andronikosz a kvád és markománn vezéreknek, s mi odaérezzük Koreát és Vietnamot, Biafrát és bármelyik délamerikai országot. A darab komédia, néha egyes jeleneteiben a burleszk határát súrolja, s ez még kegyetlenebbé, még leleplezőbbé teszi a diplomácia kétes erkölcsű és nyomorúságos eszközeivel szemben. S amikor az utolsó jelenetben kísértetiesen megismétlődik az egymás ellen uszított egyszerű emberek véres acsarkodása, a kvádot és markománnt egyformán szerető asszony mindkettőt leüti, nyakon ragadja, megrázza őket s a közönség felé fordulva csak ezeket a szavakat mondja: „Emberek ... mikor jön meg az eszetek, emberek!?“ A Noé bárkája a látszólagos abszurditások vonalán még tovább megy. Noé az ember. Az ember, amilyennek lennie kellene minden földi érték alkotójának, az ember, aki élni akar egyszerűen és békésen, szabadon és békében. Az ember, akit környezete félreismer s akit a Góg, Magóg és Demagóg képében megjelenő zsarnokhatalom, bürokrácia és népbutítás hármasa nyomorgat. A hol bolondnak, hol lázító felforgatónak nevezett kisember, aki nemcsak a maga, hanem minden ember számára akarja a mindent elborító özönvízzel szemben az emberiséget, az emberiségből minden jót és értéket megmentő bárkát megépíteni. Ionescu orrszarvújával szemben lényegében az ember elpusztul. Méhes György bárkája és bárkakészítő Noéja azonban az ember megmentője. ... Méhes György éles szemű megfigyelője a társadalom életének. A visszásságokat nemcsak látja, de kegyetlen szatírával ostorozza is. Színpadi és irodalmi helyzetei és cselekményei pedig természetesek, soha nem „kiagyaltak“, vagy a színház nyelvén mondva, nem „csináltak“. Fantáziája ugyanakkor gazdag, a valóság által teremtett abszurd helyzeteket kiválóan felismeri, s minthogy a realitásokhoz mindig ragaszkodik, a drámáiban megnyilvánuló abszurditások a realizmus eszközeivel fejeződnek ki s a realitások talaján maradnak. Drámáinak bizonyára vannak hiányosságai is. Mondatról mondatra, jelenetről jelenetre való elemzés feltárhatná ezeket. Lehetnek egyenetlenségek is bennük. Irodalmi és színpadi értékük is váltakozó. Az azonban kétségtelen, hogy színpadi művek, drámák, irodalmi alkotások, hogy Méhes György túljutott a kísérletek szán, s művei drámairodalmunk érettségének gyümölcse, és bizonyítékai. JORDÁKY LAJOS