Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-10 / 41. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIV. ÉVFOLYAM + 41. (1093.) SZÁM ♦ ARALEJ ♦ KOLOZSVÁR, 1969. OKTÓBER 10. Főiskolai kapunyitás Akinek csak valami köze is van az iskolához — és közvetlenül vagy közvetve ugyan kinek nincs? —, jól tudja, hogy újrakezdés és befejezés látszólagos körforgása ellenére, minden új tanévnek van valamilyen egyedi, még nemvolt, csak reá jellemző vonása. Mi, akik a tanügyben dolgozunk, valahogy úgy vagyunk ezzel, mint népes családban az anya, aki külön-külön minden gyermeke arcvonásait, életének valamennyi kisebb-nagyobb eseményét számon tartja, azokat fel nem cseréli, össze nem téveszti. Az idei egyetemi tanévnyitás felszabadulásunk negyedszázados évfordulójának és a Román Kommunista Párt X. kongreszszusa munkálatainak a jegyében történt. Amikor ezt a körülményt az 1969—1970-es egyetemi tanév meghatározó jegyeként tekintem, nem csupán és elsősorban nem naptári dátumok egybeesésére gondolok. (És ha már itt tartunk, hadd említsem meg, hogy az idei főiskolai ősz nem szűkölködik évfordulókban. Száz évvel ezelőtt létesült Kolozsvárt az első mezőgazdasági főiskola, ötvenesztendős Kolozsvárt a román nyelvű egyetemi oktatás. Tíz évvel ezelőtt került egymás mellé a kolozsvári egyetem homlokzatán a két nagy tudós, Babes és Bolyai neve.) Arról van szó, hogy olyan egyetemi évet kezdtünk meg, amely számára huszonöt éves szabad fejlődés halmozta fel a lehetőségeket, feltételeket, és a szocialista társadalom sokoldalú kifejlesztésének a X. pártkongresszuson elfogadott programja szabja meg a feladatokat. Ami a feltételeket illeti, nincs szükség részletezésre. Megszoktuk már, — és éppen ez a megszokottság különösen becses és értékes —, hogy minden ősszel növekedjék a diáklétszám, új intézetek, tagozatok, szakok nyíljanak, új épületekkel terebélyesedjenek a diákvárosok és így tovább és így tovább. De amikor a felhalmozott feltételekről szólunk, nemcsak ezekre gondolunk, hanem mindarra, ami abból adódik és következik, hogy az iskolaügy általában és a felsőfokú oktatás különösen a szocialista társadalom sokoldalú kiteljesítésének, az állam és a párt politikájának egyik legfőbb, leginkább előtérben álló kérdésévé vált. Több oka van ennek, összefügg, egyrészt, azzal, hogy a tudományos-technikai forradalom körülményei között a tudomány — tágabb értelemben: a tudás — társadalmi szerepe rendkívüli mértékben megnövekedett. Ez a felismerés, másrészt, a szocialista és kommunista társadalomnak egy meghatározott, marxista—leninista koncepciójába illeszkedik bele, amely szerint a legfejlettebb társadalom csakis a tudomány, a kultúra legelőrehaladottabb vívmányaira épülhet, a kommunizmus csakis az emberi tudás summázásaként fogható fel. Népgazdaságunk, társadalmi életünk fejlődése olyan fokot ért el, amikor minden további előrehaladás alapvető és elengedhetetlen feltételévé a szakképesítés, a hozzáértés, a minél magasabb fokú illetékesség vált. Mint ahogy napjainkban a tudomány fejlődése általában elébevág a technika, a termelési gyakorlat fejlődésének, úgy közoktatásunknak is a társadalmi fejlődés élén kell haladnia. A közoktatásnak, ha valóban a társadalmat kívánja szolgálni, ha valóban tudományos alapokra fektetett, hosszú távra kell berendezkednie; a ma közoktatásának nemcsak a mai, de ugyanolyan — hanem még nagyobb — mértékben a holnapot is szem előtt kell tartania. A tízosztályos kötelező oktatás bevezetése, a tizenkét osztályos líceumok általánosítása, a főiskolai oktatás új alapokra helyezése és állandó tökéletesítése — valamennyi csakis ebben az összefüggésben tárja fel igazi értelmét. Úgy vélem, hogy a diákoknak, a tanároknak, az összes illetékes tényezőknek állandóan tekintettel kell lenniük erre a (Folytatása a 8. oldalon) KALLÓS MIKLÓS Kedves színész barátaim, mélyen tisztelt közönség! Iskolák és egyetemek megnyitója mellém ismét felragyog a rivalda fénye, megkezdődik az új színiévad, hogy mintegy kiteljesedjék a beállt ősz kultúr krónikája. Mától kezdve hosszú hónapokon keresztül tudatunkban immár mindig ott lesznek a színházak, ott lesz ez az öreg, idestova kétszázéves kolozsvári színház, gondja és öröme mindennapi gondunkörömünk lesz, egyre visszatérő fontos beszédtémánk. Mert közügy a színház, mindannyiunk ügye, mert iskoláink mellett él valamennyiünk iskolája. Nincs társadalmunknak ma már egyetlen rétege, egyetlen tudatos évjárata sincs, akit ne érdekelne. Kivilágított kapuja felé néz könyvéből a kisdiák, érte áhítozik a messzire szakadt tanítónő, napi munkánk után ide igyekszünk városiak, őszi-téli csöndben egyre többet hívják, egyre többször várják őt a faluk. Rangot jelent mindez, a színház rangját és fontosságát, rangot, mely hozzáadódik városok rangjához, szerepéhez, jelentőségéhez. A színház számára jelent egyben mindez kötelességet és elkötelezettséget, amellyel minden percében számolnia kell. Mert a rivalda nemhogy elválaszt nézőteret és színpadot, mint ahogy azt a szakkönyvek írják, épp ellenkezőleg: összekapcsol minket, színészt és közönséget, felragyogó lámpasora életünkre világít reá, megsokszorozva azt a színpadon, felnagyítva fényeit, árnyait. Színházat játszani — még ha legvidámabb műfajaiban is — véresen komoly játék. S csak így érdemes játszani: viaskodva gondolattal — a még mélyebb gondolatért, érzelmekkel küzdv el küszködve — a még tisztább érzelmekért; a nézőtér döbbent csendjében vagy harsogó hahotájában, szipogásában vagy fészkelődésében nem szűnő harc és küzdelem a színpadi játék, hogy új s új katarzist kényszerítve reánk, formálja igazabb arcunk, nemesebb emberségünk. Mindezt nem új programként mondom a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak új évadja kezdetén: legjobb, legnagyobb hagyományai szólónak e mellett. Még kevésbé szeretnék visszaélni megtisztelő s egyben előnyös helyzetemmel, azzal, hogy ma este épp én, az irodalom egyik munkása állok itt elsőként a rivaldafényben; nincs rá jogom és nem is akarom e párszavas megnyitóban bármire is elkötelezni színházunkat. De hadd foghassam fel ittlétemet mégis szimbólumnak, jelképnek a színház és az irodalom szoros együttműködésére, a most beálló évadban sokkal szorosabbra az eddiginél. Hadd fejezhessem ki a reményt, hogy színházunkban tovább nő a vállalkozó kedv, s lapjaink hasábjairól kikelnek így s a színpadra lépnek új drámairodalmunk legjobb hősei, kapuk nyílnak új hősök sorának, s a színház ösztönző támogatásával, érzékenységével s hozzáértésével a meglévők mellé a korhoz igazán méltó új színművek születnek. A színháznak — minden korok minden színházának — ez az egyik legfontosabb és legszebb szerepe: segédkezni ebben. Süssön fel hát valóban életünk a rivaldafényben, lássuk a színpadon igazi magunkat, kik Európának e hajnalló gyönyörű térségén messzemutatóan valami nagyszerűt, szépet — minden eddiginél szebbet akarunk. Nagy elődök s legjobb kortársaink, románok és külföldiek szavába fonódjék be a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán íróink építő szava ebben a bonyolult, annyi ellentéttel teli korban, mikor nemcsak a színpadon, de a világ térségein folyik a küzdelem, az elhaló régi és a születő út között, hogy a roppant katarzisban megszülessék végre a jövendő emberi világ. Applaudite! Tapsoljatok! — tárta könyörögve karját a római színész a közönség felé. Tudom, a mi színészeink az új évadban se kényszerülnek efféle esedezésre. De igenis: színrelépésükkor felcsattan majd a nyíltszíni taps, (s ha kit nem ismernénk) megzizzennek a színlapok, megtudni, ki ejti szavunk, anyanyelvünk szavát olyan tisztán, szépen, ki bűvöl el megint játéka varázsával. Hiszem, hogy az új évad méltó folytatása lesz az előbbieknek, sőt eredményekben megtetézi őket , hogy a színház továbbra is joggal számíthasson a közönség szeretetére, s maradéktalanul kiérdemelje azt a megtisztelő bizalmat és elismerést, amelyet 175 évfordulóján a Román Kommunista Párt főtitkára, Nicolae Ceaușescu elvtárs fejezett ki üdvözletében. Hozzon az új évad sok-sok újabb sikert, dübörgő vastapsokat a Kolozsvári Állami Magyar Színház együttesének, s ezzel a jókívánsággal, kedves nézőtársak, mélyen tisztelt közönség, úgy gondolom, magunknak is maradandó élményekben gazdag új évadot kívántam.* LÉTAY LAJOS * Elhangzott a Kolozsvári Állami Magyar Színház évadnyitó előadásán, október 3-án, ÉVADNYITÁSRA HOMOK „Napverte pusztán, lila ég alatt ! Lángol a vörhenyes homok. / Egy óriás, tüzes kemence / A puszta. És én loholok. “ ... A kiégett, meddő határnak ezzel a sivár, nyomasztó, visszataszító képével Ady Endrének egyik versében találkoztam, s bár kezdettől nyilvánvaló volt számomra, hogy a jelképes beszéd, a szimbólumok fél évszázada halott legnagyobb magyar költőjénél ez a táj, amelytől loholva menekül, nem egy faluhatár, s nem is egyetlen vidék kietlen pusztaságának, magatehetetlenségének felidézése, hanem maga az élet, a kor, a társadalom, a világ — amelynek égő homokját máig élő lelke az új időknek új dalaival termékenyítette meg számunkra —, mégis mindig úgy éreztem, hogy az Érmelléke Óceánba törő nagy poéta lázadójának ezt a képet csakis szűkebb szülőpátriája sugallhatta. Mert hiszen a szülőfaluból, a pocsolyás Érmindszentről a holnaposok városába, Váradra menet, hányszor időzhetett el a föld alvó lelkét, régmúlt virágokat leső hús tekintete a puszta homoktengeren, amelynek vörhenyes foltjai ott éktelenkedtek, amíg csak a szem ellátott, Érmihályfalva körül. Magam is jól emlékszem erre a lehangoló látványra a vonat ablakából, gyermekkoromból, a riadtságomra, mert nálunk odahaza, a Szamos mentén, sehol nem láttam még ilyen kiégett határt. Apám vigasztalt meg valamennyire, hogy azért vannak itt is helyek, ahol megterem a dinnye, s valahol távolabb a lápok, sás és káka világa kezdődik, s jól megélnek a birkanyájak is. De hát miért is hozakodom elő ezzel a mostoha, homokos vidékkel, és éppen most, amikor a termés napjának idején lélekben, gondolatban, érzésben mindannyian, az egész ország a föld, a falvak dolgos népét ünnepli, a korszerű, szocialista mezőgazdálkodás megalapozóit, akikre a szocialista társadalom sokoldalú fejlődése előttünk álló gazdag programjának megvalósításában oly fontos, felelősségteljes, szép feladatok várnak, hogy ez a mi termékeny ugarunk mielőbb a kommunista bőség kosara legyen. Azért, mert éppen itt, e rossz emlékű tájon, e napverte pusztán találkoztam a délibábnál is csodálatosabb tüneménnyel, megjártam az óriás tüzes kemencét, s láttam lángolni a csikorgó homoktengert, ám e lángok égő zöld levelektől fonva, tömött szőlőtőkéken lobogtak, s vörös gerezdekről sütöttek rám, majd pedig még magasabbra nyúlva, a pusztán végighullámzó széles lombokat hajtottak, amelyek alól aranyszínű gyümölcsök parázslanak felém. Az érmihályfalvi állami gazdaság megtermékenyítette a homoktengert, ide varázsolta a napégette pusztába a lombot és a virágot, a gyümölcsöt és a bőséget, a kosarat és az éneket, amelyről a föld alvó lelke álmodott. Mert épp akkor voltam náluk, amikor a homokra telepített gyönyörű barackfaerdő lombjai leányok dalától susogtak, s szaporán telt meg a kosár az öklömnyire nőtt, színekbe játszó barackkal, s egy másik homokos határrészen a korán beért szőlőt szüretelték a fiatal tőkékről, s itt a puszta tüzes kemencéje a kövér gerezdek édes ingerével kísértett. Ezeknek az embereknek a szenvedélyéről, tudásáról, türelméről, szorgalmáról vallott, szavak nélkül is, a napverte puszta, a homoktenger termése, s mindenekfelett a föld nagy szeretetéről, amelynek álmait virágról, gyümölcsről a legmostohább természeti viszonyok között is valóra váltották. Mert túl a szándékon és lehetőségeken mennyi tudásból és szeretetből fakadó kitartás, türelem kellett ahhoz, hogy hosszú évek munkája, dajkálása után a homoktenger virágba boruljon és termőre forduljon?! S nekem azóta is ez a kivirult táj, ez a bőséget forraló tüzes homokkemence több, mint egy megújhodott vidéke az országnak, de egyben jelkép, szimbólum, távlat és példabeszéd, amellyel a termés napján megünnepelem mindazokat, akiknek nagynagy szeretőjéből mindannyian táplálkozunk. MIKÓ ERVIN Balogh Angela rézkarca Szántó György hagyatékából