Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-02 / 1. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! XXV. ÉVFOLYAM • 1. (1105.) SZÁM • ARALEJA KOLOZSVÁR, 1970. JANUÁR 2. LAPJA ! / Deák Má Ria : Maszkok Mit várunk az újjászervezett kiadói élettől? A szónoki kérdés, azt hiszem, akkora zsák, hogy a lehetőségek vászna nem is mindig adja ki. Ám a szükségletek felől közeledve, lehetetlen nem azzal kezdenünk, hogy a romániai könyvkiadói tevékenység átszervezése és decentralizálása — mindaz amit Nicolae Ceaușescu elvtárs az írók tavalyi országos tanácskozásán célként és feladatként jelölt meg — vagyis a kiadók számának növelése, a jobb munkamegosztás megteremtése valamint az egyes egységek határozottabb arcélének kialakítása, irodalmi közéletünk fejlődésének és gazdagodásának elengedhetetlen követelménye volt. Az ország különböző művelődési központjaiban megalakított új kiadók új lehetőségeket nyitnak mind a román nép, mind a vele együttlakó nemzetiségek szellemi szükségleteinek jobb kielégítésére. Éppen ezért miképpen az ország egész szellemi életében, úgy a romániai magyar nemzetiség életében is — az átszervezés után — a könyvkiadónak az eddiginél jelentősebb szerepet kell játszania. Nagyobbat mindeddig. És ezt nem a bírálat igénye mondatja velem, hanem a kialakult helyzet. Bármennyire furcsán hangzik, nem pusztán könyvek kiadását várjuk az immár számszerűen is meggyarapodott kiadói egységektől, hanem szellemi igények kielégítését. Nemcsak azt (amit a kiadó eddig is több-kevesebb sikerrel elvégzett), hogy az alkotó munka eredményeit összegyűjtse, szelektálja és terjessze; ennél többet, azt, hogy jelen és jövendő szükségleteinek felmérésével egyik stratégája legyen a közművelődésnek. Erre nagyobb önállóságuk is feljogosítja és kötelezi őket. Kós Károly világította meg előttem egy beszélgetés során annak — megítélésem szerint — alapos okát, miért nem fejlődött ki a prózairodalommal és a költészettel azonos mértékkel mérhető magyar drámairodalom a két világháború közötti Romániában. A nagyobb városokban működő állandó színházak a megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező polgári, kispolgári rétegek igényeit elégítették ki szükségszerűen. Ez viszont olyan szűk keret volt, amibe sehogyan sem fértek el az élet — íróink javát foglalkoztató — nagy problémái. Intézmény szerepének s felelősségének illusztrálására nem is kell ennél súlyosabb példa. Az irodalmi alkotómunka és az általános művelődési igények összehangolásánál nem kell nagyobb és felelősségteljesebb feladat könyvkiadó számára. Annál is inkább, mert ez a két igény, jelenleg látszólag ellentmond. Az alkotómunka jövőbe tekint, új formát keres új tartalmaknak. A közművelődésnek számolnia kell a jelennel is, ami lényegében még múlt. Számolnia kell azzal, hogy a széles dolgozó tömegek olvasmányigénye nem mindig vagy csak ritkán fedi a jelen irodalmi törekvéseit. A kiadóktól tehát mindenekelőtt azt várjuk el, hogy erősítse meg az írói frontok kapcsolatát az olvasói hátországgal. A széles tömegek könyvhöz szoktatása jelentős mértékben kiadói politika kérdése. Mert hiba lenne nem számolni azzal, hogy irodalmunk eszmei és művészi színvonala jelentősebb növekedést mutat, mint a tömegek iránta való érdeklődése. Irodalmunk létérdeke e helyzet megjavítása. Nagy példányszámú és árban is hozzáférhető kiadványokra lesz szükség. Elsősorban irodalmunk klasszikus műveinek állandó piacon tartására. Az iskolai könyvtárak módszeres és tudományos feltöltésére, hogy a tantervben kötelezőnek előírt olvasmányanyag mindig hiánytalanul rendelkezésére álljon a tanuló ifjúságnak. Bár nem tűztem feladatomul a kiadók távirányítását, pusztán az általam legszükségesebbnek vélt kérdéseket tettem szóvá, mégsem mehetek el némán az irodalmi gyakorlat szülte gondok mellett. A valamennyiünk által vallott alkotó marxista politikai és esztétikai igényeken belül a legteljesebb alkotói szabadság biztosítását várjuk, az irányzatok és ízlések sokféleségét, melynek alapja — többek között — az egyes kiadók ésszerű munkamegosztása, sajátos arcélű intézmények kialakítása. Talán a művészi igényességet kellene itt vastagabban aláhúznunk. Volt ugyanis kiadó, amelynél a „könyves emberré“ válás leginkább talán a szerző türelmén múlott: ki tudta-e várni azt az időt, amíg — bizonyos rosszul értelmezett egyenlőség nevében — a kézirata nyomdába került. És ha már időről van szó, hadd említsem meg a kéziratok úgynevezett nyomdai átfutási idejének anakronisztikus hosszúságát, amely bizonyos reformokat tesz szükségessé. Tartozom az olvasónak annak bevallásával, hogy egyetlen olyan kérdést sem írtam itt le, ami idegen lenne kiadóinktól. Az itt elhangzottak az elmúlt évek során állandóan napirenden forogtak, és épp ez jogosít fel arra, hogy az újjászervezett (és menet közben tovább alakuló) kiadói egységek figyelmét ismét felhívjuk rájuk. És még valami: az a bizalom, amit kiadói szakembereink az évek során olvasóknál és íróknál egyaránt kivívtak. HUSZÁR SÁNDOR Orbán Balázs nyomában A szülőföld alaposabb megismerésének és ugyanakkor a fáradságos, de mégis gyönyörűséges barangolásoknak a vágya nem éppen új dolog Erdélyben sem. A XVIII. század második felében Benkő József megkísérelte Erdély részletes, minden megye és minden község történetét feltáró leírását, és a Transsilvania után megírta a Transsilvania speciális-t, amire azonban sohasem kapott kiadót. De talán még közvetlenebbül járult hozzá az Erdély-ismeret gazdagításához, a szülőföld és a szülőföld lakói alapos ismeretéhez Benkő Ferenc nagyenyedi professzor. Ő és késői utóda, Zeyk Miklós indította útnak az ifjúságot, hogy ismerje és szeresse meg Erdély földjét és lakóit. Az anyanyelv szeretete a következő nemzedékek lelkében, a szabadság és testvériség szellemében, szorosan összefonódott a szülőföld és az itt együttélő népek szeretetével. Akik a XIX. század első évtizedeiben fölkerekedtek, hogy Erdélyt megismerjék, azok már nemcsak a hegyeket, folyókat, a történelmi emlékeket látták meg és írták le, hanem kiterjedt figyelmük a nép, a városi polgárság, sőt a bányászok életére is, minden nemzetiségi különbség nélkül. Amikor Orbán Balázs életére és munkájára gondolunk, fel kell idéznünk az 1830-as és 40-es évek társadalmi légkörét, s a szabadságharc és az emigráció éveit is, amelyek egész életútjának elhatározó indításokat adtak. Mikó Imre friss esszéjében* szinte filmszerű érdekességgel suhannak * Beke György, Fodor Sándor, Mikó Imre, Orbán Balázs nyomdokain, Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969. és előttünk a képek. A családi történet és az európai történelem szálait egyforma biztonsággal követi és gombolyítja fel, hogy azután az Orbán Balázs útját is valósággal vele együtt tegyük meg, és minden gondját megosszuk. Természetesen az író nem teheti meg az egész utat Orbán Balázzsal, és bizonyára nem ismeri olyan részleteiben a székelyföldi templomok, romok, faluk, várak történetét, a vizeket, a forrásokat, a fürdőket, a mondákat, a hagyományokat, mint egykor a „nagy utazó“, de annál inkább megfigyeli Orbán Balázs egész vándordíját, annak ma is tanulságos módszerét és a mának szóló célkitűzéseit. A felfedezés öröme éppoly erős Mikó Imrében, mint hajdan, azon a hosszú, kalandos és romantikus úton Orbán Balázsban lehetett. Ezért Mikó Imre Orbán Balázs munkájának is az élményszerűségére figyelmeztet. Tegyük azonban hozzá azt is, hogy Orbán Balázs rengeteget tanult a természettudósoktól, geográfusoktól, történészektől, régészektől, valamint a néptől. Borszék természeti világának részletes leírását például jórészt Pávai Vájna Elektől vette át, de a maga romantikus egyéniségében és stílusában megfürdetve újraalkotta. Orbán Balázs nyelvét és stílusát inkább romantikusnak, mint archaizálónak és népi jellegűnek tartom. Erre vallanak a képei és jelzői, egész látásmódja. A romantika kora adta a lelkesültségét, a messzire mutató célok lankadatlan szolgálatát. Orbán Balázs a Hargita világában volt (Folytatása a 2. oldalon) VITA ZSIGMOND Mellékletünk: színes falinaptár író, rendező Tehát: egy igazi színházi maraton után, amely során ennyi és ennyi előadást látott a vidéki selejtezőkön és ennyi meg ennyi előadást a bukaresti döntőn, az országos bírálóbizottság nyilvánosságra hozta ítéletét, melyről lesz még szó lapunk művészeti oldalain éppen úgy, mint a művészeti és művelődési lapokban általában. Persze nem a döntésekről magukról fogunk vitatkozni, hiszen a hazai színjátszás fesztiválja mégsem kétfordulós labdarúgó bajnokság, és bár minden valamirevaló színművésznek s színháznak vannak drukkerei, mégsem az egyes teljesítményeken kell továbbrágódni ilyen alkalmakkor, hanem a minden egyes színpadunk szempontjából általánosítható tanulságokon. A legjobb előadóestet jutalmazó kettéosztott díj egyik nyertese Varga Vilmos, akinek Maszek balladája véleményem szerint több okból méltán képviseli a romániai magyar színjátszást — az év egyik legjelentősebb teljesítményeként — a díjazottak listáján. Varga Vilmos ugyanis jellegzetes képviselőjévé vált azoknak a fiatal (de már nem legfiatalabb) színészeknek, akiket nem elégít ki egy-két szerep, amelyhez évadonként hozzájutnak, s ezért versmondásban, egész előadóestek megkomponálásában élik ki magukat. Varga Vilmos megérdemelte a díjat, de amikor őt ünnepeljük, az Illyés Kinga és Balogh Éva, Bányai Irén és Nemes Levente vállalkozó kedvét s művészetét is dicsérjük. Mindenkiét, aki a romániai magyar vers élőszóval való tolmácsolását hivatásszerűen vállalja. Varga Vilmos pedig éppen irodalmunk újat akaró s fiatalabb ágának lett az utazó ügynöke; ezreket győz meg érthetetlennek bélyegzett versek közérthetőségéről. Díjazásának szívből örülünk! Csiky András személyében pedig az a színésznemzedék állt a dobogóra, amely most már vitathatatlanul a fő terhét hordozza színpadi művészetünknek: a László Gerőé, Lohinszky Lorándé, Sinka Károlyé. Éppen tőlük várjuk a hazai magyar drámaírás művészileg teljesértékűbb képviseletét színpadjainkon. Az ő hitüktől, hogy eredeti és újat mondó drámaírás nélkül nincs újat hozó színjátszás sem. Ezért aztán őszintén gratulálunk a marosvásárhelyi román szekciónak, amely kitűnő előadásban vitte színpadra Dumitru Radu Popescu Szomorú angyalok című drámáját. Az ő győzelmük is az együtt fiatalodó írásművészet és színjátszás sikere. Várjuk a színmű kolozsvári magyar nyelvű bemutatóját; Taub János már dolgozik rajta. És várjuk azokat a rendezői bravúrokat, amelyek végre országos visszhangot biztosítanak a Páskándi Géza, Kocsis István, Földes Mária, Deák Tamás vagy a Méhes György legértékesebb szövegeinek is. MAROSI PÉTER