Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-02 / 1. szám
Vita Zsigmond cikkének folytatása az első oldalról igazán otthon. Itt bontakozik ki stílusának nagyvonalúsága, a részleteket magába olvasztó ereje és a rendkívüli emelkedett pillanatok szimbolikus kivetítése az egész életre. Orbán Balázs romantikus stílusának és lényegében egy más korszakban úgyszólva el sem képzelhető vállalkozásának az elemzésére érdemes lett volna több helyet és több figyelmet fordítani. De Mikó Imre nem romantikus író, és bizonyára a kötet másik két munkatársa, Fodor Sándor és Beke György sem nevezhető annak. Ezért okosan és a mai élet kérdéseivel szembenézve biztos érzékkel vették át Orbán Balázstól a múlt jellemzését, hogy a jelen és a múlt különbségét, a fejlődés irányát, eredményeit és eltorzulásait felmérjék. Úgy tűnik, hogy Orbán Balázs két fő kutatási területe a történelem és a néprajz volt. De a honismeret nemcsak ennek a két tudománynak az eredménye, azt jól tudják a könyv szerzői is. Maga Mikó Imre mutat rá arra, hogy A Székelyföld leírása részben „érzelmes útleírás“. Ebbe a műfajba Orbán Balázs mindent beolvasztott, és új élettel töltött meg. Nem árt azonban azt is hangsúlyoznunk, hogy a honismeret Orbán Balázs számára, a felfedezés izgalmaival együtt, kemény, fáradságos turistautakat is jelentett: gyalogszerrel vagy lóháton. Talán az első nagy erdélyi természetjárót tisztelhetjük benne, aki megmászta a sziklás csúcsokat, behatolt a barlangokba, és nem riadt vissza sem akadályoktól, sem nélkülözésektől, hogy a szülőföld teljes képét adhassa. De még az elhagyatott természetben is meglátta az emberi életet, mert a legfontosabbszámára mindig a nép élete ■volt. Fodor Sándor és Beke György nem követték a hegyek világába Orbán Balázst, pedig jólesett volna most is széttekinteni a Hargita tetején vagy körülnézni az eléggé elhanyagolt Hargita-fürdőn. Van azonban ezenkívül is éppen elég „csodatevő“ ásványvize és fürdője a Székelyföldnek, amelyekhez alig lehet hozzájutni. Ezúttal az egykor híres kászonjakabfalvi, a remetei és a zajzoni fürdőre követjük Orbán Balázst, illetőleg a mai riportert, de így is képet kapunk a háborúban tönkrement kis székelyföldi fürdőkról. Fodor Sándornak a kászoni, menasági, Nyikó menti, gyergyói és gyímesi útjai kissé szeszélyeseknek tűnnek, de ez a szeszélyes út sok és jellemző színt, társadalmi kérdést világít meg élesen. Olykor csak futólag villannak fel egy vidék gazdasági kérdései, de az író továbbsiet, mielőtt a téeszben dolgozók életébe mélyebben belenézne. Gazdasági és művelődési problémák egymást követik ezen az úton. Az embereket vallatva az író szembenéz az élet kérdéseivel, hogy a falu sebeibe és mulasztásaiba behatolva, az építés feladataihoz jusson el. Ez a megfigyelés futólagosabb, gyorsabb ritmusú, sietősebb volt, mint az Orbán Balázsé, de a nép féltése és a jövőt építés gondja ugyanolyan mélységből fakad fel. Ez adja melegségét és hitelét. Hogy az Orbán Balázs nyomdokaiban járó írók aligalig méltatják figyelemre a székelyföldi műemlékeket, s a népművészet, a népi hagyományok átalakulásának mai folyamatát is éppen csak érintik, azt sajnáljuk. Egy következő úton pótolhatják. Fodor Sándor szeszélyes, változatos és sokszínűségében egységes utazásával ellentétesnek tűnik a Beke György Csángó krónikája. Jól kiegészítik egymást. A hétfalusi csángók életével nem először találkozom itten. 1943—44-ben Tatrangi Pál András gyakran felkeresett a csángó népi életből merített jóízű írásaival, Kiss Béla, a csernátfalusi evangélikus lelkész pedig fáradhatatlanul gyűjtötte a csángó népművészet alkotásait, és egy csángó múzeumról álmodozott. A csángó népi építészetről szóló cikkeit az aradi Havi Szemle közölte (1944). Ezekre ismét fel kell hívnunk a kutatók figyelmét. Mindezeknél sokkal gazdagabb és több rétegű azonban az a kép, amely előttünk Beke György írásából kibontakozik. Az egyéni életek felidézése itt valóban a társadalmi fejlődés egész útjára világít rá. Ezért szívesen időzünk Istók János, Zajzoni Rab István és Bartalis János alakjának, életének, művészetének helyi vonatkozásainál, de mellettük nem feledkezhetünk el Apáczai Csere Jánosról sem, aki mintha csak ott állana minden iskolánk, minden művelődési törekvésünk mögött. És a háttérből csendesen és észrevétlenül Tamási Áron mosolyog reánk kedvesen. A szülőföldre, mindnyájunk szülőföldjére csak vele érkezhetünk, hogy igazán otthon legyünk. A „csángó krónika“ azonban nemcsak a szülőföld melegét adja, hanem egyéni életeken át a csángó népi élet alakulását kutatja. Két, három nemzedék életútja tűnik fel itt előttünk. Ez ugyan sokszor messze visz a szülőföldtől, de a szülőföld hagyományai és társadalmi összetartó ereje elég erős volt ahhoz, hogy közösségébe ismét visszatérjenek a csángók. Sok megválaszolatlan kérdést vet fel bennünk ez az írás. De a kérdések arra valók, hogy nyugtalanítsanak és a megoldásokat sürgessék. Ennél többre nem vállalkozhatott annak idején Orbán Balázs sem, amikor a föld kincseire rámutatva az iparosítást sürgette. A felvetett gondolatokhoz a könyv szellemében tegyük hozzá még azt is, hogy a csak megemlített múzeumot csángó történelmi és néprajzi múzeummá kellene fejleszteni. Ha Torockó vagy Lupsa megérdemel egy sajátságos jellegű múzeumot, akkor bizonyára a tízfalusi csángóság is megérdemli azt. Orbán Balázs tanításait így gyümölcsöztethetjük igazán a mai élet számára. Orbán Balázs nyomdokain tájakat és embereket láttunk meg, de fontosabb ennél, hogy a „nagy utazó“ szellemével és tanításaival találkoztunk. És habár a bírálat is megszólal a könyvben, de megerősít és új utakra indít a népi alkotóerőben való hit, a népek testvériségének és együttes harcainak sok felemelő és ma is élő példája. ÚJ KÖNYVEK Saint-Simon • AZ EURÓPAI TÁRSADALOM ÚJJÁSZERVEZÉSÉRŐL • ÚJ KERESZTÉNYSÉG Saint-Simon bírálja Saint- Pierre abbét, aki nem sokkal az ő születése előtt halt meg, mert Európa összes fejedelmeinek konföderációját akarta megalkotni heterogén berendezkedésű államokból. Saint- Pierre azért írta meg a maga örökbéke-tervét, mivel az ő születése előtt röviddel meghalt Campanella napállama a maga kolostori hierarchikusrendjével már nem felelt meg a politikai rend elvilágiasodásának. Campanella abszolutizmusa bizonyos mértékig tagadta az ő születése előtt egy emberöltővel kivégzett Morus Tamás Seholsincs szigetét (ahonnan különben az utópia szó is származik). S így vihetnék vissza az utópisták családfáját Platónig, aki a tengerbe süllyedt Atlantiszban látta megvalósulni eszményi államát, míg kortársa, Arisztophanész, a levegőben. (Micsoda kegyetlen utópia! A madarak államában nincs hely a papok, költők, jósok és feljelentők számára.) Az államregényeknek is megvan a belső törvényszerűségük. A szerző a fellegekben jár, mert nem lehet részese a politikai hatalomnak, s hol a kor igényeit figyeli, hol utópista elődeit. Így tesz Saint-Simon is, amikor megalkotja a maga „önmagában jó, biztos, abszolút, egyetemes, időtől és helytől független alapelveken nyugvó államformá-ját. Aki előtte járt — naiv ábrándozó. Aki más kiutat keres — szegény tévelygő. Elfogultság és megszállottság nélkül nem lehet államregényt írni. Nos, Saint-Simon rendszere inkább állam- és jogelmélet, mint regény. Gyakorlati politikus is felvethette volna a bécsi kongresszuson, amely már folyt, amikor Saint-Simon 1814 októberében tervével előállt. Lényege az, hogy Anglia és Franciaország létesítsen tartós szövetséget. Ez a szövetség azonban csak akkor lehet „szent“, ha Franciaország is átveszi Anglia polgári kormányrendszerét. Angliában ugyanis a forradalom és utána Cromwell diktatúrája már elvégezte azt, ami Franciaországban a forradalom és Napóleon után még nem alakulhatott ki. Amint az európai államok átveszik a parlamenti kormányrendszert és a hatalom megosztásának montesquieu-i egyensúlyrendszerét, már létre is jöhet — közös elvi alapon — az általános parlament, az európai unió. Ha valaki a mi századunk kezdetén olvassa Saint-Simont, könnyen az Entente cordialera gondolhatott volna. Ha a második világháború után — az Európai parlamentre. Saint- Simon azonban elsősorban az európai társadalom újjászervezését szorgalmazta. S ha munkájában inkább jogászkodik, mint szociologizál, az azért van, mert az ő korában a társadalom fogalma nem vált még el az államétól. „Az aranykor nem mögöttünk, hanem előttünk, a társadalmi rend tökéletesedésében áll“ — írja befejezésül. S ezzel a mondattal elérkezünk oda, ahol Jordáky Lajos bevezető tanulmányát kezdte: „Claude Henri de Saint-Simon grófot a szocializmus egyik előfutárának tekinti a társadalomtudomány és a politikai gondolkodás.“ (Fordította és a bevezető tanulmányt írta Jordáky Lajos. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.) (mikó Imre) LÁSZLÓ GYÖRGY Anyu Sokáig ébresztgettem akkor éjjel A sarló vékony kezét siratja zápor csapdosta az ablak üvegét mosolyát vágyják a kalászok s a mosatlanok penészes mázán s a tűnődő táj nyöszörögve a lámpa remegett, most elkerüli az esőket Csak álltam gyáván ágya mellett Kis fersingébe begöngyöltült hosszú mesék lengtek felém szikrázón mozdul meg az emlék Ő is korán mesévé süppedt ünneplőben próbálom látni szép ifjú parasztasszony volt, nem sikerül szétbomlik tőlem. Állok s fehérre nő a csend rám ketyegnek az alvó esték éssorsú asszonyok csuháznak fontolgatom tűzre tett lelkük. IRODALOMTÖRTÉNET ÉS ÖNISMERET Baróti Pálnak a Sőni Pál egyetemi tankönyvét elemző kitűnő cikkét* olvasom, melynek én is fenntartás nélkül írom alá minden egyes elvi megállapítását, s nem tehetek róla, ha közben mindegyre Huszár Sándornak egyik régebben megjelent írása** * motoszkál az eszemben. E furcsa eszmetársításnak az a magyarázata, hogy Huszár említett cikke a romániai magyar irodalomtörténetírásnak amolyan Széchenyi-féle ló ábrája, amelyben kicsi helyen szemléltetően van együtt irodalomtörténetírásunk minden tipikus betegsége. Jelen hozzászólásomban ezért hivatkozom néha Huszár cikkének egyes megállapításaira.'** Kezdjük mindjárt az elején. Cikkében Baróti a következőket írja: „Az irodalomtörténet sosem csak művek és alkotóik története... a maga sajátos különállásában és szintetikus jellegében vázlatos egyéni és társadalmi története mindannak, ami az egyes művek megszületését elősegítette vagy gátolta, ilyenné vagy olyanná alakulásában befolyásolta, vázlatos története tehát az illető kor műveltségének, szellemi törekvéseinek, harcainak is.“ Baróti külön kiemeli az irodalomtörténet rendkívüli fontosságát nálunk, ahol „az alkotó szellemi tevékenység fő területe... az irodalom volt...“ Gondolom, ezek után fölösleges bizonygatnom, hogy a helyesen értelmezett irodalomtörténet, amely múltunk társadalmi és kulturális küzdelmeinek, közgondolkozásunknak, erkölcsi magatartásbeli fejlődésünknek legérzékletesebb képét adja, önmagában is roppant nevelőerővel bír, melyet épp ma, a szocialista ember, a helyes nemzeti önismeret kialakításáért vívott harcunkban semmiképp sem nélkülözhetünk. Axiómaként merem kimondani, hogy ha az irodalom a nép lelke, az irodalomtörténetnek a nép lelkiismeretének kell lennie. Ebből a szempontból vizsgálva Sőni egyetemi tankönyvét, igazat kell adnom Barótinak: „Az első, amire Sőni Pál irodalomtörténetének olvastakor fel kell figyelnünk, éppen az, hogy a szerző lemond erről a szintetikus igényről, és az irodalom történetét elsősorban mint bizonyos szerzők bizonyos műveinek együttélését és egymásutániságát fogja fel.“ Miből származik Lőni könyvének e fogyatékossága legelsősorban? Cikke elején Baróti egész sor objektív akadályra mutat rá, melyekkel Lőninek könyve megírásakor meg kellett birkóznia. Azt hiszem azonban, hogy egyet — és ebből a szempontból épp a legfontosabbat — kifelejtett: hazai magyar nemzetiségi történetírásunk jelenlegi állapotát. A történetírók szerint az irodalomtörténet a történelem segédtudománya, ami kétségtelenül igaz. Ám nem kevésbé igaz az sem, hogy az irodalomtörténetnek viszont a történelem a segédtudománya, méghozzá a legfontosabb segédtudománya. Egy korszak társadalmi-politikai küzdelmeinek fő vonalait — melyek döntő hatással vannak az egyes írók és az egész irodalom fejlő* Utunk, 1096. szám ** Huszár Sándor: Egy nemzedék — két nemzedék, Utunk, 1084. szám. *** E kézirat Jordáky Lajos Hogy a jegyzetből könyv legyen című cikkének a megjelenése előtt (Utunk, 1969. december 12.)érkezett a szerkesztőségbe adésének alakulására, a történelem rajzolja meg. A történelemírás az irodalomtörténész számára éppoly fontossággal bír, mint a kritikus számára napjaink valóságának ismerete. Az irodalomtörténész számára a történelemírás szolgáltatja a valóságnak azt a képét, amely az irodalmi alkotások összességében visszatükröződik. Irodalomtörténet történetírás nélkül nem létezik, az irodalomtörténész semmiképp sem nélkülözheti munkájában azokat az általános társadalomtörténeti tanulságokat, amelyek egy korszak történelmi képéből leszűrhetők. Tulajdonképp ez a tudományos alapja az úgynevezett irodalomtörténeti korszakolásnak. A korszakolás nem elsődlegesen irodalmi, inkább történelmi — pontosabban társadalomtörténeti — feladat, kitapintása azoknak az egységes fejlődési periódusoknak, melyekben ugyanazok a fő társadalmi erők hatottak többé-kevésbé állandó intenzitással. Meg kell mondanom tehát Huszár Sándornak, hogy a nemzedéki hovatartozandóság megállapításának éppúgy nincs köze a korszakolás kérdéséhez, akárcsak az írói csoportosulásoknak vagy alakzatoknak: az irodalomtörténeti korszakok nem azonosak az egyes írógenerációkkal, noha véletlenül egybeeshetnek. De megtörténhetik, hogy egy ilyen irodalomtörténeti korszak több írógeneráción keresztül tart, mint ahogy az is megtörténhetik, hogy egyetlen írógeneráció több irodalomtörténeti korszakot ér meg. De nem azonos az irodalomtörténeti korszak az egyes irodalmi csoportosulásokkal vagy alakzatokkal sem, noha hozhat létre ilyeneket, sőt egybe is eshetik velük. Az irodalmi korszak a társadalmi fejlődésnek egyegy jól elhatárolható korszakát jelenti egyszerűen, melynek fő eszmei irányai különféle módon befolyásolták az irodalmi élet fejlődését. Világos hát, hogy egy irodalomtörténeti korszakban a fő társadalmi eszmeáramlatoknak megfelelően többféle irodalmi irányzattal találkozunk. Nos, Sőni Pál a romániai magyar nemzetiség két világháború közti belső társadalmi-politikai küzdelmeinek milyen történelmi feldolgozására támaszkodhatott könyve megírásában, Bányai László vázlatán kívül? Az irodalmi alkotások összességéből eléje táruló tükörképet milyen valóságképpel vethette egybe? Az irodalomra ható társadalmi valóság és a társadalmi valóságra viszszaható irodalom bonyolult kapcsolatainak vizsgálatakor honnan kaphatott segítséget? Hiszen e korszak alapos történeti feldolgozásának hiánya még az egyes írói életutakat feldolgozó monográfiák (Pomogáts Kuncz-monográfiája, Izsák Tamásimonográfiája) esetében is erősen érezteti negatív hatását. Hogyne éreztetné hát az egész korszakot felölelő irodalomtörténetben ! Ezt a kérdést megoldani egyedül egyetlen irodalomtörténész sem képes, ide az irodalomtörténészek szervezett, kollektív erőfeszítésére van szükség. Az már csupán e helyzet természetes következménye, hogy Lőni könyvében a valóságkép hiányában a tükörkép is darabokra töredezik, s e darabok sokszor torzítva tükrözik a megfelelő valóságrészt. Meggyőződésem, hogy az egységes tükörkép helyreállításával e torzulások, aránytalanságok csaknem önmaguktól eltűnnek. Kétségtelenül igaza van Barótinak, amikor Lőni nagy érdemét, könyvének úttörő jellegét hangoztatja. Több mint egy évtizedes egyetemi előadótanári pályafutása alatt Sőni Pál tett legtöbbet hazai magyar irodalomtörténetírásunkért. Könyvével kapcsolatban épp ezért nem gáncsoskodó kritikára, hanem a Baróti Páléhoz hasonló, elmélyült, építő hozzászólásokra van szükség, melyek nem csupán a könyv hibáit tárják fel, de javaslataikkal ténylegesen is hozzájárulnak a következő lépések megtételéhez. Lőni könyvének legfontosabb tanulsága tán az, hogy az irodalom fejlődésének történeti szemlélete, konkrét társadalmi kötöttségeinek kitapintása irodalomtörténetírásunk alapvető kérdése. Ez pedig óhatatlanul veti fel a romániai magyar irodalom korszakolásának kérdését, társadalmi fejlődésünk egyes periódusainak kitapintását, ezek történelmi lényegének — s ezzel együtt fő eszmei irányainak — megállapítását. Az első pillanatban e kérdés csaknem nevetségesnek tűnik, hiszen mindössze ötven évről van szó, s még ezt is természetes cezúraként osztja két egyenlő részre felszabadulásunk dátuma, tehát jórészt egyetlen emberöltőt foglal magába. Az úgynevezett első generációnak nem egy tagja ma is cselekvő részese irodalmi életünknek. Milyen korszakolni való lehet hát itt, különösen ha meggondoljuk, hogy csupán az első huszonöt évet tekinthetjük irodalomtörténetileg lezárt korszaknak? Mindez igaz. S mégis, a korszakolást épp az teszi feltétlenül szükségessé, amiben Huszár a korszakolás akadályát látja, tudniillik, hogy „az az ötven év, amit vizsgálatunk tárgyává teszünk, nemzetiségünk történetének eseményekben nagyon sűrű időszakára esik.“ E sűrű események figyelembevétele nélkül aligha értékelhetjük helyesen irodalmi életünk fejlődésének rendkívül bonyolult jelenségeit. Ám adjuk csak át a szót továbbra is Huszárnak, s nyomban tapasztalni fogjuk, hogy irodalomtörténetírásunkban a társadalmi valóság és az irodalmi jelenségek kapcsolatának sokkal konkrétabb feltárására van szükség, mint azt Sőni könyvében tette. Hogyan magyarázza Huszár a romániai magyar irodalom születését? „Évszámmal megjelölhető sorsfordulat számunkra 1919, amely a romániai magyar irodalom születésének a dátuma... A romániai magyar irodalmat nem valami belső irodalmi fejlődés, hanem a történelem hozta létre.“ S tovább: „Mindezek alapján én úgy érzem, hogy a romániai magyar irodalom úgy kezdődött, hogy valami véget ért. Valami, ami a század elejéhez kapcsolódik, s aminek normális menetét és kibontakozását a háborút követő események elvágják, megakadályozzák.“ Mint a cikkéből kiderül, Huszár a történelmen itt elsősorban nem a társadalmi fejlődést, nem a társadalmi harcok bonyolult szövevényét érti, melyeket természetesen az irodalmi jelenségek is végigkísérnek, a háborúkat és úgynevezett külső beavatkozásokat annyira történelmieknek tartja, olyan akcidenciáknak tekinti, melyekhez az irodalomnak nincs és nem lehet szerves köze. (Pedig csak Ady munkásságát kellene szemügyre vennie, amely lázgörbeként mutatta az imperializmusnak a háború felé közeledését!) Ezzel az eljárásával Huszár annyit ér el, hogy megakadályozza a romániai magyar irodalom természetes fejlődésének felismerését, s elvágja annak nagyon is világosan kitapintható társadalmi gyökereit. Huszár szerint tehát a romániai magyar irodalom teljesen