Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-02 / 1. szám

Vita Zsigmond cikkének folytatása az első oldalról igazán otthon. Itt bontakozik ki stílusának nagyvonalúsága, a részleteket magába olvasztó ereje és a rendkívüli emelke­dett pillanatok szimbolikus ki­vetítése az egész életre. Orbán Balázs romantikus stílusának és lényegében egy más kor­szakban úgyszólva el sem kép­zelhető vállalkozásának az elemzésére érdemes lett volna több helyet és több figyelmet fordítani. De Mikó Imre nem romantikus író, és bizonyára a kötet másik két munkatársa, Fodor Sándor és Beke György sem nevezhető annak. Ezért okosan és a mai élet kérdései­vel szembenézve biztos érzék­kel vették át Orbán Balázstól a múlt jellemzését, hogy a je­len és a múlt különbségét, a fejlődés irányát, eredményeit és eltorzulásait felmérjék. Úgy tűnik, hogy Orbán Ba­lázs két fő kutatási területe a történelem és a néprajz volt. De a honismeret nemcsak en­nek a két tudománynak az eredménye, azt jól tudják a könyv szerzői is. Maga Mikó Imre mutat rá arra, hogy A Székelyföld leírása részben „érzelmes útleírás“. Ebbe a műfajba Orbán Balázs mindent beolvasztott, és új élettel töl­tött meg. Nem árt azonban azt is hangsúlyoznunk, hogy a hon­ismeret Orbán Balázs számára, a felfedezés izgalmaival együtt, kemény, fáradságos turista­­utakat is jelentett: gyalogszer­rel vagy lóháton. Talán az el­ső nagy erdélyi természetjárót tisztelhetjük benne, aki meg­­mászta a sziklás csúcsokat, be­hatolt a barlangokba, és nem riadt vissza sem akadályoktól, sem nélkülözésektől, hogy a szülőföld teljes képét adhassa. De még az elhagyatott termé­szetben is meglátta az emberi életet, mert a legfontosabb­­számára mindig a nép élete ■volt. Fodor Sándor és Beke György nem követték a hegyek világába Orbán Balázst, pedig jólesett volna most is szétte­kinteni a Hargita tetején vagy körülnézni az eléggé elhanya­golt Hargita-fürdőn. Van azon­ban ezenkívül is éppen elég „csodatevő“ ásványvize és für­dője a Székelyföldnek, ame­lyekhez alig lehet hozzájutni. Ezúttal az egykor híres ká­­szonjakabfalvi, a remetei és a zajzoni fürdőre követjük Or­bán Balázst, illetőleg a mai ri­portert, de így is képet ka­punk a háborúban tönkrement kis székelyföldi für­dőkról. Fodor Sándornak a kászoni, menasági, Nyikó menti, gyer­­gyói és gyímesi útjai kissé szeszélyeseknek tűnnek, de ez a szeszélyes út sok és jellem­ző színt, társadalmi kérdést világít meg élesen. Olykor csak futólag villannak fel egy vidék gazdasági kérdései, de az író továbbsiet, mielőtt a téeszben dolgozók életébe mélyebben belenézne. Gazdasági és mű­velődési problémák egymást követik ezen az úton. Az em­bereket vallatva az író szem­benéz az élet kérdéseivel, hogy a falu sebeibe és mulasztásai­ba behatolva, az építés felada­taihoz jusson el. Ez a megfi­gyelés futólagosabb, gyorsabb ritmusú, sietősebb volt, mint az Orbán Balázsé, de a nép féltése és a jövőt építés­ gond­ja ugyanolyan mélységből fa­kad fel. Ez adja melegségét és hitelét. Hogy az Orbán Balázs nyomdokaiban járó írók alig­­alig méltatják figyelemre a székelyföldi műemlékeket, s a népművészet, a népi hagyomá­nyok átalakulásának mai fo­lyamatát is éppen csak érintik, azt sajnáljuk. Egy következő úton pótolhatják. Fodor Sándor szeszélyes, vál­tozatos és sokszínűségében egységes utazásával ellentétes­nek tűnik a Beke György Csángó krónikája. Jól kiegé­szítik egymást. A hétfalusi csángók életével nem először találkozom itten. 1943—44-ben Tatrangi Pál András gyakran felkeresett a csángó népi élet­ből merített jóízű írásaival, Kiss Béla, a csernátfalusi evangélikus lelkész pedig fá­radhatatlanul gyűjtötte a csán­gó népművészet alkotásait, és egy csángó múzeumról álmo­dozott. A csángó népi építé­szetről szóló cikkeit az aradi Havi Szemle közölte (1944). Ezekre ismét fel kell hívnunk a kutatók figyelmét. Mind­ezeknél sokkal gazdagabb és több rétegű azonban az a kép, amely előttünk Beke György írásából kibontakozik. Az egyéni életek felidézése itt va­lóban a társadalmi fejlődés egész útjára világít rá. Ezért szívesen időzünk Istók János, Zajzoni Rab István és Barta­­lis János alakjának, életének, művészetének helyi vonatkozá­sainál, de mellettük nem fe­ledkezhetünk el Apáczai Csere Jánosról sem, aki mintha csak ott állana minden iskolánk, minden művelődési törekvé­sünk mögött. És a háttérből csendesen és észrevétlenül Ta­mási Áron mosolyog reánk kedvesen. A szülőföldre, mind­nyájunk szülőföldjére csak ve­le érkezhetünk, hogy igazán otthon legyünk. A „csángó krónika“ azonban nemcsak a szülőföld melegét adja, hanem egyéni életeken át a csángó népi élet alakulá­sát kutatja. Két, három nem­zedék életútja tűnik fel itt előttünk. Ez ugyan sokszor messze visz a szülőföldtől, de a szülőföld hagyományai és társadalmi összetartó ereje elég erős volt ahhoz, hogy közös­ségébe ismét visszatérjenek a csángók. Sok megválaszolatlan kérdést vet fel bennünk ez az írás. De a kérdések arra valók, hogy nyugtalanítsanak és a megol­dásokat sürgessék. Ennél több­re nem vállalkozhatott annak idején Orbán Balázs sem, ami­kor a föld kincseire rámutatva az iparosítást sürgette. A felve­tett gondolatokhoz a könyv szel­lemében tegyük hozzá még azt is, hogy a csak megemlített múzeumot csángó történelmi és néprajzi múzeummá kelle­ne fejleszteni. Ha Torockó vagy Lupsa megérdemel egy sajátságos jellegű múzeumot, akkor bizonyára a tízfalusi csángóság is megérdemli azt. Orbán Balázs tanításait így gyümölcsöztethetjük igazán a mai élet számára. Orbán Balázs nyomdokain tájakat és embereket láttunk meg, de fontosabb ennél, hogy a „nagy utazó“ szellemével és tanításaival találkoztunk. És habár a bírálat is meg­szólal a könyvben, de megerősít és új utakra indít a népi alkotóerőben való hit, a népek testvériségének és együttes harcainak sok feleme­lő és ma is élő példája. ÚJ KÖNYVEK Saint-Simon­ • AZ EURÓPAI TÁRSADALOM ÚJJÁSZERVEZÉSÉRŐL • ÚJ KERESZTÉNYSÉG Saint-Simon bírálja Saint- Pierre abbét, aki nem sokkal az ő születése előtt halt meg, mert Európa összes fejedel­meinek konföderációját akarta megalkotni heterogén beren­dezkedésű államokból. Saint- Pierre azért írta meg a maga örökbéke-tervét, mivel az ő születése előtt röviddel meg­halt Campanella napállama a maga kolostori hierarchikus­­rendjével már nem felelt meg a politikai rend elvilágiaso­­dásának. Campanella abszolu­tizmusa bizonyos mértékig ta­gadta az ő születése előtt egy emberöltővel kivégzett Morus Tamás Seholsincs szigetét (ahonnan különben az utópia szó is származik). S így vihet­­nék vissza az utópisták csa­ládfáját Platónig, aki a ten­gerbe süllyedt Atlantiszban látta megvalósulni eszményi államát, míg kortársa, Ariszto­­phanész, a levegőben. (Micsoda kegyetlen utópia! A madarak államában nincs hely a papok, költők, jósok és feljelentők számára.) Az államregényeknek is meg­van a belső törvényszerűsé­gük. A szerző a fellegekben jár, mert nem lehet részese a politikai hatalomnak, s hol a kor igényeit figyeli, hol utópis­ta elődeit. Így tesz Saint-Si­mon is, amikor megalkotja a maga „önmagában jó, biztos, abszolút, egyetemes, időtől és helytől független alapelveken nyugvó államformá­-ját. Aki előtte járt — naiv ábrándozó. Aki más kiutat keres — sze­gény tévelygő. Elfogultság és megszállottság nélkül nem le­het államregényt írni. Nos, Saint-Simon rendszere inkább állam- és jogelmélet, mint regény. Gyakorlati poli­tikus is felvethette volna a bécsi kongresszuson, amely már folyt, amikor Saint-Simon 1814 októberében tervével elő­állt. Lényege az, hogy Anglia és Franciaország létesítsen tar­tós szövetséget. Ez a szövetség azonban csak akkor lehet „szent“, ha Franciaország is átveszi Anglia polgári kor­mányrendszerét. Angliában ugyanis a forradalom és utána Cromwell diktatúrája már el­végezte azt, ami Franciaor­szágban a forradalom és Napó­leon után még nem alakulha­tott ki. Amint az európai ál­lamok átveszik a parlamenti kormányrendszert és a hata­lom megosztásának montes­­quieu-i egyensúlyrendszerét, már létre is jöhet — közös el­vi alapon — az általános par­lament, az európai unió. Ha valaki a mi századunk kezdetén olvassa Saint-Simont, könnyen az Entente cordiale­­ra gondolhatott volna. Ha a második világháború után — az Európai parlamentre. Saint- Simon azonban elsősorban az európai társadalom újjászer­vezését szorgalmazta. S ha munkájában inkább jogászko­­dik, mint szociologizál, az azért van, mert az ő korában a társadalom fogalma nem vált még el az államétól. „Az aranykor nem mögöttünk, ha­nem előttünk, a társadalmi rend tökéletesedésében áll“ — írja befejezésül. S ezzel a mon­dattal elérkezünk oda, ahol Jordáky Lajos bevezető tanul­mányát kezdte: „Claude Henri de Saint-Simon grófot a szo­cializmus egyik előfutárának tekinti a társadalomtudomány és a politikai gondolkodás.“ (Fordította és a bevezető ta­nulmányt írta Jordáky Lajos. Irodalmi Könyvkiadó, Buka­rest, 1969.) (mikó Imre) LÁSZLÓ GYÖRGY Anyu Sokáig ébresztgettem akkor éjjel A sarló vékony kezét siratja zápor csapdosta az ablak üvegét mosolyát vágyják a kalászok s a mosatlanok penészes mázán s a tűnődő táj nyöszörögve a lámpa remegett, most elkerüli az esőket Csak álltam gyáván ágya mellett Kis fersingébe begöngyöltült hosszú mesék lengtek felém szikrázón mozdul meg az emlék Ő is korán mesévé süppedt ünneplőben próbálom látni szép ifjú parasztasszony volt, nem sikerül szétbomlik tőlem. Állok s fehérre nő a csend rám ketyegnek az alvó esték éssorsú asszonyok csuháznak fontolgatom tűzre tett lelkük. IRODALOMTÖRTÉNET ÉS ÖNISMERET Baróti Pálnak a Sőni Pál egyetemi tankönyvét elemző ki­tűnő cikkét* olvasom, melynek én is fenntartás nélkül írom alá minden egyes elvi megállapítását, s nem tehetek róla, ha közben mindegyre Huszár Sándornak egyik régebben megjelent írása** * motoszkál az eszemben. E furcsa eszmetársításnak az a magyarázata, hogy Huszár említett cikke a romániai magyar irodalomtörténetírásnak amolyan Széchenyi-féle ló­ ábrája, amelyben kicsi helyen szemléltetően van együtt irodalomtörté­netírásunk minden tipikus betegsége. Jelen hozzászólásomban ezért hivatkozom néha Huszár cikkének egyes megállapítá­saira.'** Kezdjük mindjárt az elején. Cikkében Baróti a követ­kezőket írja: „Az irodalomtörténet sosem csak művek és alko­tóik története... a maga sajátos különállásában és szintetikus jellegében vázlatos egyéni és társadalmi története mindannak, ami az egyes művek megszületését elősegítette vagy gátolta, ilyenné vagy olyanná alakulásában befolyásolta, vázlatos tör­ténete tehát az illető kor műveltségének, szellemi törekvéseinek, harcainak is.“ Baróti külön kiemeli az irodalomtörténet rend­kívüli fontosságát nálunk, ahol „az alkotó szellemi tevékeny­ség fő területe... az irodalom volt...“ Gondolom, ezek után fölösleges bizonygatnom, hogy a helyesen értelmezett irodalom­­történet, amely múltunk társadalmi és kulturális küzdelmeinek, közgondolkozásunknak, erkölcsi­ magatartásbeli fejlődésünknek legérzékletesebb képét adja, önmagában is roppant nevelőerővel bír, melyet épp ma, a szocialista ember, a helyes nemzeti ön­ismeret kialakításáért vívott harcunkban semmiképp sem nél­külözhetünk. Axiómaként merem kimondani, hogy ha az iroda­lom a nép lelke, az irodalomtörténetnek a nép lelkiismeretének kell lennie. Ebből a szempontból vizsgálva Sőni egyetemi tankönyvét, igazat kell adnom Barótinak: „Az első, amire Sőni Pál iroda­lomtörténetének olvastakor fel kell figyelnünk, éppen az, hogy a szerző lemond erről a szintetikus igényről, és az irodalom tör­ténetét elsősorban mint bizonyos szerzők bizonyos műveinek együttélését és egymásutániságát fogja fel.“ Miből származik Lőni könyvének e fogyatékossága legelső­sorban? Cikke elején Baróti egész sor objektív akadályra mutat rá, melyekkel Lőninek könyve megírásakor meg kellett birkóz­nia. Azt hiszem azonban, hogy egyet — és ebből a szempontból épp a legfontosabbat — kifelejtett: hazai magyar nemzetiségi történetírásunk jelenlegi állapotát. A történetírók szerint az irodalomtörténet a történelem se­gédtudománya, ami kétségtelenül igaz. Ám nem kevésbé igaz az sem, hogy az irodalomtörténetnek viszont a történelem a se­gédtudománya, méghozzá a legfontosabb segédtudománya. Egy korszak társadalmi-politikai küzdelmeinek fő vonalait — melyek döntő hatással vannak az egyes írók és az egész irodalom fejlő­* Utunk, 1096. szám ** Huszár Sándor: Egy nemzedék — két nemzedék, Utunk, 1084. szám. *** E kézirat Jordáky Lajos Hogy a jegyzetből könyv legyen című cikkének a megjelenése előtt (Utunk, 1969. december 12.)­­érkezett a szerkesztőségbe a­désének alakulására, a történelem rajzolja meg. A történelem­­írás az irodalomtörténész számára éppoly fontossággal bír, mint a kritikus számára napjaink valóságának ismerete. Az irodalom­­történész számára a történelemírás szolgáltatja a valóságnak azt a képét, amely az irodalmi alkotások összességében vissza­tükröződik. Irodalomtörténet történetírás nélkül nem létezik, az irodalomtörténész semmiképp sem nélkülözheti munkájá­ban azokat az általános társadalomtörténeti tanulságokat, ame­lyek egy korszak történelmi képéből leszűrhetők. Tulajdonképp ez a tudományos alapja az úgynevezett iro­dalomtörténeti korszakolásnak. A korszakolás nem elsődlegesen irodalmi, inkább történelmi — pontosabban társadalomtörténeti — feladat, kitapintása azoknak az egységes fejlődési periódu­soknak, melyekben ugyanazok a fő társadalmi erők hatottak többé-kevésbé állandó intenzitással. Meg kell mondanom tehát Huszár Sándornak, hogy a nemzedéki hovatartozandóság meg­állapításának éppúgy nincs köze a korszakolás kérdéséhez, akár­csak az írói csoportosulásoknak vagy alakzatoknak: az irodalom­történeti korszakok nem azonosak az egyes írógenerációkkal, no­ha véletlenül egybeeshetnek. De megtörténhetik, hogy egy ilyen irodalomtörténeti korszak több írógeneráción keresztül tart, mint ahogy az is megtörténhetik, hogy egyetlen írógeneráció több iro­dalomtörténeti korszakot ér meg. De nem azonos az irodalom­­történeti korszak az egyes irodalmi csoportosulásokkal vagy alakzatokkal sem, noha hozhat létre­ ilyeneket, sőt egybe is es­­hetik velük. Az irodalmi korszak a társadalmi fejlődésnek egy­­egy jól elhatárolható korszakát jelenti egyszerűen, melynek fő eszmei irányai különféle módon befolyásolták az irodalmi élet fejlődését. Világos hát, hogy egy irodalomtörténeti korszakban a fő társadalmi eszmeáramlatoknak megfelelően többféle iro­dalmi irányzattal találkozunk. Nos, Sőni Pál a romániai magyar nemzetiség két világháború közti belső társadalmi-politikai küzdelmeinek milyen történelmi feldolgozására támaszkodhatott könyve megírásában, Bányai László vázlatán kívül? Az irodalmi alkotások összességéből eléje táruló tükörképet milyen valóságképpel vethette egybe? Az iro­dalomra ható társadalmi valóság és a társadalmi valóságra visz­­szaható irodalom bonyolult kapcsolatainak vizsgálatakor hon­nan kaphatott segítséget? Hiszen e korszak alapos történeti feldolgozásának hiánya még az egyes írói életutakat feldolgo­zó monográfiák (Pomogáts Kuncz-monográfiája, Izsák Tamási­monográfiája) esetében is erősen érezteti negatív hatását. Hogy­ne éreztetné hát az egész korszakot felölelő irodalomtörténet­ben ! Ezt a kérdést megoldani egyedül egyetlen irodalomtörténész sem képes, ide az irodalomtörténészek szervezett, kollektív erő­feszítésére van szükség. Az már csupán e helyzet természetes következménye, hogy Lőni könyvében a valóságkép hiányában a tükörkép is dara­bokra töredezik, s e darabok sokszor torzítva tükrözik a meg­felelő valóságrészt. Meggyőződésem, hogy az egységes tükör­kép helyreállításával e torzulások, aránytalanságok csaknem ön­­maguktól eltűnnek. Kétségtelenül igaza van Barótinak, amikor Lőni nagy ér­demét, könyvének úttörő jellegét hangoztatja. Több mint egy évtizedes egyetemi előadótanári pályafutása alatt Sőni Pál tett legtöbbet hazai magyar irodalomtörténetírásunkért. Könyvével kapcsolatban épp ezért nem gáncsoskodó kritikára, hanem a Baróti Páléhoz hasonló, elmélyült, építő hozzászólásokra van szükség, melyek nem csupán a könyv hibáit tárják fel, de ja­vaslataikkal ténylegesen is hozzájárulnak a következő lépések megtételéhez. Lőni könyvének legfontosabb tanulsága tán az, hogy az iro­dalom fejlődésének történeti szemlélete, konkrét társadalmi kötöttségeinek kitapintása irodalomtörténetírásunk alapvető kér­dése. Ez pedig óhatatlanul veti fel a romániai magyar irodalom korszakolásának kérdését, társadalmi fejlődésünk egyes periódu­sainak ki­tapintását, ezek történelmi lényegének — s ezzel együtt fő eszmei irányainak — megállapítását. Az első pillanatban e kérdés csaknem nevetségesnek tűnik, hiszen mindössze ötven évről van szó, s még ezt is természetes cezúraként osztja két egyenlő részre felszabadulásunk dátuma, tehát jórészt egyetlen emberöltőt foglal magába. Az úgyneve­zett első generációnak nem egy tagja ma is cselekvő részese iro­dalmi életünknek. Milyen korszakolni való lehet hát itt, külö­nösen ha meggondoljuk, hogy csupán az első huszonöt évet te­kinthetjük irodalomtörténetileg lezárt korszaknak? Mindez igaz. S mégis, a korszakolást épp az teszi feltétlenül szükségessé, amiben Huszár a korszakolás akadályát látja, tud­niillik, hogy „az az ötven év, amit vizsgálatunk tárgyává teszünk, nemzetiségünk történetének eseményekben nagyon sű­rű időszakára esik.“ E sűrű események figyelembevétele nélkül aligha értékelhetjük helyesen irodalmi életünk fejlődésének rendkívül bonyolult jelenségeit. Ám adjuk csak át a szót to­vábbra is Huszárnak, s nyomban tapasztalni fogjuk, hogy iro­dalomtörténetírásunkban a társadalmi valóság és az irodalmi jelenségek kapcsolatának sokkal konkrétabb feltárására van szükség, mint azt Sőni könyvében tette. Hogyan magyarázza Huszár a romániai magyar irodalom születését? „Évszámmal megjelölhető sorsfordulat számunkra 1919, amely a romániai magyar irodalom születésének a dátuma... A romániai ma­gyar irodalmat nem valami belső irodalmi fejlődés, hanem a történelem hozta létre.“ S tovább: „Mindezek alapján én úgy érzem, hogy a romániai magyar irodalom úgy kezdődött, hogy valami véget ért. Valami, ami a század elejéhez kapcsolódik, s aminek normális menetét és kibontakozását a háborút követő események elvágják, megakadályozzák.“ Mint a cikkéből kiderül, Huszár a történelmen itt elsősor­ban nem a társadalmi fejlődést, nem a társadalmi harcok bo­nyolult szövevényét érti, melyeket természetesen az irodalmi je­lenségek is végigkísérnek, a háborúkat és úgynevezett külső be­avatkozásokat annyira történelmieknek tartja, olyan akciden­­ciáknak tekinti, melyekhez az irodalomnak nincs és nem lehet szerves köze. (Pedig csak Ady munkásságát kellene szemügyre vennie, amely lázgörbeként mutatta az imperializmusnak a há­ború felé közeledését!) Ezzel az eljárásával Huszár annyit ér el, hogy megakadályozza a romániai magyar irodalom természetes fejlődésének felismerését, s elvágja annak nagyon is világosan kitapintható társadalmi gyökereit. Huszár szerint tehát a romániai magyar irodalom teljesen

Next