Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-27 / 9. szám
ök ketten elöl ültek, én a macskával hátul. A férfi vezetett. Mellette Clementine keztyűbőr vékonyságú antilopokba burkolózva süteményt majszolt, és fáradt volt. A macska meg én ellenséges érzülettel méregettük egymást. Nem egyébért, csak mert az effajta macska már nem is állat, inkább valamiféle haszontalan dísztárgy. Gondolom, ő is hasonló véleményt táplált felőlem, hogy én sem vagyok ember, hanem valami egyéb, mert az ember — nyilván — angol. A főúri macska hordozható ketrecéből nádfonatok résein át pislogott kifelé, én ugyanazokon a réseken pislogtam befelé, és fújtunk egymásra. Ő fizikailag, én lelkileg. Velem szemben lógott a tükör. Különben is tudom, milyen föltétlen hódolat illet meg egy ilyen keleti bálványt, titokzatos sziámi vagy bengáli istenséget, aki nem egerészik, nem fajfenntartó, már nem is karmol, csak meditál. Macskatermészetéből egyet azért megőrzött: a nyávogást Amint elhagytuk a dombtetőt, úgy öt percnyi utazás után dermesztő fejhangon felvisított, s mintha hangvillával megadta volna magának a jelt, éles, egyhangú nyávogásba fogott idegszálaimat egyenként csavarta fel tömör miákolására. Asszonya vigasztalta: — Drágám, kicsikém, ne sírj, nem tart soká, csak három órácskát, mindjárt megérkezünk, türelem ... türelem ... Valamelyes vigaszra magam is rászorultam volna, mert a tengeri betegség egyre tolakodóbban környékezett. Szédültem. Hiába, nem szoktam hozzá az agyonrugózott autókhoz, idegesített a süppedő ülés, lágy himbálózás, föl-le, föl-le. Én a kemény ülést, a nyílt becsületes rázást tanultam meg tisztelni, amitől megfájdul ugyan az ember ülepe, de a feje tiszta marad. Puritán nevelésben részesültem. Mi történhet? — gondoltam. — Legföljebb lehányom a macskát. — Egy, kettő, három, négy — szólalt meg játékos ámulattal kedves jó vendéglátóm, Mrs. Clementine Hudders. — Nézd, Rol, négy ló. Rol — teljes nevén Sir Roland Hudders, műépítész, egyetemi tanár, neve után számos titokzatos tartalmú betű hordozója — tekintetét a volánról a rétre emelte, majd visszaejtette a volánra és tovább kormánykodott. — Ez a mi legkedvesebb játékunk. Ártatlan mulatság, nemde? — fordult hozzám Clementine, a lélekbúvár, több kötet szerzője — hét végi kirándulásainkon meglessük és összeszámoljuk a lovakat. — Hát vannak még lovak Angliában? — kérdeztem éledő reménnyel, hogy tán a természet látványossága, az eleven külső ingerek segítenek visszaszorítanom belső tartalmaimat. — Sajnos, lassan kihal ez a nemes fajta, mégis azt remélem, hogy ma szerencsénk lesz, és én bemutathatom neked, még mindig hány ló legelészik a rétjeinken. Elkápráztatott a vendégszeretete, csak azt a „hány“-t ne mondta volna ki. Rettegve néztem körül a gyönyörű kocsiban. Segíts, művészet! Hirtelen fordulattal az új londoni építkezésekről kezdtem beszélni. Régebbi tapasztalataimból úgy emlékeszem, hogy éber figyelemmel, tágra nyílt intelligenciával érdeklődni egy rokonszenves férfiú érdeklődésének tárgya iránt jó eredménnyel kecsegtetett. Sir Roland Hudders határozottan rokonszenves volt. — A modern városrendezés föltétlenül megkívánja — fogott bele egy hosszabbnak ígérkező mondatba, de megtorpant, a felesége közbeszólt. — Nézd, Rol, öt, hat, hét. — Hol? — kérdezte Rol. — Ott a fák mögött, nézd csak, arra. Ó, még több is van: nyolc, kilenc, tíz és két csikó, az is számít, ne mondd, hogy nem számít. — Számít — mondta Rol, és tovább hajtott. Ismét csöndesen hegedülni kezdtem az építészet húrjain. — Swiss Cottage-ben az új könyvtár igazán nagyon ... — Tizenhárom, tizennégy, tizenöt; ma én leszek a nyertes, bizony én, Rol, ma én győzök, nézd, micsoda példányok, versenylovak. Ó, micsoda mének, darabja kettőt számít, emlékszel, ebben megegyeztünk, ne mondd, hogy nem emlékszel rá. — Kettőt számít — bólintott Rol, a leigázott, kipányvázott egyetemi tanár. Clementine győzelemittasan nevetett. — Remek játék — lelkesedtem magam is, elvégre vendég voltam. — Melegen ajánlhatom, különösen hosszú autózásokra, mi kitűnően elszórakozunk vele. Ugye, Rol? A férfi biccentett. Én is bólogattam. A macska is. — Játék nélkül nem élhetek. Furcsa, de egyszerűen nem tudok élni. Mindig játszom, legutóbb házat építettem. Az volt csak igazán a játék! Ugye, Rol? Kizárólag a saját terveim alapján építtettem át a falusi vityillónkat, minden az én elképzelésem szerint történt, a legapróbb részletekig, pedig Rol az építész. Ó, de ő hagyta, hadd játsszam, majd meglátod, húsz, huszonegy, huszonkettő, mennyi ló, alig tudom összeszámolni, m ott is, huszonhárom, Rol, nézd Rol, de hiszen te nem is figyelsz... Miért nem figyelsz? — Vezetek — mondta Rol szárazon. — Nézd, milyen angyali az a csikó, ott mindjárt a sövény mellett, Rol, könyörgöm, nézz oda, hogy lóbálja azt az édes kis... Feladtam a műépítészetet. Pedig magam sem tartozom a gyámoltalanok közé, de Clementine-nel — éreztem — nem versenyezhetek. Vert hadaim élén elhagytam a csatateret. Éppen azon elmélkedtem, milyen okos ember lehet ez a cél, hogy annyi egyforma út közül olyan gyorsan kiválasztja a neki megfelelőt, amikor éles kutyaugatás riasztott fel. A bokrok közül egy fehér-feketefoltos kutya egyenesen az autó kerekei alá ugrott. Sir Hudders fékezett, Clementine felsikoltott, a macska fújt, én megdermedtem. A vonítás vakogásba fulladt. Táncolt a kocsi. Az út túlsó oldalán végre felbukkant a szerencsétlen pára, és lélekszakadva menekült. Nagyon megkönnyebbültünk. Rol azonban gondterhelten összevonta szemöldökét. — Sántít a kutya — mondta, és azonnal megállt. Mire a kocsiból kiszállt, már három gyerek állt ott, ahol az imént a kutya eltűnt. Kérdésére az egyik fiúcska megnyugtatta, hogy a kutya nem sérülhetett meg súlyosan, mert elszaladt arra a ház felé — mutatott maga mögé. — Majd meggyógyul — mondták a gyerekek, s magam is azt hittem, hogy a kínos incidens szerencsés befejezést nyert. Nem úgy Rol. Megkérdezte, kié a kutya, hol lakik a gazdája. Beült a kocsiba, hátrált, fordult, és nagy kanyarral behajtott egy kert közepén álló villa elé. Az ágyások között öreg házaspár kapálgatott. A férfi felegyenesedett és lassú léptekkel elénk jött. Hűvösen köszöntött. Rol történetére sajnálkozva közölte, hogy kutyája javíthatatlan csavargó, nem először került a kerekek alá. Furcsa állat — mondta halk lemondással —, mintha öngyilkosságra készülne. A végén még sikerül neki — bólogatott az öregúr szomorkás mosollyal, mire Rol újólag bocsánatot kért, és én ismét azt hittem, hogy az ügy még szerencsésebben befejeződött. Nem úgy Rol. Visszaült a kocsiba és még nagyobb kanyarral, sőt kerülővel az őrszobára hajtott. Hogy a Rendőrségen is jelentse a gázolást. Futkostunk, keringtünk, kérdezősködtünk, sehol senki Végre az okos Clementine azt tanácsolta, hogy hajtsunk a kocsma elé. Igaza volt, megtaláltuk a rendőrt. Ez nekem is eszembe juthatott volna. A két méter magas Bobby átvette és nyugtázta a bejelentést, majd ünnepélyesen hátra arcot csinált és visszament a kocsmába. Félórás késéssel, de nyugodt lelkiismerettel értünk célhoz. Nádfedeles kis kunyhó ... vékony deszkakerítés ... piros rózsa kihajlik az útra ... Nincs olyan rejtett érzelem, amit műdalban ne mondtak volna el, így például, amint a házikóra pillantottam, tudat alatt a következő kuplét éreztem: ,,Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém.“ Persze azonnal leküzdöttem alantas indulatomat, mint nem hozzám méltót, mint ami ellenkezik magántulajdont megvető tudatommal, és haladéktalanul a műemléket megillető lelkesedésben törtem ki. Ez dukál egy háromszáz esztendős régiségnek, amit okmányok is igazolnak. A magas, csúcsos nádfedél, megbámult téglakémény, fekete keretes, gótikus rajzú ablakszemek mintha régi fóliánsok lapjairól léptek volna le, és gyermeki ártatlansággal rácsodálkoznának az autós, rohanó világra. A ház mögött lombos fák, virágzó bokrok, rózsák, tenyérnyi dáliák, kakukkfüvek, s a temérdek virág mind szabályszerűen hajladozott a szélben — csoda-e, ha tudatalattim kissé belerendült? A kunyhó belül is hű maradt önmagához. Csak éppen a technika vívmányaival párosította antik báját. Obamára füstölt tető, hol vastag, hol vékony, hol pedig olyan ferdén futó gerendákkal, hogy rögtön elérzékenyültem tőle. Gerendás tetőkre érzékeny vagyok, erdei faházban születtem. A fehér fal rücskösre meszelt, a kandalló előtt kovácsoltvas szerszámok s hozzá nyersfa bútorok, tarka szőttesek (ez Mexikóból, ez Ceylonból, ez pedig Dalmáciából), egészen az újonnan épült dolgozószobákig, ahol már a fém és az üveg s mindenekfölött a könyv uralkodott. — Paradicsom! — kiáltottam fel önfeledten. — Boldog emberek paradicsoma. Ritkán hagyják el ajkamat ilyen nagy szavak, de éreztem, most bűn volna gátat vetnem érzelmeimnek. Had áradjon a jogos elragadtatás. — Micsoda ízlés, micsoda szépség! Mennyi ötlet és milyen harmónia! Pompás asszony vagy te, Clementine, gyönyörű otthont teremtettél, ne szabadkozz, úgyis tudom, hogy a te érdemed, egyedül a tiéd, te varázsoltad elő a semmiből, igenis, a semmiből előhívta az a játékos kedved, a tüneményes ízlésed, művészi érzéked, férjednek, magadnak, kettőtöknek. Itt igazán nagyon boldogok lehettek. Vendéglátóim szerényen szabódtak, majd mézeskalács házhoz illő, naív népi mosollyal nyugtázták áradó buzgalmamat. Tíz perc múlva kitört a gyalázat. Egyetlen pillantás a madárházra, a hullámlemezzel borított, speciális üveggel talpig bevont kis madárpalotára, és Clementine máris tudta, hogy a művészek között a műtavak mentén a maliánokon tragédia történt. — Rol! — süvített a vészkiáltás és lángba borult a ház. Persze, csak képletesen, mint a műdalban: „Ég a kunyhó, ropog a nád .. “ Kimondhatatlan szörnyűség zajlott, mindnyájan mélységesen szenvedtünk. A holttestet megtaláltuk. Ott feküdt a szegény madárka, ha lehet, még kisebbre zsugorodva, a műnádas alján. Sem testén, sem teste körül semmiféle bűnjel. Hosszan, körültekintő alapossággal mindent végigvizsgáltunk. Egyenként és együttesen, de nem fedeztünk fel sehol semmit, ütés, szúrás, harapás, fojtogatás, vérszívás, csonkítás, semmi sem utalt erőszakos halálra, pláne kéjgyilkosságra. — Talán megfázott — véltem bátortalanul —, tüdőgyulladást kapott. — Szó sincs róla — rázta meg fejét Clementine —, ebbeni a madárházban? Férje halkan tercelt. Akkor hát nincs magyarázat, nincs megnyugvás. Másnap délutánig gyötrődtünk. Clementine közben egy pillanatig sem pihent, szakmáját dicsérő alapossággal vezette a nyomozást. Azonnal beszáguldott a közeli városba, hogy konzultálja: 1. az állatorvost; 2. a madárkereskedőt; 3. a madárvédő egyesület elnökét. Másnap reggel kerekasztal-megbeszélést tartott: 1. a jobb oldali szomszéddal; 2. a bal oldali szomszéddal; 3. a villanyszerelővel; 4. a kéményseprővel; 5. a szemetessel; 6. a takarító hölggyel (charlady). A tárgyalások áldásosan hatottak kedélyére. Állandó fáradságérzése enyhült, légszomja csökkent — az óránként közzétett bulletinek értelmében —, szelleme frissebb lett, appercepciója fölélénkült. Tanúsíthatom, hogy rendkívül éles logikával fogalmazta meg keresztkérdéseit, és szédületes sebességgel zúdította azokat a vasárnapi pihenőjüket védelmező dolgozók nyaka közé. Két interjú között azonban mindig újra összeroppant. Állt a madárházra néző ablaknál, elborult tekintettel, szótlanul, és valószínűleg a következő teendőn gondolkozott. Férje is én is lábujjhegyen jártunk körülötte, Sir Rol a mosogatásnál különösen vigyázott, nehogy az edénycsörömpölés megzavarja felesége gondolatmenetét és amúgy is kibillent lelkiegyensúlyát. A délutáni szieszta után enyhült valamelyest a hangulat, öt órára vendégeket vártunk, ugyancsak vidéki házában vikendező házaspárt, kedves barátokat. Angliában nem illik bánatosan fogadni a vendéget. Rossz modorra vall. Sir Rol tehát vígan sertepertélt a konyhában, Clementine kevésbé zordan meredt a madárházra, s én alig leplezhető kíváncsisággal várakozom. Vendégeink jelentős, érdekes embereknek ígérkeztek: Mr. Colman, az Erzsébet-kori angol irodalom kiváló szakértője, felesége művészettörténész, különös tekintettel a francia impresszionizmusra. Hát nem szerencse, hogy ilyen magasrendű entellektüelek társaságában tölthetem a vasárnap délutánt? Pontban ötkor megérkeztek. Sportkocsin. Elsőül magasan és légiesen Mrs. Colman lépett be, szerénységgel párosult fenkölt szellemi légkört és kitűnő teveszőr köpenyt viselt. Mögötte vörhenyes fejét lóbálva Mr. Colman téblábolt, szórakozottan biccentett, és ődöngeni kezdett a szobában. Mintha valamit keresne. Éberen figyeltem az Erzsébet-kor irodalmának szakértőjét, és az a kínos érzésem támadt, hogy bár folyton mozog, nincs alsóteste. A nadrágja mintha teljesen üres lett volna. Csak feje volt. Nagy sápadt, vörhenyes és szeplős feje, fakó szemöldökkel és vastag, szarukeretes szemüveggel. A nagy fejétől lenne olyan légies a felesége? Befészkelődtünk a kellemesen párnázott karosszékekbe, és lágyan csörgedezni kezdett a konvencionális társalgás. Clementine élénken ecsetelte a fagyos szél hatását rózsafajtáira, de közben változatlanul befelé meredt, úgy tűnt, legközelebbi teendőin töpreng. Mr. Colman egy mexikói grafikára szögezte szemüvegét. Rol figyelmet mímelt, én pedig azon tűnődtem, hogy miről is beszélgessünk. Ilyen kiművelt főkkel igazán nem mindennap találkozik egy magamfajta szegény vidéki. Beszélgethetnénk például az egyetemi ifjúság mozgalmairól. Nagyon érdekes téma. Vagy a legújabb irodalmi, művészeti irányzatokról. Az sem rossz. Nem ártana a lélektani kutatások eredményeiről is ejteni egy-két szót, bár ez eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnik, s végül jöjjön egy kis esztétika. A szakmában családilag is érdekelt vagyok, hadd vigyek haza valami ajándékot annak a gyereknek. Míg magamban az időszerű témákat szortíroztam, a társaság még az időjárás viszontagságainál tartott. Majd hosszabb csönd következett. A derűs fogadtatásra előirányzott félóra letelt. Síri hangon megszólalt Clementine. — Képzeld, Naomi, meghalt az egyik kolibrim. Mandy, ha emlékszel rá, citromsárgával kevert égszínkék. Naomi összerándult, eltakarta arcát, azután némán, pici bólintással jelezte, hogy emlékszik a megboldogultra. Férje figyelme változatlanul a képre összpontosult. Még hoszszabb csönd következett. Clementine felállt, és megtörten elhagyta a szobát. Sir Rol sietve a bárhoz lépett. Italokat kevert. Naomi fojtottan, már-már lehelve a szót, jégkockával kérte Martinijét. Clementine halkan lépett be, kissé rosszabban körülpillantott, háta mögül elővonta kezét, vállmagasságig emelte, mereven előrenyújtotta, és kitárt tenyerén nem a „vérhagymával“, hanem valamiféle szemcsékkel lassan, ünnepélyesen közeledett. Félelmetes volt, egy papnő komolyságával, fennségével hozta ... mit? ... talán a bűnjeleket, vagy inkább a jövő nagy kérdőjeleit. — Ez madár-, vagy egérürülék? — kérdezte, tenyerét Naomi elé nyújtva, aki a jelek szerint nemcsak az impresszionista festészet, de a gyánák ismeretében is jó hírnévnek örvendett. Vendégünk műértőhöz illően, összehúzott szemmel, hosszan nézte a fekete szemcséket, azután hüvelyk- és mutatóujja közé fogott egyet, megödörte, tenyerén végiggurigáztatta, végül is nyilatkozott: — Szerintem egér... — Szó sincs róla — vágta rá Clementine, mint aki készült a feleletre, — az egérürülék nem ennyire hosszúkás, inkább gömbölyded és valamivel nagyobb is. Ebben a feszült pillanatban megszólalt Mr. Colman: — Én az enigmatikussá manipulált anabiózist nem fogadom el, egyszerűen elvetem — mondta, és dacosan felvetette a fejét. A mondatot — azt hiszem — Rol nem éretette meg, mert válasz helyett brandyt kínált Talán nem is figyelt oda, a fülét készenlétben kellett tartania, ha netán beszólítanák az ürülékvitába. Nem tévedett. — Mondd, Rol — suttogta Naomi — és te mint vélekedsz? Nagyon érdekelne a te véleményed. — Szerintem ornitológiai jellegű — szólt finoman Rol —, a kalitkában nem járhatott egér. — A madárházban — javította ki Clementine. — Természetesen, a madárházban. — Hiába nem találtam a madárházon semmiféle sérülést, azért még sincs kizárva, hogy egérpiszok — szögezte le Clementine. — Talán igazad van — habozott Naomi —, tényleg, mintha hosszúkásabb volna az egéré, bár nem sokkal kisebb. — Ide nézz! — ragadott fel Clementine öntenyeréről egy kivételt, ami erősíti a szabályt —, ez például kifejezetten gömbölyű. — Inkább szögletes. Nem tudtam eldönteni, hogy Mr. Colman észrevétele a kubista képre, vagy az ürülékre vonatkozott-e. — Ugyan, George — korholta szelíden a felesége —, miért szögletes, mikor gömbölyű? — És miért gömbölyű! — kiáltott fel a ház asszonya —, mikor ez itt kifejezetten hoszszúkás? Igaza van George-nak, szögletesen hosszúkás, tehát egérpiszok. Egér járt a madárházban, megfertőzte a madáreledelt, Mandy mérgezés áldozata lett. Úristen, és ha mind a huszonkettő... — Ne izgasd magad, Clementine — lehelte Naomi —, hidd el, az egéré mégsem ilyen hosszúkás, inkább szögletesen gömbölyű és kissé nagyobb is. Ez talán mégis ... inkább... madárpiszok. — És ha madárpiszok — lihegte Clementine — akkor mi ez, igen, ez a hosszúkás és kicsi, és ez a gömbölyű és nagy — labdázott, csapkodta a fekete szemcséket, hirtelen megfordult, és kinyújtott karral felfelé fordított tenyerén az enigmatikus anabiózissal kirohant. Mintha picit megkönnyebbültünk volna. Ki-ki pohara után nyúlt, bánatunkat öblögettük. Mr. Colman bágyadtan, erősen szaggatott stílusban egy álláspontot védett amit elvetett, közben nemlétező lábain kétszer végigsétált a szobán. Rosgyűszűnyi szendvicseket és sós süteményt tálalt, halkan dolgozott, igazán úgy szolgált fel, mint a legügyesebb szobalány. Műépítészeti kudarcomból okulva most messzebbről közelítettem meg a témát. — Huszonöt év alatt sokat változott Anglia — indítottam élénk hanglejtéssel —, talán éppen azért feltűnőbb ez számomra, mert nem éltem itt, s most egyszerre szembesülök negyedszázad összváltozásával. — Mintha Mr. Colman szemüvege egy pillanatra elengedte volna a képet. Rol kissé előrehajolt karosszékében. _ Számomra a fiatalok magatartásában jelentkezik a legfeltűnőbben az új Anglia arca. Csak azt nem tudom, hogy a változás és a fiatalok változtatni akarása lényegi-e vagy formai? Csoda történt. Colman és Rol egyszerre kezdtek beszélni. A házigazda persze azonnal viszszavonult és átadta a szót vendégének. De továbbra is előrehajolt karosszékében. Colman pedig, ha nem is nézett egyenesen a szemembe,, jobb vállam fölé szögezte a szemüvegét, s meglepő folyamatossággal beszélni kezdett az egyetem problémáiról. Nem is könnyű problémáiról. Keblem dagadozott a büszkeségtől. Még csárdást is táncolhatunk itt ma este. De nyílt az ajtó. Kinyújtott tenyerén az ominózus szemcsékkel bevonult Clementine. Hozta az újabb leleteket, izgalmas alakzatokat, átmeneteket a hosszúkástól a sokszögletűn át a gömbölyűig, kicsiket és nagyobbakat, egerek és madarak bélműködésének teljes kollekcióját. A vita új és váratlan szempontokkal bővült, alak és térfogat mellé felsorakozott a színe szürke, szürkébb, legszürkébb, fekete, feketébb, legfeketébb, éjfekete — felbukkant a szag-komponens is, csak az íz volt még hátra. Mire az összes lehetséges kombinációk és variációk leforogtak — fél nyolc lett. Vendégeink felálltak. Megköszönték a szíves vendéglátást, biztosították egymást, hogy nagyon kellemesen töltötték a délutánt, a kaviáros szendvics különösen finom volt, Colmanék meghívták Hudderséket s engem külön is. Kikísértük őket a kocsijukhoz, és ajkukon az utolsó mosollyal elhajtottak. Mire visszatértünk a szobába, a megfizethetetlen Sir Rol már összeszedte a poharakat és tányérokat, megrakott tálcával a konyha felé igyekezett. Clementine hallgatott. Hátát a zeneszekrényhez támasztotta, és mint aki nehezen kap levegőt, egész testével felsóhajtott. Néztem fonnyadt alakját, szenvedő arcát és hirtelen megsajnáltam. Közelebb léptem hozzá, s talán először, mióta együtt voltunk, őszintén szerettem volna megérteni ezt az asszonyt. Melegen, majdnem szeretettel szóltam hozzá. — Ne gyötrődj, Clementine, ne túlozd el úgy egy madár halálát. Bizonyára fáj, de mégis ... Clementine furcsán legyintett. — Feküdj le inkább, hisz látom, mennyire kimerültél. — Igen — mondta lassan, már nem a magabiztos hangján —, fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Mégis folyton cselekednem kell, tennem kell valamit, különben megőrülök. — Elhallgatott, és valahonnan egészen mélyről, sóhajtásszerűen vett lélegzetet. — Eddig legalább játszani szerettem, de most valami történt, valami baj van, igen, valami baj van. A játék sem segít. Nem segít — ismételte halkan, és üres,, kiégett szemmel nézett maga elé. A háromszázéves házban minden gyönyörű volt: bútor, szőttes, cserép, még a kiskanál is. CLEMENTINE ÉS A MADARAK SERKESZTŐBIZOTTSÁG: LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), SZILÁGYI ISTVÁN (főszerkesztőhelyettes), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej- A szerkesztőség címe: Cluj, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1-24-20 40 440 I. P. Cluj 1970 — 2666