Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-27 / 9. szám

ök ketten elöl ültek, én a macskával hátul. A férfi veze­tett. Mellette Clementine kez­­tyűbőr vékonyságú antilopok­ba burkolózva süteményt maj­szolt, és fáradt volt. A macska meg én ellenséges érzülettel méregettük egymást. Nem egyébért, csak mert az effajta macska már nem is állat, in­kább valamiféle haszontalan dísztárgy. Gondolom, ő is ha­sonló véleményt táplált fe­lőlem, hogy én sem vagyok ember, hanem valami egyéb, mert az ember — nyilván — angol. A főúri macska hordoz­ható ketrecéből nádfonatok ré­sein át pislogott kifelé, én ugyanazokon a réseken pislog­tam befelé, és fújtunk egy­másra. Ő fizikailag, én lelki­leg. Velem szemben lógott a tükör. Különben is tudom, mi­lyen föltétlen hódolat illet meg egy ilyen keleti bálványt, ti­tokzatos sziámi vagy bengáli istenséget, aki nem egerészik, nem fajfenntartó, már nem is karmol, csak meditál. Macskatermészetéből egyet azért megőrzött: a nyávogást Amint elhagytuk a dombtetőt, úgy öt percnyi utazás után dermesztő fejhangon felvisított, s mintha hangvillával meg­adta volna magának a jelt, éles, egyhangú nyávogásba fo­gott idegszálaimat egyenként csavarta fel tömör miákolásá­­ra. Asszonya vigasztalta: — Drágám, kicsikém, ne sírj, nem tart soká, csak három órács­kát, mindjárt megérkezünk, türelem ... türelem ... Valamelyes vigaszra magam is rászorultam volna, mert a tengeri betegség egyre tola­kodóbban környékezett. Szé­dültem. Hiába, nem szoktam hozzá az agyonrugózott autók­hoz, idegesített a süppedő ülés, lágy himbálózás, föl-le, föl-le. Én a kemény ülést, a nyílt be­csületes rázást tanultam meg tisztelni, amitől megfájdul ugyan az ember ülepe, de a fe­je tiszta marad. Puritán neve­lésben részesültem. Mi történ­het? — gondoltam. — Legföl­jebb lehányom a macskát. — Egy, kettő, három, négy — szólalt meg játékos ámulattal kedves jó vendéglátóm, Mrs. Clementine Hudders. — Nézd, Rol, négy ló. Rol — teljes nevén Sir Ro­land Hudders, műépítész, egye­temi tanár, neve után számos titokzatos tartalmú betű hor­dozója — tekintetét a volánról a rétre emelte, majd visszaej­tette a volánra és tovább kor­­mánykodott. — Ez a mi legkedvesebb já­tékunk. Ártatlan mulatság, nemde? — fordult hozzám Clementine, a lélekbúvár, több kötet szerzője — hét végi ki­rándulásainkon meglessük és összeszámoljuk a lovakat. — Hát vannak még lovak Angliában? — kérdeztem éledő reménnyel, hogy tán a termé­szet látványossága, az eleven külső ingerek segítenek vissza­szorítanom belső tartalmaimat. — Sajnos, lassan kihal ez a nemes fajta, mégis azt remé­lem, hogy ma szerencsénk lesz, és én bemutathatom neked, még mindig hány ló legelészik a rétjeinken. Elkápráztatott a vendégsze­retete, csak azt a „hány“-t ne mondta volna ki. Rettegve néz­tem körül a gyönyörű kocsi­ban. Segíts, művészet! Hirtelen fordulattal az új londoni épít­kezésekről kezdtem beszélni. Régebbi tapasztalataimból úgy emlékeszem, hogy éber figye­lemmel, tágra nyílt intelligen­ciával érdeklődni egy rokon­szenves férfiú érdeklődésének tárgya iránt jó eredménnyel kecsegtetett. Sir Roland Hud­ders határozottan rokonszen­ves volt. — A modern városrendezés föltétlenül megkívánja — fo­gott bele egy hosszabbnak ígérkező mondatba, de megtor­pant, a felesége közbeszólt. — Nézd, Rol, öt, hat, hét. — Hol? — kérdezte Rol. — Ott a fák mögött, nézd csak, arra. Ó, még több is van: nyolc, kilenc, tíz és két csi­kó, az is számít, ne mondd, hogy nem számít. — Számít — mondta Rol, és tovább hajtott. Ismét csöndesen hegedülni kezdtem az építészet húrjain. — Swiss Cottage-ben az új könyvtár igazán nagyon ... — Tizenhárom, tizennégy, ti­zenöt; ma én leszek a nyer­tes, bizony én, Rol, ma én győ­zök, nézd, micsoda példányok, versenylovak. Ó, micsoda mé­nek, darabja kettőt számít, emlékszel, ebben megegyez­tünk, ne mondd, hogy nem emlékszel rá. — Kettőt számít — bólin­tott Rol, a leigázott, kipány­vázott egyetemi tanár. Clementine győzelemittasan nevetett. — Remek játék — lelkesed­tem magam is, elvégre ven­dég voltam. — Melegen ajánlhatom, kü­lönösen hosszú autózásokra, mi kitűnően elszórakozunk ve­le. Ugye, Rol? A férfi biccentett. Én is bó­logattam. A macska is. — Játék nélkül nem élhetek. Furcsa, de egyszerűen nem tu­dok élni. Mindig játszom, leg­utóbb házat építettem. Az volt csak igazán a játék! Ugye, Rol? Kizárólag a saját terveim alapján építtettem át a falusi vityillónkat, minden az én el­képzelésem szerint történt, a legapróbb részletekig, pedig Rol az építész. Ó, de ő hagy­ta, hadd játsszam, majd meg­látod, húsz, huszonegy, hu­szonkettő, mennyi ló, alig tu­dom összeszámolni, m­ ott is, huszonhárom, Rol, nézd Rol, de hiszen te nem is figyelsz... Miért nem figyelsz? — Vezetek — mondta Rol szárazon. — Nézd, milyen angyali az a csikó, ott mindjárt a sövény mellett, Rol, könyörgöm, nézz oda, hogy lóbálja azt az édes kis... Feladtam a műépítészetet. Pedig magam sem tartozom a gyámoltalanok közé, de Cle­­mentine-nel — éreztem — nem versenyezhetek. Vert hadaim élén elhagytam a csatateret. Éppen azon elmélkedtem, milyen okos ember lehet ez a cél, hogy annyi egyforma út közül olyan gyorsan kiválaszt­ja a neki megfelelőt, amikor éles kutyaugatás riasztott fel. A bokrok közül egy fehér-fe­­ketefoltos kutya egyenesen az autó kerekei alá ugrott. Sir Hudders fékezett, Clementine felsikoltott, a macska fújt, én megdermedtem. A vonítás va­­kogásba fulladt. Táncolt a ko­csi. Az út túlsó oldalán végre felbukkant a szerencsétlen pá­ra, és lélekszakadva menekült. Nagyon megkönnyebbültünk. Rol azonban gondterhelten összevonta szemöldökét. — Sántít a kutya — mondta, és azonnal megállt. Mire a kocsiból kiszállt, már három gyerek állt ott, ahol az imént a kutya eltűnt. Kér­désére az egyik fiúcska meg­nyugtatta, hogy a kutya nem sérülhetett meg súlyosan, mert elszaladt arra a ház felé — mutatott maga mögé. — Majd meggyógyul — mondták a gye­rekek, s magam is azt hittem, hogy a kínos incidens szeren­csés befejezést nyert. Nem úgy Rol. Megkérdezte, kié a kutya, hol lakik a gazdája. Beült a kocsiba, hátrált, fordult, és nagy kanyarral behajtott egy kert közepén álló villa elé. Az ágyások között öreg házaspár kapálgatott. A férfi felegyene­sedett és lassú léptekkel elénk jött. Hűvösen köszöntött. Rol történetére sajnálkozva közöl­te, hogy kutyája javíthatatlan csavargó, nem először került a kerekek alá. Furcsa állat — mondta halk lemondással —, mintha öngyilkosságra készül­ne. A végén még sikerül ne­ki — bólogatott az öregúr szo­morkás mosollyal, mire Rol újólag bocsánatot kért, és én ismét azt hittem, hogy az ügy még szerencsésebben befejező­dött. Nem úgy Rol. Visszaült a kocsiba és még nagyobb ka­nyarral, sőt kerülővel az őrszo­bára hajtott. Hogy a Rendőrsé­gen is jelentse a gázolást. Fut­kostunk, keringtünk, kérdezős­ködtünk, sehol senki Végre az okos Clementine azt taná­csolta, hogy hajtsunk a kocs­ma elé. Igaza volt, megtaláltuk a rendőrt. Ez nekem is eszem­be juthatott volna. A két mé­­ter magas Bobby átvette és nyugtázta a bejelentést, majd ünnepélyesen hátra arcot csi­nált és visszament a kocsmá­ba. Félórás késéssel, de nyu­godt lelkiismerettel értünk cél­hoz. Nádfedeles kis kunyhó ... vékony deszkakerítés ... piros rózsa kihajlik az útra ... Nincs olyan rejtett érzelem, amit mű­dalban ne mondtak volna el, így például, amint a házikóra pil­lantottam, tudat alatt a követ­kező kuplét éreztem: ,,Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém.“ Persze azonnal leküzdöttem alantas indulatomat, mint nem hozzám méltót, mint ami el­lenkezik magántulajdont meg­vető tudatommal, és haladék­talanul a műemléket megillető lelkesedésben törtem ki. Ez du­kál egy háromszáz esztendős régiségnek, amit okmányok is igazolnak. A magas, csúcsos nádfedél, megbámult téglaké­mény, fekete keretes, gótikus rajzú ablakszemek mintha ré­gi fóliánsok lapjairól léptek volna le, és gyermeki ártatlan­sággal rácsodálkoznának az autós, rohanó világra. A ház mögött lombos fák, virágzó bokrok, rózsák, tenyérnyi dáli­ák, kakukkfüvek, s a temérdek virág mind szabályszerűen hajladozott a szélben — cso­da-e, ha tudatalattim kissé be­lerendült? A kunyhó belül is hű ma­radt önmagához. Csak éppen a technika vívmányaival páro­sította antik báját. Obamára füstölt tető, hol vastag, hol vé­kony, hol pedig olyan ferdén futó gerendákkal, hogy rögtön elérzékenyültem tőle. Geren­dás tetőkre érzékeny vagyok, erdei faházban születtem. A fehér fal rücskösre meszelt, a kandalló előtt kovácsoltvas szerszámok s hozzá nyersfa bútorok, tarka szőttesek (ez Mexikóból, ez Ceylonból, ez pedig Dalmáciából), egészen az újonnan épült dolgozószobákig, ahol már a fém és az üveg s mindenekfölött a könyv ural­kodott. — Paradicsom! — kiáltottam fel önfeledten. — Boldog em­berek paradicsoma. Ritkán hagyják el ajkamat ilyen nagy szavak, de éreztem, most bűn volna gátat vetnem érzelmeim­nek. Had áradjon a jogos el­ragadtatás. — Micsoda ízlés, micsoda szépség! Mennyi ötlet és milyen harmónia! Pompás asszony vagy te, Clementine, gyönyörű otthont teremtettél, ne szabadkozz, úgyis tudom, hogy a te érdemed, egyedül a tiéd, te varázsoltad elő a sem­miből, igenis, a semmiből elő­hívta az a játékos kedved, a tüneményes ízlésed, művészi érzéked, férjednek, magadnak, kettőtöknek. Itt igazán nagyon boldogok lehettek. Vendéglátóim szerényen sza­­bódtak, majd mézeskalács ház­hoz illő, naív népi mosollyal nyugtázták áradó buzgalma­mat. Tíz perc múlva kitört a gya­lázat. Egyetlen pillantás a ma­dárházra, a hullámlemezzel bo­rított, speciális üveggel talpig bevont kis madárpalotára, és Clementine máris tudta, hogy a művészek között a műtavak mentén a maliánokon tragédia történt. — Rol! — süvített a vészki­áltás és lángba borult a ház. Persze, csak képletesen, mint a műdalban: „Ég a kunyhó, ropog a nád .. “ Kimondhatatlan szörnyűség zajlott, mindnyájan mélysége­sen szenvedtünk. A holttestet megtaláltuk. Ott feküdt a sze­gény madárka, ha lehet, még kisebbre zsugorodva, a műná­das alján. Sem testén, sem teste körül semmiféle bűnjel. Hosszan, körültekintő alapos­sággal mindent végigvizsgál­tunk. Egyenként és együttesen, de nem fedeztünk­ fel sehol semmit, ütés, szúrás, harapás, fojtogatás, vérszívás, csonkítás, semmi sem utalt erőszak­os ha­lálra, pláne kéjgyilkosságra. — Talán megfázott — vél­tem bátortalanul —, tüdőgyul­ladást kapott. — Szó sincs róla — rázta meg fejét Clementine —, eb­­beni a madárházban? Férje halkan tercelt. Akkor hát nincs magyarázat, nincs megnyugvás. Másnap délutánig gyötrődtünk. Cle­mentine közben egy pillanatig sem pihent, szakmáját dicsérő alapossággal vezette a nyomo­zást. Azonnal beszáguldott a közeli városba, hogy konzul­tálja: 1. az állatorvost; 2. a madárkereskedőt; 3. a madár­védő egyesület elnökét. Más­nap reggel kerekasztal-megbe­­szélést tartott: 1. a jobb oldali szomszéddal; 2. a bal oldali szomszéddal; 3. a villanyszere­lővel; 4. a kéményseprővel; 5. a szemetessel; 6. a takarító hölggyel (charlady). A tárgya­lások áldásosan hatottak kedé­lyére. Állandó fáradságérzése enyhült, légszomja csökkent — az óránként közzétett bulleti­nek értelmében —, szelleme frissebb lett, appercepciója föl­élénkült. Tanúsíthatom, hogy rendkívül éles logikával fogal­mazta meg keresztkérdéseit, és szédületes sebességgel zúdítot­ta azokat a vasárnapi pihenő­jüket védelmező dolgozók nya­ka közé. Két interjú között azonban mindig újra összeroppant. Állt a madárházra néző ablaknál, elborult tekintettel, szótlanul, és valószínűleg a következő teendőn gondolkozott. Férje is én is lábujjhegyen jártunk kö­rülötte, Sir Rol a mosogatásnál különösen vigyázott, nehogy az edény­csörömpölés megzavarja felesége gondolatmenetét és amúgy is kibillent lelkiegyen­súlyát. A délutáni szieszta után enyhült valamelyest a hangu­lat, öt órára vendégeket vár­tunk, ugyancsak vidéki házá­ban vikendező házaspárt, ked­ves barátokat. Angliában nem illik bánatosan fogadni a ven­déget. Rossz modorra vall. Sir Rol tehát vígan sertepertélt a konyhában, Clementine kevés­bé zordan meredt a madárház­ra, s én alig leplezhető kíván­csisággal várakozom. Vendé­geink jelentős, érdekes embe­reknek ígérkeztek: Mr. Col­­man, az Erzsébet-kori angol irodalom kiváló szakértője, felesége művészettörténész, kü­lönös tekintettel a francia impresszionizmusra. Hát nem szerencse, hogy ilyen magas­rendű entellektüelek társasá­gában tölthetem a vasárnap délutánt? Pontban ötkor megérkeztek. Sportkocsin. Elsőül magasan és légiesen Mrs. Colman lépett be, szerénységgel párosult fen­­költ szellemi légkört és kitűnő teveszőr köpenyt viselt. Mö­götte vörhenyes fejét lóbálva Mr. Colman téblábolt, szórako­zottan biccentett, és ődöngeni kezdett a szobában. Mintha valamit keresne. Éberen fi­gyeltem az Erzsébet-kor iro­dalmának szakértőjét, és az a kínos érzésem támadt, hogy bár folyton mozog, nincs alsóteste. A nadrágja mintha teljesen üres lett volna. Csak feje volt. Nagy sápadt, vörhenyes és szeplős feje, fakó szemöldökkel és vastag, szarukeretes szem­üveggel. A nagy fejétől lenne olyan légies a felesége? Befészk­elődtünk a kellemesen párnázott karosszékekbe, és lá­gyan csörgedezni kezdett a konvencionális társalgás. Cle­mentine élénken ecsetelte a fa­gyos szél hatását rózsafajtáira, de közben változatlanul befelé meredt, úgy tűnt, legközelebbi teendőin töpreng. Mr. Colman egy mexikói grafikára szögezte szemüvegét. Rol figyelmet m­í­­melt, én pedig azon tűnődtem, hogy miről is beszélgessünk. Ilyen kiművelt főkkel igazán nem mindennap találkozik egy magamfajta szegény vidéki. Beszélgethetnénk például az egyetemi ifjúság mozgalmairól. Nagyon érdekes téma. Vagy a legújabb irodalmi, művészeti irányzatokról. Az sem rossz. Nem ártana a lélektani ku­tatások eredményeiről is ejte­ni egy-két szót, bár ez eléggé reménytelen vállalkozásnak tű­nik, s végül jöjjön egy kis esz­tétika. A szakmában családilag is érdekelt vagyok, hadd vi­gyek haza valami ajándékot annak a gyereknek. Míg magamban az időszerű témákat szortíroztam, a társa­ság még az időjárás viszontag­ságainál tartott. Majd hosszabb csönd következett. A derűs fo­gadtatásra előirányzott félóra letelt. Síri hangon megszólalt Clementine. — Képzeld, Naomi, meghalt az egyik kolibrim. Mandy, ha emlékszel rá, citromsárgával kevert égszínkék. Naomi összerándult, eltakar­ta arcát, azután némán, pici bólintással jelezte, hogy em­lékszik a megboldogultra. Fér­je figyelme változatlanul a képre összpontosult. Még hosz­­szabb csönd következett. Cle­mentine felállt, és megtörten elhagyta a szobát. Sir Rol sietve a bárhoz lé­pett. Italokat kevert. Naomi fojtottan, már-már lehelve a szót, jégkockával kérte Marti­nijét. Clementine halkan lépett be, kissé rosszabban körülpillan­tott, háta mögül elővonta ke­zét, vállmagasságig emelte, mereven előrenyújtotta, és ki­tárt tenyerén nem a „vérhagy­mával“, hanem valamiféle szemcsékkel lassan, ünnepélye­sen közeledett. Félelmetes volt, egy papnő komolyságával, fennségével hozta ... mit? ... talán a bűnjeleket, vagy in­kább a jövő nagy kérdőjeleit. — Ez madár-, vagy egérürü­lék? — kérdezte, tenyerét Na­omi elé nyújtva, aki a jelek szerint nemcsak az impresszio­nista festészet, de a gyánák is­meretében is jó hírnévnek ör­vendett. Vendégünk műértőhöz illően, összehúzott szemmel, hosszan nézte a fekete szemcséket, az­után hüvelyk- és mutatóujja közé fogott egyet, megödörte, tenyerén végiggurigáztatta, vé­gül is nyilatkozott: — Szerintem egér... — Szó sincs róla — vágta rá Clementine, mint aki ké­szült a feleletre, — az egér­ürülék nem ennyire hosszúkás, inkább gömbölyded és valami­vel nagyobb is. Ebben a feszült pillanatban megszólalt Mr. Colman: — Én az enigmatikussá manipulált anabiózist nem fogadom el, egyszerűen elvetem — mondta, és dacosan felvetette a fejét. A mondatot — azt hiszem — Rol nem éretette meg, mert válasz helyett brandyt kínált Talán nem is figyelt oda, a fü­lét készenlétben kellett tarta­nia, ha netán beszólítanák az ürülék­vitába. Nem tévedett. — Mondd, Rol — suttogta Naomi — és te mint véle­kedsz? Nagyon érdekelne a te véleményed. — Szerintem ornitológiai jellegű — szólt finoman Rol —, a kalitkában nem járhatott egér. — A madárházban — javí­totta ki Clementine. — Természetesen, a madár­házban. — Hiába nem találtam a madárházon semmiféle sérü­lést, azért még sincs kizárva, hogy egérpiszok — szögezte le Clementine. — Talán igazad van — ha­bozott Naomi —, tényleg, mintha hosszúkásabb volna az egéré, bár nem sokkal kisebb. — Ide nézz! — ragadott fel Clementine öntenyeréről egy kivételt, ami erősíti a szabályt —, ez például kifejezetten gömbölyű. — Inkább szögletes. Nem tudtam eldönteni, hogy Mr. Colman észrevétele a ku­bista képre, vagy az ürülékre vonatkozott-e. — Ugyan, George — korhol­ta szelíden a felesége —, mi­ért szögletes, mikor gömbölyű? — És miért gömbölyű! — kiáltott fel a ház asszonya —, mikor ez itt kifejezetten hosz­­szúkás? Igaza van George-nak, szögletesen hosszúkás, tehát egérpiszok. Egér járt a madár­házban, megfertőzte a madár­eledelt, Mandy mérgezés ál­dozata lett. Úristen, és ha mind a huszonkettő... — Ne izgasd magad, Cle­mentine — lehelte Naomi —, hidd el, az egéré mégsem ilyen hosszúkás, inkább szögletesen gömbölyű és kissé nagyobb is. Ez talán mégis ... inkább... madárpiszok. — És ha madárpiszok — li­hegte Clementine — akkor mi ez, igen, ez a hosszúkás és ki­csi, és ez a gömbölyű és nagy — labdázott, csapkodta a feke­te szemcséket, hirtelen meg­fordult, és kinyújtott karral felfelé fordított tenyerén az enigmatikus anabiózissal kiro­hant. Mintha picit megkönnyeb­bültünk volna. Ki-ki pohara után nyúlt, bánatunkat öblö­gettük. Mr. Colman bágyad­tan, erősen szaggatott stílus­ban egy álláspontot védett amit elvetett, közben nemléte­ző lábain kétszer végigsétált a szobán. Ros­gyűszűnyi szendvi­cseket és sós süteményt tá­lalt, halkan dolgozott, igazán úgy szolgált fel, mint a leg­ügyesebb szobalány. Műépítészeti kudarcomból okulva most messzebbről kö­zelítettem meg a témát. — Huszonöt év alatt sokat változott Anglia — indítottam élénk hanglejtéssel —, talán éppen azért feltűnőbb ez szá­momra, mert nem éltem itt, s most egyszerre szembesülök negyedszázad összváltozásával. — Mintha Mr. Colman szem­üvege egy pillanatra elenged­te volna a képet. Rol kissé előrehajolt karosszékében. _ Számomra a fiatalok magatar­tásában jelentkezik a legfel­tűnőbben az új Anglia arca. Csak azt nem tudom, hogy a változás és a fiatalok változ­tatni akarása lényegi-e vagy formai? Csoda történt. Colman és Rol egyszerre kezdtek beszélni. A házigazda persze azonnal visz­­szavonult és átadta a szót vendégének. De továbbra is előrehajolt karosszékében. Colman pedig, ha nem is né­zett egyenesen a szemembe,, jobb vállam fölé szögezte a szemüvegét, s meglepő folya­matossággal beszélni kezdett az egyetem problémáiról. Nem is könnyű problémáiról. Keblem dagadozott a büsz­keségtől. Még csárdást is tán­colhatunk itt ma este. De nyílt az ajtó. Kinyújtott tenyerén az ominózus szem­csékkel bevonult Clementine. Hozta az újabb leleteket, izgalmas alakzatokat, átmene­teket a hosszúkástól a sok­szögletűn át a gömbölyűig, kicsiket és nagyobbakat, egerek és madarak bélműködésének teljes kollekcióját. A vita új és váratlan szempontokkal bővült, alak és térfogat mellé felsorakozott a szín­e szürke, szürkébb, legszürkébb, fekete, feketébb, legfeketébb, éjfekete — felbukkant a szag-kompo­nens is, csak az íz volt még hátra. Mire az összes lehetséges kombinációk és variációk lefo­rogtak — fél nyolc lett. Vendé­geink felálltak. Megköszönték a szíves vendéglátást, biztosí­tották egymást, hogy nagyon kellemesen töltötték a délu­tánt, a kaviáros szendvics különösen finom volt, Colma­­nék meghívták Hudderséket s engem külön is. Kikísértük őket a kocsijukhoz, és ajkukon az utolsó mosollyal elhajtottak. Mire visszatértünk a szobá­ba, a megfizethetetlen Sir Rol már összeszedte a poharakat és tányérokat, megrakott tálcával a konyha felé igyekezett. Cle­mentine hallgatott. Hátát a zeneszekrényhez támasztotta, és mint aki nehezen kap leve­gőt, egész testével felsóhajtott. Néztem fonnyadt alakját, szen­vedő arcát és hirtelen meg­sajnáltam. Közelebb léptem hozzá, s talán először, mióta együtt voltunk, őszintén szeret­tem volna megérteni ezt az asszonyt. Melegen, majdnem szeretet­tel szóltam hozzá. — Ne gyöt­rődj, Clem­entine, ne túlozd el úgy egy madár halálát. Bizo­nyára fáj, de mégis ... Clementine furcsán legyin­tett. — Feküdj le inkább, hisz látom, mennyire kimerültél. — Igen — mondta lassan, már nem a magabiztos hang­ján —, fáradt vagyok. Na­gyon fáradt. Mégis folyton cselekednem kell, tennem kell valamit, különben megőrülök. — Elhallgatott, és valahonnan egészen mélyről, sóhajtássze­­rűen vett lélegzetet. — Eddig legalább játszani szerettem, de most valami történt, valami baj van, igen, valami baj van. A játék sem segít. Nem segít — ismételte halkan, és üres,, kiégett szemmel nézett maga elé. A háromszázéves házban minden gyönyörű volt: bútor, szőttes, cserép, még a kiskanál is. CLEMENTINE ÉS A MADARAK SERKESZTŐBIZOTTSÁG: LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), SZILÁGYI ISTVÁN (fő­szerkesztőhelyettes), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej- A szerkesztőség címe: Cluj, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1-24-20 40 440 I. P. Cluj 1970 — 2666

Next