Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-16 / 3. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! RONÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZOV XXV. ÉVFOLYAM 3. (1107.) SZÁM­ÁRA 1 LEJ KOLOZSVÁR, 1970. JANUÁR 16. ISMER­ETSÉGÉNEK LAPJA­I Deák Ferenc: Eminescu-illusztráció Egy égitest születésnapja Engem mindig különösen megdöbbent Emi­­nescu költészetének filozofikussága és kozmi­­kussága. Nemhiába fogalmazta át magát ha­talmas — és hatalmasan indokolt — költői gőg­gel Hüperionná, a halhatatlan hajnalcsillaggá. Mihail tekintetes úr ingatag egészségű testében akkora szellem lakott, hogy földibb teremt­ményhez, mint egy csillag, nem is hasonlíthat­juk. Igen, Mihail tekintetes urat mondtam, úgy­lehet botránkozására azoknak, akik a román és az egyetemes költészetnek ebben a csillagá­szati nagyságrendű alkotójában egy sápadt an­gyalt, egy légies szeráfot látnak, ahogyan a szob­rászok a mai napig szeretik ábrázolni, s nem azt, akit én: a Berlinből Potsdamba fapados vasúti kocsiban, egy fiaskó bor, egy adag füstölt hús és egy határozottan nem égi természetű szőke tündér társaságában utazó víg diákot, az utolsó fényképről ránk tekintő megállapodott polgárt, bozontos bajuszával — és aki közöttük van, az irodalmi napszámost, a szerkesztő-bulit, az élő, tehát nevető és szenvedő, evő és ivó, kop­laló és szomjazó embert. Tudom, hogy ilyen volt ő, hasonló mindenkihez. De persze éppúgy tudom, hogy mikor Mihail tekintetes úr — a megszólítás írástudó voltának járt ki — egy árkus papír előtt megszökhetett a minden­napokból, ledobta álruháját, mint Hüperion a földi szerelemért magára vett halandóságot, s az égre röppent, hogy csillagmagasságból le­felé szánakozó fényt hintsen az emberekre, és felfelé, a hideg kozmoszba, a földi élet célját és értelmét kereső, nem nagyon reménykedő pillantásokat küldjön. Ilyenkor csakugyan inkább égitest volt, mint ember: kívülről és felülről látta a lenti tüle­kedést és nyüzsgést, egy olyan nem ember vol­tunk meghatározta szemlélettel, amelyet addig csak a tudomány tudott fáradságosan megte­remteni a maga számára, önszemlélete kozmi­kus önszemlélet: a füvek suhogásába, a források sírásába, a nád közül kiúszó hattyú kecses mozdulatába szerelmes ember soha nem tudta elfelejteni, hogy időbeli kategória vagyunk, hogy egyszer — kozmikus viszonylatban oly mindegy, hogy tíz- vagy százezer esztendő múl­va — lejátsszuk szerepünket s lelépünk a világ­­egyetem színpadáról, ezért nevezte az életet az örök halál álmának. Nemrég még igyekeztünk filozofikus költé­szetének erről az igazságáról hallgatni, mert azt hittük, hogy Mihail tekintetes urai életkö­rülményei, a társadalmi viszonyok, melyek közt élt, tették pesszimistává — és lebecsültük őt ezzel a hiedelmünkkel. Pedig ő bölcs volt és őszinte, kegyetlenül őszinte, és ugyanakkor őszintén kegyes, aki nemcsak a maga rövid élet­álmát szerette, de mindenkiét, és az örökkévaló szépség csillagfényét vetette a mú­landóságra. Kevesen érezték úgy, minden ideg­szálukkal, mint ő, az egyetemes múlandóságot, és kevesen voltak, akik annyi szépséget láttak meg benne. De a legkevesebben azok voltak, akik, mint ő, olyan sok szépséggel gazdagítot­ták , hogy minden újabb szépségtől még fáj­dalmasabb legyen az élet álmából való előre­látható felébredésünk, s még megszállottabban keressük a megváltást. Születésének százhuszadik évfordulóján egy fokkal fényesebben látjuk őt ragyogni a köl­tészet egén, mint egy évvel korábban, s jövőre — évről évre — egyre nő fényereje, ő mondta a csillagról, amit anyanyelvünkön Dsida Jenő a következőképpen tolmácsolt: A csillagkép, mely régen holt, Lassan suhan az égre, Amíg nem látta senki — volt, Ma látjuk már, de vége — ez azonban minden költőisége mellett is csu­pán egy anyagi jelenség megfogalmazása, ő­­neki. a százhúsz évvel ezelőtt fellobbant csil­lagnak testileg ugyan vége, s a fényét most is látjuk, mint az idézett versben, ám amit csak a költő tehet meg, a csillag nem: ez a fény sohasem fog elfogyni, meghazudtolva az anyag törvényeit. S ez, hogy az anyag törvényeit meg lehet hazudtolni, ez a reményünk. VERESS ZOLTÁN Mennyi múlhat a rendezőn? Temesváron bemutatták en­nek az évadnak az elején a Lüzisztráté­t. Sokat vártunk tőle. Arisztophanész vígjáté­kának megvolt minden lehető­sége a „könnyű sikerre“ is. Szellemessége vaskos, tele van sikamlósságokkal; a csúfondá­­rosság, bolondozás, groteszk játék minden válfaja kiélhető benne; filozófiája nem „ma­gas“, sőt nagyon is leegyszerű­sített; a rendezőnek még nagy szex-revükre is alkalmat ad. Mégis megbukott a Lüziszt­ráté Temesváron. Még bár nem is zajosan, botrányosan, csak úgy kiadta a lelkét a kö­zönyös őszi némaságban. A Téli rege kolozsvári be­mutatójától féltünk. Nemcsak azért, mert ez műfajilag Sha­kespeare legbonyolultabb, for­mailag legellentétesebb ele­mekből épített műve, de mert ezzel a színművel aratták a legtöbb sikertelenséget a Sha­­kespeare-t játszók. Ezzel szemben a kolozsvári Téli rege a legtöbb várakozá­sunkat magasan felülmúlta. Az előadás nemcsak egészében kiváló, de színészileg is any­­nyi benne a jó mozzanat, hogy máskor elég volna egy egész évadra. A Téli regéről sok méltató színikritika jelent meg, nem szükséges részletes újraelemzé­se. A Lüzisztrátén pedig nincs mit részletezni. Csak olyan kérdésekre térek ki, amelyek a két előadás egybevetésével válnak feltűnővé. • Egyszerűen csak annyiról le­het szó — akadékoskodhatna valaki —, hogy a két együttes között nagy a színvonalkü­lönbség, s ebből levezethető minden. Nem igaz. Kolozsvár is buk­tatott meg könnyen játszható remekműveket, s a temesvári magyar színháznak is voltak olyan művészi előadásai, ame­lyek felülmúlták akármelyik vidéki színház jó átlagtelje­sítményeit. A rendezés különbségén mú­lott minden — mondják má­sok. Az egyiket Major Tamás rendezte, gazdag művészpá­lya tapasztalatainak ösz­­szegezéseként, a másikat meg Ebergényi Tibor, egy rendezés­sel most próbálkozó, viszony­lag fiatal ember. Hát ez­­ egyelőre igaz. Tü­­netileg mindennek megtaláljuk a magyarázatát a rendezők színvonalának különbségében. De a kérdés lényegét tekintve, ennek nem volna szabad, semmiképpen sem volna sza­bad így alakulnia. Annak sem, hogy a kolozsvári ma­gyar színház csak egy kiváló rendező alatt akar így játsza­ni, s annak sem, hogy a te­mesvári együttes annyira tük­rözi egy rendező tapasztalat­lanságát és erélytelenségét, örülünk, hogy ennyit kap­hattunk Major Tamás rende­zésétől. De általában nem egészséges helyzet, hogy csak a rendezőre támaszkodik szí­nész és egyáltalán színjátszás. Elfogadhatatlan, hogy abban a pillanatban, amikor nincs adva a rendező szigora, éber figyelme és kengyelfutói kép­zelete, minden csak döcögjön és ámolyogjon, s hogy ki­váló színészek is kapitulál­janak a rendezőhiány előtt. Ám lássuk, vajon a rende­zők tudása és tehetsége közti különbség mindenben indo­kolja-e ezt az égi föld eltérést a színvonalban? • Az elsődleges kérdések — a „hozzáállás“, a művészetetikai magatartás — nem a tehetsé­gen vagy tapasztalaton múl­nak. Major Tamás maradékta­lanul megőrizte és tisztelte a mű szövegét. Ebergényi Tibor húzogatott, alakítgatott, tol­­dozgatott. S hiába, hogy a szí­nibírálat évek óta egyebet sem szajkóz, mint „tiszteljétek a klasszikusokat, tartsátok meg épségben a szövegeiket“. Nem és nem és nem. A kezdő ren­dező mindig többet akar tud­ni a lángésznél. A színpadon nem lehetnek üresjáratú másodpercek, je­lentőség nélküli mozgások és folytatás nélküli kezdemények. Ennek a belátásához sem kell tehetség, csak figyelem és fe­gyelem. Ez megvolt Kolozsvá­ron. Viszont Temesváron az előadás valami élőképszerű­séggel kezdődik, aztán olykor pantomimszerű mozdulatokkal folytatódik, hogy legelőször ernyedt, feszültség nélküli, na­turalista mozgásokba-izgések­­be fúljon. A kolozsvári előadáson a Téli rege természetéből kifo­lyólag sokkal nehezebb volt a stílusegységet megőrizni, mert a mű előbb tragédia, aztán groteszk rémdráma, vásári ko­média, majd pásztorjáték és önmagát szatirizáló bohózat, azaz bolondját járatos. Mégis stilárisan egységes az előadás, mert a szerzőre bízta magát. De beszéljünk kisebb rész­letekről, például a zenéről. A Téli regé­ben tartózkodó, mini­mális volt a jelenléte, de ott, ahol felhangzott, amellett, hogy önmagában is szép volt, eszköz volt a rendezés kezé­ben. Arra gondoltunk, azt sejtettük amikor szólt, amit a rendező sugallt vele. A tör­vényszéki jelenetben az üst­dob dördülései elnyomást, ide­gességet, fenyegetést, gyászt idéztek bennünk. A pásztorok ünnepének zenéje nemcsak derűs rusztikumot, hanem azt az érzést is árasztotta: „mint­ha álmodnánk“. Temesváron mindvégig, füg­getlenül az előadás éppen so­ron lévő jelenetének érzelmi és logikai tartalmától, teher­pályaudvari tolatások csöröm­pölése, durván kezelt kapcso­lószekrények és olajozatlan fékpofák csikorgása döfte a fülünkbe félművelt modern­kedését. Nem mondom, vasúti rémdrámához, ilyesmihez, hogy Vámpír a fűtőházban, ahhoz elment volna, de semmi köze sem volt Arisztophanészhez, sem a humorhoz. Tehát: nem különösebb tehetség, tudás, kultúra, — egyszerűen a jó­zan, természetes következetes­ség s ízlés hiányzott innen. • A kolozsvári előadásban a legnehezebb és a legszebb a folytonosság volt. Nehéz ezt a Téli regét úgy játszani, hogy a darab vége ne csúfolja ki szentségtörő, nyelvöltögető mó­don az elejét. Hogy a komé­ (Folytatása a 10. oldalon) SZŰCS ISTVÁN Régi gyönyörrír havak — Bálint Tibor novellája Vitairat jóvátétel Ügy­ben — Huszár Sándor cikke HORVÁTH ISTVÁN Nekem tudnom kell Gúnnyal vonjátok ajkatok, ha mondom: jaj, még szeretem, kit legnehezebb, öt, ki szeretni önmagát se tudja, téged, magamat, emberlétedet. Sorsunk falkába vert, mint farkascsordát, de a fejünkkel ég felé emelt. Minden élőnél legtöbbek vagyunk mi. „Közhely“ mondod rá, mint ki jól felelt. S belül sajogsz, bár félsz a „lelkizéstől“, mert hát szégyen, mi éppen nem divat. S közben érzéked minden radarjával bennünk kutatod, keresed, ki vagy. Játsznak keserű farkasosdit fázva, emberlényüktől vad­idegenen, kiknek létük az elvont hatalom lett, de hogy az ember ne ember legyen nincs oly hatalom, mely azt végrehajtsa. Példa Vietnam­i évezredeink. Egyes élhet, de nem az emberiség, soha farkasként, csak ember­ szerint. Ajkam nem áll a mosolygásra gyakran. Sajgom korunknak gyötrő görcseit. Azért szeretek, mert gyűlölni könnyebb s így a fájásom megkönnyebbedik. Amíg élek, még dolgom van a földön. Küzd a farkas is, ha éhtől űzött. S bár fal gyilkolva, nem tudja, hogy mit tesz. Nekem tudnom kell társaim között.

Next