Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-16 / 3. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! RONÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZOV XXV. ÉVFOLYAM 3. (1107.) SZÁMÁRA 1 LEJ KOLOZSVÁR, 1970. JANUÁR 16. ISMERETSÉGÉNEK LAPJAI Deák Ferenc: Eminescu-illusztráció Egy égitest születésnapja Engem mindig különösen megdöbbent Eminescu költészetének filozofikussága és kozmikussága. Nemhiába fogalmazta át magát hatalmas — és hatalmasan indokolt — költői gőggel Hüperionná, a halhatatlan hajnalcsillaggá. Mihail tekintetes úr ingatag egészségű testében akkora szellem lakott, hogy földibb teremtményhez, mint egy csillag, nem is hasonlíthatjuk. Igen, Mihail tekintetes urat mondtam, úgylehet botránkozására azoknak, akik a román és az egyetemes költészetnek ebben a csillagászati nagyságrendű alkotójában egy sápadt angyalt, egy légies szeráfot látnak, ahogyan a szobrászok a mai napig szeretik ábrázolni, s nem azt, akit én: a Berlinből Potsdamba fapados vasúti kocsiban, egy fiaskó bor, egy adag füstölt hús és egy határozottan nem égi természetű szőke tündér társaságában utazó víg diákot, az utolsó fényképről ránk tekintő megállapodott polgárt, bozontos bajuszával — és aki közöttük van, az irodalmi napszámost, a szerkesztő-bulit, az élő, tehát nevető és szenvedő, evő és ivó, koplaló és szomjazó embert. Tudom, hogy ilyen volt ő, hasonló mindenkihez. De persze éppúgy tudom, hogy mikor Mihail tekintetes úr — a megszólítás írástudó voltának járt ki — egy árkus papír előtt megszökhetett a mindennapokból, ledobta álruháját, mint Hüperion a földi szerelemért magára vett halandóságot, s az égre röppent, hogy csillagmagasságból lefelé szánakozó fényt hintsen az emberekre, és felfelé, a hideg kozmoszba, a földi élet célját és értelmét kereső, nem nagyon reménykedő pillantásokat küldjön. Ilyenkor csakugyan inkább égitest volt, mint ember: kívülről és felülről látta a lenti tülekedést és nyüzsgést, egy olyan nem ember voltunk meghatározta szemlélettel, amelyet addig csak a tudomány tudott fáradságosan megteremteni a maga számára, önszemlélete kozmikus önszemlélet: a füvek suhogásába, a források sírásába, a nád közül kiúszó hattyú kecses mozdulatába szerelmes ember soha nem tudta elfelejteni, hogy időbeli kategória vagyunk, hogy egyszer — kozmikus viszonylatban oly mindegy, hogy tíz- vagy százezer esztendő múlva — lejátsszuk szerepünket s lelépünk a világegyetem színpadáról, ezért nevezte az életet az örök halál álmának. Nemrég még igyekeztünk filozofikus költészetének erről az igazságáról hallgatni, mert azt hittük, hogy Mihail tekintetes urai életkörülményei, a társadalmi viszonyok, melyek közt élt, tették pesszimistává — és lebecsültük őt ezzel a hiedelmünkkel. Pedig ő bölcs volt és őszinte, kegyetlenül őszinte, és ugyanakkor őszintén kegyes, aki nemcsak a maga rövid életálmát szerette, de mindenkiét, és az örökkévaló szépség csillagfényét vetette a múlandóságra. Kevesen érezték úgy, minden idegszálukkal, mint ő, az egyetemes múlandóságot, és kevesen voltak, akik annyi szépséget láttak meg benne. De a legkevesebben azok voltak, akik, mint ő, olyan sok szépséggel gazdagították , hogy minden újabb szépségtől még fájdalmasabb legyen az élet álmából való előrelátható felébredésünk, s még megszállottabban keressük a megváltást. Születésének százhuszadik évfordulóján egy fokkal fényesebben látjuk őt ragyogni a költészet egén, mint egy évvel korábban, s jövőre — évről évre — egyre nő fényereje, ő mondta a csillagról, amit anyanyelvünkön Dsida Jenő a következőképpen tolmácsolt: A csillagkép, mely régen holt, Lassan suhan az égre, Amíg nem látta senki — volt, Ma látjuk már, de vége — ez azonban minden költőisége mellett is csupán egy anyagi jelenség megfogalmazása, őneki. a százhúsz évvel ezelőtt fellobbant csillagnak testileg ugyan vége, s a fényét most is látjuk, mint az idézett versben, ám amit csak a költő tehet meg, a csillag nem: ez a fény sohasem fog elfogyni, meghazudtolva az anyag törvényeit. S ez, hogy az anyag törvényeit meg lehet hazudtolni, ez a reményünk. VERESS ZOLTÁN Mennyi múlhat a rendezőn? Temesváron bemutatták ennek az évadnak az elején a Lüzisztrátét. Sokat vártunk tőle. Arisztophanész vígjátékának megvolt minden lehetősége a „könnyű sikerre“ is. Szellemessége vaskos, tele van sikamlósságokkal; a csúfondárosság, bolondozás, groteszk játék minden válfaja kiélhető benne; filozófiája nem „magas“, sőt nagyon is leegyszerűsített; a rendezőnek még nagy szex-revükre is alkalmat ad. Mégis megbukott a Lüzisztráté Temesváron. Még bár nem is zajosan, botrányosan, csak úgy kiadta a lelkét a közönyös őszi némaságban. A Téli rege kolozsvári bemutatójától féltünk. Nemcsak azért, mert ez műfajilag Shakespeare legbonyolultabb, formailag legellentétesebb elemekből épített műve, de mert ezzel a színművel aratták a legtöbb sikertelenséget a Shakespeare-t játszók. Ezzel szemben a kolozsvári Téli rege a legtöbb várakozásunkat magasan felülmúlta. Az előadás nemcsak egészében kiváló, de színészileg is anynyi benne a jó mozzanat, hogy máskor elég volna egy egész évadra. A Téli regéről sok méltató színikritika jelent meg, nem szükséges részletes újraelemzése. A Lüzisztrátén pedig nincs mit részletezni. Csak olyan kérdésekre térek ki, amelyek a két előadás egybevetésével válnak feltűnővé. • Egyszerűen csak annyiról lehet szó — akadékoskodhatna valaki —, hogy a két együttes között nagy a színvonalkülönbség, s ebből levezethető minden. Nem igaz. Kolozsvár is buktatott meg könnyen játszható remekműveket, s a temesvári magyar színháznak is voltak olyan művészi előadásai, amelyek felülmúlták akármelyik vidéki színház jó átlagteljesítményeit. A rendezés különbségén múlott minden — mondják mások. Az egyiket Major Tamás rendezte, gazdag művészpálya tapasztalatainak öszszegezéseként, a másikat meg Ebergényi Tibor, egy rendezéssel most próbálkozó, viszonylag fiatal ember. Hát ez egyelőre igaz. Tünetileg mindennek megtaláljuk a magyarázatát a rendezők színvonalának különbségében. De a kérdés lényegét tekintve, ennek nem volna szabad, semmiképpen sem volna szabad így alakulnia. Annak sem, hogy a kolozsvári magyar színház csak egy kiváló rendező alatt akar így játszani, s annak sem, hogy a temesvári együttes annyira tükrözi egy rendező tapasztalatlanságát és erélytelenségét, örülünk, hogy ennyit kaphattunk Major Tamás rendezésétől. De általában nem egészséges helyzet, hogy csak a rendezőre támaszkodik színész és egyáltalán színjátszás. Elfogadhatatlan, hogy abban a pillanatban, amikor nincs adva a rendező szigora, éber figyelme és kengyelfutói képzelete, minden csak döcögjön és ámolyogjon, s hogy kiváló színészek is kapituláljanak a rendezőhiány előtt. Ám lássuk, vajon a rendezők tudása és tehetsége közti különbség mindenben indokolja-e ezt az égi föld eltérést a színvonalban? • Az elsődleges kérdések — a „hozzáállás“, a művészetetikai magatartás — nem a tehetségen vagy tapasztalaton múlnak. Major Tamás maradéktalanul megőrizte és tisztelte a mű szövegét. Ebergényi Tibor húzogatott, alakítgatott, toldozgatott. S hiába, hogy a színibírálat évek óta egyebet sem szajkóz, mint „tiszteljétek a klasszikusokat, tartsátok meg épségben a szövegeiket“. Nem és nem és nem. A kezdő rendező mindig többet akar tudni a lángésznél. A színpadon nem lehetnek üresjáratú másodpercek, jelentőség nélküli mozgások és folytatás nélküli kezdemények. Ennek a belátásához sem kell tehetség, csak figyelem és fegyelem. Ez megvolt Kolozsváron. Viszont Temesváron az előadás valami élőképszerűséggel kezdődik, aztán olykor pantomimszerű mozdulatokkal folytatódik, hogy legelőször ernyedt, feszültség nélküli, naturalista mozgásokba-izgésekbe fúljon. A kolozsvári előadáson a Téli rege természetéből kifolyólag sokkal nehezebb volt a stílusegységet megőrizni, mert a mű előbb tragédia, aztán groteszk rémdráma, vásári komédia, majd pásztorjáték és önmagát szatirizáló bohózat, azaz bolondját járatos. Mégis stilárisan egységes az előadás, mert a szerzőre bízta magát. De beszéljünk kisebb részletekről, például a zenéről. A Téli regében tartózkodó, minimális volt a jelenléte, de ott, ahol felhangzott, amellett, hogy önmagában is szép volt, eszköz volt a rendezés kezében. Arra gondoltunk, azt sejtettük amikor szólt, amit a rendező sugallt vele. A törvényszéki jelenetben az üstdob dördülései elnyomást, idegességet, fenyegetést, gyászt idéztek bennünk. A pásztorok ünnepének zenéje nemcsak derűs rusztikumot, hanem azt az érzést is árasztotta: „mintha álmodnánk“. Temesváron mindvégig, függetlenül az előadás éppen soron lévő jelenetének érzelmi és logikai tartalmától, teherpályaudvari tolatások csörömpölése, durván kezelt kapcsolószekrények és olajozatlan fékpofák csikorgása döfte a fülünkbe félművelt modernkedését. Nem mondom, vasúti rémdrámához, ilyesmihez, hogy Vámpír a fűtőházban, ahhoz elment volna, de semmi köze sem volt Arisztophanészhez, sem a humorhoz. Tehát: nem különösebb tehetség, tudás, kultúra, — egyszerűen a józan, természetes következetesség s ízlés hiányzott innen. • A kolozsvári előadásban a legnehezebb és a legszebb a folytonosság volt. Nehéz ezt a Téli regét úgy játszani, hogy a darab vége ne csúfolja ki szentségtörő, nyelvöltögető módon az elejét. Hogy a komé (Folytatása a 10. oldalon) SZŰCS ISTVÁN Régi gyönyörrír havak — Bálint Tibor novellája Vitairat jóvátétel Ügyben — Huszár Sándor cikke HORVÁTH ISTVÁN Nekem tudnom kell Gúnnyal vonjátok ajkatok, ha mondom: jaj, még szeretem, kit legnehezebb, öt, ki szeretni önmagát se tudja, téged, magamat, emberlétedet. Sorsunk falkába vert, mint farkascsordát, de a fejünkkel ég felé emelt. Minden élőnél legtöbbek vagyunk mi. „Közhely“ mondod rá, mint ki jól felelt. S belül sajogsz, bár félsz a „lelkizéstől“, mert hát szégyen, mi éppen nem divat. S közben érzéked minden radarjával bennünk kutatod, keresed, ki vagy. Játsznak keserű farkasosdit fázva, emberlényüktől vadidegenen, kiknek létük az elvont hatalom lett, de hogy az ember ne ember legyen nincs oly hatalom, mely azt végrehajtsa. Példa Vietnami évezredeink. Egyes élhet, de nem az emberiség, soha farkasként, csak ember szerint. Ajkam nem áll a mosolygásra gyakran. Sajgom korunknak gyötrő görcseit. Azért szeretek, mert gyűlölni könnyebb s így a fájásom megkönnyebbedik. Amíg élek, még dolgom van a földön. Küzd a farkas is, ha éhtől űzött. S bár fal gyilkolva, nem tudja, hogy mit tesz. Nekem tudnom kell társaim között.