Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-02 / 1. szám

Deák Ferenc tollrajza madik magatartást próbál kialakítani, a „szellemi szabadság“, „az emelkedett gondolkodás“ útját keresi. Van azonban egy kis csoport, amelynek tevékenységéről köz­tudatunk vajmi keveset tud. A néppárti radikálisok kis csoport­ja ez, akik még mindig nem hajlandók belenyugodni az Orszá­gos Magyar Párt politikai egyeduralmába, s az 1924-es bras­sói nagygyűlés után erőteljes akcióba kezdenek a Néppárt fel­élesztéséért. E kis csoport vezetője Kós Károly, közvetlen fegy­vertársai meg Tabéry Géza, Molter Károly, Benedek Elek, Szent­­imrei Jenő s egy ideig Paál Árpád, Kádár Imre meg Ligeti Ernő is. A néppárti szellemet élesztgető írók hozták létre 1924- ben az Erdélyi Szépmíves Céh­et, a Kaláka K. t. egyenes szelle­mi folytatóját, megtalálva ezzel azt a szerencsés formát, mely­nek segítségével a haladó írók szellemi függetlenségét biztosít­hatták. E kis csoport lelkes szervezőmunkájának eredményeként 1927-ben még egyszer porondra lép a Néppárt, most már Erdélyi Magyar Néppárt néven, ám az előbb vázolt társadalmi polarizá­lódás következtében éppúgy meg kellett buknia, akár a polgári radikális irodalmi próbálkozásoknak. A Néppárt nem ért el ugyan nagy politikai sikereket, ám e politikai szervezkedési kísérlet ismerete nélkül az irodalomtör­ténész aligha értelmezhetné helyesen a szervezkedéssel kapcso­latban álló írók munkásságát, vagy akár a két világháború közti legfontosabb polgári írói csoportosulás, a Helikon lét­rejöttét, hol a politikai szervezkedés iránt közömbös írók mel­lett e lelkes néppárti csoport is jelen volt, sőt a helikoni szer­vezkedéstől a néppárti politikai szervezkedés újabb sikerét re­mélte. E különféle felfogást képviselő írókra a helikoni szel­lem nem volt egyforma nivelláló hatással, minek következtében a helikoni írók csoportján belül is a legváltozatosabb életműve­ket találjuk. E korszak a romániai magyar irodalomnak eredményekben igen gazdag időszaka, amit egyes irodalomtörténészek kizárólag a Helikon érdemének tudnak be, sőt egyenesen helikoni iroda­lomként kezelnek. Kétségtelen, hogy a Helikon nagyban hozzá­járult az egyes írók munkaviszonyainak megjavításához, vala­mint a könyvkiadás fellendítéséhez. Ám­ a teljes igazság az, hogy ez a korszak szüretelte le a megelőző korszak termését is: a háborúellenes, valamint az októbrista küzdelmek eszmevilá­gához kapcsolódó művek a helikoni korszak legértékesebb kiad­ványai közé tartoznak. . A társadalmi polarizációt nyomon követő irodalmi polarizá­ció nyilvánul meg az egyes irodalmi csoportok folyóiratainak megalapításában is. A konzervatívok már meglévő Pásztortűz­e mellett 1928-ban megjelenik a Helikon-csoport folyóirata, az Er­délyi Helikon, s az 1926-ban alakult Korunk körülbelül ugyan­akkor vesz fel határozott baloldali irányt, s válik a szocializ­mus felé orientálódó íróknak olyan mágneses központjává, amely egyidőben vonzott és indukált. Irodalmunk e jövőbe mu­tató hajtásának kialakulását vizsgálva rá kell mutatnunk a párt nagy szerepére, valamint a szovjethatalom meglétének ha­tdSHFd IS Ugyancsak ez a polarizációs folyamat figyelhető meg a Ro­mánia társadalmi valóságába beleszülető fiatal­­ regeneráció ese­tében is. Az Erdélyi Fiatalok (1930), mely egy adott pillanat­ban a legkülönfélébb polgári felfogásokat valló fiatalokat egye­síti magában, sajátos történelmi körülmények között, sajátos színezettel a Napkelet analógiás megismétlődése, még akkor is, ha a gyors polarizáció bekövetkeztével a folyóirat maga nem szűnik meg, hanem megmarad s tovább él a középutat vá­lasztó csoport szócsöveként. E középutat választó csoport te­vékenységét — éppúgy, mint a Helikonét árnyaltan kell ele­meznünk. Ellentmondásosnak érzem Lőninek erre vonatkozó né­hány szavas értékelését, melyben a „Magyar Pártnak behódoló vezetőség“-ről beszél, de ugyanott az új utakat kereső fiatal írók között felsorolja az Erdélyi Fiatalok „centralistáinak“ nem egy tagját, köztük a főszerkesztőt is. A részletesebb irodalomtörté­neti kutatás tán megállapítja majd, hogy a fiataloknak e cso­portja sohasem szakadt el úgy a társadalmi valóságtól, a dolgozó tömegek valós problémáitól, mint például az idősebb helikoni generáció egyes tagjai. E korszak szellemi fejlődésének különleges problémáját je­lenti az 1929—33-as nagy gazdasági világválság, amely még egy­szer felrázza az idősebb nemzedék egyes tagjainak lelkiisme­retét, érdekes, kiugró lázgörbét írva be ezek életművébe, míg a fiatalok közül nem egyet indít el a baloldali fejlődés útján. (A legjellegzetesebb tán Kovács György esete.) Az 1933-as év nemcsak a világpolitikában, hanem a romá­niai magyar nemzetiség életében is fontos dátumot jelent. Míg egyrészt fokozódik a jobboldali reakció tevékenysége, másrészt erősödik a baloldal eszmei tevékenysége is. Az Országos Magyar Párt néppárti ellenzékének munkája , melyhez a Spectator ál­tal indított ellenzéki mozgalom is csatlakozott, nem múlt el ha­tás nélkül: a tömegek lelkében előkészítette a talajt a párt által irányított MADOSZ magvetésének. Irodalomtörténetünk következő fejezetének, melyet időben 1933—1944 közé rögzíthetünk, én a KIALAKULT ARCVONALAK címet adnám. E korszak történelmi lényege a fasizmus előretö­rése következtében megélénkülő osztályharc. A társadalmi fron­tok tisztázódásával párhuzamosan most már nagy vonalakban tisztázódnak az irodalmi frontok is. Erre — és csakis erre — a korszakra alkalmazható Gaál Gábornak a romániai magyar iro­dalomra vonatkozó hármas felosztása. Noha kétségtelenül erősödik a jobboldal is — főleg a Hitel egyes munkatársainak tevékenysége következtében —, mégis e korszak legfontosabb irodalomtörténeti jelensége a baloldali iro­dalmi arcvonal, a Korunk-csoport rendkívüli megerősödése. A külföldi és hazai fasizmus antihumánus megnyilvánulásai kö­vetkeztében igen sok fiatal értelmiségi fordul a szocializmus eszméi felé, s közülük nem egy találja meg az utat a párt, a munkásmozgalom felé. A Korunk marxista eszmeisége is eb­ben a korszakban szilárdul meg végképp, amikor Gaál Gábor mellett olyan képzett fiatal marxista értelmiségiek lépnek so­rompóba, mint Bányai László, Jordáky Lajos, Gáli Ernő, Ba­logh Edgár vagy Csehi Gyula. Ám a baloldal irodalmi előretö­rését a Korunk szépirodalmi anyaga mutatja a legjobban, me­lyet olyan nevek képviselnek már, mint Nagy István, Szilágyi András, Salamon Ernő, Méliusz József meg a fasizmus által fia­talon elpusztított mártír íróink egész sora. A társadalom két fő pólusa között húzódó helikoni vonal eb­ben az időben elszíntelenedik, az Erdélyi Szépmíves Céh nagy üzletekre kalkuláló kiadói politikája következtében egyes írói­nak munkássága elsekélyesedik. E folyamat világosan nyomon követhető például az egészséges indulású és igen tehetséges Nyí­rő József esetében. A Helikon-vonal legértékesebb eredménye e korszakban — a baloldal felé orientálódó Tamási, Asztalos, Szemlér és az erősen népi kötöttségű Kiss Jenő írásain kívül — valóban a fasizmussal szembeforduló humánumnak az a tiszta, fehér lobogója, amelyet Huszár egész más vonatkozásban említ cikkében, s amely olyan értékeket volt képes létrehozni, mint Dsida érett lírája, vagy Molter, Karácsony Benő, Berde Mária, Tabéry, Szabédi László legjobb írásai. E korszak egyik legfontosabb irodalomtörténeti problémája a baloldal népfront-politikájának helyes értelmezése. A népfront­politika, amely a párt tudatos taktikája — egyes nem-marxista csoportosulásokkal való együttműködés a polgári szabadságjogok védelmében —, semmiképp sem jelent eszmei tisztázatlanságot vagy eszmei meghátrálást. Ellenkezőleg: míg Gaál Gábor eszmei csatározásai mögött néha érződik némi ideológiai tisztázatlan­ság, elméleti nézetei néha elrugaszkodnak a valóságtól, a nép­front-korszak vonalvezetése mögött az eszmei biztonság fölénye érződik. A polgári demokratikus szabadságjogok védelme­h ez és csakis ez a párt népfrontpolitikájának az alapja. Ám míg az egyes polgári csoportok számára a polgári demokratikus szabad­ságjogok védelme a maximális programot jelenti, a baloldal szá­mára ez csupán a minimális program, amely maximális prog­ramjába belefér. A Vásárhelyi Találkozót és a népfront-korszak más, hasonló jellegű megnyilvánulásait tehát ilyen szempontból kell értékelnünk, és semmiképp sem szabad a különböző polgári csoportok és a baloldal elvtelen ölelkezéseként felfognunk. Nézetem szerint körülbelül ezek volnának azok a keretfeje­zetek, amelyeknek elmélyült kutatáson alapuló megrajzolása tisztázni tudná irodalomtörténetünk legfontosabb kérdéseit. Ám ez mindenképpen intézményesített kutatómunkát igényel. Helyszűkében Sőni Pál egyetemi tankönyvével kapcsolatban csupán egyetlen dologra szeretnék még kitérni: Baróti Pál már felsorolta azokat az írókat, akik Sőni tan­könyvéből kimaradtak. E névsort akár folytatni is lehetne, hi­szen, hogy mást ne említsek, teljesen elhallgatja Bányai László munkásságát, akinek a 30—40-es évek között kifejtett közírói te­vékenysége nélkül szerintem aligha képzelhető el szellemi éle­tünk alakulása. Ám minderre Sőni Pál jogosan válaszolhatja azt, hogy az egyetemi tankönyv anyagának a tantervhez kell igazodnia. Ám ami engem Lőni könyvének épp tankönyv jellege miatt lep meg, az, hogy a kis írói portrévázlatok között egyetlen olyan mintafejezetet sem közöl, amely egy teljes írói életpálya elmélyült, tudományos elemzésével az egyetemi hallgatók tudo­mányos kutatásra való nevelését szolgálná. E hiányt még a kevés óraszám sem magyarázza, hiszen az előadó nem köteles köny­vének teljes anyagát előadni. Milyen más lenne könyvének ér­téke, ha e lexikális íróportrékat néhány tipikus alkotói életpá­lya elmélyült rajza fogná egybe! Ugyancsak a tudományos kutatómunkára való nevelés, a tu­dományos etika kialakítása szempontjából kell szigorúan felró­nom a könyv rengeteg adatbeli tévedését és filológiai pontat­lanságát, melyeket Baróti részben megemlít. De ezen túlmenően, ha mi elvárjuk, hogy egyes külföldön megjelent irodalomtörté­neti jellegű munkák ránk vonatkozó adatközlése pontos legyen, mennyivel nagyobb igényt kell támasztanunk a magunk kutató­munkájával szemben! Ugyancsak ezzel kapcsolatos irodalomtör­ténetírásunk finoman árnyalt szaknyelvének követelménye. Iro­dalmi életünk egyes jelenségeinek árnyaltabb kezelésével együtt nyelvi kifejezőeszközeinknek is árnyaltabbakká, pongyolaság­­mentesebbekké kell válniuk. Mert ha Lőninek például az a mon­data, hogy „A Helikon prózájának eszmeiségét a konzervatív-li­berális szellemű vezetőség határozza meg“, valahol lényege leg­mélyén tartalmaz is bizonyos igazságot, mégis, e vulgarizáló megfogalmazás következtében alkalmat ad arra, hogy egyesek, akik a Helikont „forma és vezetőség nélküli“ csoportosulásként szeretik feltüntetni, tótágast álljanak. TÓTH MÁRIA NOVELLÁJA SZERENCSÉS KEDDEM Hogy „klinikailag“ egészsé­ges vagyok-e vagy sem, nor­mális vagy sem, arról nekem fogalmam sincs. Azt hiszem, minden ember fél saját teste titkaitól. A múlt héten pél­dául az egyik kollégám sonkát uzsonnázott Megfeküdhette a gyomrát, mert rá vagy két órára kékesfehér arccal, dider­gő ajkakkal nyögdécselte: „Fölugrok az orvoshoz, én nem tudom, mi van velem, talán a sonka nem volt friss...“ Teg­nap botorkált le az emeleti fektetőből: „Képzeld mi tör­tént velem... nekem három vesém van ... három..." Ül az íróasztala mellett, az orra tövében izzadság gyöngyözik, lucskossá gyűrött zsebkendőjét minduntalan a tarkójára szo­rítja. Határozottan érezni kez­di a harmadik veséjét is. Nem mondom, hogy kellemes lehet: minden pillanatban érzel vala­mit, amit lényegében nem is érzel, de éppen azért, mert nem érzed, fantáziádban óriá­sira puffad a saját tested irán­ti gyanakvás. Valahol mélyen, rejtetten szűkös benne a ön­­borzadás. Ez a füllel nem hall­ható szűkülés fárasztja őt, en­gem és mindenkit az irodá­ban. S mi akkor is lessük a három vese tulajdonosát, ha tulajdonképpen nem nézünk oda. Továbbá azok a réveteg, szégyenlős, kereső mozdulatok, ahogy néha a dereka tájára tapogat! S ha, mondjuk, ne­kem két májam van? Ha nem ép az agyam? Hogy egészen pontos legyek: nem vette-e va­jon kezdetét nálam valami bomlási folyamat az agyban, ami rágja a nem tudom há­nyadik milliomodik agysejte­met, mindennap előbb egyet, aztán félnaponként, aztán óránként kebelez be belőlük egyet és mind gyorsabb iram­ban, mind célratörőbben. Ma még tudok küzdeni vele, ma­gyarázatot keresni és találni, de később...? A kollégámat hallgatva sejlett fel bennem az elhatározás: beszélek egy ideg­­gyógyásszal ... esetleg egy jó pszichológussal. Beszélgetés céljából, semmi egyébért. Biz­tos vagyok benne, hogy nem nézne idiótának, hanem tipi­kusan huszadik századi jelen­ségnek. Rengeteg bennem az önfegyelem, a jómodor „zsar­gonja“, pontosan tudom, mit hogyan kell fogadni, és nagyon értek hozzá, hogy visszaverjem magamba a felesleges őszinte­séget. Három veséstől például irtózom, de biztosítom, hogy ez a három vese nem is rend­kívüli. Egyáltalában nem az. Most viszont a velem szemben ülő kolléganőm kezdi rá: „Te tudod, hogy Indira Gandhi hisz a csillagjóslásban? Pokoli dolog. ... Micsoda, hogy nem tudományos? Melyik tudomány szemüvegén méricskélve nem tudományos ? (Szemüveg... Aha... Szemüveg... Leveszem a szemüvegemet.) Hiába hall­gatsz olyan elítélően, én pél­dául megfigyeltem, hogy teli­holdkor idegesebb vagyok. Migrént kapok!“ Hála a le­vett szemüvegnek, úgy vála­szolok neki, hogy se gúnyos, se bántó nem vagyok: „Nézd ke­vesebbet a teliholdat!“ A langymeleg, őszi levegőben vibrál előttem az alaktalan alak: „Csak tudhat valamit az az Indira Gandhi... figyelsz rám, drágám? Mondom, hogy az a nő valaki. A csillagjósok mindig pontosan útbaigazítják. Jelzem, fontos is jól tájékozód­nia, különben megennék vagy a hinduk, vagy a mohamedá­nok.“ A három vesésben a csil­lagjóslás hallatára fellángol a reménység: „Igazad van, tud­nak valamit a csillagjósok, kü­lönben egy ilyen világhírű asszony nem adna a szavuk­ra ...“ Altatóval alusszuk át az éj­szakát, reggel rohanunk, né­mán tülekedünk a buszban, versenyt futunk a munkahe­lyünkig s utána úgy érezzük: beszélnünk kell. A reggel órái után másmilyen órák követ­keznek. Szürkébbek. Szürke órák, hétköznapi pillanatok. Azokra este rendszerint nem is emlékezünk úgy, mint órára, hanem csak néhány villanás marad. Most még reggel van. Alig tettük fel az ibrikben a kávé­nak való vizet. Állok az ab­laknál. Augusztusban vettem síbakancsot, sípulóvert. Idén decemberben veszem ki a sza­badságomat. Idén elegáns, mindén helyre megyek, oda, ahol síleckét is vehetek. Meg se fordul a fejemben, hogy va­laha jól fogok sízni, de leg­alább megpróbálom, még vé­gigcsinálom ezt is. Milyen le­het sízni tanulni... Ácsorgók az ablaknál. Szeptember van, reggel nyolc óra. És langyme­leg az egész világ. Lám, újra jelentkezett ez a másik furcsa­ságom; tudom, hogy mit szán­­dékszom még végigcsinálni. És annyi mondatom, gondolatom előtt ez a kiállhatatlan, gyűlö­letes kis szó, még... Ezt is el kellene mondanom egy jó pszichológusnak. A hátam mögött csevegnek. „Nézd, kérlek, Szukarno is csillagjósokkal dolgozott...“ — így a kolléganőm. Háromve­­sés csak saját magával foglal­kozik, ezért nem ér rá egyéb­re csodálkozásnál: „Nahát, szó­val ő is...?“ „Uhüm. ...ő is...“ Rotyog a víz az ibrik­ben. A kolléganőm Háromve­­séshez szól, és hangja csupa alázatos kímélet: „Neked sza­bad, szóval úgy érzem ... most szabad kávét innod?...“ Sza­bad, nem szabad... Mikor mit szabad egy embernek és mit nem? Mit ír elő egy háromve­­sésnek az orvostudomány? Még nem közölték az „esettel“, így tehát jöjjön a kávé!... Ne­kem például szabad kávét in­nom? Fogalmam sincs. A lé­nyeges pillanatnyilag az, hogy ne engedjek a félelemnek, hogy tegyek valamit a még­­gel kezdődő mondataimmal. Fő a kávé. A főnöknőm, aki hisz saját zsenialitásában s ezért a világ legboldogabb asszonya, most legalább ötödszörre dolgozza át, egészíti ki az idei szabad­ságlistát. Mi hárman — már akik itt ülünk összezárva egy szobában — nem hisszük ma­gunkat zseniálisnak, s ezért mindig nagyvonalúan fogadjuk a nő állandó kiegészítési roha­mait. Én például már annyira haladtam — időben visz­­szafelé —, hogy elképzelem a főnöknőt az egyetemi szemi­náriumban, amikor mindunta­lan kiegészítette a kollégái fe­leletét a tanársegéd színe előtt. Imádni való lehetett. Annak az izzadt fontoskodásnak ak­kor értelme is volt, gyakorlati haszon származhatott belőle. Akkor. De ősz fejjel állandóan hangoztatni pedagógiai tapasz­talatunkat, lélektani ismerete­inket és jóindulatunk jeléül „öregemnek“ szólítani a beosz­tottakat ... Ma van a napja, hogy a főnöknő kihirdeti. (Folytatása a 8. oldalon) 5

Next