Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-02 / 1. szám
Deák Ferenc tollrajza madik magatartást próbál kialakítani, a „szellemi szabadság“, „az emelkedett gondolkodás“ útját keresi. Van azonban egy kis csoport, amelynek tevékenységéről köztudatunk vajmi keveset tud. A néppárti radikálisok kis csoportja ez, akik még mindig nem hajlandók belenyugodni az Országos Magyar Párt politikai egyeduralmába, s az 1924-es brassói nagygyűlés után erőteljes akcióba kezdenek a Néppárt felélesztéséért. E kis csoport vezetője Kós Károly, közvetlen fegyvertársai meg Tabéry Géza, Molter Károly, Benedek Elek, Szentimrei Jenő s egy ideig Paál Árpád, Kádár Imre meg Ligeti Ernő is. A néppárti szellemet élesztgető írók hozták létre 1924- ben az Erdélyi Szépmíves Céhet, a Kaláka K. t. egyenes szellemi folytatóját, megtalálva ezzel azt a szerencsés formát, melynek segítségével a haladó írók szellemi függetlenségét biztosíthatták. E kis csoport lelkes szervezőmunkájának eredményeként 1927-ben még egyszer porondra lép a Néppárt, most már Erdélyi Magyar Néppárt néven, ám az előbb vázolt társadalmi polarizálódás következtében éppúgy meg kellett buknia, akár a polgári radikális irodalmi próbálkozásoknak. A Néppárt nem ért el ugyan nagy politikai sikereket, ám e politikai szervezkedési kísérlet ismerete nélkül az irodalomtörténész aligha értelmezhetné helyesen a szervezkedéssel kapcsolatban álló írók munkásságát, vagy akár a két világháború közti legfontosabb polgári írói csoportosulás, a Helikon létrejöttét, hol a politikai szervezkedés iránt közömbös írók mellett e lelkes néppárti csoport is jelen volt, sőt a helikoni szervezkedéstől a néppárti politikai szervezkedés újabb sikerét remélte. E különféle felfogást képviselő írókra a helikoni szellem nem volt egyforma nivelláló hatással, minek következtében a helikoni írók csoportján belül is a legváltozatosabb életműveket találjuk. E korszak a romániai magyar irodalomnak eredményekben igen gazdag időszaka, amit egyes irodalomtörténészek kizárólag a Helikon érdemének tudnak be, sőt egyenesen helikoni irodalomként kezelnek. Kétségtelen, hogy a Helikon nagyban hozzájárult az egyes írók munkaviszonyainak megjavításához, valamint a könyvkiadás fellendítéséhez. Ám a teljes igazság az, hogy ez a korszak szüretelte le a megelőző korszak termését is: a háborúellenes, valamint az októbrista küzdelmek eszmevilágához kapcsolódó művek a helikoni korszak legértékesebb kiadványai közé tartoznak. . A társadalmi polarizációt nyomon követő irodalmi polarizáció nyilvánul meg az egyes irodalmi csoportok folyóiratainak megalapításában is. A konzervatívok már meglévő Pásztortűze mellett 1928-ban megjelenik a Helikon-csoport folyóirata, az Erdélyi Helikon, s az 1926-ban alakult Korunk körülbelül ugyanakkor vesz fel határozott baloldali irányt, s válik a szocializmus felé orientálódó íróknak olyan mágneses központjává, amely egyidőben vonzott és indukált. Irodalmunk e jövőbe mutató hajtásának kialakulását vizsgálva rá kell mutatnunk a párt nagy szerepére, valamint a szovjethatalom meglétének hatdSHFd IS Ugyancsak ez a polarizációs folyamat figyelhető meg a Románia társadalmi valóságába beleszülető fiatal regeneráció esetében is. Az Erdélyi Fiatalok (1930), mely egy adott pillanatban a legkülönfélébb polgári felfogásokat valló fiatalokat egyesíti magában, sajátos történelmi körülmények között, sajátos színezettel a Napkelet analógiás megismétlődése, még akkor is, ha a gyors polarizáció bekövetkeztével a folyóirat maga nem szűnik meg, hanem megmarad s tovább él a középutat választó csoport szócsöveként. E középutat választó csoport tevékenységét — éppúgy, mint a Helikonét árnyaltan kell elemeznünk. Ellentmondásosnak érzem Lőninek erre vonatkozó néhány szavas értékelését, melyben a „Magyar Pártnak behódoló vezetőség“-ről beszél, de ugyanott az új utakat kereső fiatal írók között felsorolja az Erdélyi Fiatalok „centralistáinak“ nem egy tagját, köztük a főszerkesztőt is. A részletesebb irodalomtörténeti kutatás tán megállapítja majd, hogy a fiataloknak e csoportja sohasem szakadt el úgy a társadalmi valóságtól, a dolgozó tömegek valós problémáitól, mint például az idősebb helikoni generáció egyes tagjai. E korszak szellemi fejlődésének különleges problémáját jelenti az 1929—33-as nagy gazdasági világválság, amely még egyszer felrázza az idősebb nemzedék egyes tagjainak lelkiismeretét, érdekes, kiugró lázgörbét írva be ezek életművébe, míg a fiatalok közül nem egyet indít el a baloldali fejlődés útján. (A legjellegzetesebb tán Kovács György esete.) Az 1933-as év nemcsak a világpolitikában, hanem a romániai magyar nemzetiség életében is fontos dátumot jelent. Míg egyrészt fokozódik a jobboldali reakció tevékenysége, másrészt erősödik a baloldal eszmei tevékenysége is. Az Országos Magyar Párt néppárti ellenzékének munkája , melyhez a Spectator által indított ellenzéki mozgalom is csatlakozott, nem múlt el hatás nélkül: a tömegek lelkében előkészítette a talajt a párt által irányított MADOSZ magvetésének. Irodalomtörténetünk következő fejezetének, melyet időben 1933—1944 közé rögzíthetünk, én a KIALAKULT ARCVONALAK címet adnám. E korszak történelmi lényege a fasizmus előretörése következtében megélénkülő osztályharc. A társadalmi frontok tisztázódásával párhuzamosan most már nagy vonalakban tisztázódnak az irodalmi frontok is. Erre — és csakis erre — a korszakra alkalmazható Gaál Gábornak a romániai magyar irodalomra vonatkozó hármas felosztása. Noha kétségtelenül erősödik a jobboldal is — főleg a Hitel egyes munkatársainak tevékenysége következtében —, mégis e korszak legfontosabb irodalomtörténeti jelensége a baloldali irodalmi arcvonal, a Korunk-csoport rendkívüli megerősödése. A külföldi és hazai fasizmus antihumánus megnyilvánulásai következtében igen sok fiatal értelmiségi fordul a szocializmus eszméi felé, s közülük nem egy találja meg az utat a párt, a munkásmozgalom felé. A Korunk marxista eszmeisége is ebben a korszakban szilárdul meg végképp, amikor Gaál Gábor mellett olyan képzett fiatal marxista értelmiségiek lépnek sorompóba, mint Bányai László, Jordáky Lajos, Gáli Ernő, Balogh Edgár vagy Csehi Gyula. Ám a baloldal irodalmi előretörését a Korunk szépirodalmi anyaga mutatja a legjobban, melyet olyan nevek képviselnek már, mint Nagy István, Szilágyi András, Salamon Ernő, Méliusz József meg a fasizmus által fiatalon elpusztított mártír íróink egész sora. A társadalom két fő pólusa között húzódó helikoni vonal ebben az időben elszíntelenedik, az Erdélyi Szépmíves Céh nagy üzletekre kalkuláló kiadói politikája következtében egyes íróinak munkássága elsekélyesedik. E folyamat világosan nyomon követhető például az egészséges indulású és igen tehetséges Nyírő József esetében. A Helikon-vonal legértékesebb eredménye e korszakban — a baloldal felé orientálódó Tamási, Asztalos, Szemlér és az erősen népi kötöttségű Kiss Jenő írásain kívül — valóban a fasizmussal szembeforduló humánumnak az a tiszta, fehér lobogója, amelyet Huszár egész más vonatkozásban említ cikkében, s amely olyan értékeket volt képes létrehozni, mint Dsida érett lírája, vagy Molter, Karácsony Benő, Berde Mária, Tabéry, Szabédi László legjobb írásai. E korszak egyik legfontosabb irodalomtörténeti problémája a baloldal népfront-politikájának helyes értelmezése. A népfrontpolitika, amely a párt tudatos taktikája — egyes nem-marxista csoportosulásokkal való együttműködés a polgári szabadságjogok védelmében —, semmiképp sem jelent eszmei tisztázatlanságot vagy eszmei meghátrálást. Ellenkezőleg: míg Gaál Gábor eszmei csatározásai mögött néha érződik némi ideológiai tisztázatlanság, elméleti nézetei néha elrugaszkodnak a valóságtól, a népfront-korszak vonalvezetése mögött az eszmei biztonság fölénye érződik. A polgári demokratikus szabadságjogok védelmeh ez és csakis ez a párt népfrontpolitikájának az alapja. Ám míg az egyes polgári csoportok számára a polgári demokratikus szabadságjogok védelme a maximális programot jelenti, a baloldal számára ez csupán a minimális program, amely maximális programjába belefér. A Vásárhelyi Találkozót és a népfront-korszak más, hasonló jellegű megnyilvánulásait tehát ilyen szempontból kell értékelnünk, és semmiképp sem szabad a különböző polgári csoportok és a baloldal elvtelen ölelkezéseként felfognunk. Nézetem szerint körülbelül ezek volnának azok a keretfejezetek, amelyeknek elmélyült kutatáson alapuló megrajzolása tisztázni tudná irodalomtörténetünk legfontosabb kérdéseit. Ám ez mindenképpen intézményesített kutatómunkát igényel. Helyszűkében Sőni Pál egyetemi tankönyvével kapcsolatban csupán egyetlen dologra szeretnék még kitérni: Baróti Pál már felsorolta azokat az írókat, akik Sőni tankönyvéből kimaradtak. E névsort akár folytatni is lehetne, hiszen, hogy mást ne említsek, teljesen elhallgatja Bányai László munkásságát, akinek a 30—40-es évek között kifejtett közírói tevékenysége nélkül szerintem aligha képzelhető el szellemi életünk alakulása. Ám minderre Sőni Pál jogosan válaszolhatja azt, hogy az egyetemi tankönyv anyagának a tantervhez kell igazodnia. Ám ami engem Lőni könyvének épp tankönyv jellege miatt lep meg, az, hogy a kis írói portrévázlatok között egyetlen olyan mintafejezetet sem közöl, amely egy teljes írói életpálya elmélyült, tudományos elemzésével az egyetemi hallgatók tudományos kutatásra való nevelését szolgálná. E hiányt még a kevés óraszám sem magyarázza, hiszen az előadó nem köteles könyvének teljes anyagát előadni. Milyen más lenne könyvének értéke, ha e lexikális íróportrékat néhány tipikus alkotói életpálya elmélyült rajza fogná egybe! Ugyancsak a tudományos kutatómunkára való nevelés, a tudományos etika kialakítása szempontjából kell szigorúan felrónom a könyv rengeteg adatbeli tévedését és filológiai pontatlanságát, melyeket Baróti részben megemlít. De ezen túlmenően, ha mi elvárjuk, hogy egyes külföldön megjelent irodalomtörténeti jellegű munkák ránk vonatkozó adatközlése pontos legyen, mennyivel nagyobb igényt kell támasztanunk a magunk kutatómunkájával szemben! Ugyancsak ezzel kapcsolatos irodalomtörténetírásunk finoman árnyalt szaknyelvének követelménye. Irodalmi életünk egyes jelenségeinek árnyaltabb kezelésével együtt nyelvi kifejezőeszközeinknek is árnyaltabbakká, pongyolaságmentesebbekké kell válniuk. Mert ha Lőninek például az a mondata, hogy „A Helikon prózájának eszmeiségét a konzervatív-liberális szellemű vezetőség határozza meg“, valahol lényege legmélyén tartalmaz is bizonyos igazságot, mégis, e vulgarizáló megfogalmazás következtében alkalmat ad arra, hogy egyesek, akik a Helikont „forma és vezetőség nélküli“ csoportosulásként szeretik feltüntetni, tótágast álljanak. TÓTH MÁRIA NOVELLÁJA SZERENCSÉS KEDDEM Hogy „klinikailag“ egészséges vagyok-e vagy sem, normális vagy sem, arról nekem fogalmam sincs. Azt hiszem, minden ember fél saját teste titkaitól. A múlt héten például az egyik kollégám sonkát uzsonnázott Megfeküdhette a gyomrát, mert rá vagy két órára kékesfehér arccal, didergő ajkakkal nyögdécselte: „Fölugrok az orvoshoz, én nem tudom, mi van velem, talán a sonka nem volt friss...“ Tegnap botorkált le az emeleti fektetőből: „Képzeld mi történt velem... nekem három vesém van ... három..." Ül az íróasztala mellett, az orra tövében izzadság gyöngyözik, lucskossá gyűrött zsebkendőjét minduntalan a tarkójára szorítja. Határozottan érezni kezdi a harmadik veséjét is. Nem mondom, hogy kellemes lehet: minden pillanatban érzel valamit, amit lényegében nem is érzel, de éppen azért, mert nem érzed, fantáziádban óriásira puffad a saját tested iránti gyanakvás. Valahol mélyen, rejtetten szűkös benne a önborzadás. Ez a füllel nem hallható szűkülés fárasztja őt, engem és mindenkit az irodában. S mi akkor is lessük a három vese tulajdonosát, ha tulajdonképpen nem nézünk oda. Továbbá azok a réveteg, szégyenlős, kereső mozdulatok, ahogy néha a dereka tájára tapogat! S ha, mondjuk, nekem két májam van? Ha nem ép az agyam? Hogy egészen pontos legyek: nem vette-e vajon kezdetét nálam valami bomlási folyamat az agyban, ami rágja a nem tudom hányadik milliomodik agysejtemet, mindennap előbb egyet, aztán félnaponként, aztán óránként kebelez be belőlük egyet és mind gyorsabb iramban, mind célratörőbben. Ma még tudok küzdeni vele, magyarázatot keresni és találni, de később...? A kollégámat hallgatva sejlett fel bennem az elhatározás: beszélek egy ideggyógyásszal ... esetleg egy jó pszichológussal. Beszélgetés céljából, semmi egyébért. Biztos vagyok benne, hogy nem nézne idiótának, hanem tipikusan huszadik századi jelenségnek. Rengeteg bennem az önfegyelem, a jómodor „zsargonja“, pontosan tudom, mit hogyan kell fogadni, és nagyon értek hozzá, hogy visszaverjem magamba a felesleges őszinteséget. Három veséstől például irtózom, de biztosítom, hogy ez a három vese nem is rendkívüli. Egyáltalában nem az. Most viszont a velem szemben ülő kolléganőm kezdi rá: „Te tudod, hogy Indira Gandhi hisz a csillagjóslásban? Pokoli dolog. ... Micsoda, hogy nem tudományos? Melyik tudomány szemüvegén méricskélve nem tudományos ? (Szemüveg... Aha... Szemüveg... Leveszem a szemüvegemet.) Hiába hallgatsz olyan elítélően, én például megfigyeltem, hogy teliholdkor idegesebb vagyok. Migrént kapok!“ Hála a levett szemüvegnek, úgy válaszolok neki, hogy se gúnyos, se bántó nem vagyok: „Nézd kevesebbet a teliholdat!“ A langymeleg, őszi levegőben vibrál előttem az alaktalan alak: „Csak tudhat valamit az az Indira Gandhi... figyelsz rám, drágám? Mondom, hogy az a nő valaki. A csillagjósok mindig pontosan útbaigazítják. Jelzem, fontos is jól tájékozódnia, különben megennék vagy a hinduk, vagy a mohamedánok.“ A három vesésben a csillagjóslás hallatára fellángol a reménység: „Igazad van, tudnak valamit a csillagjósok, különben egy ilyen világhírű asszony nem adna a szavukra ...“ Altatóval alusszuk át az éjszakát, reggel rohanunk, némán tülekedünk a buszban, versenyt futunk a munkahelyünkig s utána úgy érezzük: beszélnünk kell. A reggel órái után másmilyen órák következnek. Szürkébbek. Szürke órák, hétköznapi pillanatok. Azokra este rendszerint nem is emlékezünk úgy, mint órára, hanem csak néhány villanás marad. Most még reggel van. Alig tettük fel az ibrikben a kávénak való vizet. Állok az ablaknál. Augusztusban vettem síbakancsot, sípulóvert. Idén decemberben veszem ki a szabadságomat. Idén elegáns, mindén helyre megyek, oda, ahol síleckét is vehetek. Meg se fordul a fejemben, hogy valaha jól fogok sízni, de legalább megpróbálom, még végigcsinálom ezt is. Milyen lehet sízni tanulni... Ácsorgók az ablaknál. Szeptember van, reggel nyolc óra. És langymeleg az egész világ. Lám, újra jelentkezett ez a másik furcsaságom; tudom, hogy mit szándékszom még végigcsinálni. És annyi mondatom, gondolatom előtt ez a kiállhatatlan, gyűlöletes kis szó, még... Ezt is el kellene mondanom egy jó pszichológusnak. A hátam mögött csevegnek. „Nézd, kérlek, Szukarno is csillagjósokkal dolgozott...“ — így a kolléganőm. Háromvesés csak saját magával foglalkozik, ezért nem ér rá egyébre csodálkozásnál: „Nahát, szóval ő is...?“ „Uhüm. ...ő is...“ Rotyog a víz az ibrikben. A kolléganőm Háromveséshez szól, és hangja csupa alázatos kímélet: „Neked szabad, szóval úgy érzem ... most szabad kávét innod?...“ Szabad, nem szabad... Mikor mit szabad egy embernek és mit nem? Mit ír elő egy háromvesésnek az orvostudomány? Még nem közölték az „esettel“, így tehát jöjjön a kávé!... Nekem például szabad kávét innom? Fogalmam sincs. A lényeges pillanatnyilag az, hogy ne engedjek a félelemnek, hogy tegyek valamit a méggel kezdődő mondataimmal. Fő a kávé. A főnöknőm, aki hisz saját zsenialitásában s ezért a világ legboldogabb asszonya, most legalább ötödszörre dolgozza át, egészíti ki az idei szabadságlistát. Mi hárman — már akik itt ülünk összezárva egy szobában — nem hisszük magunkat zseniálisnak, s ezért mindig nagyvonalúan fogadjuk a nő állandó kiegészítési rohamait. Én például már annyira haladtam — időben viszszafelé —, hogy elképzelem a főnöknőt az egyetemi szemináriumban, amikor minduntalan kiegészítette a kollégái feleletét a tanársegéd színe előtt. Imádni való lehetett. Annak az izzadt fontoskodásnak akkor értelme is volt, gyakorlati haszon származhatott belőle. Akkor. De ősz fejjel állandóan hangoztatni pedagógiai tapasztalatunkat, lélektani ismereteinket és jóindulatunk jeléül „öregemnek“ szólítani a beosztottakat ... Ma van a napja, hogy a főnöknő kihirdeti. (Folytatása a 8. oldalon) 5