Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-23 / 4. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMANI 4 SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXV. ÉVFOLYAM •4. (1108.) SZÁM •ÁRA 1LEJZ KOLOZSVÁR, 1970. JANUÁR 23. Az irodalom illetékességéről Az utóbbi években az egyes művészeti ágak képviselői mind gyakrabban kérdőjelezik , meg az író, az irodalmár irodalmon kívüli illetékességét. A főleg élőszóban és ritkán írásban is elhangzó ellenvetések szerint a lapok és folyóiratok művészeti kritikái, cikkei, reflexiói nem elmélyültek, nem szakszerűek és illetéktelenségük folytán sokszor ártalmasak is. Bevallom, nehéz lenne pontosan megállapítanom, hogy az egyes művészetek házatáján elfekvő bajokból mekkora részt kell az irodalomnak vállalnia, ám a helyzet áldatlan voltára vonatkozóan ellenkező előjelű példával már szolgálhatok. Bárki által ellenőrizhető tény ugyanis, hogy az évekkel ezelőtti (sőt a két világháború közötti!) helyzethez képest jelentősen csökkentek irodalmi sajtószerveinkben a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos írói megnyilatkozások. Nem mondok tehát sem újat, sem nagyot kijelentvén, hogy gyakori és inszisztens óvásaikkal a képzőművészeknek sikerült leszoktatniok az irodalmárokat arról, hogy festményekről, szobrokról értelmező-bíráló véleményt mondjanak. Az írók tehát manapság már sokkal kevésbé akadályozzák a képzőművészetek fejlődését, nem biztos, hogy az ilyenformán magára maradt tárlatlátogatóolvasó kifejezett örömére. Persze hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a képzőművészetek jelenlegi fejlődése épp egy bizonyos irodalmiságtól való felszabadulás jegyében megy végbe, hogy a sajátosan festői, szobrászi, grafikai ábrázolás felfedezése és megvalósítása a jelszó, és ilyen öszszefüggésben a kortársi irodalom — nem mindig dicsérő, kellemes és illedelmes — társaságától való szabadulás egy alapvetően előremutató jelenség kinövéseként is felfogható. Kevesebb mentséget tudok azonban felhozni a hasonló jellegű színházi tendenciákra, tekintve, hogy minden művészetek közül talán a színház és az irodalom kapcsolata a legszervesebb. Ezért érzem szükségesnek, hogy az irodalom színházbani illetékességét — ha nem is a probléma megoldásának illúziójával — de feltétlenül az alkotó vita kialakulásának reményében szóvá tegyem. # Legutóbbi cikkében* — amely sok megszívlelendő igazságot tartalmaz — Rappaport Ottó „szakmai hitel“-nek nevezi azt a bűvös valamit, amivel egy irodalmárnak, írónak vagy kritikusnak rendelkeznie kell ahhoz, hogy a meredek és kanyargós színpadi pályákon hajtási engedélyt nyerjen. A sors különös kegye folytán olyan ember lévén, aki mindkét szakma kulisszái mögött megfordultam, önkéntelenül merül fel bennem a kérdés: vajon valójában mi ez a jó hangzású és rendkívül korszerű kifejezés, amely oly gyakran pukkan el az iroda. A nagykorúság jegyében, Utunk, 1970/3. szám, lombáza táján. Nyilván azt akarja jelenteni, hogy aki pedig színielőadásról ír, az értsen is a színházhoz. Ez így rendben is volna, de a válasszal a kérdés még nem oldódott meg, pusztán tovább bonyolódott. Mert aki gyakran tölt el hoszszú éjszakákat különböző színházak különböző színészeivel, rendezőivel meg egyéb rendű és rangú dolgozóival, olyanokkal, akik érdekeltek az épp bemutatott produkcióban és olyanokkal is, akik csak pretendensek, olyanokkal, akik sikeresek és olyanokkal, akiket a siker ritkábban látogat, vidékiekkel és kevésbé vidékiekkel, abban az eredeti probléma egy a gyakorlat által bonyolított formában, így merül fel: mit jelent érteni a színházhoz és egyáltalán: ki ért a színházhoz? És ha valakinek kedve és türelme volna hozzá és közvélemény-kutatást rendezne színházi berkekben, egészen különös eredményre jutna. Sem több, sem kevesebb nem derülne ki, mint az, hogy a színházhoz pedig senki sem ért. Pont mint az operettben. Mert a nőhöz ma senki sem ért, de rajongunk a női nemért... stb. Persze ha ez egyszerűen irigység és indulat kérdése volna (amivel mint tényezővel hiba lenne nem számol(Folytatása a 10. oldalon) HUSZÁR SÁNDOR TIZENHÁROM VERS Csak tizenhárom versről írok, pedig az asztalomon fekvő kötetben négyszázhúsz került egymás mellé (Szemlér Ferenc, Versek II. 1945—1965. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969, a Romániai Magyar írók sorozatban). Sőt, ha hozzászámítjuk ezekhez azt a háromszázhetvenötöt is, amelyek az előző kötetben jelentek meg (Szemlér Ferenc, Versek I. 1924— —1944, ugyanaz a kiadás), akkor érzékelhetjük igazából, micsoda filológiai feladat lenne annak vizsgálata, hogy a pályájának negyvenegy évére (1924—1965) visszatekintő költő milyen poétikai és eszmei kritériumok szerint válogatta ki a hatvanas évek második felében ezt a közel nyolcszáz verset — a köteteiben és folyóiratokban publikált vagy csak az íróasztala fiókjában őrzött ki tudja hány verse közül. Mert például Salamon Ernő versválogatásaiból — az általa összeállított első kötetek szerkesztési elveiből s a Végrendeletéhez csatolt versjegyzék szempontjaiból — mi minden olvasható ki a költő művészi szemléletének alakulásával kapcsolatban. Hogy tudniillik versváltozatai, téma- meg motívumvariációi közül melyikeket mellőzte és melyikeket állította előtérbe a „gyönyörű sors“ költészetének számbavételénél. Ugyanígy: a mostani válogatás filológiai vizsgálata betekintést nyújtana Szemlér Ferenc művésztudata alakulásának az egyes szakaszaira is. Hiszen nincs még egy romániai magyar költő, aki ilyen professzionális dühvel és következetességgel adta volna ki magát olvasóinak és irodalomtörténeti utókorának, mint Szemlér. Válogatott verseinek ez a második kötete a huszonegyedik eredeti verseskötete negyvenegy év alatt, s ehhez ebben a vonatkozásban hozzá se adhatjuk, csupán munkalélektani szempontból kell mégis hozzászámítanunk tizennégy kötetnyi eredeti szépprózáját, drámáit és esszéisztikáját, valamint azt a tizenhat kötetet, amelyet ő fordított magyarra a román irodalomból és a világirodalomból (közöttük pedig kézikönyv értékű antológiák és reprezentatív költő-bemutatások is akadnak). Szemléinek köztudomásúlag létformája a mindentmegírás, a mindent átpoétizálás. Sokszor foglalkozott ezzel a kritika; sokat írt róla, önvallomásszerűen, a költő is. Egyezzünk meg azonban abban, hogy a termékenységnek ez a foka — akárcsak a havi egy verset adó költők viszonylagos „terméketlensége“ — önmagában se nem érdem, se nem hiba. Talán inkább: adottság, vagy pontosabban: alkat kérdése. Ez a válogatás tehát nagy segítséget nyújt majd az irodalomtörténészeknek, amikor kijelölik Szemlér Ferenc művészpályájának a külső és belső állomásait s az egyes vonalszakaszait. Másfelől azonban ez a válogatás elősegítheti Szemlér művészportréjának a megrajzolását is, mégpedig a szó fotografikus értelmében. Lehetővé teszi ugyanis a költő átlagos vonásainak az összegezését, összevonását egyetlen arcképen. Mert bármilyen változásokon ment is át Szemlér művészpályája során, és bármilyen szempontok szerint válogat is most saját életművéből, bizonyos motívumok nem hullhattak ki a válogatás során, legfeljebb azon vitatkozhatik a filológia, hogy a teljes életműben többször vagy kevesebbszer jelentkezik-e ez vagy az a motívum, mint ebben a válogatásban, és ilyen vagy olyan értelmet kap, így vagy úgy minősül át helyenként s koronként és így tovább. A leggyakoribb motívumok azonban természetszerűen ebben a válogatásban is uralkodnak (mennyiségileg), és ebből a szempontból a filológiai apparátust nélkülöző olvasó is jellegzetesnek minősítheti az összeállítást. Hozzunk erre csak két, szinte magától adódó példát. A kötetbe válogatott legelső vers mindjárt így kezdődik: Harminckilenc lettél, Ferenc, de nincs ki köszöntsön neveddel. Micsoda tanulmányt írhatnánk csak ennek az egyetlen motívumnak a vándorlásáról is Szemlér eddigi életművében! Annyi versében (Folytatása a 2—3—4. oldalon) MAROSI PÉTER Erdős I. Pál grafikája TT). Temesváron reggelizünk a barna rímű bárban, az űrpilóta, a színésznő és én oly öszszefüggéstelenül, mint amilyen a szavakból kirakott fehérség az utcán. Egy vers hozott öszsze mindenfelől az időben még anaposztusban, amikor megszülettünk. A színésznő a perceit cseréli, egy kéket a derekára, két zöldet a csuklójára, karórájára se pillantva. Látszik, eszében sincs, hogy egy égitesten csücsül. A pilóta föl se érez egészségéből, mióta letette a fülhallgatót a kilátástalan égbolt alá. Én azt vetem föl, annyi legalább rendben lesz, hogy betanuljuk januárt, és senkinek sem szabad kételkednie ebben a dicsőségben: többet én se mondhatok a mindenségnél. Ülünk egy gondolat hétpecsétes nyomán, kihozzák az elborult sonkát és a felbehagyott lágytojást a tálcán mozdulatlansággal. Bánt ez a kirívó igazság, melynek nincsen nyitja, se titka, még nem törődtem bele, hogy együttemben nem lehetek a mennyben is. A színésznő épp enni kezdene, ijedtében lenyeli mosolyát, és elkülönül a cigarettafüst oszthatatlanságába. Én az újévbe kapaszkodom, mint egy pótszékbe. Hallgassatok meg — fújom a levegőbe —, jót kívánok csupán, és az élet dönti el keresztkérdéseivel, megértett-e vagy sem. Az asztal kiállja ezt a megrázkódtatást, koccannak az ittas kávéscsészék, indulnánk mi is újabb föllépésre, ha talpunk kímélné a földet. Színház! — száll föl mellőlünk a józanságát megőrző űrpilóta —, s nem a markába, maszkjába nevet. És az ajtóknál kiderül, jegyünk nem is erre a napra szólt, hanem egy másik hangulatba. MÁRKI ZOLTÁN BÁLINT TIBOR KIRÁLY LÁSZLÓ SZABÓ GYULA