Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-23 / 4. szám
LATYI Harsány nevetése, szomorú mosolya, tomboló vidámsága, halk melankóliája, rikító-szívderítő komédiázása, pasztellfinomságú lélekrezdülései, friss, örökifjú mozgása, fáradt tekintete, sziporkázó ötletessége, színpadi alázata, iróniája, öniróniája, élettől buzogó humora, amelyben ott rejlett a könny, hetykesége, elesettsége, tánckészsége, csetlő-botladozása, komédiázó kedve, amelyet átszőtt a tragikum finom szála — mind a múlté. Latyi nincs többé! Bizony, a Latyi... mert így nevezték Latabár Kálmánt, a kiváló, a népszerű budapesti komikust barátai, kollégái és a nagyközönség, aki rajongott érte. Színészdinasztia leszármazottja. Apja, nagyapja, ükapja színész volt. Ő is az volt a legjavából. Felejthetetlen alakja az operettek és filmvígjátékok egész sorának főszereplője. Arany betűkkel írta be nevét a magyar színház és az egyetemes filmművészet történetébe. Milyen jól él emlékezetünkben számtalan filmalakítása. Hogy csak egypárat említsek régebbi filmjeiből: Egy szoknya, egy nadrág, Afrikai vőlegény, Pepita kabát: a felszabadulás után is ott látjuk a legnagyobb sikerű filmvígjátékokban, melyeket neve fémjelzett: Janika, Mágnás Miska, Állami áruház, Civil a pályán, Fel a fejjel stb. A nevettetés nagymestere volt. Egy-egy jó szóviccét, mozdulatát évekig nem lehetett elfelejteni. Mert nagy kincs a humor, a mosoly, a szívből jövő nevetés. Ezt tudta Latabár Kálmán a közönségnek, az embereknek adni, ezt tudta „nem középiskolás fokon“ nyújtani szívet-lelket melegítően. Távozásával az életből — ezzel lettünk szegényebbek. Búcsúzom, kedves, felejthetetlen Latabár Kálmán. Búcsúzom a művészetedtől, az emberségedtől, törékeny alkatodtól, a kollégától, s velem együtt búcsúzik a Téged értő és szerető közönséged. Itt hagyott bennünket. Lelke elszállt a szférák világába, soha el nem múló humorával most talán a Kozmoszt szórakoztatja ... HORVÁTH BÉLA Az irodalom illetékességéről (Folytatás az első oldalról) n!), akkor argumentum rangján nem volna létjogosultsága egy olyan fejtegetésben, ahol mégiscsak elveket próbálunk tisztázni s leszögezni. Ám a helyzet nem ilyen egyszerű. A színház-, művészet- vagy irodalomtörténetben a különböző művészeti ízlések, irányulások, hitvallások békésen megférnek egymással, kiegészítik, esetleg kiigazítják egymást. A gyakorlatban ez másképpen jelentkezik, egy művészi hitvallás léte — egyszerűen emberi törvényszerűségek folytán — a többi hitvallás tagadása is egyben. És azt, hogy a színész, a rendező, díszlet- vagy kosztümtervező mind a maga módján ért vagy nem ért a színházhoz, szinte bizonyítani sem kell, hisz munkájuk sajátos voltából következően szakmájuk és látásmódjuk szerint értelmeznek és alkalmaznak bizonyos művészi mondanivalót. De továbbmenően: egyik rendező szerint a másiknak, egyik színész szerint sok másiknak egyszerűen fogalma sincs a szerephez, darabhoz, színházhoz —s attól függően, hogy milyen jellegű köztük az indulat, vagy ideális esetben művészi látásmódbeli differencia. Ezek után igazán indokolt, ha megkérdem: az, akinek a természetes helye a színházban a rivaldán kívül esik, egyáltalán pályázhat-e az „értő“ megtisztelő címére? Szíves engedelmükkel eljátszanék azzal a gondolattal, hogy a nézőtérre predesztináltak közül senki sem értheti annyira a színházat, hogy érdemleges, illetékes véleményt mondhasson róla. A játék távolról sem olyan felelőtlen, mint amennyire első látásra tűnik, hiszen ha az író illetéktelensége felmerülhet, miért ne merülhetne fel a többi szakmák inkompetenciája? Ám ha így áll a helyzet» Bajor Andor kedvenc hasonlatával élve —, a színház olyan, mint Assziszi Szent Ferenc: prédikációt tart a halaknak. De akkor miért pályáznak (sokszor nem is túlságosan nemes eszközökkel) a nézőtér tapsaira? Vagy: rajongani, egyetérteni szabad? Tehát azért a színházhoz, aki rajongásában úgy fogadja el, ahogy az isten és a társulat megadta? Bármennyire tűnik olybá, hogy én itt a művészi, felnagyítás eszközével élek, az eredmény, amit ez a sok kérdőjel kiad, véresen valóságos, soha még irodalmárt, kritikust nem ért szidalom azért, hogy egy előadást megdicsért, pedig az több mint nyilvánvaló, hogy az indokolatlan dicséret legalább olyan ártalmas, mint az igazságtalan elmarasztalás. Ismételten: tehát érteni anynyit jelent, mint egyetérteni? Mert ha igen, minden további vita meddő és teljességgel felesleges. Ám a kérdés írót, lapot mélyebben érint, semhogy bizonyos közhangulatok megfejtésével és kimondásával a problémát levegye napirendről. Mert a színház számunkra nem lehet pusztán bizonyos érdekek vagy érzékenységek ütközőpontja, lévén mindig és mindenkor az egyetemes és nemzeti kultúra tömegbázisa. Tehát tegyük fel most már magunknak is a keresztkérdést: mi keresnivalója van az irodalomnak a színházban? Lehet, hogy a válasz néhány színházi embert meglep: pontosan annyi, mint a színésznek vagy a rendezőnek, hiszen a színjátszás alapja, tartalmi lényege az írott (legtöbbször) irodalmi szöveg. Persze sajátos, színpadi szöveg, amely egyaránt ki kell elégítse a színpad és az irodalom követelményeit. Nem véletlen, hogy a világ drámairodalmának legnagyobb figurái színházi emberek és irodalmárok egy személyben. De nincs szándékomban megünnepelni ezt a konklúziót, mert itt a kör még nem zárható. Ugyanis bizonyos hétköznapi színházi gyakorlat olyan kérdést tett kérdéssé, ami alapjában véve sosem volt az, s ami kérdéssé lépvén elő, mindig bizonyos színházi (esetleg irodalmi?) kurzus válságjelensége volt. Tehát a fenti következtetésből az vonható le, hogy 1. az irodalom szerves részese a színjátszásnak és 2. a színjátszás viszont nem szolgálóleánya az irodalomnak, mert — Gaál Gábor szavaival élve — önálló kesztyű, megvan mind az öt ujja. Olyan sajátos művészet azonban, amely a szír,hadi látványban, az előadásban kzonkretizálódik. Olyan művészet ugyanakkor, amelynek első számú feladata megadott irodalmi szöveg közvetítése bizonyos tömeghatás elérése céljából. És ez további mondandóm szempontjából nagyon lényeges. Ugyanis éppen azért, mert az előadás látványa a színház törvényszerűen a nézőtér felől és csakis onnan közelíthető meg. Tehát az, aki a nézőtéren ül, mindent kell hogy lásson és érzékeljen abból, amit a színház nyújtani akar. A kritikusra pedig semmivel sem tartozik több, mint a karzat utolsó sorában ülő nézőbe. Amit a színház vele, így nem tud közölni, azt ne is közölje, mert a kritikus, író vagy irodalmár ilyen értelemben nem kivételezett egyén. Mit jelent tehát a szakmai hitel? Azt-e, hogy nem írhat kritikát olyan, aki sosem nézett végig egy rendelkező próbát? (Mert az Igaz Szónak az elmúlt évi, színházi embereket megszólaltató színikritikai ankétján effélék derültek ki!) Miért nem írhat az ilyen kritikát? Talán a premieren a rendelkező próbát adják elő, nem a kész előadást? Miért kell tisztában lenni egy kritikusnak a kellékezés vagy díszletezés technikájával? Mi köze hozzá? Vajon egy irodalomkritikus csak akkor bírálhatja meg a regény szerkezetét, ha maga is tud regényt szerkeszteni? Mondhat-e novelláról véleményt olyan, aki soha életében nem írt novellát? Fel tudja-e fogni az irodalmi alkotás — a színészénél cseppet sem fájóbb — kínjait az olyan ember, aki kívülről, a művön keresztül közeledik az alkotáshoz, aki nem azt keresi, hogyan hasson, hanem azt figyeli, hogyan hatnak rá? A sok kérdőjel után következzen néhány felkiáltójel is: a színművészet (mint egyébként minden művészet) hatása azon múlik, hogy el tudja fogadtatni másokkal a maga konvencióit! Hiszen a néző, amikor beül a színházba, pontosan tudja, hogy nem életet lát, hanem annak földi, illetve színpadi mását, mégis sír vagy kacag, lelkesedik vagy megrendül, mert a színház el tudja vele feledtetni a színpadi élet művi jellegét! Élményévé tudja tenni a mások élményét, érdekeltté tudja tenni olyan nagy eszmék diadalában, amelyeket a néző a mindennapi gyakorlatban nem mindig tud diadalra vinni, s amelyek nagyságát gyakran szürkévé koptatja a léttel járó kisebb-nagyobb megalkuvás, alkalmazkodás! Itt és a hatás révén dől el egy előadás sorsa, itt és ezen dől el tehát a kritikus állásfoglalása is. És nem azon, hogy a díszlet mennyire divatos, a játékstílusnak mi a pedigréje, a világításnak milyenek az effektusai. Erről nincs szükség külön előtanulmányra, mert mindez abból a szempontból fontos és lényeges, hogy az előadás, mint egész, mennyire tudja hozni a nézőtéren ülő és a kor problémáit a legintenzívebben élő műélvezők életérzéséte(!). Erről van szó tehát, hogy az író, a kritikus legyen kora problémái iránt érzékeny, legyen a színpadi irodalomban járatos és ismerje a gyakorlati színházi élet stílustörekvéseit. Legyen tehát ideális néző és semmi esetre sem olyan színházi ember, aki megfelelő hely hiányában maradt ki a színház fizetési listájáról, de tulajdonképpen valamelyik társulatban lenne a helye. Ugyanis ha a rivaldával kettéosztjuk a színházat, a színikritikus minden körülmények között a nézőtéren marad és semmilyen körülmények között nem megy fel a színpadra. A színikritikus a néző szeme, esze és életérzése (persze tulajdonképpen a koráé!) és sohasem a játékban, tervekben, intenciókban gondolkodó színházi ember famulusa, Leója vagy magyarázója. És a tulajdonképpeni dráma csak most kezdődik, mert a kritika legalább olyan szubjektív megnyilatkozási forma, mint a rendezés, színjátszás, díszlettervezés, mint minden művészet. És ami szubjektív, az magában hordja a tévedés lehetőségét, vagy fogalmazzak tudományosabban: az ellentétes vélemények létezését. Ez pedig minden művészeti élet velejárója, ha nem előfeltétele. De minden egészséges művészeti életben ki kell emelkedjenek a vitathatóságokból a vitathatatlan értékek. És ha ez a színház és irodalom élénkebb kollokviumát szükségeli, ám legyen élénkebb a vita. Végezetül: a kritikus tévedhet, de pusztán mert színházon kívüli (mert az!), véleménye nem eleve téves. Az irodalom színházi kérdésekben való illetékességének megkérdőjelezése viszont esetleg több lehet egy vagy több előadást érintő nézeteltérésnél, könnyen meglehet, hogy a kor színházáról alkotott más-más vélemények csapnak össze. És ha ez így áll, talán a színháznak sem árt az irodalmat mozgató elvek és eszmék közelebbi , de nem kulisszák mögötti lényegének tüzetesebb megismerése. Rappaport Ottónak igaza van, amikor arra biztatja a kritikusokat, írókat, hogy sajátítsák el színházi fesztiválok tanulságait. De talán a kritika igaza sem kisebb, amikor úgy véli: a színjátszás lényegi kérdései nem a fesztiválokon dőlnek el, hanem a mindennapi közös erőfeszítés során. Legalábbis a jelen fesztivál bennünket érintő eredménye ezt igazolja. Vagy talán színpadi irodalmunk jelenlegi helyzetét véve alapul nem lehet így is feltenni a kérdést: menynyire, illetékes a színház a jelenkori, hazai színpadi irodalom értésében, formálásában. Ugyanis a hazai irodalom valóban nem volt jelen a bukaresti fesztiválon, de nem azért, mert elfelejtett oda küldötteket meneszteni. Sajnos nem ezért. HUSZÁR SÁNDOR 1O TÁRLATJEGYZETEK Egy újfajta kiállításról Decemberben a kolozsvári Képzőművészeti Alap Március 6. utcai Műcsarnokában szokatlan kiállítás nyílt, a városi néptanács pályázatára beérkezett tervrajzokból, amelyek a Marazi tér rendezését kívánják megoldani. Huszonnyolc terv közül válogatott a zsűri. Első díjat nem adtak, második, harmadik díj s több megdicsért terv — a Néptanács számára ez volt a pályázat mérlege. A feladatok a következők voltak: — a tér közlekedésének megoldása a városközpont s a déli országút között, s erre merőlegesen a lakónegyed (Györgyfalvi negyed)s az ipari zóna között: — ünnepi felvonulás számára hely, mely nem akadályozza a közlekedést: — Kolozsvár jelentőségéhez méltó fogadtatás a gépkocsin érkezőknek: — a következő épületek elhelyezése-építése: szálloda, közigazgatási épület, mozi, előadóterem, nagyáruház („szupermarket“), szolgáltatási komplexum és lakóépületek. Ilyen vagy amolyan szempontból mindegyik pályaterv megoldotta e feladatokat. Egyesek felhasználták a talajszint változásait egyik-másik épület (a mozi vagy az előadóterem) elhelyezésére. Több terv látványos alul-felüljárókkal oldja meg a közlekedés kívánalmait. Az épületek formája a megszokottaktól a legszokatlanabbakig váltakozik. Több tervező figyelembe veszi a környéken levő (kisszámú) középületet (például a Képzőművészeti Intézet műtermeit), egyeseknél kifejezetten érvényesül az a szempont, hogy minél kevesebb épületet kelljen lebontani. Minden tervet — a látszólag nehezen érthető alaprajzok, metszetek és nézetrajzok mellett — kiegészít a tér perspektivikus képe. (Érthető módon legtöbb nézője ezeknek akadt.) Meggyőződhettünk, hogy ha a tervek bármelyike valósulna is meg, a Márati tér országunk legmutatósabb építészeti együttese lenne. A bíráló bizottság döntése a tervekben levő felhasználható ötleteket minősíti. Jövőbeli perspektívák, jelenlegi lehetőségek, kényelmi, egészségügyi, esztétikai szempontok — mindezek befolyásolták az ítéletet. A kiállítás ténye igen örvendetes: a közönség tudomást szerezhet városa, utcája, tere sorsáról , bepillantást nyerhet a városrendészek gondjaiba, terveibe. S ami legalább ennyire fontos: ismereteit, tájékozottságát az általános műveltség eddig eléggé fehér foltjai felé tágíthatja, műszaki műveltségét az építő- technika, művészeti érdeklődését a modern építőművészet, társadalomtudományi ismereteit a városrendészet, a közösségi szükségletek jobb megismerése irányában. Minél több ilyen kiállítást várunk! És várjuk a belső építészek kiállítását, a műemlékrestaurátorokét, az épületdíszítő képzőművészekét s a bútortervezőkét. S azt, hogy ezek révén az építés, környezetünk alakítása a legérdekeltebbek — a tömegek — minél aktívabb, minél értőbb részvételével történjék! CSORTÁN FERENC Arany kardhüvely-díszítés (VI. század) A vikingek aranya Ezek a bátor és vad tengeri kalózok a lakomáikon (úgy ezer évvel ezelőtt) egymás felé is fejszéket hajigáltak — a saját szememmel láttam gyermekkoromban egy marosvásárhelyi mozivásznon. A történelem normannok (nordmannok, északi emberek) néven említi őket; könnyű és gyors hajóikon a mai Svédország, Norvégia és Dánia területéről kiindulva a VIII. és XI. század között nemcsak Európa partvidékein sepertek végig — a Temze torkolatától Konstantinápolyig —, hanem Izlandot és Grönlandot elérve az északamerikai kontinensen is kikötöttek, jóval Kolumbusz előtt, egy időre pedig uralmuk alá hajtották egész Angliát. A viking szó harcost jelent; utódaik pár száz éve a világ legbékésebb polgárai. A vikingek aranyat nem bányásztak, s ha egy sánta, vagy félénk, vagy a harcokból kiöregedett viking aranyművességre adta a fejét, előszeretettel az V. és VI. századi rómaibizánci aranypénzeket dolgozta fel — meghatározott és állandó aranytartalmuk miatt —, ami nem azt jelenti, hogy az arab ezüstpénzeket megvetették. Nyersanyagukat — történelmi és gazdasági helyzetükből kifolyólag — nem a legszabályosabb kereskedelem útján szokták volt beszerezni. Ha szabad az egyszerű szárazföld-lakónak a vikingek aranyához magánjellegű megjegyzést fűznie: az aranyat (a karikagyűrűket is beleértve) évtizedek óta következetesen elvetem — viszont meghajolok fizikai-kémiai tulajdonságai előtt. Nem rozsdázik, hajlítható és nyújtható. Ezeket a fizikai-kémiai tulajdonságokat ismerhették fel — igen helyesen — a vikingek, amikor elkezdték gyűjteni az aranyat. Igen szép bronztárgyakat is készítettek — gyakorta bearanyozva ezek felületét, mesteri technikával —, de „színarany“ (22—23 karátos) tárgyaik is fejlett művészi érzékről tesznek tanúságot, s ebben döntő szerepet játszott az a világpolgári műveltség (ha úgy tetszik, tapasztalat), mely a sokat utazó emberek sajátja. A történelem folyamán kevesen jártak be ilyen rövid idő alatt ekkora tereket. A vikingek aranya című kiállítás Stockholm, Chicago, London, Prága, Köln, Bordeaux, München és Róma után a svéd—román kultúrkapcsolatok keretein belül Bukarestben és Kolozsváron is bemutatásra került. A viking hajók formáját utánzó különleges tárlókban a bronz- és aranytárgyak művészi szempontból is bámulatra méltó gazdagsága csillogott, de mintaszerű gonddal mutatták be az enyészettől (és a rozsdától) valamiképpen megóvott szép bronz- és vasszerszámokat is, melyekkel az aranyat és ezüstöt munkáltak meg a viking ötvösök; erősen felnagyított fényképekről „ jól kiolvashatók az egyes tárgyak bonyolultabb (absztrakt, antropomorf vagy zoomorf) díszítései s egy elmés Kodak-automata teljesen önműködően váltja (és vetíti a falra) az igen jó minőségű és szép diapozitívokat. A tárgyak — nyakék, függő, szíjcsat, övcsat, fibula (melltű, illetve hajkapocs), kardhüvely, kardmarkolat, szélkakas (pontosabban szélszarvas, vagy inkább szélkutya), bordázott tál, vagy az a megkapó szépségű négy bronzmatrica, amit aranyvagy ezüstlemezek nyomására használtak — példás, művészi rendben mutatják be az ötvösművesség sokféle technikáját, a nyomástól a filigránig, a kalapálástól a rekesz-zománcig. (A szintén ragyogó katalógus a viking korszakot időszámításunk 800-ik és 1050-ik esztendeje közé teszi, míg a kiállított tárgyak kora az V. századig megy vissza, amikor még a vikingek is — illetve az ő őseik — otthonülőbb emberek voltak s ráértek letenni ötvösművészetük technikai alapjait.) Stockholm és Kolozsvár között így esett a harcos vikingek időben legutolsó, békés utazása. KOVÁTS IVÁN Viking bronzmatricák (VII. század)