Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-09-18 / 38. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXV. ÉVFOLYAM ■ 38. (1142.) SZÁM ■ ARA­­­LEJ ■ KOLOZSVÁR, 1970. SZEPTEMBER 18. A kolozsvári zenei ősz első fuvallatára újra benépe­sült az Egyetemiek Háza kör­nyéke. Mert ritkán zendít rá Szeptember szólamaira a hang­szerek olyan művelt serege, mint a lipcsei Gewandhaus, a Tamás-templomi karnagy, Jo­hann Sebastian Bach huszadik századbeli házizenekara, a nagy üzenet e kései, de so­hasem elkésett tolmácsa: tel­jes gazdaságában akkor érzé­kelhető a lét, ha az emberiség Egyként tud lemerülni a fáj­dalmak alá, s Egyként emeli fejét a fény felé. A zenének ez az emberi sorsba beavató egyetemessége ritkán érvényesül oly szemé­lyes élmény rezonanciájaként, mint a Zenei ősz vendégei­nek keze alatt, a Gewandhaus és a londoni filharmonikusok muzsikálásában, Jean Pierre Rámpás fuvolajátékának raj­zi tisztaságában, a világjáró karmester, Anatole Fisztoulari művészetének romantikus klasszicitásában, Yvry Gitlis hegedűhangjának intellektuá­lis felfokozottságában és Aldo Ciccolini régi korok szertartá­sosságait idéző zongorázásá­ban. Többségük­­ már visszaté­rő vendég. Ha tehát a kolozs­vári zenei napoknak nincse­nek is még a világ őszi-tavaszi zenei ünnepeinek a nyilván­tartásába joggal bejegyezhető vonásai, cél­eseményei , rendszeresen visszatérő ven­dégei már vannak, s ha nevük mellett ott szerepel a szintén világjáró Ruha István és Ra­du Lupu, s ha arra gondolunk, vajon milyen meglepetéseket tartogatnak számunkra a vá­ros fiatal kamaraegyüttesei, a Cornel Ţăranu vezette Ars Nova, a Filharmónia vonós­négyese s a „Gh. Dima“ Kon­zervatórium Kamarakórusa, végül mégiscsak valamilyen zenei nagyvárosban érezzük magunkat, a Föld olyan pont­ján, amelyet, ha a Zenének is lenne már a gazdasági tér­képekhez hasonlatos világat­lasza, feltétlenül meg kellene jelölniük. Persze, az idei Zenei Ősz némiképpen az V. George Enescu Nemzetközi Fesztivál és verseny kolozsvári folyta­tásának, illetve párhuzamos fejezetének is tekinthető, s el­sősorban ennek az előzmény­nek a jegyében zajlik. A köl­csönösség azonban­­ az, hogy a kolozsvári filharmonikusok, a vonósnégyes, Ruha István, Emil Simon, Erich Bergel, s a versenyezők között olyan re­ménységek, mint például Ágos­ton András, legalább annyira elhanyagolhatatlan tényezői voltak a fővárosi események­nek, mint az ősz számára az onnan érkezettek —, ez a köl­csönösség, mondom, inkább utal és figyelmeztet zenei éle­tünk tágasságára, mint a sze­mélyes újratalálkozás e kelle­mes kényszerűségére. BANNER ZOLTÁN Tóth László: Motorosok Az igazságosztó történelem igazságtalansága, hogy azt a gondolkodót is, akinek privát szellemi alkatát a diadalmas spekuláció egyik legmonu­­mentálisabb filozófiai rend­szere jelzi, újabb és újabb ho­mályba ölelő mítoszok vagy a csöndet borító idő szorításá­ból kell — ki tudja hányadszor­rs visszahódítani. És nemcsak a vonzásába zuhant törpe epi­­gonoknak, vagy a rácsodálko­­zás mámorában kritikájukat vesztett filozoptereknek, ha­nem a hegeli filozófiát pozitív irányban továbbgondoló mar­xistáknak is. Úgy tűnhet, hogy mindez egyszerűen egy tör­ténelmi szükségszerűségből fa­kad. Az idő koordinátái között realizálódó mozgás ugyanis látszólag minden filozófiát megvétóz, mert minden kor gondolkodói elé odasodorja a volt filozófiákkal leírhatatlan valóságanyagot. De a kétszáz éve született Hegelre emléke­ző mai utókor éppen az előtt a gondolkodó előtt kell lerója háláját, aki egy történeti jel­legű finalista-idealista meta­fizikai rendszer páncéljából is, egy „történetietlen“ érvényű módszerrel, közelebb hajolt a mához és a jövőhöz, mint előt­te bárki. Ezzel a forradalmi módszer­rel („racionális mag“) mutatta ki Hegel a létben levést, az azonosban a nem azonost, az ésszerűben a múlandóságra ítéltet. A hegeli abszolút idea­lizmus zárt rendszerében ful­dokló dialektika tehát ismert következetlenségei és felemás­sága ellenére is olyan igazsá­gokat emelt a filozófiai alko­tás fényébe, amelyek nemcsak a korabeli Németország nyo­morúságos viszonyain mutat­tak túl, de így vagy úgy kiha­tottak a legtöbb későbbi filo­zófiára. Mindez lehetetlen lett volna, ha a hegeli filozófia az absztrakt gondolkodás lenyű­göző szép orgiájaként egysze­rűen csak körültáncolja a me­tafizika régióit és a belső súr­lódásoktól terhes XIX. századi európai történelmet és nem a kor leglényegesebb tudomá­nyos és filozófiai felfedezéseit hasznosítja. Maga Hegel nem­egyszer hangoztatta, hogy az életet gondolta végig, és azért akarta összebékíteni a földet az éggel, hogy az ember szá­mára otthont teremtő világot építsen fel. Tudjuk: az otthon­ra vágyó emberen Hegel a va­lóságos forradalomtól megriadt polgárt értette, aki számára a dialektika „ésszerű alakjában botránkozás és borzalom“ volt, otthonon pedig az ellent­mondásokat állítólag harmo­nizáló, abszolút tökéletes­nek hitt porosz junker álla­mot. Ezért a nyilvánvaló osz­tálykorlátért tört a hegeli fi­lozófiában inkább a filozófia a valóságra, mint a valóság a filozófiára. És mégis: a világ fölött gyakorolt hegeli filozó­fiai erőszak minden riasztó és nagyszerű spekulativitása el­lenére nem egy absztrakció­ban meghal mélységével és szenvedélyével, melegével és vérével. Aki Hegel nagy mun­kái közül csak a A szellem feno­menológiáját és a Logikát is­meri, nem tudja igazán, hogy az Esztétika, a Történelem-, a Jog- és a Vallásfilozófia szer­zője gondolati magárautaltsá­­gában és vergődésében, túl minden pedáns, homályos és hűvös professzoros filozofálá­son, mennyire népek időbe zárt konkrét problémáit és nyugtalanító jövőjét elemezte. Elég, ha ebben az összefüg­gésben csak arra utalunk, hogy a hegeli abszolút idealiz­musban az egyén útjában a közönséges tudattól a tudat maga­tudásáig ott van summá­ban a történelmi folyamat, előbb a tudattal egyszerű tárgyként szembenálló és el­idegenült világként, majd a jelenség és lényeg egységeként jelentkező társadalmi-törté­nelmi totalitásban, hogy vé­gül is az emberi faj összes ta­pasztalatainak tudása révén a tudomány a szellem tudása­ként jelentkezzék önmagáról. Hegel víziójában tehát a ki­műveletlen egyéni tudat a legsalakmentesebb tudáshoz, a filozófiai tudáshoz emelkedé­se során az egész emberi tör­ténelmet kell befussa. Először mint lényeg nélküli emberi sorsok egymásutánját, azután mint ugyancsak valóságos, de már megértett történelmet, és végül mint az abszolút szellem szintézisét a történelmi való­ság lényegének megragadására a művészet, a vallás és a filo­zófia alakjában. Íme, miért nem kerülhette meg a hegeli filozófia problé­mafölvetéseit egyetlen magára adó hegel utáni bölcselet sem, miért kellett a filozófiatörténet összes új, vélt vagy valóságos igazságait a hegeli filozófiá­val konfrontálni. Nem bűne Hegelnek, hogy ebben a konfrontálásban a legdurvább ócsárlástól a mérsékelt vagy zajos ünnepléseken át az igazi értő és becsülő elemzésig a legváltozatosabb hangok he­lyet kaptak. Semmi esetre sem véletlen, hogy a direkt, majd az indirekt apológia korszaká­ban járó polgári ideológia szá­mára a leggyűlöletesebb cél­pont a hegeli filozófiában ép­pen a természet és társadalom elemzéséből kibontott fejlő­déstan volt, a belőle adódó összes levont és Hegel által le nem vont konklúzióval, első­sorban a polgári társadalom végét is objektíve megjósoló dialektikával. Nem hihető, hogy Schopen­hauert egyszerűen a latinos világosságra való törekvés vagy a tisztán metafizikai tar­talmak nehéz spekulativitása késztette ilyen otromba kifa­­kadásra: „De csupasz értel­metlenségeknek a feltalálásá­ban, eddigelé csak tébolydák­ban hallott zagyva, őrületes szófüzérek összetákolásában a legnagyobb orcátlanság végül Hegelben nyilvánult meg és vált eszközévé a legotrombább egyetemes misztifikációnak, mióta világ a világ, mégpedig oly eredménnyel, amelyet az utókor mesének fog vélni, s amely örökre emléke marad a német szellem bárgyúságá­­nak“, mint ahogy az sem vé­letlen, és ugyancsak nem a metafizika ködrétegeiben való­sági­­­­egen teóriákat gyártó fi­lozófusnak szól Marx Hegel­­elemzése: „Nyíltan a nagy gondolkodó hívének vallottam magam. Minden misztifikáció ellenére, amelyen a dialektika Hegel kezén átment, ő az, aki első ízben fejtette ki átfogóan és tudatosan általános mozgás­formáit.“ Marx Hegel­ csodálatának őszinteségéből semmit sem von le az a tény, hogy az előbb idézett vélemény megfogalma­zása ellenére a saját dialek­tikus módszerét Marx élesen megkülönböztette a hegelitől: „Az én dialektikus módsze­rem nemcsak alapjában kü­lönbözik a hegelitől, hanem ennek egyenest ellentéte. He­gel számára a gondolatfolya­mat, amelyet eszme néven még önálló alannyá is változ­tat, demiurgosza, teremtője a valóságnak és ennek külső megjelenése. Nálam megfor­dítva: az eszmei nem más, mint az ember fejébe áttett és lefordított anyagi.“ Még e két rövid és summá­zó idézet alapján is belátható, hogy Marx viszonya a hegeli filozófiához nem egyszerűen az előjelek puszta megváltoz­tatását jelentette, a vulgáris értelemben gondolt „talpra ál­lítást“, hanem a hegeli filozó­fia lényegi problémáira kiter­jedő rendszeres és tudomá­nyos kritikát. Marx komolyan vette azt a nagyon mély hegeli gondolatot mely szerint a filozófia törté­nete a filozófiai gondolat tör­ténete. A többi között erre épí­tette azt a hidat, amely a for­rásul kezelt klasszikus német filozófia és a marxizmus kö­zött ível. A marxizmusnak eb­ben a hídépítő munkájában nyer nagyon mély tartalmat az ugyancsak Hegeltől szár­mazó megszüntetve­ megtartás elve. Ezért is kell újra és új­ra emlékeztetni: aki nem is­meri igazán Hegelt, Marxot (Folytatása a 2. oldalon) RÁCZ GYŐZŐ H­EGEL Kedvelt írók diák olvasók Csupán a felszabadulás előt­ti helyzettel összevetve jele­nünket — volens, nolens —, tudomásul kell vennünk: ma már nincs egyoldalú humán képzés az iskolákban, még az e nevet viselő líceumi tagoza­ton sem. A természettudomá­nyok óriási ismeretanyagot halmoztak fel, sokat követel­nek a ma diákjától, akinek mindezt meg is kell tanulnia, hogy lépést tarthasson a ro­hanó idővel, hogy... a XXI. században is megállhassa a helyét, így az irodalom csak egyike a tantárgyaknak, bár fontossága éppenséggel­­ nem csökkent, sőt növekedett szo­cialista társadalmunk körül­ményei között. Fel tudja-e ol­dani az irodalomtanár ezt az ellentmondást? Vannak-e lehe­tőségei, eszközei erre? Meg­­nevezhető-e ifjúságunk a hall­gatag könyv számára, miköz­ben a szórakozás és időtöltés olyan népszerű és hangoskodó eszközeivel kell felvennie a versenyt, mint a tranzisztoros rádió, a magnó, a televízió, a krimi-film és társai? A fenti kérdésekbe sűrített gondokkal manapság számta­lan szakember s még több kí­vülálló birkózik. Ilyen előz­mények után nem biztathatom az arra rászorulókat, hogy az alábbiakban az üdvözülés aranykulcsát nyújtom át ne­kik. Helyette közös töpren­gést, a gondok megosztását ígérem az ugyanabban a ha­jóban evezőknek. Aranykulcs és varázsszavak helyett útmu­tatóként használható annak a kétszázötven V—XII. osztályos diáknak a vallomása, akik a nagyszalontai líceum „irodal­mi“ ankútjának alanyai vol­tak. Lévén, hogy a „szeretsz-e olvasni“ kérdésre adott névte­len feleleteik eredményét már egy korábbi cikkemben köz­zétettem (A gyeptől az aszfal­tig, Előre, 1970. III. 15.), itt — az ismétlést elkerülendő — csupán a lényeget, a kurta választ közlöm: a román és a magyar tanulók 87%-a szeret olvasni, 9%-a mikor, hogy — időtől és körülményektől füg­gően —, és csak 4%-a mon­dott határozott nem­et. Másodszorra azt kérdeztem tőlük, melyik könyv vagy mi­(Folytatása a 2. oldalon) DANIELISZ ENDRE PÁSKÁNDI GÉZA DRÁMÁJA '*1

Next