Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-07-02 / 27. szám

esetben. De lassan-lassan csak megedződik az ember, mint az eszkimó, megszokja az állandó havat és fagyot, én is az állan­dósult pénzzavart. Igen, papíron stimmel minden, tényleg job­ban megy papíron, mint Kvárt, de olyan helyzetben azért ott nemigen voltam hogy csikket szedjek az utcán, mint itt. S ilyen körülmények között minden papírforma felborul. Itt, a tavaly nyári néhány hónap minden utána jövő pluszt­anulást. Nem panaszkodom, mert akkor hálátlan lennék, bár inkább követelő kellene legyek. Mégis, csak utolsó dolog, hogy holmi X-ek és nem tudom kik diszponáljanak afölött, hogy hal­jak-e éhen vagy nem. Utóvégre a magam mesterségében vittem va­lamire és ami az úgynevezett nemzeti és keresztény erkölcsök parancsai és szabályai szerinti becsületes munka és életfelfogás, azt, nyugodtan vallhatom, hiba nélkül teljesítettem. De hol a bér? Én is harcolok, nem is tudom kiszámítani,­ mióta, egy jobb és szebb életért, de ott a tragédia, hogy éppen ezért kell megbuknom. Itt és ma épp a semmiháziak és a csalók érvénye­sülnek, a hitvány erkölcsüek, a mindenki szolgái, magyarul seggnyalói, a linkek s az aljasok. S ha e sok mocsok egy ember­ben egyesül, biztos lehetsz, hogy a legtöbb sikere van, akár az életben, akár a művészetben. Számtalan példát találhatsz, akár­merre nézel. Légy becsületes, s a fejedre állnak, téged nevez­nek hitványnak és dögnek s senkinek, mert a napi kenyeredet nem tudod megkeresni. Sajnos, ez igaz is a mai erkölcsi fel­fogás szerint. Szarnak a tehetségedre, s a tolvajokat állítják követendő példának. De ezt már írtam és mondtam Neked eleget. Most nem is vagyok mérges, csak elkeseredett, hogy mindig és minden eset­ben ilyen pimasz alakoktól függ az ember. A munka nem nagyon megy, részint a betyár idő is oka, oly kellemetlenül hideg van s ronda idő, hogy semmi kedvem kijárni, szép tavasz ígérkezett, de eddig rosszul sikerült festési szempontból, talán befogom most a kicsiket, hogy üljenek mo­dellt, főleg Ádámot szeretném, de ők is mind nátháskodnak. Taknyosak és nem nyugodtak. A fűtés is rossz, hol igen hideg van, hol túl meleg. Szóval ezer baj a festés körül, de azért kép lesz, ne ijedj meg. Csak jöjjön egy kis kedv hozzá! A természetemet hagyjuk. Sok-sok lemondásba került, amíg eljutottam idáig. Talán részben tényleg természet dolga, de inkább a kényszer és a meggondolás ami teszi azt, hogy min­dennek dacára még mindig bízom. De semmi reményem az eredményre. Ki marad meg és kinek a munkája tartósabb? De ezt mi már azt hiszem nem érjük meg. ölellek szeretettel Sándor ■938. IV. 13. szerda est. (lev. lap.) Kedves Arthur! Utasításodhoz híven azonnal válaszolok. Bár tegnap írtam egy értelmes, hosszú levelet, írtam, hogy olyan nyugodtan ülök itt, mint Buddha Delhiben, pedig null les volt a kassza. Slágra jött leveled. Igazán nagy öröm, el sem tudod képzelni, mit je­lent ez nekem, egy munkás nyarat biztosít, s ez több minden­nél. Emlékezz vissza Jack London Eden Martinjára, mégis úgy érzem magam, s ez nem póz, mint ő, mikor dűlni kezd neki is a pénz, megkeseredve a hosszú nyomortól és az emberi buta­ságtól utálkozva, besüllyeszti magát a tengerbe. Hála, itt nincs tenger, s idegeim is rendben, de az undor és a csömör épp oly nagy. Én bíztam végig magamban. Tudtam, hogy ha bírom egészséggel, meg fogom győzni az embereket picturám értéké­ről. Ezer alkalom lett volna leszállni, tömegízlést kielégíteni, de inkább tűrtem, nemcsak testi, de lelki szenvedést is. Te tudhatod, milyen ádáz ellenfeleim vannak, s talán, ha sok pénzt csörgethetek a zsebemben, még a rokonság is legalább meg­bocsátja, hogy egész nap „csak ül és olvas“. Nagy tekergő va­gyok. Ez röviden válaszom a nagy hírre! Rudinak­ mondd meg, hogy rá gondoltam, de neki a nyári termésből szántam a leg­jobbat. Igazán megható, hogy egészen vad idegenek kell segít­ségemre jöjjenek, de úgy látszik a baráti és lelki kapcsolat több, mint a vérségi. Vásznat hozzál, mert kb. felét már elhasz­náltam, s lehet, hogy sokat dolgozhatom. A kedvből legalább azt hiszem, Szalámit, szalonnát igen nagy mennyiségben hozzál, mert az megáll, ha mind nem, hagyjuk észre. ölellek szeretettel 1938. VI. 4 dél (levél) Kedves Arthur! Most, hogy jobban, többször is megnézted a képeket, fenn­tartod véleményedet? Körülbelül helyes a vélemény, bár a kékek nem tetszése meglep. Én jobbnak tartom, mint a többi csendéleteket, főleg a kicsit. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de talán Neked szokatlan tőlem ezt látni. Ezeket a Ziffe­­res színeket, bár hol vannak neki ilyen angol festékei? Be kell vallanom, hogy csak egy kéket akartam festeni, az első tuli­pánost, kinyomtam egy stoss kéket, s uramisten, olyan erős volt, hogy egy képre negyedét sem tudtam elhasználni, mit csináljak? hagyjam beszáradni? Nem, festettem addig, míg mind elfogyott. De nem bánom, új színproblémák, ha épp el­lenkezője is annak, amit eddig csináltam. Mondjuk tanulmá­nyoztam a kék-piros kombinációt. Arra gondoltam, milyen len­ne, ha egy szásznak a portréját kék-pirosban festeném meg? Hát azt hiszem gyönyörű, vad, tarkák, de szász! Nem hiszem, hogy sor kerüljön rá. Ki festet ma portrét ve­lem, pláne ilyen excentrisch színekben. De itt csendéletben ad­va volt a lehetőség kipróbálni a színeket. Hát ilyen meggondolások után ültem le kék-pirosat festeni Megnyugtatlak, már csak egyet nem láttál, még most szárad. A pettyek a kis képen virágszirmok, amik festés közben lepotyogtak, esetleg ráragadtak a vázára. Nem egyszerű? Vi­szont a vázák monotonitása épp ellentétül kell a sok tarkaság közé. Szerintem látható is, hogy egész szimplán van tartva, csak folt, szín. És azért, hogy legyen mit kifogásolni. Mi lenne, ha teljesen kifogástalan képeket szállítanék, talán verném Le­­onardót, mert nála is van egy óriási kifogás pl. hogy rom­landó festékkel dolgozott, s ez azt hiszem elég lényeges hiba. Sok minden jutott még eszembe leveled olvasása közben, de most nagyon nehezen tudom magam koncentrálni, a gyere­kek zúgnak, és fáradt is vagyok. Megértettem a Benes levelét, de a végén jelzi, hogy pénzt küld. Igaz ez? Jól értettem — kérdezd meg, nehogy a Neked járó pénzt elküldje, igaz ugyan, hogy van nála egy kép, a séta­­téres, amit esetleg megvesz, bár így lenne, hogy végre lezárjam ezt a dög­enyedi korszakot, ami látszólag szép dolgokat szült,­­de nekem az az érzésem, mintha Hercules kavicsokat emel­Sándor Szolnay Sándor: Segesvári domboldal getne, holott tudna malomkövekkel hajigálni Új korszakomban szeretnék egy pár malomkő produkciót elkövetni, ha kisebbe­ket is, de súlyosat, mintha aranyból lenne! Reszkess Szerbia! vagy ezt is írtam már? Nem is tudod elképzelni milyen megnyugvás, hogy tetsze­nek a képek. Nagyon féltem a rózsaszínes fától, hogy épp az nem tetszik majd, pedig tényleg a legszebb. Ha megnéznéd, milyen trükkel van festve, hogy úgy kihozzam azt a hatást, amit kellett. Lehet, hogy az a bizonyos ág mintha nem függne össze a törzzsel, de nem tudjátok elképzelni, hogy tényleg is lehet ilyen fa. Leszárad a fáról egy-két ág, s ott a folytonos­sági hiány. Mit csináljak? Nem vagyunk Bányán, hogy gyönyö­rűen nevelt fákat festhessek. Na, majd Segesvárt! S esetleg sa­ját kertemben! Ha igen veszélyes eladási zónába kerültem, egyetlen vágyam régi kertünket megszerezni, a családi sírkert­tel, amiben apám is van, legyen hova lefeküdni idővel, s addig hol nyaralgatni. Vagy nem? Szóval a rózsaszín fa, a múltkor majdnem azt írtam, hogy megcsókolja a kezem, aki megszerzi!... Szeretném, ha nem analizálnád annyira a képeket, s próbáld szintetikusan látni! Írtam már, hogy épp amikor a gesztenyést festettük Judit­tal­­, jött egy repülő egész alacsonyan, lehetett volna Vass is s kihajolva integetett. Judit megjegyezte, hogy „épp olyan hosszú volt a karja, mint amilyent festett egyszer apuka rólam, em­lékszel?“ Hogy a fenébe nem emlékezném, hisz folyton rágják a fülem a hosszú karért! Nem tudom nem-e az a csalódás, hogy sem a Judit, sem a repülő teste nem látszott, s a kar tényleg hosszú szerszám, hisz majdnem térdig ér! De nem akar­lak meggyőzni. Nyugodjunk bele, hogy a kép így marad. Le­gyen, ami lesz. (levél) Kedves Arthur! Ma volt a nevezetes nap, amikor az összes küldeményeket megkaptam. Éspedig egy kabátot, 1000 leit, levelet Tőled, lapot a pénztáros k.a.-tól. Vegyük sorra: a kabát pompás, igazán testhezálló darab, úgy nézek ki benne, mondja a család, mint báró Bánffy, szóval im­ponáló a nézőnek, nekem pedig igazán jó meleg burkolat. Jó is, hogy nincs benne bélés, mert úgy talán túl meleg is lenne. Szabás kitűnő, hosszúság stb. mind nagyon jó. El is hiszem, hogy jobbat nem lehet találni, mert én sem gondolhattam en­nél jobbat még álmomban sem. Ne táviratozz, írj rendesen, inkább a dumára vagyok kíván­csi, mint az eredményekre. S főleg, ne izgulj a kár a gőzért, s árt a szépségednek. Én tudom, hogy ez a kínlódás örök, soha ki nem kecmergek belőle, egyszer csípnél el egy olyan tételt, hogy útra kelhetnék Párizsig, szinte lehetetlen! Hisz Torockóra nem tudtam kimenni, igaz, nem is nagyon vágytam, örvendek, hogy tudok anyagot szerezni, igaz, főleg ajándékba, de dolgoz­hatom, s látod dolgozom, 35 képet festettem itt, pedig meny­nyit rohadtam tétlenül, utálkozva és reménykedve. Most végre látok egy kiutat, bár keletre, nem nyugatra, de így haladva ezen az úton is hátha eljutok Mekkába. Ez a jövő zenéje. Igyekszem lezárni ezt a múltat, átok reá. Jöhet a szebb jövő! A tartalmasabb élet, a többet alkotás! Ahogy ti is kíván­játok, tegyem le a garast, amire a „nemesség kötelez“! S ha tudnád, milyen rossz bőrben vagyok, talán Judit töl­tött meg náthával, talán a kifáradás, de feszt köhögök, fájnak a vállaim, rohadok, menni is nehezen tudok, talán el is híztam ismét, mit tudom én, de nagyon fáradok, nehezen dolgozom, s ez a sok hideg gyilkolt, pedig még többet szerettem volna fes­teni, nem lehetett, áztam-fáztam, kacérkodtam a hűléssel, meg­fázással, s közben olvastam rengeteget. Nem merem bevallani, hogy naponta 4—5 órát aludtam csak, reggel felé feküdtem és hétkor már talpon voltam, indult a gyerekhad iskolába. Ken­tem a vajas kiflit, hordtam a bilit, 9-tól festés, evés, olva­sás, festés, evés, olvasás. Közben tea, literrel, reggel, délben, este. Lux ez? Nem, szükséglet. Rég összeroppantam volna enél­­kül. S mindezt miért? Meg van-e fizetve, hogy égetem magam, hát meg van? Gondolkoznék... ha tudnék. Engem kielégít, ha így meg tudok csinálni valamit, ahogy azt én akarom, tovább nem érdekel. S szeretnék még jobbat csinálni, ismét előre és előre menni! Sikerült. Azt hiszem igen. Csak mostanában na­gyon aprókat lépek, néha topogok, mint a birka, de hátra nem nézek, sem arra, amerre jobbra-balra elmaradnak a mesterek. Különben jelzem, hogy Bukarestben láttam egy kis Renoir-t, virágzó almafa, rózsaszín, tenyérnyi kép, talán senki észre sem veszi, de aki látja s megérti szépségét, annak elmeséli a ta­vaszt. Ezt szeretném szerény eszközeimmel megéreztetni. Ezt a ha­tást, mint egy Mozart-muzsika! De van aki nem szereti Mozar­tot, csak a cigány muzsikát! De hát ilyen az élet — Kurz und dreckig. Az emberi butaság határtalan, írj! ölellek szeretettel Sándor 938. VI. 2. Hősök napja A gesztenyefa alsó részére egy ház vet árnyékot, egész ponto­san egy egyenes vonalban látható ez a sötét folt, a föld vegyes, hol napos, hol árnyékos! Hozd a francia könyvet! a festőket! Ha nem volna ilyen pokolian rossz a tollam, szeretném meg­válaszolni múltkori leveledben felvetett gondolataidat. Éspedig arról írsz, hogy régebbi dolgaim mélyebbek voltak, a mostaniak játszibbak és könnyebbek. Itt ki kell térni egy kicsit a Grünfeld könyvére, a Genthon művészettörténetére, amely engem főleg abból a szempontból érdekel, s ezért olvastam el most másodszor is (amit Grünfeld soha nem ért meg, hogy a könyv arra való, hogy olvassák, s élményt adjon­, hogy milyen irányban halad a fejlődés, jobbra-e vagy balra. Azaz az akadémikus, régies irányba-e, vagy a mo­dern irányba-e. Erre Genthon egész határozottan azt mondja, hogy a fejlődés csak a modern irányban van, csak erre van fej­lődés. De kérdem én, mondjuk mint távol álló idegen, bizonyos-e az, hogy amit eddig felmutatott a modern piktúra, az fejlődés, nem-e csak erőszakolása ez a kiút keresésének, amely ki kell vezessen az akadémizmus sémáiból? Végleges állomás-e az, ahol ma állunk? Nem-e csak az első lépés, amit megtettünk? Mert úgy is láthatom az egész mai piktúrát, hogy csak elron­­totta azt, felhígította, amit Cézannék elkezdtek. Mint ahogy igaz is, hogy ma mind belőle táplálkozunk. Ez a fejlődés­­ 50 éves eredményeket felhígítani? Na most hogy kerülök én ebbe a társaságba? Azt hiszem, részben szerencse, hogy nem a hullámok sodrásában éltem, azaz távol a kávéházi teóriák csűrés-csavarásától. Kénytelen voltam a saját fejem után menni, és, mondjuk, a saját szemem után. Nem látva soha, mit csinálnak a mai franciák, németek, olaszok meg a szomszédok, kialakítottam egy önálló piktúrát, ami, úgy hiszem, csak távolról hasonlít valakihez, vagy talán senkihez, csak saját magamhoz. Valamikor azzal gyanúsítottak, hogy Zifferesen festek. Nem emlékszem egy képre sem, ame­lyik csak kicsit is hasonlítana hozzá. Úgy hiszem, sem Cézanne­­ból és követőiből, sem a Réti—Szőnyi iskolából nincs bennem semmi. Sem Van Goghból. Ellenben magamra lévén utalva, csak magamból meríthettem. S ez tükröződik egész piktúrámban. S ez látszik, úgy gondolom, ami mássá teszi, ami, hogy a te szavaidat idézzem, szkeptikussá, philozóphussá az egész piktú­rát, 111. a régit. Ebben tökéletesen érvényesült az a lethargikus nézőpont, ami akkor eluralkodott rajtam (akkor voltam friss házas és két kis gyermek a nyakamon) — akkori kiállításaim általános hangulata a pesszimizmus, színei a barnák és feketék (1. Iárga-portré pld.). Azóta külső változások hatása alatt derült fel lelkivilágom, nem részletezem, hogy mik voltak ezek, mert elég gyakori és elég sokféle volt, de ha pesszimista maradt is az alap, egy réteg vígabb réteg rakódott rá, ami szerencsére a piktúrában is kifejezésre jutott. Ez a kettősség azért megvan bennem ma is. S ha ilyen szempontból keresed a képek mögött a lelket (mármint az enyé­met), nézd meg pld. a nálad levő téli képet, a várost (pasztell) vagy grünfeldnél a kályhás virágokat, Chinezunál a csendélete­ket ... vagy a Benesnél levő tulipánost, s ha emlékszel rá, an­nak a társát, amit Pesten adtam el akkor, borús tájkép hát­térrel. Vagy az Indig-féle krizantémokban stb. Ezekben a fel­ Na most már ha minden olyan simán menne, mint így pa­píron, amit remélek, gondoltam, hogy ha a nyakamba szakad ma este a rámás, ki is kell neki fizessek 500 lejt. S maradok esment csak 500-al, ill. még annyival sem, mert jön hétfőn a favágó, vízhordás etc. füzet, cipőtalp. Igaz, Imrétől még nem kaptam értesítést, de minden percben megjöhet, eddig egyetlen megoldás, hogy a rámás nem jön ma, s akkor meg volnék mentve.

Next