Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-02-05 / 6. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek ! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVI. ÉVFOLYAM ■ 6. (1162.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. FEBRUÁR 5. Falusi beszélgetés Horváth István az év nagy részét Magyarózdon tölti. A kapcsolat így falujával évről évre nemhogy gyengülne, hanem erősödik. A Falusi Könyvhónap jelentőségének megítéléséről, a könyvnek a mai falu életében betöltött szerepéről, azt hisszük, nem érdeklődhettünk volna illetékesebbnél, mint Horváth Istvánnál. — Miben látja a Falusi Könyvhónap jelentőségét? Ha a könyvet eléggé hozzáértő emberek nagyon hozzáértő módon juttatnák ki falvainkba, haszna, jelentősége messze túlhaladná a befektetett munka és pénz értékét; de sajnos, ez nagy általánosságban nem így történik. A civilizáció, ha az anyagi alap biztosított, tapad külsőleg, mint bojtorján a juhra. A magasabb rendű kultúrára azonban éhessé kell tenni az embereket, ráirányítani a figyelmet arra, ami emberileg, társadalmilag jobb az eddiginél. S nagy szükség van erre, mert a civilizáció a faluban is szinkronban van a haladás ütemével, a kultúra azonban, mivel atudat mélyebb rétegeihez kötődik, viszonylag lemarad. A jó és megfelelő módon terjesztett könyv itt tölthetne be igen fontos hivatást a magasabb rendű kultúra érdekében. Az ötvenes években, a Maros megyei Udvarfalván figyeltem fel ezekre a kérdésekre; írtam is róluk akkor egyik riportomban. A jelenség azonban általánossá vált azóta. Az anyagi feltételek sohasem képzelt civilizációs lehetőségeket biztosítottak falvaink életében. A falusiak, hogy már nem vehettek birtokot, ami hajdan társadalmi fokmérő is volt, ennek a fokmérőnek helyettesítéseképpen szebbnél szebb házakat húztak fel. A házban azonban legtöbb helyen csak egy szobát laknak. Ez világosan tükrözi, hogy nem tudatos kulturális igény határozta meg a házépítést, hanem az a mindenkori ösztönös emberi törekvés, amely által az egyéniség kifelé is tükröződni igyekszik, mindenki meg akarja mutatni, hogy ő is valaki. Ebben a magatartásban a régi tudatforma és az új civilizáció együtt hat. Ez természetes is. A hiba abban van, hogy az új, a magasabb rendű kultúra az általános fejlődéshez mérten nem lombosodik eléggé gyorsan s olyan erővel, hogy elég gyorsan elnyomhassa a régi tudatformát, s a perspektívát a maga folyton táguló tendenciájában láttassa. Ezért mondhatta nekem már az ötvenes években az egyik udvarfalvi földműves: „Megvan mindenünk, az is, amire álmunkban sem gondoltunk, csak most aztán azt nem tudjuk, hogy miért élünk.“ Véleményem szerint itt volna a könyvnek, a jó könyvnek feladata: ráébreszteni arra az embereket, hogy „miért érdemes élniük“, hogy az anyagiak mellett más emberi, emberibb célok is vannak. Arra a bizonyos éhségre kell megtanítani a falus emberét; a magasabb rendű kulturális, szellemi igényeket hivatott kialakítani, kielégíteni a jó könyv. — Milyen mértékben olvasnak a falusiak? — Városon sem, falun sem olvas mindenki. Régen kevés (Folytatása a 2. oldalon.) Ferenczy István :A nagyváradi Rhédey-szarkofág részlete Horváth Imre írja KÖRTVÉLY NINCS?! Ezernyolcszáznyolcvan táján, egy uzsonnán, a gyümölccsel és minden jóval roskadásig telirakott asztalon, elégedetlenül hordozta végig a tekintetét egy nehézkes öregúr, és megkérdezte: Körtvély nincs?! A háziasszony elsápadt. A házigazdának a fejébe szaladt a vér. Soha ilyet! Hogy az ő úri házuknál a vendég ne lakhasson torkig, ne kapjon meg mindent, amit a szeme szája kíván, minden jót és minden „primőrt“! Tessék, most ez a vénség blamálja őket, az egész díszes társaság előtt. Mit csináljon, ha a körte az ő fáin nem érett be, szalassza a cselédlányt a szomszédba gyümölcsért, ő, akinek a kertjében alma, szilva, barack, dió és az ég tudná megmondani, mi minden meg nem terem? A „körtvélyt“ hiányoló öregúr esete, mint a kielégíthetetlen ember ellenszenves megnyilvánulása, élt sokáig a családom emlékezetében. Ha valakinek valami nem volt elég jó, ha a sokkal nem elégedett meg, és többre áhítozott, apám, anyám, keresztanyám gúnyosan jegyezte meg: Körtvély nincs?! Én azonban megértem a „túl igényes“ öregurat. Nem kívánt ő többet, mint más, csak ki merte mondani, hogy „speciális“ igénye van. A nagyigényű embereket nagyon nehéz kielégíteni — a speciális igényeket lehetetlen. A világ roskadásig telített asztalán de sok „meghívott“ hordozza körül reménytelenül a tekintetét azzal, hogy: „Körtvély nincs?!“ A képlet ismeretlenes az ember A hit, az eszményekben való hit, amely önmaga határain túl, a történelembe növeszti a véges embert, formájában lehet egyféle. Az ember azonban, a hit embere, harcosa, mártírja és megszállottja, legalább kétféle lehet. Egyik csoportba tartoznak a rajongók, akiket hitük erős szárnya emel jelenük kövekkel beszórt, tüskével torlaszolt ösvényei fölé, hogy boldog elragadtatással idézhessék újra meg újra a Tökéletes Jövő látomását, biztatásul köveken botló, tüskék közt tévelygő embertársaiknak. Az irodalom korszakról korszakra ismétlődő paradoxona, hogy a leginkább sötét, a szenvedésekkel leginkább teli korok szülik őket — mintha az irányvesztett emberiség periszkópnak ágasítaná maga fölé, kora és szenvedései fölé a költőt, végcélt látni és irányt közölni. Más a kényelmes korok, a konszolidált idők költő-prófétájának a szerepe és a hangja. Jövőkémlelés helyett az ő szeme a jelenre van függesztve, lelkesítés helyett keserű igéket hirdet, dicséret helyett korhol és ostoroz. Mert mint rajongó társai, ő is a jövőben él, ezért kavarodik benne az indulat, ha látja, hogy kortársai a jelennel is beérik, ő is tudja, milyen óriás lehet vágyaiban az ember, ezért hirdeti szakadatlanul, hogy milyen törpévé satnyulhat önelégültségében. A közös remény és bizakodás szózata helyett vergődő, stigmákat, felmutató vallomás az ő műfaja, amikor egész kora úgy érzi, hogy maga mögött hagyta a járhatatlan utakat, s impár aszfalt simáján gördül a Holnapba, neki saját hólyagosra tört lábával, vérző oldalával kell rányitnia a kor szemét, hogy kő és tüske akad még az úton. (Ha az elsőnek, a mindenki helyett bizakodó költőnek a típusa Petőfi lehetne, a másodiknak, a mindenki helyett szenvedőnek Ady.) Ebbe a második csoportba tartozik a drámaíró Páskándi Géza is. A korholó, vádoló, sokszor gyilkosan gúnyolódó hang, amellyel az emberről, kortársáról beszél, jelenti drámáinak felrázó, lelkiismeretriogató vonását, prófétikus indulatát pedig az a sokszor lírába csapó szenvedély, amelylyel az eszmények, az öntudat, az emberi méltóság távoli fényei felé igyekszik terelni kortársait. Ez a kettősség, a XX. századi, modernnek tudott mizantrópia, az emberi értékek devalválódásának az élménye és az ellene tiltakozó, lázadó és lázító fájdalom alakítja személyessé műfaját, tölti fel jelképes helyzetek és elvont viták sorára épülő darabjait villámfényhez is elegendő feszültséggel.* Az abszurd dráma kedvelt helyzetét, a várakozást, megírja például Páskándi is. A nyugat-európai drámában ez a helyzet, a beteljesületlen várakozásnak a helyzete magának az emberi létnek az abszurditását van hivatva példázni vagy jelképezni; ez a várakozás nem készülés valamire, ami élettartalom lehet, hanem éppen az élettartalmak hiánya, az értelmes lét negációja. Az önkéntes tűzoltók című Páskándi-darabban ugyanez a várakozást parodizáló hang az uralkodó: a tűzoltók immár nem a sokszor látott, megunt tűzeseteket lesik, hanem „a nagy alkalomra“. * Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát, Kriterion, Bukarest, 1971. arra várnak, amikor „kigyúl a víz“, amikor tehát beköszönt „életük nagy tüze“. A darab az abszurd színház játékszabályai szerint befejeződhetnék az utolsó replika előtti szerzői utasításnál — „(Sokáig egészen mereven bámulják a vizet.)“ —, az erre legördülő függöny az idő végtelenébe nyújtaná a várakozást a lehetetlenre. Páskándi azonban engedi megesni az „abszurd csodát“, meggyűrni a vizet, s ezzel együtt ketenni a várakozást. Természetesen az ember léte nem csodák függvénye, s nem lehet író, aki hátat fordítva a valóságnak, csodák ígéretével akarja boldoggá tenni az embert, feloldani a képtelen léthelyzeteket. Páskándi tűzoltói azonban, ha szabad így mondanom, a „történelmi várakozás“ rögeszméjében élnek. Horgászó közönyük, miközben mögöttük „ég a Néró bácsi csűrje meg a Kleopátra néni háza“, azt is jelzi, hogy a bennük megszemélyesülő — vagy bennük elkallódott — cselekvő emberséget évezredek tanították meg: az „önkéntes tűzoltó“ igyekvése vajmi keveset ér a nagy történelmi tűzesetek idején. A zárómotívum, a fellángoló víz ezért groteszkül kétértelmű, a végkatasztrófa sejtelmeivel borzongató, hiszen magának az oltó elemnek kell kigyúlnia ahhoz, hogy a cselekvés valami értelmet kapjon. Hasonlatosan Páskándi egyik novellahőséhez, akinek csak a vízözön gyógyítja meg a víziszonyát, a darab tűzoltóinak is az „abszurd”, az elolthatatlan tűz kell ahhoz, hogy cselekvőkészségük mozgósuljon. az (Folytatása a 4. oldalon.) LÁNG GUSZTÁV Nagyváradi emlékek