Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-02-05 / 6. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek ! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVI. ÉVFOLYAM ■ 6. (1162.) SZÁM ■ ARA­­­LEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. FEBRUÁR 5. Falusi beszélgetés Horváth István az év nagy részét Magyarózdon tölti. A kapcsolat így falujával évről évre nemhogy gyengülne, ha­nem erősödik. A Falusi Könyv­hónap jelentőségének megíté­léséről, a könyvnek a mai falu életében betöltött szerepéről, azt hisszük, nem érdeklődhet­tünk volna illetékesebbnél, mint Horváth Istvánnál. — Miben látja a Falusi Könyvhónap jelentőségét? Ha a könyvet eléggé hozzá­értő emberek nagyon hozzáér­tő módon juttatnák ki falvaink­­ba, haszna, jelentősége messze túlhaladná a befektetett mun­ka és pénz értékét; de sajnos, ez nagy általánosságban nem így történik. A civilizáció, ha az anyagi alap biztosított, ta­pad külsőleg, mint bojtorján a juhra. A magasabb rendű kultúrára azonban éhessé kell tenni az embereket, ráirányí­tani a figyelmet arra, ami em­berileg, társadalmilag jobb az eddiginél. S nagy szükség van erre, mert a civilizáció a falu­ban is szinkronban van a ha­ladás ütemével, a kultúra azonban, mivel a­­tudat mé­lyebb rétegeihez kötődik, vi­szonylag lemarad. A jó és meg­felelő módon terjesztett könyv itt tölthetne be igen fontos hi­vatást a magasabb rendű kul­túra érdekében. Az ötvenes években, a Ma­ros megyei Udvarfalván fi­gyeltem fel ezekre a kérdések­re; írtam is róluk akkor egyik riportomban. A jelenség azon­ban általánossá vált azóta. Az anyagi feltételek sohasem kép­zelt civilizációs lehetőségeket biztosítottak falvaink életében. A falusiak, hogy már nem ve­hettek birtokot, ami hajdan társadalmi fokmérő is volt, ennek a fokmérőnek helyette­sítéseképpen szebbnél szebb házakat húztak fel. A házban azonban legtöbb helyen csak egy szobát laknak. Ez világo­san tükrözi, hogy nem tuda­tos kulturális igény határozta meg a házépítést, hanem az a mindenkori ösztönös emberi törekvés, amely által az egyé­niség kifelé is tükröződni igyekszik, mindenki meg akar­ja mutatni, hogy ő is valaki. Ebben a magatartásban a régi tudatforma és az új civilizá­ció együtt hat. Ez természetes is. A hiba abban van, hogy az új, a magasabb rendű kultúra az általános fejlődéshez mér­ten nem lombosodik eléggé gyorsan s olyan erővel, hogy elég gyorsan elnyomhassa a ré­gi tudatformát, s a perspektí­vát a maga folyton táguló ten­denciájában láttassa. Ezért mondhatta nekem már az öt­venes években az egyik ud­varfalvi földműves: „Megvan mindenünk, az is, amire ál­munkban sem gondoltunk, csak most aztán azt nem tud­juk, hogy miért élünk.“ Véleményem szerint itt vol­na a könyvnek, a jó könyvnek feladata: ráébreszteni arra az embereket, hogy „miért érde­mes élniük“, hogy az anyagiak mellett más emberi, emberibb célok is vannak. Arra a bizo­nyos éhségre kell megtanítani a falu­s emberét; a magasabb rendű kulturális, szellemi igé­nyeket hivatott kialakítani, ki­elégíteni a jó könyv. — Milyen mértékben olvas­­nak a falusiak? — Városon sem, falun sem olvas mindenki. Régen kevés (Folytatása a 2. oldalon.) Ferenczy István :A nagyváradi Rhédey-szarkofág részlete Horváth Imre írja KÖRTVÉLY NINCS?! Ezernyolcszáznyolcvan táján, egy uzsonnán, a gyümölccsel és minden jóval roskadásig telirakott asztalon, elégedetlenül hordozta végig a tekintetét egy nehézkes öregúr, és megkérdezte: Körtvély nincs?! A háziasszony elsápadt. A házigazdának a fejébe szaladt a vér. Soha ilyet! Hogy az ő úri házuknál a vendég ne lakhasson torkig, ne kapjon meg mindent, amit a szeme­ szája kíván, minden jót és minden „primőrt“! Tes­sék, most ez a vénség blamálja őket, az egész díszes társaság előtt. Mit csináljon, ha a körte az ő fáin nem érett be, szalassza a cselédlányt a szomszédba gyü­mölcsért, ő, akinek a kertjében alma, szilva, barack, dió és az ég tudná megmon­dani, mi minden meg nem terem? A „körtvélyt“ hiányoló öregúr esete, mint a kielégíthetetlen ember ellenszen­ves megnyilvánulása, élt sokáig a családom emlékezetében. Ha valakinek valami nem volt elég jó, ha a sokkal nem elégedett meg, és többre áhítozott, apám, anyám, keresztanyám gúnyosan jegyezte meg: Körtvély nincs?! Én azonban megértem a „túl igényes“ öregurat. Nem kívánt ő többet, mint más, csak ki merte mondani, hogy „speciális“ igénye van. A nagyigényű embereket nagyon nehéz kielégíteni — a speciális igényeket le­hetetlen. A világ roskadásig telített asztalán de sok „meghívott“ hordozza körül remény­telenül a tekintetét azzal, hogy: „Körtvély nincs?!“ A képlet ismeretlenes az e­m­­ber A hit, az eszményekben va­ló hit, amely önmaga határain túl, a történelembe növeszti a véges embert, formájában le­het egyféle. Az ember azon­ban, a hit embere, harcosa, mártírja és megszállottja, leg­alább kétféle lehet. Egyik cso­portba tartoznak a rajongók, akiket hitük erős szárnya e­­mel jelenük kövekkel beszórt, tüskével torlaszolt ösvényei fölé, hogy boldog elragadtatás­sal idézhessék újra meg újra a Tökéletes Jövő látomását, biztatásul köveken botló, tüs­kék közt tévelygő embertár­saiknak. Az irodalom korszak­ról korszakra ismétlődő para­­doxona, hogy a leginkább sö­tét, a szenvedésekkel legin­kább teli korok szülik őket — mintha az irányvesztett embe­riség periszkópnak ágasítaná maga fölé, kora és szenvedé­sei fölé a költőt, végcélt látni és irányt közölni. Más a kényelmes korok, a konszolidált idők költő-prófé­tájának a szerepe és a hangja. Jövőkémlelés helyett az ő sze­me a jelenre van függesztve, lelkesítés helyett keserű igé­ket hirdet, dicséret helyett korhol és ostoroz. Mert mint rajongó társai, ő is a jövő­ben él, ezért kavarodik benne az indulat, ha látja, hogy kor­­társai a jelennel is beérik, ő is tudja, milyen óriás lehet vágyaiban az ember, ezért hir­deti szakadatlanul, hogy mi­lyen törpévé satnyulhat önelé­gültségében. A közös remény és bizakodás szózata helyett vergődő, stigmákat, felmutató vallomás az ő műfaja, ami­kor egész kora úgy érzi, hogy maga mögött hagyta a járha­tatlan utakat,­ s im­pár aszfalt simáján gördül a Holnapba, neki saját hólyagosra tört lá­bával, vérző oldalával kell rá­nyitnia a kor szemét, hogy kő és tüske akad még az úton. (Ha az elsőnek, a mindenki helyett bizakodó költőnek a típusa Petőfi lehetne, a má­sodiknak, a mindenki helyett szenvedőnek Ady.) Ebbe a második csoportba tartozik a drámaíró Páskándi Géza is. A korholó, vádoló, sokszor gyilkosan gúnyolódó hang, amellyel az emberről, kortársáról beszél, jelenti drá­máinak felrázó, lelkiismeret­­riogató vonását, prófétikus in­dulatát pedig az a sokszor lí­rába csapó szenvedély, amely­­lyel az eszmények, az öntudat, az emberi méltóság távoli fé­nyei felé igyekszik terelni kor­társait. Ez a kettősség, a XX. századi, modernnek tudott mi­zantrópia, az emberi értékek devalválódásának az élménye és az ellene tiltakozó, lázadó és lázító fájdalom alakítja sze­mélyessé műfaját, tölti fel jel­képes helyzetek és elvont vi­ták sorára épülő darabjait vil­lámfényhez is elegendő fe­szültséggel.* Az abszurd dráma kedvelt helyzetét, a várakozást, meg­írja például Páskándi is. A nyugat-európai drámában ez a helyzet, a beteljesületlen vá­rakozásnak a helyzete magá­nak az emberi létnek az ab­szurditását van hivatva pél­dázni vagy jelképezni; ez a várakozás nem készülés vala­mire, ami élettartalom lehet, hanem éppen az élettartalmak hiánya, az értelmes lét ne­­gációja. Az önkéntes tűzoltók című Páskándi-darabban u­­gyanez a várakozást parodizá­ló hang az uralkodó: a tűzol­tók immár nem a sokszor lá­tott, megunt tűzeseteket lesik, hanem „a nagy alkalomra“. * Páskándi Géza: Az eb oly­kor emeli lábát, Kriterion, Bu­karest, 1971. arra várnak, amikor „kigyúl a víz“, amikor tehát beköszönt „életük nagy tüze“. A darab az abszurd színház játékszabá­lyai szerint befejeződhetnék az utolsó replika előtti szerzői utasításnál — „(Sokáig egészen mereven bámulják a vizet.)“ —, az erre legördülő függöny az idő végtelenébe nyújtaná a várakozást a lehetetlenre. Pás­kándi azonban engedi meges­ni az „abszurd csodát“, meg­gyűrni a vizet, s ezzel együtt ketenni a várakozást. Természetesen az ember lé­te nem csodák függvénye, s nem lehet író, aki hátat for­dítva a valóságnak, csodák ígéretével akarja boldoggá tenni az embert, feloldani a képtelen léthelyzeteket. Pás­kándi tűzoltói azonban, ha sza­bad így mondanom, a „törté­nelmi várakozás“ rögeszméjé­ben élnek. Horgászó közönyük, miközben mögöttük „ég a Né­ró bácsi csűrje meg a Kleo­pátra néni háza“, azt is jelzi, hogy a bennük megszemélye­­sülő — vagy bennük elkalló­dott — cselekvő emberséget évezredek tanították meg: az „önkéntes tűzoltó“ igyekvése vajmi keveset ér a nagy tör­ténelmi tűzesetek idején. A zárómotívum, a fellángoló víz ezért groteszkül kétértelmű, a végkatasztrófa sejtelmeivel borzongató, hiszen magának az oltó elemnek kell kigyúlnia ahhoz, hogy a cselekvés vala­mi értelmet kapjon. Hasonla­tosan Páskándi egyik novella­hőséhez, akinek csak a víz­özön gyógyítja meg a víziszo­nyát, a darab tűzoltóinak is az „abszurd”­, az elolthatatlan tűz kell ahhoz, hogy cselekvő­készségük mozgósuljon. az (Folytatása a 4. oldalon.) LÁNG GUSZTÁV Nagyváradi emlékek

Next