Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-02-05 / 6. szám
RHÉDEY-KERT ■ A FAMÍLIA ÉS A HOLNAP ELŐTTI VÁRAD ROKOKÓ UDVAR A MÚLT SZÁZAD ELEJÉN CSOKONAI-KAZINCZI—VOROSMARTY-EMLÉKEK FERENCZY A MŰVÉSZ ■ EGY KLASSZICISTA SÍREMLÉK „Huszonnyolc esztendőket töltöttem el ezen régi híres Nagyvárad városában... Ezen hosszas és kellemetes tapasztalás bírt engem arra a meghatározásra, hogy az úgynevezett Rhédey-kertet, melynek egy része néhai Kohányi Kácsándi Theresia kedves feleségem és önönmagam múlandóság alá vetett része örökös nyugovó helyének vagyon szentelve — az egész publicumnak üdetöltésére szolgáló közönséges mulatóhelynek elkészíttetvén, halálom után, hatezer forint capitalissal együtt Nagyvárad városának oly móddal testállyam, hogy azon kert soha sem el ne idegenítessen, sem akár mely szin... vagy tekéntet alatt más végre ne fordittattasson.. (Rhédey Lajosnak 1819. január 1-én, Nagyváradon kelt alapítványleveléből. Tudományos Gyűjtemény, 1819. VI. kötet, 115—117. l.) Az utast, ha Nagyváradon az iránt érdeklődik, hogy merre keresse az újabban létesített és egyre több látogatót vonzó állatkertet, a törzsökös váradi röviden csak „a Rhédeykertbe“ irányítja. Több mint százötven éve a Rhédey-kert egy lett Váraddal, ismert és magától értetődő színhelye a tömegszórakozásnak (az egyszerű vigasságtól Jászay Marinak az antik görög színjátszást idéző előadásaiig), és a jelek szerint a „publicum“ szívesen is látogatja „a közönséges mulatóhelyet“ ebben az újabb formájában is. (Hogy félreértés ne essék, azoknak, akik a régi nyelvben kevésbé járatosak, a közönséges az idézett szövegben nem azonos a mai nyelvhasználat „közönséges“, másképpen „ordináré“ kifejezésével. 1819-ben a „közönséges mulatóhely" köz-szórakozóhelyet, népkertet, népligetet jelentett.) A Rhédey-kert látogatója manapság csak azt nem tudhatja, mi az az itt felejtett patinás épület, nem messze a bejárattól, a főút bal oldalán, amely szerényen húzódik meg a köréje sorakozó fák alatt. Ha pedig a kíváncsi látogató bekandikál az épülethez egyáltalán nem illő, zöld faajtón, furcsa látványban lesz része: ládák, nád- és drótkötegek, seprűk, kosarak, nem éppen a jó gazdához méltó rendben. A türelmesebb szemlélő előtt aztán, ha szeme megszokta a félhomályt, furcsa kép bontakozik ki: Egy komor páncéloslovag (hajdani erdélyi fejedelem emlékét idézi) ládák mögé barikádozva drótkötegeket őriz. Középen pedig hazánkban egyedülálló értékű klasszicista emlékmű, Ferenczy István alkotta síremlék néz szembe hideg mozdulatlansággal az idővel, porral, a légkör savaival és minden műemlék, könyvtári, levéltári és múzeumi tárgy legnagyobb közös ellenségével, az emberi indolenciával... (Még szembenéz, mert a koporsósarkokat díszítő négy, márványba faragott fej közül ez ideig csak „részlegesen“ esett áldozatul az egyik ..) De hát senki sem kívánhatja a ketreclakók szorgos istápolóitól, hogy állattani ismereteiken kívül még a Rhédey-síremlékhez (mert ez az a néma — a régi Váradon „mauzóleumnak“ is nevezett — épület) fűződő művelődéstörténeti emlékek értékével is tisztában legyenek és különösen gondját viseljék. Tehát a Rhédey-kert síremléke nem lehet szerszák,raktár vagy lomtár, s az alapítványból fakadó kötelezettségeken túl, művelődéstörténete is nyomatékosan arra kötelezi a várost, hogy ne engedje tovább pusztulni... Nagyvárad nem bővelkedik műemlékekben. Köztudomású, hogy 1660-ban történt bevétele s a több mint harmincéves török uralomnak véget vető 1692-beli felmentése után az ostromot kiállt városnak úgyszólván emléke sem maradt az előző századokból. (Ami mégis a török megszállás előtti korszakra emlékeztet, éppen a Rhédey-kápolna falában maradt meg. Ez Rhédey Ferenc, volt váradi főkapitány Szentjóbról Váradra hozott, XVII. századi vörösmárvány sírköve, amelyről még említést teszünk.) Minden más emlék elpusztult, csak a megrongált várfalak meg a várban néhány romos épület maradt itt tanúnak és maradt kiindulópontja az új városalapításnak. Kezdődött pedig ez — a korízlésnek megfelelően — a barokk jegyében. (S csak egy példa arra, hogy miként: az újjáépülő városban egy olyan palota emelkedett a magasba, amely napjainkban hazánk legszebb későbarokk műemléke, a hajdani püspöki rezidencia.) Az új épületekben pedig tovább folyt az élet, jeles személyiségek, világiak és egyháziak a kor viszonyainak megfelelően biztosították, hogy a város az előző évszázadok művelődési örökségével a kor szellemében éljen. A váradiak szeretik emlegetni a város „örök fiatalságát“. Ez, ha évszázadok távlatában tekintjük át a váradi művelődéstörténetet, más megfogalmazásban azt jelenti, hogy Váradnak legkiemelkedőbb szakaszaiban művelődési élete korszerű volt, örökségét az új, haladó áramlatok jegyében gyarapította. Művelődéstörténetünkből számos forrást idézhetnénk, mégis, az utóbbi időben, úgy érezzük, Nagyvárad „örök fiatalságát“ a köztudatban igen leszűkítve értelmezik (köztudatot említettünk, tehát itt nem a művelődéstörténet, irodalomtörténet stb. hivatásos művelőinek, a kiváló műveltségűeknek a szintjét értjük, hanem a csúcsok és mélységek közötti átlagos szintet). Manapság igen gyakori mondhatnánk sztereotip jelző: „Iosif Vulcan és a Familia városa“, „Ady és a Holnap városa“. A váradi gyökerekből sarjadt és később váradivá lett Familia jelentősége túlnő Nagyváradon, az Ady-emlékekhez való ragaszkodás és a Holnaposok úttörő mozgalmának felemlegetése is helyénvaló. A város múltjában azonban ez nem „a minden", nem a kezdet és a vég, hisz Iosif Vulcant megelőzi Váradon Ignatie Darabant és Samuil Vulcan, Ady és a Holnap előtt pedig Nagyvárad számos Kazinczy-, Csokonai-, Vörösmarty-emlékben gazdag. Hogy csak azok közül idézzünk, akikre éppen a Rhédey-emlékmű és halottai emlékeztetnek... A középkori Várad művelődési életéből a köztudatba nehezebben rögzítődnek az emlékek, részben azért, mert — amint említettük — Várad esetében ezekhez nem fűződnek helyi tárgyi emlékek, de részben azért is, mert ami leginkább megmaradt, az irodalmi örökség, az, latinnyelvűsége miatt, és a kor művelődési viszonyainak megfelelően, inkább a középkori egyetemes latin nyelvű irodalom részeként, a művelődési szint csúcsain álló írástudóknak válott közkincsévé. Nagyváradon él Rogerius neve, egy városnegyed viseli. Nehéz lenne viszont megállapítani: a váradi köztudatban mennyire él annak emléke, hogy például a váradhegyfoki premontrei konvent könyvtára gyarapítására a XIII. században saját könyvmásoló műhelyt tartott fenn, és hogy korának európai színvonalán tartsa könyvállományát, másolásra a franciaországi anyakolostorból, Premontre-ból kölcsönzött kódexet? Vagy él-e a köztudatban Vitéz János és az őt követő humanista püspökök és kanonokok híres könyvtárának az emléke, amelyet többek között a korabeli leghíresebb firenzei könyvmásoló műhelyből szerzett példányokkal gyarapítottak? (Igaz, ezek az adatok Jakó Zsigmond írástörténeti és paleográfiai munkái révén már napjaink megfogalmazásában juthatnak a közművelődés hivatásos gyarapítóinak ismerettárába.) De a XVIII—XIX. század művelődési emlékeiből már tárgyi emlékek is vannak. Kétségtelen, hogy Váradon sok minden történt a műemlékvédelem terén. A hajdani püspöki rezidencia barokk palotájának restaurálása is a műemlékek, a kulturális örökség megbecsüléséről tanúskodik. A Rhédey-síremlék mai állapota viszont azt bizonyítja, hogy a köztudatból a váradi művelődési élet egy egész szakasza kiesett. Mert a Rhédey-síremlék nemcsak egy házaspár műemlék értékű temetkezési helye, ugyanis a síremlék alkotója révén a XVIII. század végének és a XIX. század első harmadának egész sor jelentős emléke fűződik ehhez a műemlékhez és a helyhez. Idézzünk ezekből az emlékekből. Kezdjük azokkal, akik számára a kápolna és síremlék készült, hisz ők töltik be az emlékek polarizátorainak szerepét. A Rhédey-család, amelynek egyik tagja — Rhédey Lajos — temetkezőhelyül választotta a nagyváradi ligetbe épített kápolnát, fejedelmet adott Erdélynek. A Rhédey név a híres kolozsvári „szála“ révén, amely első otthona volt a kolozsvári magyar színészetnek, bekerült a színháztörténetbe. Rhédey Ferenc váradi főkapitányt, Bethlen Gábor sógorát, akinek az említett vörösmárvány sírköve a váradi Rhédey-kápolna falában van elhelyezve, Móricz Zsigmond tette halhatatlanná trilógiájában. Erdőszentgyörgyön pedig egy másik síron felirat emlékezik meg az ott eltemetett szépséges Rhédey Claudiáról, akinek révén a Rhédey család rokonságba került az angol királyi családdal. (A számon tartott rokonságról nem is olyan régen sajtónk is írt.) Koordináták egy család több évszázados szereplésének színteréről, ezek között helyezkedik el Rhédey Lajos pályafutása. A feleség, Kácsándi Teréz, választékos nevelésben részesült, műveit asszony, baráti szálak fűzik Kazinczy Ferenchez, akárcsak a másik Kácsándi lányt, Susie-t, Gyulay Ferencnét. Ez utóbbi leánya Gyulai Lotti, az öreg Kazinczy késői szerelme, anyjával együtt „nagy irodalmi sugallók“ (Szauder József szóhasználata) közé számítódik. Rhédey Lajos és felesége — a Rhédey-kert alapítvány levele szerint — 1791 óta élt Váradon. A 28 éves Rhédey mögött — annyi idős, amikor Váradra költöztek — a katonai építészeti akadémia, a testőrség és a Wurmser huszárezredbeli szolgálata áll. Ezen múlt századi és szabadéleti genealógiákból idézett adatok mellett ma már többet tudunk róla (főleg amióta Benda Kálmán kiadta „A magyar jakobinusok iratai“ című forráskiadványt). Tudjuk, hogy a jakobinus mozgalom idején neve többször szerepelt a vizsgálati iratokban és a rendőrspiclik jelentéseiben, amelyekben a jakobinus mozgalom idejében mint franciabarátot emlegetik. Pesten meglátogatja a francia hadifoglyokat, és társaságban kijelenti: „a francziától nem kell félni, ha elgyón, jó szívvel mint barátot kell fogadni“. Nem szereplője a jakobinus pernek, de a zempléni vizsgálat során — amely a forradalmi törekvések elfojtását célozta — a már Bihar megyében élő Rhédey Lajost törlik a zempléni táblabírák sorából és közgyűlésen való megfeddésre ítélik. A franciabarátságot nyilván még a testőrségből hozta Rhédey, ahol Bessenyei óta a francia műveltség iránti vonzalom — hagyomány. De a Nagyváradra költözött Zemplén megyei táblabíró politikai jellegű megnyilatkozásaira feltétlen hatást gyakorolt az a haladó szellemű környezet, amelyet ebben a városban talált. (Az újabb román történelemkutatás tisztázta a nagyváradi román értelmiség és főleg Ignatie Darabant szerepét és kapcsolatait az erdélyi román felvilágosodás áramlatában. Erről és a váradi szellemi élet korabeli magyar vonatkozásairól is, beleértve a váradi jakobinus gócot, Engel Károly tájékoztatta újabban a magyar olvasót.) A zempléni vizsgálat lezárása viszont határkő Rhédey Lajos haladó jellegű politikai megnyilatkozásaiban. A korabeli sajtóban neve sokat szerepel ezután, tevékenyen részt vesz a közéletben is, de felfelé ívelő közéleti pályáján már a központi hatalom bizalmi embere, főispáni adminisztrátor, főispán, sőt neve felmerül a személynöki tisztség betöltésénél is. Franciabarátságáról később is találunk említést, sőt azt hisszük, nem lenne minden tanulság nélkül annak tisztázása sem, hogy menynyire befolyásolja a francia példa közigazgatási működése idején a központi hatalom szerepének hangsúlyozott érvényesítésében. De ennek a franciabarátságnak egészen más most a tartalma, mint a jakobinus mozgalom idején. Közéleti szereplésében már nem jut el a reformmozgalom hívei közé. Életéből maradandó emlékként azok a kapcsolatok maradnak meg, amelyek kora művelődéséhez fűzik. Tudósokkal, írókkal levelezik, alapítványokat tesz, irodalmi ambíciói vannak. 1799. március 19-én a Nagyváradon szereplő Nemzeti Játszó Társaság színészei József nádor névnapjára írott köszöntő versét „a ma híres Mozart által szerzett muzsikára alkalmaztatva“ éneklik. Ezek a rövid életrajzi adatok jelzik a fontosabb eseményeket Rhédey Lajos életéből. Ez a hivatalos „portré“, kellő feszességgel és a szépséghibák retusálásával. Viszont egészen más kép rajzolódik ki Rhédey Lajosról Kazinczy Ferenc levelezésében (aki egyébként rokona volt). Kazinczy és a vele levelezők közül főleg Cserey Farkas jellemzése szerint Rhédey Lajos hiú, fennhéjázó, egész a nevetségességig feltűnni vágyó férfi. Gáláns kalandjai — szép ember is volt — gyakran botránkoztatták meg Kazinczyt. Kérdés, hogy az általuk rajzolt kép-e a reális Rhédey-kép. Kazinczy közléseinek forrásértékéhez aligha férhetne kétség, és hajlamosak lennénk a levelezésében annyira a reformok és a haladás mellett kardoskodó Csereynek is hitelt adni. De ... Kazinczy felháborodásai mélyén lehetetlen, hogy ne érezzük Kácsándi Teréz barátjának őszinte felháborodását azért, mert Rhédey Lajos, miután a legnagyobb pompával eltemette feleségét, továbbra is alaposan kivette részét az élet örömeiből. Ugyanakkor valószínűleg az is bánthatta az irodalmi vezérségére kényes Kazinczy, hogy Rhédey művészeti és irodalmi ügyekben bizony figyelemre se méltatta őt. Ezért, bár kétségtelen, hogy Kazinczynak sok mindenben igaza van, Rhédeyre vonatkozó megjegyzései nem mentesek az elfogultságtól. (Például Kazinczy Rhédey bizonyos közigazgatási intézkedéseivel kapcsolatban a maradi vármegyei ügyintézés szemszögéből bírálja az adminisztrátor külön „kancelláriájának“ működését. Ezt a gyakorlatot viszont a modernebb közigazgatás követelményeinek megfelelően rövidesen általánosan bevezetik a vármegyei közigazgatásban. Kazinczy nemcsak azon háborodik fel, hogy Rhédey Lajos a Rhédey-kertben „muzsikákat ad a Várad matronájának", és ezért — szerinte — „a Theresi temető helye most Circus Flóráé. Római értelemben“, hanem az is megbotránkoztatja, hogy Rhédey a társasági életben házasságon kívül született leányával mutatkozik.) Cserey jellemzései hitelességét sem fogadhatjuk el ma már maradéktalanul, és erkölcsi értékükben is alaposan kételkedhetünk. Mert a közismerten hiú és közéleti szereplésre vágyó Csereyt nemcsak féltékenység fűti, hanem ma már tudjuk róla, hogy... az udvar besúgója volt. Ezáltal nemcsak a közélet terén, hanem az udvar felé is riválisát látta az udvar bizalmát élvező Rhédeyben. Rhédey Lajos és felesége Nagyváradon való letelepedésük után ékíthették a közös temetkezőhelyül szánt kápolnát a Rhédey-kertbe, tehát 1791 után, de mindenesetre 1804 előtt, mert ez év tavaszán már ide temették Rhédeynét. Fák, bokrok, az állatkert ideiglenes ketrecei takarják el tavasztól őszig a Rhédeyek kriptáját. A „mauzóleumot“, ahogy a váradiak nevezik, így, perspektívátlanságában nem is tűnnek fel építészeti furcsaságai. Stílusa meghatározhatatlan. Az egész építmény inkább bizarrnak mondható. Értékét is jobbára váradi időmértékben mért régisége és kultúrtörténeti nevezetességei adják. Az 5,60 méter széles, 8 méter hosszú félköríves záródású épület leírására Bíró József, Nagyvárad műemlékeinek kitűnő monográfusa is csupán néhány sort áldoz. „A barokkos belső architektúrához — írja — a dob romanizáló ablakai, a külső homlokzatnak bombázott várra emlékeztető mesterséges repedései, csúcsíves kapuja, ablakai és támasztó pillérei járulnak romantikus egyvelegben.“ Ilyennek találtuk most is. Csak éppen vakolata kezd már omladozni, csupasz téglái vöröslenek a romló ereszek alatt, s a mesterségesre- A déli oldal vasrácsos ablaka