Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-07 / 1. szám
1. • Lassan elmaradoznak az utolsó épületek, a rózsákkal szegélyezett utak — messziről már csillognak az apró aranypénzek a tenger hullámtalan hátán —, suhan a troli, nincs felmérhető határ, a rózsás terek, épületek, továbbfolytatás. És mégis, megérzed ösztönösen : ez már az az álomvilág, amelybe jó előre beleképzelted magad, a te megállód következik, megérkeztél, leszállsz és megkapsz egyből mindent, amire vágytál: az apró szemű, bőrödre tapadó homok, az algák, a hártyavékony, rózsaszín körömkagylók, a hullámok, a zenegép esti melódiái, a tengerre néző kényelmes szállodaszoba, a hallban a bárpult, a magas székek — a tieid, neked adják magukat. Az emlékek csalták ide, az újraélés vágyával, szerette volna, ha elébe jönnek egy intésre, annyira különleges volt minden akkor, azon a nyáron, annyira különleges az érzés, hogy dolgokat, történéseket átélhetünk újból — vajon átéli-e mindazt még egyszer ugyanazzal az intenzitással, vajon igaz volt-e egyáltalán? A Perla — ugyanaz, de bővült a füzér, a tenger — ugyanaz, csak talán simább pilanatnyilag, a homok is ugyanaz. Ez a bizonyosság. Kezében megremeg a papír, ahogy ránéz, ahogy olvasni kezdi: .HOTEL SIRENA — 914“. Csak a véletlen lehet ennyire tudatos. A kulcs most is nehezen fordul a zárban. Idegesen forgatja. Na, végre! Körülnéz a szobában, minden ismerős, odaszalad az ablakhoz — a napozó csupa színes elfogo, s bóján túl csendesen ingatnak a hullámok egy halvámár feliratú csónakot, előrehátra, előre-hátra, mintha ott imbolyogna valahol az időtlenül megrekedt időben. Akkor elfordul az ablaktól, ráveti magát az ágyra, a szandál vékony porsávot von a takaróra, zokog: — Te vagy az oka! Nem lett volna szabad olyan sokáig egyedül hagynod engem! Tudhattad volna, hogy engem nem hagyhatsz annyi ideig egyedül ... 2. • — Hányas cipőt viselsz? — kérdezte a férfi. — Mikor van a születésnapod? — kérdezte a nő. (Ezt egyébként már többször megkérdezte, de képtelen volt észben tartani, mint ahogy semmiféle számadatot nem tudott észben tartani.) Mind a ketten elpirultak, hebegtek, mentegetőztek, a kérdésekre újabb kérdésekkel válaszoltak, mind a ketten belebonyolódtak, mint valami csigavonalba, amelynek a végéről csak ugyanazon az úton lehet visszatérni. Megszokták és szerették az apró figyelmességeket egymással szemben, az ajándékadásba, az ajándékátverésbe öröm, izgalom s valami suta szégyenkezésféle vegyült, sohasem mérték le tárgyakban az érzelmeiket, s tudták, a legszebb ajándék mindkettőjüknek az a pillanat volt, amikor rájöttek, hogy az akvárium néhány száz halacskájából ugyanaz a guppi tetszik mindkettőjüknek, ugyanazért az alig észrevehető fényes karikáért a szeme körül. — El kell utaznom néhány napra — mondta a nő. — Veled mehetek? — kérdezte a férfi, mintha csak arról lett volna szó, hogy a szokásos délutáni séta után elkíséri a kapuig. És az út — kettesben — percbe sűrítette a végtelent térben és időben — két párhuzamos egyenes találkozott valahol, a fizika törvényein kívül, egy parkban, ahol megpihentek a napi munka után, s ahol egymás számára mindig önmaguk lehettek. • ■ Nyár volt, s mert sokat voltak együtt, nagyon szerettek volna együtt lenni végre — ketten, csak ketten, zajban és fényben, távol a zajoktól s a parki neonlámpák tompa fényétől, valami különleges, meseszerül világban —, s mert mind a ketten szerették a hegyet s már többször bebarangolták a hegyeket, de legutóbb a hegy öregedése titkon ráébresztette őket az arcuk első ráncaira, inkább a tengert választották volna... . .. HOTEL SIRENA — 914 ... 3. » Megvoltak a közös jeleik — egymásra néztek, s már tudták, mit gondol a másik —, kialakultak apró megszokásaik — minden délelőtt tízkor telefonált a férfi, minden délután ugyanott várta, s a nő, bármennyire igyekezett, mindennap tíz percet késett, naponta ismételték a mások számára érthetetlen, de nekik sokatmondó jelbeszédet. Gyerekes játék volt, tudták, de komolyan vették. A nő kezdeményezte, a férfi belement, átvette, mintha csak ő találta volna ki. A vérszerződést is a nő gondolta ki. Amikor első ízben mondta meg neki a férfi, hogy szereti — a gondolatére válaszolt, ezért örömében elzsibbadt a lába —, valami olyan eredeti és hatásos tanúbizonyságot akart, ami örökreszólóvá tehet egy hirtelen fellángolt érzelmet, örökkévalóvá mindkettőjük részéről, s eszébe jutott egyik kedvenc gyermekkori olvasmánya, egy indiánról szóló könyv — és mert az embernek felnőtt korában is vannak gyermekpercei, különösen, amikor szerelmes —, eszébe jutott a vérszerződés. Akkor a férfi hozott egy pohár vizet — nem volt kése, és bicskája sem volt —, a nő elővett a táskájából egy miniatűr varrókészletet, odaadta a férfinak az aranyozott hegyű tűt, a férfi megszúrta előbb a saját ujja hegyét, aztán a nőét, aztán szertartásosan ittak mind a ketten egy-egy kortyot a vízből, amiben összekeveredett kettőjük vérének egy-egy cseppje. A nő valami olyasmit mondott, hogy ezután barátok és testvérek is lesznek, a férfi arra esküdött, hogy kitart mellette egy életen át. De azt is mondta, sohasem tudná elvenni feleségül. — Miért? — hökkent meg a nő. — Mert olyan szép vagy és olyan jó, hogy belebolondulnék a féltékenységbe. ” • „Istenem, hogyan ismétlődhetnek így a szavak? Hogyan mondhatom el ugyanazokat, hogyan játszhatom el ugyanazt a játékot — mással? Cserbenhagytam őt, megszegtem az eskümet, megszegtem az önmagamhoz való hűségemet, tudom, olyan lettem, mint a leforrázott virág — egy forró nyárért mit kaptam cserébe? A szavak üres lánca a torkomra tapad, akár a csirkebél, megfojt, belegabalyodtam mint ügyetlen pók a magam szőtte hálóba — hogyan is nézhetnék ezután a tükörbe, amikor felcseréltem a napfényt, a hegyet, a tengert, a parkot, mindent, amihez emlékem tapadt, mindent, ami őt idézi és benne magamat — a folyó kiapadt, sekély vizével, a felhő mögé menekülő bágyadt napsugárral, a szavakból táplálkozó, szavakból alkotott szavakkal, a sokszor átélt, tapasztalatokból leszűrt s már annyiszor használt gépies mozdulatokkal? Hogyan tehettem meg ezt? Van-e szabadulás, létezik-e visszaút?“ 5. • — Hosszú útra kell elmennem — mondta akkor a férfi —, még nem tudom, nem veszítek-e el valamit ezen az úton, bár nem viszek sok mindent magammal, de te várjál, mert visszajövök. Hozzád mindenképpen és akármilyen későn, de visszajövök. Ezt tudod. Ezt tudjuk. És várjál. A nő fél évig várt. .. • Haragos volt a tenger, úgy dobálózott a hullámokkal, mint ellenség a sértő szóval. A szél dühösen belegabalyodott nyitott kabátomba, arcomba vágta a kabátgallért, mint valami félremagyarázhatatlan, kézzelfogható igazságot. Ráadásul olyan, de olyan néptelen volt a part! KASSAI MIKLÓS Bűn és bűnhődés után SZÁZNYOLCVANHÁROM NAP... „A férjemet keresi? Nincs itthon. Talán nincs valami baj? Az a raktár megöl engem. Miért vették vissza? Talált volna másutt is munkát. Az az egy-kétszáz lej igazán nem éri meg... Az újságtól jött? Jaj de megijedtem... Tessék, foglaljon helyet. Ne nézze a rendetlenséget. A fiam hajnalban utazott vissza Temesvárra. Műszaki rajzoló. Három nap fizetés nélküli szabadságot kért, csak hogy láthassa az apját. Mindig bolondult az apjáért. Az utolsó tárgyalásig titkoltuk előtte, hogy mekkora bajban vagyunk. Az ítélet kihirdetése után megírtam mindent. Harmadnap már itthon volt. ő, hogy szégyellte az apja bűnét. Még gyermekkorában sem zokogott Olyan szívfacsaróan. „Tolvaj lett az apám! Tolvaj lett az apám!“ Mindezt hajtogatta, és öklözte a fejét. Vigasztaltam, már ahogy tudtam. „Nem igaz, fiam, becsületes ember a te apád. Az is volt, egész életében. A máséhoz nem nyúlt soha. Mások kavarták bele a mocsokba.“ Mondtam én mindent, csak hogy csendesítsem. Pedig szerettem volna meghalni, eltűnni mindenki elől, föld alá vinni szégyenünket! Hat hónapra ítélték a férjem. Hanyagság miatt. Mert szemet hunyt mások tolvajlása felett. De mit tehetett volna mást? Kicsi ember, parancsolnak neki. Az igazság az, hogy tutyimutyi volt, egész életében. De tudott sok mindent, el is mondta a tárgyaláson, úgy ahogy volt. Ezért nem ítélték el súlyosabban. Nekem már régóta gyanús volt a viselkedése. A fizetését ideadta az utolsó bániig. Mégis sokszor jött haza italosan. Hogy égne le minden kocsma. Fizettek neki, itatták, csak hogy befogja a száját... Nem hamisított, de tudta, hogy hamisított papírokra adja ki az építőanyagokat: vasat, cementet, deszkát. Egyszer szólt is a főnökének, de az azt mondta neki: „Ne törődjön, öreg, ez nem magára tartozik.“ Még aznap nagy korsó bort hozott egy idegen férfi, még a férjem sem tudta, ki volt. Jött a leltár. A férjem érezte, hogy baj lesz. Mondta is: a főnök biztosan megüti a bokáját. Arra persze nem gondolt, hogy őt is bemárthatják. Az ellenőrök hatvanezer lejes hiányt mutattak ki! Azt nem foghatták rá, hogy lopott, de azt igen, hogy részegen adta ki az árut, elnézte a szállítóleveleket. Még tanút is állítottak. Mindent a férjem nyakába akartak varrni. Másfél hónapig tartott a kivizsgálás. Hol van a sok ellopott áruért kapott pénz? Azt keresték. A főnöknek kocsija volt, négyszobás lakást vásárolt, a férjemnek még egy rendes télikabátot sem tudtam csináltatni. Sosem volt számomra könnyű az élet, de akkor nagyon nehéz volt. De a férjemnek is. Közel tíz kilót fogyott és legalább öt évet öregedett. Mert becsületes ember, higgye el nekem. Eltelt a hat hónap. Száznyolcvanhárom nap, ugyananynyi hosszú éjszaka. Sokszor én is úgy éreztem, be vagyok zárva ... Nem mertem kimenni, még a rádiót sem kapcsoltam be, nehogy bejöjjenek és reám szóljanak ... Hívott a fiam, költöztem hozzájuk, még pénzt is küldött. Nem mentem. Mintha nekem is bűnhődni kellett volna. Talán én is bűnös voltam. Hazajött, egy kicsit sápadtan, rövid hajjal. Nem mondott semmit, én sem faggattam. Első este, lefekvés után, megfogta a kezem, és csak annyit szólt: Ne haragudj. Visszament régi munkahelyére, visszavették. De bevallom, egy kicsit még mindig félek ...“ AMÍG ÉLEK, SZÉGYELLNI FOGOM... „Sosem ittam többet, mint bárki más a faluban. De azt az embert mutassa meg valaki, itt 50 kilométeres körzetben, aki az elmúlt tíz esztendőben többet dolgozott, mint én. Dicsekedni nem akarok, de kérdezze meg az állatorvost, meg volt-e elégedve munkámmal. Híztak, fejlődtek-e azok az állatok úgy, ahogy az elő volt írva? Egyszer a nevemet is kiírták az újságba. Húszhuszonöt hízó gondozását vállaltam el, mások tíz ellen is berzenkedtek. Minden reggel négykor keltem, s késő estig nem került le lábamról a gumicsizma. Még vasárnap sem. Aztán itthon is volt munka. Akkoriban két bikaborjút neveltem, két koca felváltva fiadzott. Dolgoznom kellett, mert én nem örököltem még egy gatyát sem. A szocializmus sem adott ingyen semmit. A házat én építettem, a feleségemmel együtt rendeztük be..Négy esztendővel ezelőtt nősültem, szerelemből. Olyan nekem a feleség, mint szikkadt földnek a csendes eső. Ha csak reám néz, én megtelek élettel... Ezt el kellett mondjam, hogy megértse a történteket. Késő ősz volt, hideg szél fújt, jól emlékszem. Mentem az istállóba. Útközben meggondoltam magam, s benéztem a cukrászdába, egy féldecire. A sarokban két fogatos iddogált. Nem az első pohárnál tartottak. Hívtak, üljek melléjük, koccintsak velük. Nem akartam megsérteni őket, leültem. Az első korty után az egyik, Tamás nevezetű, szembefordul velem, s jó hangosan azt kérdi tőlem: te, meddig tűröd, hogy csúfot űzzön belőled a brigádos úr? Mert azt beszélik a faluban, hogy amíg te a marhák farát csutakolod, addig ő a feleségedet ölelgeti. Az ilyen beszéd a legbékésebb ember zsebében is kinyitja a bicskát. Nyolc-tíz tétlenkedő surmó legény volt még a cukrászdában. Röhögtek. Én nem szóltam semmit. Az ember kerülje a bajt. Azt a nyamvadt Tamást mindenki ismeri a faluban, nem lehet a szaván elindulni. Csúfot űzött még az anyjából is. De a brigádost is ismeri mindenki. Mint a bojtorján, úgy ragad a fehérnépekhez... Amit Tamás mondott, bennem maradt, s rágott, mint a szú. Pedig tudtam, hogy nem igaz semmi, nem olyan asszony a feleségem ... Gondoltam, megyek, megnézem, mit csinál. Ha így teszek, biztosan nem lett volna semmi baj. De a néptanácson felül megcsapott a szilvapálinka szaga, hát bementem az üsthöz. Az egyik sógorom volt ott, megkínált Nem ittam sokat, két pohárkával, igaz, az első csepegésből. Így volt, így mondtam el a törvényszéken is. Csak az istállóban éreztem, hogy ittam. A meleg miatt. De tudtam, mit csinálok. András, aki mellettem dolgozott, semmit sem vett észre. Mondta is a tárgyaláson. Egy félórácska telhetett el, amikor jön az őr, s mondja: hívat az állatorvos. Nem a székházba csak a másik istállóig, ott volt egy elkerített irodaféléje. Ritka rendes ember az orvos, mindent megtett, hogy elkerüljem a börtönt. Az irodában négyen voltak, köztük a brigádos. Nem tagadom, összeszorult az öklöm, amikor megpillantottam. „Holnap jönnek átvenni az állatokat“ — mondta a doktor. „Minden rendben lesz, igaz?“ „Nem lesz differencia“ — mondtam. „Magánál sohasem volt“ — így a doktor. S akkor a brigádos röhögve közbeszólt. „Te részeg vagy, komám. Vigyázz, nehogy valamelyik trnó a szarvára vegyen. A feleséged ...“ Agyamat elborította a vér, megragadtam a mellettem levő széket s a fejéhez vertem. Aztán kinyúltam az ajtón, a villa után... Az összefutott emberek alig bírtak leteperni. Bencze — így hívják a brigádost — egy hónapig feküdt a kórházban. Bementem hozzá. Amikor meglátott, ordítani kezdett: „A tömlöcben rohadsz meg!“ Nem haragudtam rá. Tamás eltűnt a faluból, az ország másik részében keresett magának munkát. Tőlem akár ma visszajöhetne ... A nyolc hónapból ötöt és felet ültem. Dolgoztam. Amikor hazajöttem, Bencze látogatott meg először. Arcán forradások látszottak, bal kezét egy kicsit esetlenül hordta. Két helyt tört el... Mondták nekem: „Jól tetted, amit tettél. Éppen ideje volt, hogy valaki becsületre tanítsa.“ Nincs igazuk. Nem tettem jól. Amíg élek, szégyellni fogom. Nem a börtönt, a vadállatot, ami bennem volt.“ SENKIT SEM HIBÁZTÁTOK, CSAK ÖNMAGAMAT — Tíz évvel ezelőtt letettem a gyalut meg a fűrészt, mert az egyik ismerősöm beszerzett az Aprozárhoz elárusítónak. Nem volt nagy kedvem hozzá. Mondtam is: „Nem értek én a kereskedéshez.“ „Megtanulod“ — biztattak. „Átveszed az árut, eladod, ennyi az egész.“ Valóban nem volt nehéz. Belejöttem, egy-két hét alatt. Többet is kerestem, mint az asztalosszövetkezetben, ahol ha volt anyag, nem volt megrendelő, ha befutott egy-egy nagyobb megrendelés, rendszerint nem volt miből dolgozni... Ment az üzlet. Vigyáztam, hogy a polcok ne legyenek soha üresek. Jól voltam a főraktárossal. Ha találkoztunk, mindig fizettem egy pohár sört, csak úgy, barátságból. Pénzt, azért, hogy szebb árut küldjön nekem, sohasem adtam. Ez így igaz, ezt mondtam a törvényszéken is, ezt mondhatom most is. Nagyon bíztak bennem, ez volt talán a legnagyobb baj. Jöttek az ellenőrök, szétnéztek, megkérdezték, mennyi van ebből, mennyi abból, beírták, aztán hátul a raktárban megittunk egy üveg bort vagy kettőt, és elmentek... Kérem, nézzen szét a lakásomban, a szekrényeket is kinyithatja. Nem vásároltam házat, autót, perzsákat sem talál a szobában. Csak azt kérdezheti maga is, amit már mások százszor megkérdeztek. Hová lett a tizennyolcezer lej? Mire költöttem el? Esküszöm, nem tudom, pedig higgye el, sokat gondolkoztam rajta. Ott bent időm is volt rá. Elment, csip-csupban. Ma is ötven lej, holnap is, holnapután aztán száz. Egyszer visszateszi az ember, máskor nem. Többnyire nem ... Aztán egyszerre ugrott ki az egész, amikor az utolsó üveget is felleltározták. Számítottam valamennyi hiányra, de ekkorára nem ... Kölcsönkértem, a kárt megtérítettem, és leültem másfél évet. Hosszú idő az, kérem. Nagy büntetés ennyi ideig távol lenni a családtól, a két gyermektől, feleségtől... Azt hittem, annál rosszabb semmi sem lehet. Azt hittem, szabadulás után minden jó lesz, egy új életet kezdek. Mesterségem van, egészséges vagyok, dolgozni fogok. De az élet nem csak ennyi. Egy hétig az utcára sem mertem kimenni. A bútorgyárban kaptam munkát. Szó nélkül felvettek, pedig tudták, hogy honnét jövök. Az első nap az emberek összesúgtak a hátam mögött. Mit mondhattak? Talán még azt is megkérdezték, hogy mit keresek közöttük. Tele voltam keserűséggel. De egy darab kenyérhez nekem is jogom van! Két iskolás gyermekem van! El kell tartsam őket! Ruha, cipő kell nekik, a feleségem keresete nem elég mindenre ... „Mit csináljak, akasszam fel magam?“ Ezt szerettem volna elordítani nekik ... Nehéz volt... Nem mertem elsőnek érkezni a gyárba és nem mertem utolsónak menni el... Nem mertem sem többet, sem kevesebbet dolgozni, mint más ... Nem mentem be egyedül az öltözőbe, mert azt gondoltam, ha elvész valami... Békés természetű vagyok, de ha arra gondoltam, hogy valaki ártatlanul is megvádolhat, összeszorult a torkom, így telhetett el egy fél esztendő. Aztán rájöttem arra, hogy a jelen mindig fontosabb, mint a múlt. Munkatársaimmal ma már jó barátságban vagyok. Fizetéskor ők hívnak, tartsak velük, igyunk meg együtt egy pohár sört.“ IRATCSOMÓ A személyzeti osztály vezetője szerint minden benne van: az ítélet hiteles másolata, részletes életrajz, véleményezések, régiek és újak. Intelligens. Nincs benne semmi alázat, félelem. Talán túlságosan is magabiztos ... A személyzetis hellyel kínálja. Leül, de látom, hogy nem szívesen. Sejti, miről lesz szó. Az iratcsomó az asztalon maradt. Néhány suta kérdés: hogy megy a munka, megszokta már nálunk? Aztán atyai hangon: „Jó közösségbe került, ha megbecsüli magát, mindenki szeretni fogja, barátokat szerez...“ Enyém a szó. Még mindig banalitások: „Albérletben lakik?“ „Igen.“ „Azt hiszem, olcsóbb, mint nagyvárosban?“ „Igen...“ Zavar az asztalon heverő iratcsomó. „Lezárt ügy az enyém. Hülyeség volna most azon rágódni, hogyan lehetett volna, ha ... Itt az apám levele. Harmincegy „ha“ van benne. Ha hazajönnél, ha megváltoztál, ha úgy gondolod, ha gondolsz ránk, ha szeretsz bennünket ... Hát nem megyek haza, nem változok meg, és nincs több „ha“. Itt maradok Erzsi mamánál, reggel bodzateát iszom, kantinban ebédelek, és minden második este tehéntúrós tejfölös puliszkát vacsorázok. Szeretem ezt a kisvárost. Olyan meleg, mint egy öreg nagykabát. Apámnak még mindig a legnagyobb gondja, hogy felszínen tartsa magát. Utolsó levelében is erről ír. „Fiam, két évtizeden át becsületesen dolgoztam. Nemrég két minisztériumi elvtárs járt nálunk, s a vezetőségi tanács előtt megdicsérték munkáimat.“ Grafikonokat készít. Az egész üzem tele van a grafikonjaival. Felfelé ívelő, vastag vörös vonalak, oszlopok, kicsi körök, nagy körök, jelmagyarázatok. Ezt csinálja, a munkaszervezési osztály vezetője. Hazamegy, bekapja az ebédet, és rohan vissza, grafikont rajzolni. Három-négy éve lehet a nyugdíjig. Kihúzza valahogy... Belehalna, ha leváltanák a főnökségről ... Anyám őt még sajnálni is tudom. Ha rólam esik szó, biztosan sírni kezd. Százszor hallottam tőle: dolgoznom kell, a nyugdíjért. Mert ugye sohasem lehet tudni... Tizenhat évvel fiatalabb apámnál. A biztos öregségre neki is joga van, igaz? De hogy a jelen se legyen egészen sótlan, évek óta levelezik egy P. nevű férfival. Hogy ki ez a P., nem tudom. Nem is érdekelt soha. Leveleit azért sokszor elolvastam. Nem volt bennünk semmi különös. Kedves I., kezedet csókoljam. Néha jelezte, hogy ekkor és ekkor, ezzel és ezzel a vonattal érkezik. Olyankor lestem anyámat. Nem találkoztak. Ez bosszantott. Unatkoztam otthon. A tizedik osztályt nem fejeztem be, kidobtak az iskolából. Két hónapot dolgoztam, de apám elvette a fizetésemet, az utolsó iámiig. Betette a többi mellé, takarékba. Otthagytam a gyárat. Egész nap a városban csavarogtam egy másik fiúval. Négy-ötéves gyermekeket csaltunk magunkkal a cukrászdába, ettünk, ittunk, aztán otthagytuk a kicsiket. Egyszer megláttunk egy fiatal nőt. Az órásüzletből jött ki. Mentünk utána. A villamoson a barátom ellopta a táskáját, ötszáz lej volt benne és egy nyugta. A nyugtával harmadnap elmentünk és kiváltottuk az arany Doxa-órát. Az üzlet előtt már várt ránk a fekete autó... Egy évre ítéltek. Apám azt mondta a tárgyaláson: én elfoglalt ember vagyok, én csak a munkámnak élek, én megtagadok minden közösséget azzal, aki nem becsületes munkával keresi meg a kenyerét Anyám sírógörcsöt kapott, kivezették a teremből. Csomag nélkül, ötven lejjel a zsebemben érkeztem ide. Munkára jelentkeztem a gyárban. Elmondtam, honnét jövök. Azt kérdezték, mihez értek. Azt mondtam: semmihez. De szeretnék valami mesterséget tanulni. Ilyen mesterség, hogy valami, nincs, mondták. Anyagmozgatónak alkalmaztak. Egy hónap sem telt el, már hegesztettem. Ma már akármilyen kényes munkát rám bíznak. A tizedik osztályt elvégeztem az idén, jövőben a tizenegyediket, aztán érettségizem. Nyolc esztendő múlva megkövetelem mindenkitől, hogy mérnök elvtársnak tituláljon. Vagy lehetetlennek tartja?“ BOKOR KATALIN Hotel Sirena — 914 Miért haragudott meg rám ? Miért haragudott meg rám Miért haragudott meg rám az ősz? Arra vágytam, bár ki tudnám őket békíteni valaha, akkor önmagammal is megbékélnék, akkor talán újból rátalálnék a Hotel Sirena 914-es szobájára, egy tóba hajló ágú szomorúfűz alatt a mi padunkra — a mi első padunkra —, becéző szavainkra — a mi első becéző szavainkra —, a szerelemre — az első, az igazi szerelemre. 7. • A szél elmosta a nyomokat a homokban, hol van a Hotel Sirena — 914? Nem találtam sem az épületet, sem az emeletet, sem az ajtót. Lehet, hogy csak álom volt az egész, de az is lehet, hogy a szél, az eső, az őszi köd takarta el előlem, próbálta megfakítani, eltávolítani a szép, de fájó emlékeket. tenger? a szél?