Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-07 / 1. szám

1. • Lassan elmaradoznak az utolsó épületek, a rózsákkal szegélyezett utak — messziről már csillognak az apró arany­pénzek a tenger hullámtalan hátán —, suhan a troli, nincs felmérhető határ, a rózsás te­rek, épületek, továbbfolytatás. És mégis, megérzed ösztönösen : ez már az az álomvilág, amely­be jó előre beleképzelted ma­gad, a te megállód következik, megérkeztél, leszállsz és meg­kapsz egyből mindent, amire vágytál: az apró szemű, bő­rödre tapadó homok, az algák, a hártyavékony, rózsaszín kö­römkagylók, a hullámok, a ze­negép esti melódiái, a tenger­re néző kényelmes szállodaszo­ba, a hallban a bárpult, a ma­gas székek — a tieid, neked adják magukat. Az emlékek csalták ide, az újraélés vágyával, szerette vol­na, ha elébe jönnek egy intés­re, annyira különleges volt minden akkor, azon a nyáron, annyira különleges az érzés, hogy dolgokat, történéseket át­élhetünk újból — vajon átéli-e mindazt még egyszer ugyanaz­zal az intenzitással, vajon igaz volt-e egyáltalán? A Perla — ugyanaz, de bővült a füzér, a tenger — ugyanaz, csak talán simább pilanatnyilag, a homok is ugyanaz. Ez a bizonyosság. Kezében megremeg a papír, ahogy ránéz, ahogy olvasni kezdi: .HOTEL SIRENA — 914“. Csak a véletlen lehet ennyire tudatos. A kulcs most is nehezen fordul a zárban. Idegesen forgatja. Na, végre! Körülnéz a szobában, minden ismerős, odaszalad az ablakhoz — a napozó csupa színes el­fogo, s bóján túl csendesen in­gatnak a hullámok egy halvá­már feliratú csónakot, előre­­hátra, előre-hátra, mintha ott imbolyogna valahol az időtle­nül megrekedt időben. Akkor elfordul az ablaktól, ráveti magát az ágyra, a szan­dál vékony porsávot von a ta­karóra, zokog: — Te vagy az oka! Nem lett volna szabad olyan sokáig egyedül hagynod engem! Tud­hattad volna, hogy engem nem hagyhatsz annyi ideig egye­dül ... 2. • — Hányas cipőt viselsz? — kérdezte a férfi. — Mikor van a születésna­pod? — kérdezte a nő. (Ezt egyébként már többször meg­kérdezte, de képtelen volt ész­ben tartani, mint ahogy sem­miféle számadatot nem tudott észben tartani.) Mind a ketten elpirultak, hebegtek, mentegetőztek, a kérdésekre újabb kérdésekkel válaszoltak, mind a ketten be­lebonyolódtak, mint valami csigavonalba, amelynek a vé­géről csak ugyanazon az úton lehet visszatérni. Megszokták és szerették az apró figyelmességeket egymás­sal szemben, az ajándékadás­ba, az ajándékátverésbe öröm, izgalom s valami suta szégyen­kezésféle vegyült, sohasem mérték le tárgyakban az érzel­meiket, s tudták, a legszebb ajándék mindkettőjüknek az a pillanat volt, amikor rájöttek, hogy az akvárium néhány száz halacskájából ugyanaz a guppi tetszik mindkettőjüknek, u­­gyanazért az alig észrevehető fényes karikáért a szeme körül. — El kell utaznom néhány napra — mondta a nő. — Veled mehetek? — kér­dezte a férfi, mintha csak ar­ról lett volna szó, hogy a szo­kásos délutáni séta után elkí­séri a kapuig. És az út — kettesben — percbe sűrítette a végtelent tér­ben és időben — két párhuza­mos egyenes találkozott vala­hol, a fizika törvényein kívül, egy parkban, ahol megpihen­tek a napi munka után, s ahol egymás számára mindig önma­guk lehettek. • ■ Nyár volt, s mert sokat voltak együtt, nagyon szerettek volna együtt lenni végre — ketten, csak ketten, zajban és fényben, távol a zajoktól s a parki neonlámpák tompa fé­nyétől, valami különleges, me­seszerül világban —, s mert mind a ketten szerették a he­gyet s már többször bebaran­golták a hegyeket, de legutóbb a hegy öregedése titkon ráéb­resztette őket az arcuk első ráncaira, inkább a tengert vá­lasztották volna... . .. HOTEL SIRENA — 914 ... 3. » Megvoltak a közös jeleik — egymásra néztek, s már tud­ták, mit gondol a másik —, kialakultak apró megszokásaik — minden délelőtt tízkor tele­fonált a férfi, minden délután ugyanott várta, s a nő, bár­mennyire igyekezett, minden­nap tíz percet késett, naponta ismételték a mások számára érthetetlen, de nekik sokat­mondó jelbeszédet. Gyerekes játék volt, tudták, de komolyan vették. A nő kez­deményezte, a férfi belement, átvette, mintha csak ő találta volna ki. A vérszerződést is a nő gondolta ki. Amikor első ízben mondta meg neki a fér­fi, hogy szereti — a gondola­té­re­ válaszolt, ezért örömében elzsibbadt a lába —, valami olyan eredeti és hatásos tanú­­bizonyságot akart, ami örökre­­szólóvá tehet egy hirtelen fel­lángolt érzelmet, örökkévalóvá mindkettőjük részéről, s eszé­be jutott egyik kedvenc gyer­mekkori olvasmánya, egy in­diánról szóló könyv — és mert az embernek felnőtt korában is vannak gyermek­percei, kü­lönösen, amikor szerelmes —, eszébe jutott a vérszerződés. Akkor a férfi hozott egy pohár vizet — nem volt kése, és bics­kája sem volt —, a nő elővett a táskájából egy miniatűr var­rókészletet, odaadta a férfinak az aranyozott hegyű tűt, a fér­fi megszúrta előbb a saját uj­ja hegyét, aztán a nőét, aztán szertartásosan ittak mind a ketten egy-egy kortyot a víz­ből, amiben összekeveredett kettőjük vérének egy-egy cseppje. A nő valami olyasmit mondott, hogy ezután barátok és testvérek is lesznek, a férfi arra esküdött, hogy kitart mel­lette egy életen át. De azt is mondta, sohasem tudná elven­ni feleségül. — Miért? — hökkent meg a nő. — Mert olyan szép vagy és olyan jó, hogy belebolondulnék a féltékenységbe. ”­ • „Istenem, hogyan ismétlőd­hetnek így a szavak? Hogyan mondhatom el ugyanazokat, hogyan játszhatom el ugyanazt a játékot — mással? Cserben­hagytam őt, megszegtem az es­kümet, megszegtem az önma­gamhoz való hűségemet, tu­dom, olyan lettem, mint a le­forrázott virág — egy forró nyárért mit kaptam cserébe? A szavak üres lánca a torkomra tapad, akár a csirkebél, meg­fojt, belegabalyodtam mint ügyetlen pók a magam szőtte hálóba — hogyan is nézhetnék ezután a tükörbe, amikor fel­cseréltem a napfényt, a hegyet, a tengert, a parkot, mindent, amihez emlékem tapadt, min­dent, ami őt idézi és benne magamat — a folyó kiapadt, sekély vizével, a felhő mögé menekülő bágyadt napsugár­ral, a szavakból táplálkozó, szavakból alkotott szavakkal, a sokszor átélt, tapasztalatokból leszűrt s már annyiszor hasz­nált gépies mozdulatokkal? Hogyan tehettem meg ezt? Van-e szabadulás, létezik-e visszaút?“ 5. • — Hosszú útra kell elmen­nem — mondta akkor a fér­fi —, még nem tudom, nem veszítek-e el valamit ezen az úton, bár nem viszek sok min­dent magammal, de te várjál, mert visszajövök. Hozzád min­denképpen és akármilyen ké­sőn, de visszajövök. Ezt tudod. Ezt tudjuk. És várjál. A nő fél évig várt. .. • Haragos volt a tenger, úgy dobálózott a hullámokkal, mint ellenség a sértő szóval. A szél dühösen belegabalyodott nyi­tott kabátomba, arcomba vágta a kabátgallért, mint valami félremagyarázhatatlan, kézzel­fogható igazságot. Ráadásul olyan, de olyan néptelen volt a part! KASSAI MIKLÓS Bűn és bűnhődés után SZÁZNYOLCVANHÁROM NAP... „A férjemet keresi? Nincs itthon. Talán nincs valami baj? Az a raktár megöl en­­­gem. Miért vették vissza? Ta­lált volna másutt is munkát. Az az egy-kétszáz lej igazán nem éri meg... Az újságtól jött? Jaj de megijedtem... Tessék, foglaljon helyet. Ne nézze a rendetlenséget. A fi­am hajnalban utazott vissza Temesvárra. Műszaki rajzoló. Három nap fizetés nélküli sza­badságot kért, csak hogy lát­hassa az apját. Mindig bolon­dult az apjáért. Az utolsó tár­gyalásig titkoltuk előtte, hogy mekkora bajban vagyunk. Az ítélet kihirdetése után megír­tam mindent. Harmadnap már itthon volt. ő, hogy szégyell­­te az apja bűnét. Még gyer­mekkorában sem zokogott Olyan szívfacsaróan. „Tolvaj lett az apám! Tolvaj lett az apám!“ Mind­ezt hajtogatta, és öklözte a fejét. Vigasztaltam, már ahogy tudtam. „Nem igaz, fiam, becsületes ember a te apád. Az is volt, egész életé­ben. A máséhoz nem nyúlt soha. Mások kavarták bele a mocsokba.“ Mondtam én min­dent, csak hogy csendesítsem. Pedig szerettem volna meghal­ni, eltűnni mindenki elől, föld alá vinni szégyenünket! Hat hónapra ítélték a fér­jem. Hanyagság miatt. Mert szemet hunyt mások tolvaj­­lása felett. De mit tehetett vol­na mást? Kicsi ember, paran­csolnak neki. Az igazság az, hogy tutyimutyi volt, egész é­­letében. De tudott sok min­dent, el is mondta a tárgyalá­son, úgy ahogy volt. Ezért nem ítélték el súlyosabban. Nekem már régóta gyanús volt a viselkedése. A fizetését ideadta az utolsó bániig. Még­is sokszor jött haza italosan. Hogy égne le minden kocsma. Fizettek neki, itatták, csak hogy befogja a száját... Nem ha­misított, de tudta, hogy hami­sított papírokra adja ki az építőanyagokat: vasat, cemen­tet, deszkát. Egyszer szólt is a főnökének, de az azt mondta neki: „Ne törődjön, öreg, ez nem magára tartozik.“ Még az­nap nagy korsó bort hozott egy idegen férfi, még a fér­jem sem tudta, ki volt. Jött a leltár. A férjem érez­te, hogy baj lesz. Mondta is: a főnök biztosan megüti a bo­káját. Arra persze nem gon­dolt, hogy őt is bemárthatják. Az ellenőrök hatvanezer lejes hiányt mutattak ki! Azt nem foghatták rá, hogy lopott, de azt igen, hogy ré­szegen adta ki az árut, elnéz­te a szállítóleveleket. Még ta­nút is állítottak. Mindent a férjem nyakába akartak varr­ni. Másfél hónapig tartott a ki­vizsgálás. Hol van a sok ello­pott áruért kapott pénz? Azt keresték. A főnöknek kocsija volt, négyszobás lakást vásá­rolt, a férjemnek még egy ren­des télikabátot sem tudtam csináltatni. Sosem volt szá­momra könnyű az élet, de ak­kor nagyon nehéz volt. De a férjemnek is. Közel tíz kilót fogyott és legalább öt évet öre­gedett. Mert becsületes ember, higgye el nekem. Eltelt a hat hónap. Száz­nyolcvanhárom nap, ugyanany­­nyi hosszú éjszaka. Sokszor én is úgy éreztem, be vagyok zárva ... Nem mertem kimen­ni, még a rádiót sem kapcsol­tam be, nehogy bejöjjenek és reám szóljanak ... Hívott a fi­am, költöztem hozzájuk, még pénzt is küldött. Nem mentem. Mintha nekem is bűnhődni kellett volna. Talán én is bű­nös voltam. Hazajött, egy kicsit sápad­tan, rövid hajjal. Nem mon­dott semmit, én sem faggat­tam. Első este, lefekvés után, megfogta a kezem, és csak annyit szólt: Ne haragudj. Visszament régi munkahelyé­re, visszavették. De bevallom, egy kicsit még mindig fé­lek ...“ AMÍG ÉLEK, SZÉGYELLNI FOGOM... „Sosem ittam többet, mint bárki más a faluban. De azt az embert mutassa meg valaki, itt 50 kilométeres körzetben, aki az elmúlt tíz esztendő­ben többet dolgozott, mint én. Dicsekedni nem akarok, de kérdezze meg az állatorvost, meg volt-e elégedve munkám­mal. Híztak, fejlődtek-e azok az állatok úgy, ahogy az elő volt írva? Egyszer a nevemet is kiírták az újságba. Húsz­huszonöt hízó gondozását vál­laltam el, mások tíz ellen is berzenkedtek. Minden reggel négykor keltem, s késő estig nem került le lábamról a gu­micsizma. Még vasárnap sem. Aztán itthon is volt munka. Akkoriban két bikaborjút ne­veltem, két koca felváltva fi­ad­zott. Dolgoznom kellett, mert én nem örököltem még egy ga­tyát sem. A szocializmus sem adott ingyen semmit. A házat én építettem, a feleségemmel együtt rendeztük be..Négy esztendővel ezelőtt nősültem, szerelemből. Olyan nekem a fe­leség, mint szikkadt földnek a csendes eső. Ha csak reám néz, én megtelek élettel... Ezt el kellett mondjam, hogy meg­értse a történteket. Késő ősz volt, hideg szél fújt, jól emlékszem. Mentem az istállóba. Útközben meg­gondoltam magam, s benéztem a cukrászdába, egy féldecire. A sarokban két fogatos iddo­­gált. Nem az első pohárnál tartottak. Hívtak, üljek mel­léjük, koccintsak velük. Nem akartam megsérteni őket, leül­tem. Az első korty után az egyik, Tamás nevezetű, szem­befordul velem, s jó hango­san azt kérdi tőlem: te, med­dig tűröd, hogy csúfot űzzön belőled a brigádos úr? Mert azt beszélik a faluban, hogy amíg te a marhák farát csuta­kolod, addig ő a feleségedet ö­­lelgeti. Az ilyen beszéd a leg­békésebb ember zsebében is kinyitja a bicskát. Nyolc-tíz tétlenkedő surmó legény volt még a cukrászdában. Röhög­tek. Én nem szóltam semmit. Az ember kerülje a bajt. Azt a nyamvadt Tamást mindenki ismeri a faluban, nem lehet a szaván elindulni. Csúfot űzött még az anyjából is. De a brigádost is ismeri mindenki. Mint a bojtorján, úgy ragad a fehérnépekhez... Amit Tamás mondott, ben­nem maradt, s rágott, mint a szú. Pedig tudtam, hogy nem igaz semmi, nem olyan asszony a­­ feleségem ... Gondoltam, megyek, megnézem, mit csinál. Ha így teszek, biztosan nem lett volna semmi baj. De a néptanácson felül megcsapott a szilvapálinka szaga, hát be­mentem az üsthöz. Az egyik sógorom volt ott, megkínált Nem ittam sokat, két pohárká­val, igaz, az első csepegésből. Így volt, így mondtam el a tör­vényszéken is. Csak az istállóban éreztem, hogy ittam. A meleg miatt. De tudtam, mit csinálok. András, aki mellettem dolgozott, sem­mit sem vett észre. Mondta is a tárgyaláson. Egy félórácska telhetett el, amikor jön az őr, s mondja: hívat az állatorvos. Nem a székházba csak a má­sik istállóig, ott volt egy elke­rített irodaféléje. Ritka rendes ember az orvos, mindent meg­tett, hogy elkerüljem a bör­tönt. Az irodában négyen voltak, köztük a brigádos. Nem taga­dom, összeszorult az öklöm, a­­mikor megpillantottam. „Hol­nap jönnek átvenni az állato­kat“ — mondta a doktor. „Min­den rendben lesz, igaz?“ „Nem lesz differencia“ — mondtam. „Magánál sohasem volt“ — így a doktor. S akkor a brigádos röhögve közbeszólt. „Te részeg vagy, komám. Vigyázz, nehogy valamelyik trnó a szarvára ve­gyen. A feleséged ...“ Agya­mat elborította a vér, megra­gadtam a mellettem levő szé­ket s a fejéhez vertem. Aztán kinyúltam az ajtón, a villa után... Az összefutott embe­rek alig bírtak leteperni. Bencze — így hívják a bri­gádost — egy hónapig feküdt a kórházban. Bementem hoz­zá. Amikor meglátott, ordítani kezdett: „A tömlöcben rohadsz meg!“ Nem haragudtam rá. Tamás eltűnt a faluból, az or­szág másik részében keresett magának munkát. Tőlem akár ma visszajöhetne ... A nyolc hónapból ötöt és felet ültem. Dolgoztam. Ami­kor hazajöttem, Bencze látoga­tott meg először. Arcán forra­dások látszottak, bal kezét egy kicsit esetlenül hordta. Két helyt tört el... Mondták nekem: „Jól tet­ted, amit tettél. Éppen ideje volt, hogy valaki becsületre tanítsa.“ Nincs igazuk. Nem tettem jól. Amíg élek, szégyell­ni fogom. Nem a börtönt, a vadállatot, ami bennem volt.“ SENKIT SEM HIBÁZTÁ­TOK, CSAK ÖNMAGAMAT — Tíz évvel ezelőtt letettem a gyalut meg a fűrészt, mert az egyik ismerősöm beszerzett az Aprozárhoz elárusítónak. Nem volt nagy kedvem hoz­zá. Mondtam is: „Nem értek én a kereskedéshez.“ „Megta­nulod“ — biztattak. „Átveszed az árut, eladod, ennyi az egész.“ Valóban nem volt ne­héz. Belejöttem, egy-két hét alatt. Többet is kerestem, mint az asztalosszövetkezetben, ahol ha volt anyag, nem volt meg­rendelő, ha befutott egy-egy nagyobb megrendelés, rendsze­rint nem volt miből dolgoz­ni... Ment az üzlet. Vigyáztam, hogy a p­olcok ne legyenek so­ha üresek. Jól voltam a főrak­tárossal. Ha találkoztunk, min­dig fizettem egy pohár sört, csak úgy, barátságból. Pénzt, azért, hogy szebb árut küldjön nekem, sohasem adtam. Ez így igaz, ezt mondtam a törvény­széken is, ezt mondhatom most is. Nagyon bíztak bennem, ez volt talán a legnagyobb baj. Jöttek az ellenőrök, szétnéz­tek, megkérdezték, mennyi van ebből, mennyi abból, beírták, aztán hátul a raktárban meg­ittunk egy üveg bort vagy ket­tőt, és elmentek... Kérem, nézzen szét a laká­somban, a szekrényeket is ki­nyithatja. Nem vásároltam há­zat, autót, perzsákat sem talál a szobában. Csak azt kérdez­heti maga is, amit már má­sok százszor megkérdeztek. Hová lett a tizennyolcezer lej? Mire költöttem el? Esküszöm, nem tudom, pedig higgye el, sokat gondolkoztam rajta. Ott bent időm is volt rá. Elment, csip-csupban. Ma is ötven lej, holnap is, holnapután aztán száz. Egyszer visszateszi az em­ber, máskor nem. Többnyire nem ... Aztán egyszerre ug­rott ki az egész, amikor az utolsó üveget is felleltározták. Számítottam valamennyi hi­ányra, de ekkorára nem ... Kölcsönkértem, a kárt megté­rítettem, és leültem másfél évet. Hosszú idő az, kérem. Nagy büntetés ennyi ideig tá­vol lenni a családtól, a két gyermektől, feleségtől... Azt hittem, annál rosszabb semmi sem lehet. Azt hittem, szaba­dulás után minden jó lesz, egy új életet kezdek. Mesterségem van, egészséges vagyok, dol­gozni fogok. De az élet nem csak ennyi. Egy hétig az utcára sem mertem kimenni. A bútorgyár­ban kaptam munkát. Szó nél­kül felvettek, pedig tudták, hogy honnét jövök. Az első nap az emberek összesúgtak a hátam mögött. Mit mondhat­tak? Talán még azt is meg­kérdezték, hogy mit keresek közöttük. Tele voltam keserű­séggel. De egy darab kenyér­hez nekem is jogom van! Két iskolás gyermekem van! El kell tartsam őket! Ruha, cipő kell nekik, a feleségem kere­sete nem elég mindenre ... „Mit csináljak, akasszam fel magam?“ Ezt szerettem volna elordítani nekik ... Nehéz volt... Nem mertem elsőnek érkezni a gyárba és nem mer­tem utolsónak menni el... Nem mertem sem többet, sem kevesebbet dolgozni, mint más ... Nem mentem be egye­dül az öltözőbe, mert azt gon­doltam, ha elvész valami... Békés természetű vagyok, de ha arra gondoltam, hogy vala­ki ártatlanul is megvádolhat, összeszorult a torkom, így telhetett el egy fél esz­tendő. Aztán rájöttem arra, hogy a jelen mindig fontosabb, mint a múlt. Munkatársaim­mal ma már jó barátságban vagyok. Fizetéskor ők hívnak, tartsak velük, igyunk meg együtt egy pohár sört.“ IRATCSOMÓ A személyzeti osztály vezető­je szerint minden benne van: az ítélet hiteles másolata, rész­letes életrajz, véleményezések, régiek és újak. Intelligens. Nincs benne semmi alázat, félelem. Talán túlságosan is magabiztos ... A személyzetis hellyel kí­nálja. Leül, de látom, hogy nem szívesen. Sejti, miről lesz szó. Az iratcsomó az asztalon maradt. Néhány suta kérdés: hogy megy a munka, megszok­ta már nálunk? Aztán atyai hangon: „Jó közösségbe ke­rült, ha megbecsüli magát, mindenki szeretni fogja, bará­tokat szerez...“ Enyém a szó. Még mindig banalitások: „Albérletben la­kik?“ „Igen.“ „Azt hiszem, ol­csóbb, mint nagyvárosban?“ „Igen...“ Zavar az asztalon heverő iratcsomó. „Lezárt ügy az enyém. Hü­lyeség volna most azon rágód­ni, hogyan lehetett volna, ha ... Itt az apám levele. Harmincegy „ha“ van benne. Ha hazajönnél, ha megváltoz­tál, ha úgy gondolod, ha gon­dolsz ránk, ha szeretsz ben­nünket ... Hát nem megyek haza, nem változok meg, és nincs több „ha“. Itt maradok Erzsi mamánál, reggel bodzate­át iszom, kantinban ebédelek, és minden második este tehén­túrós tejfölös puliszkát vacso­rázok. Szeretem ezt a kisvá­rost. Olyan meleg, mint egy öreg nagykabát. Apámnak még mindig a leg­nagyobb gondja, hogy felszí­nen tartsa magát. Utolsó leve­lében is erről ír. „Fiam, két évtizeden át becsületesen dol­goztam. Nemrég két miniszté­riumi elvtárs járt nálunk, s a vezetőségi tanács előtt megdi­csérték munkáimat.“ Grafiko­nokat készít. Az egész üzem tele van a grafikonjaival. Fel­felé ívelő, vastag vörös vona­lak, oszlopok, kicsi körök, nagy körök, jelmagyarázatok. Ezt csinálja­­, a munkaszervezési osztály vezetője. Hazamegy, bekapja az ebédet, és rohan vissza, grafikont rajzolni. Há­rom-négy éve lehet a nyugdí­jig. Kihúzza valahogy... Bele­halna, ha leváltanák a főnök­ségről ... Anyám­ őt még sajnálni is tudom. Ha rólam esik szó, biz­tosan sírni kezd. Százszor hal­lottam tőle: dolgoznom kell, a nyugdíjért. Mert ugye soha­sem lehet tudni... Tizenhat évvel fiatalabb apámnál. A biztos öregségre neki is joga van, igaz? De hogy a jelen se legyen egészen sótlan, évek óta levelezik egy P. nevű férfival. Hogy ki ez a P., nem tudom. Nem is érdekelt soha. Leveleit azért sokszor elolvastam. Nem volt bennünk semmi különös. Kedves I., kezedet csókolja­m. Néha jelezte, hogy ekkor és ekkor, ezzel és ezzel a vonat­tal érkezik. Olyankor lestem anyámat. Nem találkoztak. Ez bosszantott. Unatkoztam otthon. A tize­dik osztályt nem fejeztem be, kidobtak az iskolából. Két hó­napot dolgoztam, de apám el­vette a fizetésemet, az utolsó iámiig. Betette a többi mellé, takarékba. Otthagytam a gyá­rat. Egész nap a városban csa­varogtam egy másik fiúval. Négy-ötéves gyermekeket csal­tunk magunkkal a cukrászdá­ba, ettünk, ittunk, aztán ott­hagytuk a kicsiket. Egyszer megláttunk egy fiatal nőt. Az órásüzletből jött ki. Mentünk utána. A villamoson a barátom ellopta a táskáját, ötszáz lej volt benne és egy nyugta. A nyugtával harmadnap elmen­tünk és kiváltottuk az arany Doxa-órát. Az üzlet előtt már várt ránk a fekete autó... Egy évre ítéltek. Apám azt mondta a tárgyaláson: én el­foglalt ember vagyok, én csak a munkámnak élek, én megta­gadok minden közösséget az­zal, aki nem becsületes mun­kával keresi meg a kenyerét Anyám sírógörcsöt kapott, ki­vezették a teremből. Csomag nélkül, ötven lejjel a zsebemben érkeztem ide. Munkára jelentkeztem a gyár­ban. Elmondtam, honnét jö­vök. Azt kérdezték, mihez ér­tek. Azt mondtam: semmihez. De szeretnék valami mestersé­get tanulni. Ilyen mesterség, hogy valami, nincs, mondták. Anyagmozgatónak alkalmaz­tak. Egy hónap sem telt el, már hegesztettem. Ma már a­­kármilyen kényes munkát rám bíznak. A tizedik osztályt elvégez­tem az idén, jövőben a tizen­egyediket, aztán érettségizem. Nyolc esztendő múlva megkö­vetelem mindenkitől, hogy mérnök elvtársnak tituláljon. Vagy lehetetlennek tartja?“ BOKOR KATALIN Hotel Sirena — 914 Miért haragudott meg rám ? Miért haragudott meg rám Miért haragudott meg rám az ősz? Arra vágytam, bár ki tud­nám őket békíteni valaha, ak­kor önmagammal is megbékél­nék, akkor talán újból ráta­lálnék a Hotel Sirena 914-es szobájára, egy tóba hajló ágú szomorúfűz alatt a mi padunk­ra — a mi első padunkra —, becéző szavainkra — a mi el­ső becéző szavainkra —, a sze­relemre — az első, az igazi szerelemre. 7. • A szél elmosta a nyomokat a homokban, hol van a Hotel Sirena — 914? Nem találtam sem az épületet, sem az emeletet, sem az aj­tót. Lehet, hogy csak álom volt az egész, de az is lehet, hogy a szél, az eső, az őszi köd takarta el előlem, próbál­ta megfakítani, eltávolítani a szép, de fájó emlékeket. tenger? a szél?

Next